A háborús vereséget, és ezzel együtt a rendszer bukását követően, miután kiírták a választásokat, hogy új parlament és kormány keletkezzen, a helyi kommunista pártvezér Pécsett üzent nagybátyámnak, Dezsőnek, hogy találkozni akar vele. Dezső nem lepődött meg, hisz komoly tényezővé vált a városban, mivel hihetetlenül és rövid idő alatt meggazdagodott.

Tudniillik, egy zsidó nagybirtokos barátja megkérte, vegye át a birtokát,  háromszáz holdat, ő már nem lehet birtokos, legalább egy ismerősé legyen, és Dezső persze vállalta, Menyhért, de még inkább András rosszallása ellenére, gyorsan beült a birtokba, sőt, ama zsidó család szépen berendezett, nagy lakását is elfoglalta. Hamar beletalálta magát a dzsentri földbirtokos szerepébe, szépen faragott homokfutón járt, két fekete, csillogó szőrű lóval, elcsábította a napszámos lányokat, asszonyokat, hajnalig mulatozott a környékbeli birtokosokkal és bérlőkkel, miközben azért szépen gyarapodott is a zsidó barátja, akiről nem lehetett tudni, hol van, hová hurcolták, tőkéje révén, a sok jószág, felszerelés, gép, termény, malom, pénz, munkáskéz révén. Mikor a homokfutón végigszáguldott a birtokon, mert szeretett száguldani, roppant élvezte, hogy a napszámosok, cselédek leveszik a sapkájukat, így köszöntik, a lányok, asszonyok meg kendőjükkel integetnek neki. Az intéző mindig ugyanazt mondta, Dezső úr, minden rendben, csak volna egy kicsivel több eső, és megnyernénk a háborút.

Csodálkozott  mindenki, hogy hát a Boroczkó Dezső ekkora úr tud lenni. 

Közben időnként bujkálnia is kellett, mert nem vonult be, ugyan lefizette, akiket le kellett, és busásan, de nem fizethetett le mindenkit, ezért többször keresték mint katonaszökevényt, hát meghúzta magát a Mecsekben, egy jóakarója  eldugott nyaralójában, egy szintén katonaszökevény barátjával együtt, aki különben a városi közéletben fennforgó figuraként szerepelt.

És mikor bejöttek az oroszok, jól emlékszik, egy keddi napon, a  nyaraló konyhájában reggelizett, miközben ellepték az udvart olyan  tizennyolc-húsz éves forma katonagyerekek meg a vezetőjük, egy tizedes, rettenetesen stramm fickó volt, emlegette Dezső, és kezdték keresni a németeket meg a fegyvereket. Dezső egyrészt örült, hogy nem kell többé bujkálnia, másrészt félt, mit csinálnak majd vele az oroszok, meg aztán utálta is őket, barbároknak tartotta, akiktől minden kitelik, viszont nem sokat teketóriázott, hanem úgy tett, mintha nagyon örülne nekik, a tizedes vállára borult, hát az, nem tudva mire vélni ezt a mozdulatot, fejbe vágta a revolvere agyával, leütötte Dezsőt, aki alig tudott feltápászkodni. És mikor már képes volt felállni, magához térve valamit kinyögni, néhány szót, azt mondogatta, hogy  ő katonaszökevény, megtagadta a harcot a szovjet ellen, de hát magyarul mondogatta, az orosz tizedes nem értette, hiába ismételgette tagoltan is Dezső, hogy ka-to-na-szö-ke-vény, csak körülfogatta a katonáival az az orosz, és tuszkolta kifelé. Dezső látta, hogy az udvaron már vagy harminc-negyven magyar katona van sorba állítva, mint hadifogoly, oda akarta az orosz tizedes Dezsőt is betenni, mire Dezső ordítani kezdett, ő nem volt katona, nem lehet hadifogoly sem. Ordíthatta persze, ahogy akarta. És akkor eszébe jutott, hogy kisgyerekkorában fitymaszűkülete volt, de nem tipikus, ezért meg kellett metélni, hát gyorsan elővette a szerszámát, mutatta, hogy ő zsidó, üldözött zsidó, hátha így sikerül megmenekülnie, de a tizedes ezt sem értette, hanem elkezdett röhögni Dezső hímtagja láttán, és süsüt mutatott a homloka előtt, hogy hát Dezső hülye, bolond, és ráköpött a szerszámára, majd viszolyogva otthagyta. Bejött az ötletem, a szerszámom mutogatása, mesélte aztán Dezső röhögve, ötletekben sohasem szenvedtem hiányt.

Mit akarhat vajon a helyi kommunista pártvezér tőle, ezen töprengett Dezső, és több lehetőséggel is eljátszott, például akarhatja, hogy rájuk, a kommunistákra szavazzon, sőt, hogy propagandát fejtsen ki mellettük, nemkülönben akarhatja, hogy pénzzel támogassa őket, esetleg még azt is szeretné, ha  belépne hozzájuk. Ez utóbbi eshetőségen jól szórakozott, hogy ő, mint kommunista.

Dezső hírnevét nem csak a földbirtok öregbítette, hanem még inkább az, hogy miután az a barátja lett a polgármester, akivel együtt bujkált  katonaszökevényként,   megkérte Dezsőt, utazzon el valahogy Erdélybe, szerezzen sót és tüzelőt Pécsnek, ez most létkérdés, és hivatkozott Dezső úgymond ismert üzletemberi képességeire.

Azonnal elvállalta a küldetést Dezső, már csak hiúságból is. Más vonat nem ment, csak szovjet katonavonat, arra szállt fel Dezső, mutatva a vonatparancsnoknak a város pecsétes papírját, engedélyt kérve az utazásra, és egyúttal védelmet is, hisz ő hivatalos személy. Egy hatalmas termetű kirgiz szakaszvezetőre bízták, a fáma szerint, akire ráparancsoltak, takargassa, bugyolálja be a magyar utast, aki az új rendszer embereként küldetésbe megy, nehogy megfagyjon, és lássa el ennivalóval. Dezső vett a saját pénzén Kolozsváron két vagon sót, kilóját húsz fillérért, amit a város egy nyolcvanért adott el, a különbségen osztoztak a várossal, és vásárolt  több száz vagon tűzifát, cserébe kendert kapott, tudniillik a város azzal tudott fizetni, ott rohadtak a kenderkórók a földeken.

Ezek után azonnal megszületett az ötlete, kenderárú kereskedést nyit, egyenesen nagykereskedést. Bejött, sőt zseniális húzásnak bizonyult, mert kitűnő piaca lett a kendernek a háború után, és még kitűnőbb lett, miután Dezső zsáknak is kezdte feldolgozni. Több ezer kenderzsákért cserébe sok tonna szenet szerzett, hogy a gőzmozdonyoknak juttassa, amelyek álltak a szénhiány miatt, beindítva az áruszállítást, elsősorban is a saját kenderárúja szállítását.  Csakhogy a sínek meg voltak rongálva, lebombázva, hát gondolt egyet, és a saját pénzén, hisz volt neki akkor már elég, helyreállított sok kilométer sínt.

Egy kapitalista úr így szolgálja a hazáját, mondogatta Dezső.

Hát majd ilyesmikkel traktálja, gondolta, azt a kommunista pártvezért is, meg még azt is elejti annak, hogy ő olyan burzsoá, aki küzd azért, hogy a proletár is burzsoává váljon, és mikor ez felmerült benne, jót röhögött.

Befogadta a társaság, mint nagykereskedőt és földbirtokost, igazi birtokost, tudniillik ölébe hullott a  föld, miután zsidó barátja nem tért vissza. És hogy még többet emlegessék, megvásárolta a város legjobb futballcsapatát. Elérte, amit mindig oly hőn óhajtott, híre-neve igen felszárnyalt. Befogadták volt főtisztek, főhivatalnokok, háztulajdonosok, gyárosok, sőt arisztokraták sem szégyelltek mutatkozni vele, de ami a legmeglepőbb volt, még az új rendszer fennforgói is díjazták. Dezső dicsőségben úszott, megvalósult az álma. 

A Széchenyi téren szedte fel Dezső Olgát, az egyik téli napon, nem sokkal azután, hogy az oroszok kiverték a németeket Pécsről. Olga igen feltűnő jelenség volt, hát Dezső azonnal leszólította. Kisasszony, ha tolakodó volnék, leszólítanám magát, mondta, de hát nem vagyok tolakodó egyáltalán, ezért csak bemutatkoznék, Boroczkó Dezsőnek születtem és evangélikusnak, földbirtokos és nagykereskedő vagyok, és azt mondtam magamban, mikor megláttam magát, hogy bizonyára igen szeret magácska viháncolni, komolyan ezt gondoltam, a legkomolyabban, a járásán  látszik, ahogy riszálja a riszálandóját, hogy mennyire szereti a viháncolást, hát velem viháncolhat, jelentkezem partnernek, nem bírom megállni, ne jelentkezzek, bocsássa meg, ugyanis felvilágosítom, maga egy igen jó pipi. Így tirádázott Dezső, viselve barna, zsinóros városi bundát, barna, fekete szalagos, nyúlszőrkalapot, barna lakkcipőt, és látszott az aranyórája is a csuklóján. Olga, aki nem volt több húsz évesnél, miután jól szemrevételezte Dezsőt, megjegyezte, szeretem a jóformában lévő, Doxa órát viselő aszfaltbetyárokat, szeretem a pezsgőt, szeretem a lumpolást, így hát bemutatkozom én is, Olga vagyok, Kemenes Olga, és kirobbanóan nevetett. Megbámulta minden járókelő ezt az Olgát, kihívta, bámulják meg,  úgy járt, mint egy próbababa  a kifutón, és sejtelmes arckifejezést öltött, akár egy sztár valami  hollywoodi filmben, öltözéke nem illett a háború utáni nyomorhoz, ugyanis fekete, bokáig érő perzsabundát viselt, térdig érő, piros bőrcsizmát, sárga szalagokkal díszített, ugyancsak piros kalapot, jassz kalap volt az a javából, még a háború előtti évek divatja, az édes és zajos életre utalás egyik jellegzetessége.  Fáj a fogam, mondta Olga, fogorvoshoz kell mennem. Nekem is fáj, de nekem magára, találkozzunk este nyolckor, mondta Dezső. Olga megkérdezte, és mit fogunk csinálni? Vacsorázunk a Nádorban, képzelje, egyre jobb az étlapjuk, ugyan még kissé háborús, de napról-napra fejlődik, ráadásul van protekcióm. Aztán elmegyünk egy társaságba, csupa úriember közé, akik tábornokok, ezredesek, alispánok, földbirtokosok, professzorok. Szerzek addig magának, Olga, egy fekete perzsa sapkát, megvan a lelőhelyem, a bundájához illőt, mert ez a kalap, hogy úgy mondjam, nem menne  a társasághoz. Aztán meg…

De gyorsan kereket oldott, mert feltűnt három orosz katona. Közrefogták Olgát, davaj, davaj, davaj, harsogták, és bevitték egy házba, ahol a  konyhájuk volt, és befogták krumplit pucolni, közben elvették Olgától az óráját meg az arany nyakláncát.

Esett a hó, egyhangúan esett, már napok óta esett, nem volt, aki eltakarítsa, kupacokban halmozódott a járdán és az úttesten, kerülgetni kellett gyalogosnak, kocsinak. A járókelők , mint a rongybabák, úgy néztek ki, teljesen beburkolták magukat divatjamúlt, elhasznált  gönceikbe, az arcuk is alig látszott.  Szatyrokat tartottak a kezükben, élelemre vadásztak. 

Mikor végre Olga elhagyhatta az oroszok konyháját, Dezső már várta az utcán. Konflist  fogadott, beszálltak Olgával,  többször keresztül-kasul járták a várost, ide-oda, és mikor Olga tudakolta, miért kell így pásztorórázniuk, és ilyen hidegben, Dezső kijelentette, mert így sokkal kalandosabb, mint különben. Őnagysága igen lázba hozott a különböző mesterkedéseivel, mesélte később Dezső fűnek-fának.

Élni, élni, élni, ez a jelszavam,  mondta mindig Olga. Úgy élni, ahogy most élünk Dezsővel, nagyvonalúan, autó, Balaton, Budapest, a legjobb szállodák. És mindent, mindent, ami a felhőtlenség maximuma, és nem középszerűen. Ezért Dezsőnek egész életemben hálás leszek. No persze, magamnak is hálás lehetek, mert  már az anyaméhben ez a nagystílű szellem hatott át, így születtem. Különben a lumpolásokba  beszervezünk  találékonyan egy orvost, akinek az  a feladata, hogy ha kidől valaki, adjon be egy remek injekciót. És Olga gurgulázóan röhögött.  

Amikor a helyi kommunista pártvezér irodájába Dezső megérkezett homokfutóján, amelyet két kényes pejló húzott, világosbarna csizmába bújtatott sötétbarna lovaglónadrágban, fekete bocskai zakóban, fehér darutollas, fekete vadászkalapban, kevélyen mosolyogva, a kommunista pártvezér széles mozdulattal, barátságosan mutatott helyet neki egy fotelban, amely azonban kényelmetlen volt.

Nézze, Boroczkó úr, kényes ügy a magáé, kezdte mondandóját a helyi kommunista pártvezér, alacsony, kopasz, csontváz figura, maga beült egy zsidó tulajdonba, mondta, és közben fürkészve vizsgálgatta Dezső öltözetét. Az a zsidó ember a barátom volt, mondta Dezső, én aztán igazán nem tehetek róla, hogy elvitték és elpusztult. Nemcsak erről van szó, Boroczkó úr, mondta a kommunista  pártvezér, hanem arról is, hogy maga szemben áll az új rendszert, a demokráciát  leginkább fémjelző  kommunistákkal, akik az  imént kikiáltott  köztársaság, ugye a második köztársaság érdekében harcoltak és harcolnak. Nem állok szemben, legalábbis a köztársasággal nem, dehogy, és Dezső megkérdezte, honnan veszi az úr, illetve elvtárs? Beszélik, mondta a kommunista pártvezér, de bebizonyíthatja, hogy nem így van, hogy nem áll szemben. Dezső megkérdezte, mire gondol, mivel bizonyítsam?

A kommunista pártvezér egy kis szünetet tartott, majd körülményeskedve megkérdezte, tudja-e Boroczkó úr, hogy magára hallgat mindenki a birtokához tartozó falvakban és tanyákon, a napszámosairól nem is beszélve?  Erre a bókra illett elmosolyodni, Dezső megtette igen önérzetesen. Bizony, Dezső urat tisztelet, becsület övezi a birtokán, mondta a kommunista pártvezér, most már a keresztnevén szólítva nagybátyámat. Dezső abbahagyta a mosolyt,  gyanúsnak tartotta ezt a nagy udvarlást. Sok ilyen emberre volna szüksége a leendő kormányzatnak, mint maga, Dezső úr, mondta a kommunista pártvezér. Dezső önérzetesen és szemtelenül odavetette, bökje már ki, mit akar tőlem.

Elhallgatott a kommunista pártvezér és merően nézett Dezső arcába. Boroczkó úr, nagy szolgálatot tehetne nekünk, szólalt meg egy idő után, és elmagyarázta, mit vár Dezsőtől, hogy támogassa a kommunista jelöltet a közelgő választásokon, semmi mást, csak ezt. Maga után mennek az emberek, Boroczkó úr, ahol maga a gazda, sok szavazatot szerezhetne nekünk, ezt jól tudjuk, és nem lennénk hálátlanok. Dezső kijelentette, már elkötelezte magát a kisgazdáknak.

A kommunista pártvezér akkor hangot váltott és megpendítette,  egyáltalán nem ártana Dezsőnek, ha a kommunisták kedvére tenne, megismételve, hogy hisz beült egy zsidó vagyonba, ami rossz vért szülhet a későbbiekben, és nem törvényesen ült be, ha akarják, elvehetik tőle, katonaszökevény is volt, ezt is tudják, sőt különböző gyanús ügyei maradtak hátra a múltból. Az adott szavamat még sohasem szegtem meg, mondta Dezső gőgösen, nem is fogom, egy úr, olyan, mint én, nem szegi meg, tehát maradok a kisgazdák mellett. Mire a kommunista pártvezér indulatba jött, paprikavörösen felugrott, és most már kiabált, maga akar ujjat húzni velünk, maga, egy ilyen dzsentrit utánzó reakciós senkiházi!

És hirtelen telefonálni kezdett, valami malomról beszélt a kagylóba, és mikor letette, mosolyogva azt mondta, úgy hírlik, most kaptam telefonon, hogy a malma ég, Boroczkó úr. Dezső felugrott és megkérdezte, égne a malmom, hogy-hogy? Úgy tűnik, hogy ég, mondta a kommunista vezér, és azt mondják,  maga gyújtatta fel, szabotázsból. Hogy én, kérdezte sápadtan Dezső, miket beszél, honnan veszi!? Mire a kommunista  pártvezér azzal jött, számtalan tanú van arra, hogy Boroczkó úr gyújtotta fel a malmát, ez súlyos bűntett, akár életfogytiglani börtönnel is járhat a mostani időkben.

Dezső elhallgatott, magába süppedt, és mikor megszólalt, azt mondta, magukra szavazok persze, és magukra szavaztatom a cselédeimet, a napszámosaimat, az összes emberemet, a nagykereskedésemben dolgozó alkalmazottaimat is, sőt futballcsapatom tagjait is, megígérem.

A kommunista pártvezér elégedetten bólogatott, majd hirtelen kibökte, hogy az sem ártana magának, Dezső úr, szólította megint a keresztnevén, ha belépne hozzánk, a pártba. Természetesen, mondta Dezső.

Boroczkó Menyhért, leendő apám,  az ágyában hánykolódott egy októberi éjszaka, hánykolódott, mert megjelent előtte teljes testi mivoltában a halál, egy csontváz képében, amilyet az iskolában mutogattak nekik biológia órán, megjelent képzeletében, hisz Menyhért azt képzelte, hogy már csak néhány órája van hátra, hajnalban meghalhat. Párbajozni fog, párbajozni, sosem hitte volna, gondolta, hogy egyszer párbajozni fog, hogy ilyesmibe keveredhet. Sok mindenre felkészült, de hogy párbajozzon, arra nem, a párbaj az ő köreiben különben is szokatlannak tűnt. Párbajban haljon meg huszonnégy éves korában?! Minek küzdötte fel akkor magát, minek tette meg azt a nagy utat, hogy fennforgó valaki legyen Pécsett?! Hánykolódott, és azon törte a fejét, hogyan is eshetett  meg vele ez a szerencsétlenség.

Testvérpárbaj. Ráadásul testvérpárbaj. Mert idősebb bátyjával, Dezsővel keveredett párbajba.

Már gyerekkorukban ellenségeskedtek, az igaz, tudniillik apa nélkül kellett felnőniük, hisz apjuk, Lénárd, a neves fotós, nem került vissza a háborúból, és Menyhért már kisgyerekként átérezte, hogy csonka a család, szegény anyjukra  szakadt  a felnevelésük, eltartásuk, félárvák, és igyekezett már korán anyjukat tehermentesíteni, felnőttként viselkedni, ellentétben Dezsővel és másik bátyjával, Andrással. Látta, hogy anyjuknak, Arankának, mint özvegynek, mennyit kell küszködni értük, a három fiúért. A fényképészüzletet, mivel fenntartani nem tudták, fel kellett számolni, a szép, nagy lakásukkal együtt, a hadiözvegyi nyugdíj egy szükséglakásra volt elég, külvárosira, szűkösre, csúnyára, abban húzták meg magukat, ahova se víz, se villany nem volt bevezetve. Földpadlós lakásban tengődtek, igen lecsúsztak, és a három fiú, Dezső, András és Menyhért mindig éhes volt, miközben tudták, hogy valamikor, amikor még az apjuk élt, igen tehetősnek számítottak.

A kisfiú Menyhért úgy vélekedett, anyját segítenie kell, legalább úgy, hogy nem kér pénzt tőle. Mikor szert tett egy ócska focira, kivitte a közeli grundra, és aki játszani akart, annak fizetnie kellett, na, aztán egy kis idő múlva felkapta a labdát, és hazaszaladt, majd nemsokára megint megjelent a labdával, és újból pénzeket szedett be, nem ment a szomszédba ötletekért. Dezső piszkálta és gúnyolta, hogy mekkora üzletember, miközben pedig  állandóan követelőzött az anyjuktól. András, a másik bátyja, meg nem sokat törődött pénzzel, megélhetéssel, hanem olvasmányaiba mélyedt, könyveket bújt.

Menyhért egyre csak hánykolódott az ágyában, nem tudta kiverni fejéből a közeledő párbajt, a bátyjával való párbajozását. Nem, az lehetetlen, hogy a segédek és az orvos engedjék a halálos sebig fajulni a küzdelmet, vigasztalta magát, nagyon megbüntetnék őket.

Mióta az eszét tudja, Dezsővel mindig szembekerültek, idéződött fel Menyhértben, egyszer például Dezső ráültette a forró tűzhelyre, fenekén megmaradt örökre a nyoma, és talán olyan súlyos égési sebeket is szenvedett volna, hogy attól koldul, ha András meg nem szánja, és le nem kapja onnan.

Igen érdekelte a fényképezés, halott apja örökségének tekintette, bejárt hajdani műtermükbe, megszerettette magát az új tulajdonos fényképésszel, aki megtanította  az alapvető fogásokra. Milyen jó húzásnak bizonyult, gondolta, mikor  megkérte a fényképészt, hogy elvihesse vasárnap, az üzlet zárása idején, az egyik fényképezőgépet, amelyet nem sajnáltak tőle, egy régi, divatjamúlt  Linhof Technikát, az állvánnyal, a tartozékokkal, kocsmákba, vendéglőkbe, megbeszélvén a tulajdonosokkal, pincérekkel, hogy ha fényképezheti a vendégeket, akkor a bejövő pénz felét átadja nekik. Rácsodálkoztak, rá, erre a gyerekre, akinek ilyen ötletei támadtak, és ha nem is mindegyik vendéglős, de a többség beleegyezett. Lekapta az evő-ivó vendégeket Menyhért, aztán szaladt előhívni, és visszavitte a már kész képet nekik, akiket lekapott, és akik fizettek érte. Mindenki csodálkozott, egy tízéves gyerek, ez igen. Nem győzte elmesélni nekem, hogy, képzeljem, saját magát már gyerekkorában eltartotta.

A tanulást viszont hanyagolta, mindenáron abba akarta hagyni az iskolát, ennek érdekében írásba adta anyjának, hogy nem tesz neki szemrehányást, ha nem tanul tovább, és kimaradt a második gimnáziumból, beiratkozott fényképésztanulónak.

A párbajtól való rettegése miatt hánykolódott az ágyában, gondolván,  nem érdemelne korai halált, hisz a jóistennek értékelnie kéne anyja iránti jóságát, nem is beszélve arról, milyen szép pályát futott be önerejéből. Igen, a jóistennek pártolnia kéne őt, motyogta magában, bár korábban nem igen vette  isten nevét a szájára, hisz nem volt vallásos. 

Dezső tulajdonképpen sosem tudta elviselni őt, jutott eszébe, főképpen azóta, hogy lényegében ő tartotta el egy ideig, tudniillik Dezső, szintén abbahagyva a gimnáziumot, lígett-lógott.

Még csak a tizenötödik évét töltötte be Menyhért, de már, miután megszerezte a fényképész képesítést, a volt műtermükben segéd lehetett. Minden lehetőséget megfogott, járt felvételeket csinálni esküvőre, névnapra, temetésre, vadászatra, lakomákra, ünnepségekre, az ő révén  az üzlet sokkal jobban ment, amit a tulajdonos értékelt, és jó fizetéssel honorált. El is költözhettek egy lényegesen jobb lakásba. Anyja, Aranka, igen hálás volt neki. Dezső azonban továbbra is gúnyolta, miközben kerülte a munkát. András meg lenézte, főleg, miután leérettségizett. És Menyhért nem értette, miért jár el András egy üzembe dolgozni, mert eljárt, hát akkor minek tanult, de András erről nem beszélt.

Felnőttnek akart látszani Menyhért, már kamaszként felnőttnek, arra keresett, arra gyűjtött, hogy öltönyöket, felöltőket csináltasson, kalapokat hordjon, szívesen viselt fekete zakót szürke csíkos nadrággal, bordó mellénnyel, ragyogóra pucolt cipőjén kamáslival, arra törekedett, hogy naponta fehér gallért váltson, sétapálcát lóbáljon, minden vicc nélkül, sétapálcát abban az életkorban, mikor más, hozzá hasonló fiúk még rövidnadrágot viseltek. Csodálkozott is rajta kivétel nélkül mindenki, felnőttnek álcázott, kifogástalanul öltözött kamaszon. Dezső, aki öt évvel volt idősebb, de nem tudott felmutatni  ilyen ruhatárat, irigyelte, s kilyukasztotta a zakóit, vagy ellopkodta a fehér gallérokat. András  meg  nem törődött külsőségekkel, ruházattal, megjelenéssel, hanem továbbra is  egy műhelyben dolgozott, esztergált, és olvasmányaiba mélyedt, egyetemre készült.

Menyhért feljárt Budapestre tájékozódni a legújabb fotótechnikákról, neves fényképészekkel ismerkedni, és nem utolsósorban vállalni fotós feladatokat, olyanokat, amilyeneket befutott fotósok már nem vállaltak, például hajnali riportokat. És mikor a szállodákban a portás nem akart szobát adni neki, mert úgy látta, kiskorú, könnyedén elhitette, és nemcsak öltözéke, hanem eleganciájához igen illő felnőttes és úrias modora meg viselkedése révén is, hogy bizony már nagykorú. Fényképészüzlet tulajdonos, hazudta, és úgy lépett fel, mint egy jelentős ember. Szerencséjére már korán serkent a bajusza meg a szakálla, mint afféle sötétbarna fiúnak. 

Melegség jött rá, lerúgta magáról a paplant. Mi van akkor, futott át rajta, ha a párbajsegédek későn lépnek közbe, amikor már megkapta a halálos sebet. Nem, a halálos seb az lehetetlen, nem, nem, motyogta magában.

Most haljon meg, most, gondolta, mikor nemrég megvehette a fényképészműtermet, tulajdonossá előlépve, miután a mestere kiöregedett, és neki, Menyhértnek akadt már annyi pénze, hogy kifizesse a mestert, persze bankhitel segítségével. Nagy nap volt az, amikor apja műhelyét tulajdonképpen visszavette, anyja, Aranka sírt.  Nagyon fiatal, és máris üzlettulajdonos, ez igen, becsülték is Pécsett, ráadásul a saját erejéből küzdötte fel magát, fennforgó legény lett a városban, gondolta.

Híres fényképész akart lenni, de mindenevő fényképész. Szépen építgette kapcsolatait, arra törekedett, hogy letörje a konkurenciát, olcsóbban vállalt, így aztán, a többi fotós mérgére, hozzá járt a közönség, és tudott akárki szája íze szerint beszélni. Nemkülönben érzéke volt úgy viselkedni, mint a tehetős családok csemetéi, elsajátította a magasan iskolázottak, a diplomások modorát is, képessége volt átvenni az éppen uralkodó szemléletet és stílust, valószínűleg ezzel a tehetséggel született. Tisztában volt azzal, kikhez kell alkalmazkodni, kikhez kell idomulni, érdekei szerint, de nem alárendelten és nem minden áron, hisz túlságosan is sok önérzet adatott neki. 

Dezső, aki lumpolt, kiegyensúlyozatlan életet élt, máról holnapra, adósságot adósságra halmozva, váltogatván az állásait meg a nőket, gúnyolta Menyhértet durván, hülye fasz, azt hiszed, hogy vagy valaki, ugyan, hát mindenkinek benyalsz. Bár ne ismernélek, krakéler seggfej, mondta Menyhért. András, aki már egyetemre járt, bölcsésznek készülve, megjegyezte, nem sok különbséget látok köztetek, mindketten szerencsétlen nyárspolgárok vagytok. Istenem, micsoda szavak, András, hát kilóg a segged a nadrágból, mondta Menyhért. Csak el ne süljön a fejed, András, te kapitális marha, mondta Dezső.    

A helyi lapok meg fogják írni, hogy halálos kimenetelű párbajban vesztette  életét, gondolta az ágyban hánykolódva Menyhért, az lesz a kis színes cikk címe, miszerint halálos kimenetelű párbaj, és benne a szöveg, hogy a tehetséges fotós és ismert fényképészüzlet tulajdonos bizony igen korán távozott az élők sorából. A vér a fejébe tódult, hát kiugrott az ágyból, vizet locsolt a fejére. Nem kéne még befejeznie az életét, gondolta, mert hiszen most indulna be igazi fényképész karrierje.

Elkészítette Pécs panorámáját; lefotózta a város szépségkirálynőjét harminckét képkockán; százegy képet készített lakásának egyik ablakából minden évszakról és napszakról; Pécsi Kertek címen albumot adott ki; nevezetes helyi férfiakról, nőkről festői portrékiállítást rendezett; állandó témája volt a Mecsek; megörökített különböző sportokat.

Máris úgy érezte, jól él, elégedett, elérte, amit akart, legalábbis abban az értelemben, hogy megfelelően keres, meghívják társaságokba, vacsorákra, estélyekre, bálokba, ahol mindig igen stílusos eleganciával jelenik meg, ha kell, szmokingban is. Megvan a kávéházi asztala, telik konflisra meg kártyára, naponta kártyázott is egy előkelő klubban, tehetséges kártyásnak tartották. Nem a szenvedély vitte a kártyázásba, hanem a pénz, általában nyert, elég nagy pénzeket, mert tudta, mikor kell abbahagyni.

Vajon Lici el fog-e jönni a temetésére, kérdezte magától, Mártha Lici, a nagy szerelme, egy vasúti műszaki főtanácsosnak és egyúttal egy kisebb földbirtok tulajdonosának lánya, akivel évekig  flörtölt, micsoda nagy szó volt, hogy kijárhatott a mérnök úr birtokára, a kúriába, ahol a parkban kéz a kézben járhatott a szép, talpraesett és okos Licivel, mennyit csókolóztak, sőt még tovább is mentek, mert Lici igen szerelmes volt belé. Hányszor képzelte el Menyhért, hogy övé a kúria és a birtok, miután elvette feleségül Licit, úgy gondolta, áll neki a frigy, a szerencse fiának tartotta magát, bár a mérnök úr és felesége kinézte, viszont Lici, akibe roppant sok akarat és egyéniség szorult, ragaszkodott hozzá, ő meg ajándékokkal halmozta el Licit, erején felül.

Azonban Dezső közbejött, már megint Dezső, ugyanis Dezső udvarolni kezdett Mancinak, Lici nővérének, bár  lebecsülő megjegyzéseket tett Mancira, nemhiába, hisz Manci egyáltalán nem hasonlított Licire, ronda volt, buta és halvérű, de persze Dezső vagyonra hajtott, minden áron gazdagon akart nősülni. Hiába mondogatta Dezsőnek Menyhért, ne is ábrándozzon  Manciról, mert a Mártha család szemében ő vörös posztó. Ám Dezső nem tágított, mire Mártháék egyszerűen eltiltották  lányaikat a Boroczkó fiúktól, igen, Menyhértet is Licitől.  Menyhért akkor meg tudta volna ölni Dezsőt.

Az ágyban álmatlanul hánykolódva Menyhért visszaemlékezett arra, mennyire dühöngött és őrlődött, miután  szerelmétől, Licitől, Dezső miatt, elválasztották, és azon imádkozott, ne találkozzon Dezsővel, mert félt, kárt tesz benne, kerülte is Dezsőt. Ámde tegnap a kávéházban, a Nádorban mégiscsak összefutott Dezsővel, aki megjegyezte, még mindig lógatod a fejed, öcskös, Lici kisasszony miatt, látom, lógatod, mondta és nevetett, hát nem snájdig férfi az ilyen. Még te beszélsz, te, egy undorító alak, aki miatt lejtőre kerültem, jegyezte meg Menyhért. Örülj neki, öcsi, hogy megszabadítottalak attól a nőtől, Lici kisasszonytól, számtalan palival csalt meg téged, ha nem tudnád, mondta Dezső, az egy kurva. Vond  vissza, kiáltott fel Menyhért, vagy nem állok jót magamért. Hát ne állj jót, mondta Dezső, magadért semmiképp, nem is javaslom. Menyhért feldühödött, és pofon ütötte bátyját. Mire a többiek az asztalnál kiáltozni kezdtek, párbaj, párbaj. Kezdetben csak heccből, de aztán egyre komolyabban kiabálták, párbaj. Menyhért fel sem fogta, mi történik, máris megnevezték a segédeket, körvonalazták a lehetséges feltételeket, kiélezett olasz kardokkal, bandázs nélkül, az első vérig, kedvezőbb, magyarázták, mint pisztollyal. Belevitték, igen, belevitték az úgynevezett barátai ebbe a párbajba,  gondolta Menyhért, és milyen élvezettel. András azt mondta, eszedbe ne jusson párbajozni, Menyhért, a párbaj egyszerűen nevetséges, túlhaladott, reakciós, nem is az olyanokra van szabva, mint te. Nem visszakozhatok, mondta Menyhért, mert mit szólna a város. András azt mondta, jó, ha tudod, szerencsétlen, hogy azt gondolják, micsoda két hülye a két Boroczkó, akik testvér létükre kihívták egymást, holott nem is számítanak, a nagy könyv szerint, párbajképesnek. Láthatod, párbajképesnek tartanak, felküzdöttem magam, mondta Menyhért. Dehogy tartanak, seggfej, csak azért vittek bele ebbe a cécóba, hogy röhögjenek rajtatok, mondta András.

Hajnalban öltözködni kezdett, mindenből a legfinomabb ruhadarabokat választotta, roppant tekintélyesen, úriasan akart festeni, vastagon bekölnizte magát, mert a félelemtől egyre csak verejtékezett. Rogyadozó  lábakkal szállt le a konflisról a helyszínen. A nagy, hideg tornateremben felálltak egymással szemben, Menyhért alig bírta tartani az olasz kardot, remegett a keze. Észrevette,  Dezső sincs valami jó állapotban, nehezen vette a levegőt, de vajon mennyire tud vívni, ez foglalkoztatta Menyhértet. Összecsaptak. Nyomban kiderült, Dezsőnek sincs sok fogalma a kardforgatásról. Mosolyt fakasztóan zargatták egymást, körbe-körbe, a vívómester mindig időben félreütötte az ide-oda csapkodó, hadonászó kardjaikat. Egyszer csak Dezső odakapott a hátához, Menyhért meg a jobb karján érzett ütést, vérezni is kezdett. Akkor az orvos közbeüvöltött, hagyják abba az urak, vége, megvan az első vér. Menyhért felsóhajtott, megúszta, a küzdelem valóban életveszélyesnek tűnt, bármi megtörténhetett csapkodó kardjaik révén, annál is inkább, hisz Menyhértnek  fogalma sem volt, hogyan sebesítette meg Dezsőt.

Néhány hónap múlva, a vesztes háborút követő békekötés után, amely a Monarchiát és benne Magyarországot egyszer és mindenkorra eltüntette, beállított két csehszlovák egyenruhába  öltözött rendőrtiszt, és magyarul megkérdezték Babos Gáspár nagyapámat, tud-e szlovákul, nyilván tud, hiszen  egy Kassához közeli faluban látta meg a napvilágot, és Kassán él, sőt, mint értesültek róla, Babcsáknak született. Gáspár kijelentette, egyáltalán nem tud szlovákul, csak magyarul és németül. Az nem baj, mondták, de remélik, hogy egy Babcsák szlováknak vallja magát. Nem, nem, ő Babos és magyar, a felesége kiváltképpen. Ha szlováknak vallaná magát, akkor továbbra is dolgozhatna fényképészként, sőt segítenék, miután a magyar nyelvű lap megszűnt, hogy találjon biztos keresetet szlovák nyelvű lapnál. Nem tudja magát szlováknak vallani, ha magyar. Akkor a két tiszt már nem volt annyira udvarias, hűvösen távozott. Két nap múlva visszatértek, megismételték a kérdést, de Gáspár és Emília továbbra is azt válaszolták, hogy ők magyarok. Akkor a két tiszt áttért a szlovákra, átadott egy hivatalos papírt szlovák nyelven, hogy egy héten belül hagyják el Csehszlovákia területét, mert Kassa oda tartozik, elszakadt a háborús vereséget szenvedett Magyarországtól a békekötés értelmében, ha nem távoznak, le lesznek tartóztatva, nincs mese.

Akkor már az utcán lépten-nyomon figyelmeztették őket, hogy szlovákul kell beszélni. Nem tudnak, válaszolták. Akkor ne beszéljenek, maradjanak némák  vagy távozzanak. És nemsokára hirdetmények jelentek meg, magyarok, kifelé.  Az utcán beléjük kötöttek, Kassa a miénk, szlovákoké, nem a tiétek, nyomás innen, magyarok. Gáspár kezéből kiverték a fényképezőgépet.

Vagont béreltek, szép pénzért, bútoraikat felrakatták abba, beszálltak, és gyerünk Budapestre. A frissen meghúzott  határon, egy ócska, ideiglenesen felállított  fabódénál megállította a vonatot a bódéból kilépő, az új, csehszlovák egyenruhába öltözött két határőr, akik csak szlovákul voltak hajlandóak beszélni, leszállították, motozásnak vetették alá nagyszüleimet, és elvettek tőlük órát, nyakláncot, pénzt, sőt kinyitották a csomagjaikat is, és ruhát is elvettek, például Gáspár zsakettjét. Amikor Gáspár tiltakozott, pofonvágták.

Budapestre érkezve Gáspár el akarta intézni, hogy továbbra is a vagonban maradhassanak, amíg nem találnak lakást. Engedte a vasúttársaság, miután egy  használaton kívüli vágányra terelte a vagont, ahol már több ilyen lakásul szolgáló vagon is állt, no persze elég borsos árat kértek érte, mert csak úgy ingyen nem lehet lefoglalni egy sínhelyet. Járták Budapestet, de nem találtak lakást, zsúfolásig megtelt minden lakható hely menekültekkel, és amit találtak volna, arra nem volt pénzük, sőt egyes háztulajdonosok nem akarták az új határokon túlról érkezetteket befogadni. 

Hogy főzni tudjanak, vettek tűzhelyet, beállították a vagonba, tüzelőt is szereztek, pontosabban fűrészport, mert más nem akadt. Mérhetetlen füst árasztotta el a vagont, és leendő anyám, szegény Barbara még kisbabaként,   fuldoklott. Távoli kútból cipelték a vizet, mosdani éppen csak ott mosdottak, ahol a papok táncolnak, és ott ürítkeztek, ahol éppen nem látták őket.  Lassan-lassan a vagonban szanaszét kezdtek heverni egymásra halmozva a tárgyak, székek, zsámolyok, ládák, konyhai eszközök, vödrök, edények, ruhaneműk. A vagon beázott, a ruhák és az ágynemű vizesek lettek, a bútorok korhadtak.

Gáspárnak eszébe jutott, hogy az áttelepítésük néhány mozzanatáról sikerült fényképet készítenie neki és Emíliának, az ellenük való fellépésről, a bánásmódról, az utazásról, no és persze a vagonlakásról. Elvitte a képeket néhány szerkesztőségbe, ahol kapva-kaptak rajtuk, megjelentették. Felfigyeltek Gáspárra és Emíliára, pártjukat fogták, juthassanak lakáshoz, és az egyik lap főszerkesztőjének protekciójával sikerült is, persze ráment az összes megtakarított pénzük meg néhány arany ékszer.

Fényképész üzletet nyitottak abban a József körúti bérházban, ahol  lakásra tettek szert, egy ötemeletes épület földszintjén, a lakás egyik felét leválasztva és megnyitva az utca  felé.

Nagymamám, Emília betege lett a kitelepítésüknek, erről beszélt unos-untalan, hosszú évek után is, sőt, alig múltam hatéves, nekem is előadta, mi is történt velük akkor, több mint huszonöt éve.

Hajnalban a sarkon állt a városháza előtt a dédnagyapád, Artúr, akit te, Ckó, nem ismerhettél már, rendőri kísérettel, ugyanis  letartóztatták hatóság elleni erőszakért, mert leköpte az új szlovák rendőrség egyik tisztjét, aki szidta a magyarokat. Aztán lefizette a börtönőröket dédnagyapád, hogy el tudjon búcsúzni tőlünk, ő nem volt hajlandó elhagyni Kassát, azt mondta, hagyják el a szlovákok. Szóval dédnagyapád odajött a nagy társzekérhez, azon ültünk a holminkkal, hogy az állomásra menjünk, megcsókolt bennünket, engem, Gáspár nagyapádat meg a csecsemő Barbarát, mesélte Emília nagymamám.

Csecsemő? Nem is látszik az anyun, hogy ilyen kicsi is volt, jegyeztem meg hatévesen.

Dédnagyapád elkiáltotta magát, éljen Magyarország.  Akkor mi igen nagy magyarok voltunk, büszke magyarok, bizony, Ckó, magyarázta nagymamám.

Én legfeljebb indián vagyok vagy kauboj, jelentettem ki. De mekkora egy nagy magyar, nagymama, milyen magas?

Nem magasabb nálunk, Ckó. Szóval fel akartuk hívni magunkra a figyelmet, hogy magyarok vagyunk, ezért kokárdát tűztünk fel, mesélte Emília nagymamám.

Ja, akkor március tizenötödike volt, tudom én azt, akkor tűzünk ki kokárdát, mondtam.

Felszálltunk a cókmókokkal, elindultunk, és képzeld, Ckó, marhavagonban.

Ti marhák voltatok, nagymama?

Csaknem úgy kezeltek bennünket, Ckó. Nagyon lassan haladt a vonat, hosszasan megálltunk sok helyen, napokig utaztunk. Az éjjelit az ablakon keresztül öntöttük ki, a biliket.

Felnőtteknek bilibe csinálni, ki látott már olyat, jegyeztem meg.

Biztosan a jóistent keresgéltük, hol van, hová lett, hogy ennyire szeret bennünket, hogy ilyen jól elintézte a sorsunkat, mondta nagymamám.

Hogy intézte volna el jól, ha rosszul intézte, nagymama, jegyeztem meg.

Nem ment le a torkunkon az étel, képzeld el, Ckó.

Nekem lement volna, mert én, ha utazom, és már utaztam háromszor is, mindig éhes vagyok, mondtam.

Egyszer, mivel megint megállt a vonat, mesélte Emília nagymamám, arra gondoltunk, hogy kihasználjuk, és a szabadban éjszakázunk, a vagon poshadt levegője után a friss levegőn, a fűben, hát levittük a vagonból a takarót, a kispárnát, és reggelre teljesen átáztunk a harmattól.

Egy sátor és hálózsák megvédett volna benneteket, ezt igazán tudhattad volna, nagymama, szögeztem le, én ezt jól tudom, mert cserkész vagyok, farkaskölyök.

Mikor visszamentünk a vagonba, a szabad levegő után, borzalmas szag csapott meg bennünket, te ki se bírtad volna, Ckó, mesélte nagymamám.

Ilyenkor illatos anyagot kell permetezni szanaszéjjel, nagymama.

Azon imádkoztunk, elárulom neked, Ckó, hogy a tetű meg a szar meg ne egyen bennünket.

A szar nem tud megenni, a tetű is csak csíp, jelentettem ki.

Volt a mi vagonunkban még egy család, annak meg egy kisfia, és az mindig bepisilt, idézte fel Emília nagymamám, úgy látszik, képzeld, Ckó, egy kicsit gyenge volt a pisilője.

Nekem aztán erős a fütyim, nagymama, mondtam hatévesen.

Nem is egyszer képzeltem el, hogy a Monarchiában élek és fényképész vagyok, dédnagyapámhoz, anyai nagymamámhoz és mindkét nagyapámhoz hasonlóan. Szóval képzelődtem erről.

Jól jövedelmező megrendeléseknek teszek eleget. Járom Európát, otthonosan mozgok minden jelentős fővárosában, több nyelven beszélek, jeles személyiségek ismeretségével büszkélkedem. Laboratóriumomat vándorlásaim idején hintóban, szekéren, majd később már egy kisteherautón rendezem be. Itthon, néhány éven belül, üvegtetejű és üvegfalú műtermet építek, a legmodernebb fotókellékekkel és műtermi fényképezőgépekkel, például Plaubel Peco Profiával. Négy-öt segéddel dolgozom, évi jövedelmem szép summa. Résztveszek a párizsi világkiállításon, ahol  aranyérmet nyerek. Nemcsak a Váci utcában, hanem Bécsben, a Kärtnerstrassén is nyitok műtermet. Udvari fényképész leszek, magas kitüntetésekben részesülök. Albumokat állítok össze hazai tájakról, érdekes és híres emberekről, a szellemi élet nagyjairól, tulajdonképpen mindenről, amit meglátok, amit észlelek, ami az utamba kerül, például utcai demonstrációkról és elesett, nélkülöző emberekről, megejtő tájakról és városrészletekről, gyönyörű palotákról különleges berendezésükkel együtt, figyelemfelkeltő országokról is, például a Franciaországról és Angliáról.

Magyarországról óriási albumot készítek, amelyet személyesen szeretnék átnyújtani  Ferenc József császárnak és királynak, mint elképzeltem, de az nem megy, nem fogad. Ámde sikerül elintézni, hogy Tisza István, a magyar országrész miniszterelnöke  fogadjon, tudniillik érdekli, történetesen, vajon a Magyar Birodalomról milyen képeket is csináltam a haza meg a nagyvilág számára.

Tehát színe elé enged a miniszterelnök, szegedi és borosjenői gróf Tisza István Imre Lajos Pál, a színe elé, mint elképzeltem.

A Budai Vár Sándor Móric palotájában rögtön átkutatnak, már a bejáratnál, majd ismét  átkutatnak a gróf miniszterelnök dolgozószobája előtt, a folyosón, nincs-e nálam fegyver. Mikor belépek, azonnal szemembe ötlik, mennyire fénylenek az aranyozott bútorok, a lámpák és csillárok, meg a dísztárgyak a kora délelőtti beeső napfényben.  Azonnal elgondolom, milyen jól festene ez a miliő fényképen, tulajdonképpen egy kincseskamrát jelképezne, ahogy én ábrázolnám.

Mély meghajlással üdvözlöm gróf Tisza István miniszterelnököt, aki hatalmas íróasztala mögött ül, úgy vélem, hogy szalonkabátban, nem áll fel, merően néz engem. Aha, gondolom, olyan mint a képein, elől kopaszodik, nagy, pödrött, barna bajusza van, rövid, igen rövid szakálla, ovális fejformája, hideg, barna szeme. Kissé nyomasztó a tekintete. Nem rokonszenves. Háta mögött a titkárai, nem is látom át, mennyi. Lassan kiegyenesedem, és várakozóan nézem a miniszterelnököt. A Magyar Birodalomról szóló hatalmas albumot szorongatom a kezemben. Tisza István gróf most már nemcsak merően, hanem  várakozóan is tekint rám. Telnek a másodpercek.

És egyszer csak halkan énekelni kezdem: Londonban, hej, van számos utca, és minden utcán több sarok. Nem tudom, miért pont ezt a dalt, csak úgy jön.

Akkor az egyik zsakettet viselő titkár a miniszterelnökhöz hajol, és súg valamit neki.

Aha, szólal meg a miniszterelnök, szóval ön a Boroczkó Tamás fényképész, mi járatban van itt nálam?

Egy fényképalbummal szeretném meglepni excellenciás uramat, a Magyar Birodalom országainak hiteles képét ábrázoló albummal, mondom, igyekezve a legnagyobb tisztelet hangját utánozni. Megörökítettem regényes tájakat, festő ecsetjére kívánkozó városokat, történelmi nevezetességeket, híres  embereket, amelyek és akik még léteznek, de holnap, holnapután már semmivé lesznek. Engedje meg, hogy szerény művészetem által önnek és a jövőnek átadjam őket.

Ja, vagy úgy, mondja Tisza István, miniszterelnök, egy gróf.

Zavarban nem vagyok,  mégsem tudom, mit csináljak, merjek-e közelebb lépni az íróasztalhoz, és merjem-e átnyújtani az albumot, nem tudom, mi a szokás ilyenkor. Telik az idő.

Közben halkan mormolom magam elé: Londonban, hej, van számos utca, és minden utcán több sarok.

Miért London, kérdezi visszautasítón Tisza miniszterelnök, hát nem Budapesten vagyunk!? Tudja, hogy ott, Londonban, milyen köd van? Ritka a fény. Keservesen tudna ön ott fényképezni. Ellenben Budapest napos, fényes város.

Isten mentsen, hogy Londonban legyünk, excellenciás uram,  különben is mi magyarok vagyunk, Európa védőbástyája, Londont is mi védtük és védjük, mondom, és közben röhögök magamban.

Ne hízelegjen nekem, mordul rám a miniszterelnök, ezzel a védőbástyával, a hízelgést nem szeretem. És miért nem adja már ide azt  az albumot?

Akkor közelebb lépek az íróasztalhoz, és átnyújtom az albumot, igen, át tudom nyújtani, mert a miniszterelnök, meglepetésemre, kinyújtja érte a kezét, egyszerűen kinyújtja. Belelapoz, nézegeti.

Szép, mondja ezt a szót kurtán Tisza miniszterelnök, lapozgatja, majd megismétli, szép, és tovább lapozgatja teljesen magától, bizony. És megjegyzi, ahogy itt látom magam, az egyik képen, meg is ismerem, ilyen vagyok tényleg, mondja. Hogyan és hol csinálta?

Hát a képviselőházban, mondom, és mélységesen igyekeztem, bizony igyekeztem, teszem hozzá,  úgy ábrázolni excellenciás uramat, amilyen,  látsszon, mennyire elhivatott vezéregyéniség ön, tulajdonképpen fanatikusan meg kálvinista módra. És merészen megkérdezem, lefényképezhetem-e most, itt, ebben a percben?

Miket merészel mondani, hogy fanatikus vagyok, és belekeveri kálvinista voltomat, aki ilyesmiket állít, az nem fényképezhet le, fényképész úr, mondja keményen, visszautasítón Tisza István, a miniszterelnök gróf, azonkívül meg, mint magának tudnia kell,  utálom a fotográfusokat.

Tudom, mondom, tudom, és bocsánat, ha a jelenlétem bántja excellenciás uramat. De szeretném bebizonyítani, hogy létezik olyan fényképész is, nevezetesen jómagam, aki szolgálatokat tehetne önnek, például azzal, hogy dokumentálná életpályáját, ugyanis kiderülne önről, az általam készített képek segítségével elsősorban is az, hogy mennyire a Magyar Birodalom fennmaradásának letéteményese, a hadikiadásokat  másfélszeresre emelte ugye, bár azt rebesgetik, hogy erőszakkal, és nem lenne rossz önnek, ha kiderülne eme fényképekből, persze áttételesen, hogy mennyire munkál önben a hagyományos rend iránti igény, a nagybirtok és az arisztokrácia mint vezető erő fenntartása, hogy mennyire hűséges a Habsburgokhoz, mennyire találó, hogy önt egyesek geszti Napóleonnak nevezik, ugye Geszten lévő kastélyáról és birtokáról, no meg megyéjéről bihari istennek. Ígérem, hogy egy olyan hős tekintene le  a képekről, exellenciás uram személyében, akit nem akármilyen fából faragtak, hisz  mikor  háromszor  rálőttek önre a képviselőházban, azzal okolva a merényletet, hogy  nem bírták elviselni törvényeket semmibe vevő, erőszakos természetét, semmi baja nem lett, a golyók nem mertek önbe fúródni; kár, hogy nem voltam ott, és a merényletkísérletről nem készíthettem fényképet.

És dúdolom magamban: Hej cica eszem azt a csöpp kis szád.

Micsoda, miket beszél ez az ember, hördül fel Tisza miniszterelnök, és felugrik íróasztala mögött, arca lilává változik, geszti Napóleon, bihari isten, és emlékeztet az ellenem való merényletre! És igen emelt hangon kijelenti, dobják ki ezt az alakot!  És hozzáteszi, ez a fényképész is egy levéltetű a magyar kultúra pálmafáján.

A titkárok és az őrök kidobnak, mint elképzeltem, és örömmel, dicsőségben úszva képzeltem el.

Mindezen közben  dúdolom: Hej cica eszem azt a csöpp kis szád.

Mikor elmesélem, szintén elképzelve, hogy elmesélem a vándorfényképész Hajnal Artúr dédnagyapámnak, Boroczkó Lénárd, meg Babos Gáspár ugyancsak fényképész nagyapáimnak és Babosné, Hajnal Emília szintén  fotós nagymamámnak, nem sokat teketóriáznak és kifejezik, hogy nem hiszik el, amit előadtam.

Nem ismertek ti még engem, mondom mosolyogva, apám fia vagyok én, ezt is mondom, pedig apám akkor még meg sem született, illetve csak pólyás volt.

És dúdolom: Túl az Óperencián, boldogok leszünk, túl az Óperencián csókra éhezünk.    

Lénárd nagyapám  kifogásolja, mint gondoltam képzeletemben, hogy elmulasztottad  jellemezni, Ckó, a Hajnal- Babos-Boroczkó  fényképész családot a miniszterelnöknek, megmagyarázva, miszerint ez a család húzta ki a hazai fényképészetet a kátyúból, ugyanis a Hajnal-Babos-Boroczkó stílus elveti a sablonos képeket, a természetellenes világítást, a cifra háttereket, a színpadiasságot, vagyis a környezet és az ember meghamisítását, tehát minden művi dolgot, és először alkalmazta, vagyis alkalmazzuk mindeme hamisítás ellen és  helyett a természetességet,  a közvetlenséget, és persze a valóság kívánalmát, mint Hajnal-Babos-Boroczkó felfogást.

Dédnagyapám meg a három nagyszülőm bólogat.

No és javasolhattad volna, Ckó, mondja mindkét nagyapám, Gáspár és Lénárd, hogy a miniszterelnök akadályozzon meg minden illetéktelen beavatkozást ügyeinkbe, ne üsse ki a rendőrség kezünkből a fotóapparátust, ha valami nem tetszik neki, és különben is, ismerjék el, hogy a hatalmaskodókkal szembeszegülő, tehát az uralkodó rétegekkel, sőt a magával a miniszterelnökkel is perlekedő ellenerők fényképes ábrázolása szalonképes, illetve szalonképesnek kéne lennie, ami különben is érdeke volna a Monarchiának és benne Magyarországnak.

Javasoltam volna,  de nem maradt rá időm, kidobtak azok a hülyék, mondom.

És dúdolom: Túl az Óperencián, boldogok leszünk, túl az Óperencián csókra éhezünk.

Képzeljétek, veszi át a szót Artúr dédnagyapám, a miniszterelnök, mióta meghalt a kedvenc trónörököse, nyüszítésre kényszeríti a kutyáit, nem hazudok, különben a kelleténél merevebb, hiányzik belőle a diplomáciai rugalmasság.

Óriási szederjes hímvesszője van ennek a grófnak, mint beszélik, mondja Lénárd  nagyapám, de azt is beszélik, hogy állítólag született vezér.

Tragikus egy nemzet, amelynek ilyen erőszakos vezére van, mondja Emília nagymamám, holott,  érzésem szerint, gyerekkorában még egészen más volt, roppant érzékeny, magányos kisfiú.

Zöldnek látom az arcát, fűzöldnek, mondja Gáspár nagyapám, főleg akkor változik  zöldre, amikor felmerül benne, hogy talán a magyarságnak tragikus jövője lesz.

Ha telihold van éjjel, akkor nappal nem tud dolgozni állítólag, mondom én, Ckó, és ilyenkor azt gondolja, hogy az ország elárvult.

Hát így képzelődtem, dúdolva a Londonban hejt, a Hej cicát meg a Túl az Óperenciánt.

Babos Gáspár, anyai  nagyapám, botrányhősnek lett egyszer csak kikiáltva a városban,  Kassán, ugyanis, szerelmi bánatában, öngyilkosságot kísérelt meg, de annyira remegett a keze, hogy nem sikerült végrehajtania, írta a saját lapja, az ellenzéki, negyvennyolcas Kassai Újság, viszont, hogy tényleg meg akarta lőni magát, bizonyítja, vetette fel ezt is az újság, hogy a szobája falában keletkezett egy lyuk a lövedéktől. Felbolydult Kassa. Azt terjesztették Gáspárról, hogy nemcsak öngyilkos, hanem gyilkos ösztönei is vannak, és egy nemrég megtalált hullát az erdőben az ő gyilkoló kedve áldozatának kezdték és akarták tulajdonítani.

Hát igen, Gáspár nagyapámat kivetkőztette magából a szerelem.

A  laptulajdonos-szerkesztő hívatta nyomban, és Gáspár tudta, hogy ki akarja rúgni a botrány miatt, amelyet öngyilkossági kísérlete keltett.

Mivel védekezzen? Ezen  járt a feje.

Kifejthetné, gondolta, hogy a szerelem milyen nagy dolog, hogy a szerelembe bódultan nem tudjuk, mit csinálunk, és olyasmiket is elkövetünk, amiket nem követnénk el, ha nem lennénk szerelmesek. És azonnal lefesthetné, hogy tulajdonképpen a szakma, a fényképész szakma szeretete vitte ebbe a szerelembe, igen, igen, hiszen mikor meglátta a leányt, Emília nevezetűt, az arcát, a mimikáját, az alakját, a mozgását és így tovább, nem bírta megállni, le kellett fényképeznie, de ehhez természetesen szükséges volt megközelíteni. És akkor elmesélhetné a munkaadójának, hogyan történt, gondolta, hátha a történet érdeklődést kelt benne, sőt javasolhatná, hogy írja is meg, tudniillik ez a laptulajdonos-szerkesztő tárcákat is írt, és mindig témahiányban szenvedett, hát Gáspár elhatározta, hogy témának javasolja nagy port felvert esetét, ráadásul a szerkesztő tárcáinak stílusát utánozva adja majd elő.

Nemrég, a Fő utcán haladva, észrevett egy leányt, meséli majd a szerkesztőnek, határozta el, egészen fiatalt, olyan tizennyolc éves formát, a bágyadt napsütésben, a májusi langymeleg szellő lobogtatta a világoskék szalagot, amely a leány mélybarna, enyhén göndör haját díszítette, és meglegyintette a maga varrta hosszú, világoskék ruhájának fodrait, ó, de gyönyörűen is csillogott a mélyebbnél is mélyebb barna szembogara, miközben gyengéden merengett. Hát ezt fényképezni kell, gondolta ő, Gáspár. Azon az oldalán haladt a leány eme tekintélyes, szemrevaló házak utcájának, ahol az úri korzó közönsége is, mert a másik oldalán a pórnép szokott összeverődni. És akkor ő, Gáspár, a fényképészapparátusával követni kezdte a leányt, mondogatva magában, micsoda fényképarca van a leánynak, szóval utána eredt. A hatalmas Szent Erzsébet-dóm sarkán, pontosabban az Orbán torony előtt gyülekező és ácsorgó, fekete szalonkabátban, fehér selyem mellénybe öltözött aranyifjak, akiket  jól ismert és előszeretettel fényképezett, merően fixírozták a leányt, sőt,  kihívóan mosolyogtak rá, egyesek még a köcsögkalapjukat is megemelték. A leány zavarba jött, elpirult, és gyorsabban kezdte szedni a lábát, mondhatni azt is, hogy gyönyörűen. Csak vigyázat, urak, ez a leány, ha nem tudnák, a jövendőbelim, mondta Gáspár, nagyobb tiszteletet neki, és mosolygott. Nocsak, Babos úr, máris botrányt szimatolok, jegyezte meg röhögve az egyik ifjú.

Lám, már akkor botrányt emlegettek, hangsúlyozza majd a szerkesztőnek, mikor még szó sem volt botrányról. Hát ennyit, szerkesztő uram, a hamis hírek terjesztéséről, a botrányok természetéről, fejti majd ki, ahogy elképzelte. De folytatja, fogja mondani a szerkesztőnek, és megismétli, hogy bizony jó tárcatéma.

Látta, elhaladva a színház és a tekintélyes grófi palota előtt, hogy ez a feltűnően kecses leányzó  a híres szállodába lép be, ahol Ferenc József császár és király is megszállt egyszer. Ide is bement a leány után, és követte abba a terembe, ahová a leány igyekezett, vagyis a tánciskolába. A leány gyakran nézett hátra, így aztán megbizonyosodott arról, hogy követik, erről beszámolt a táncmesternek, miközben rá, Gáspárra mutogatott. A tánciskolában megállt az élet, mindenki kettőjüket bámulta. Szidi néni, a táncmester, akinek a haja olyan vastagon volt bepúderozva, hogy rizsporos parókának is lehetett nézni,  a tánc folytatását parancsolta, és a leányt nyugtatgatta, magyarázva, hogy ez a fiatalember híres fényképész, az egyik helyi lap munkatársa, és nézze csak a leány, milyen érdekesen fest, magas, sovány, vörhenyes hajú, akit még a gyors mozgás, és a feltűnően kék szem, égő kék szem is jellemez, és milyen elegáns, és minduntalan feltűnik az utcákon fényképész apparátusával, és egyáltalán nem olyan férfi, akitől tartania kéne egy rendes leánynak. Közben roppant szívélyesen üdvözölte  Szidi néni őt, Gáspárt. És  látva, hogy ő, Gáspár nem tudja levenni szemét a leányról, egyszer csak ez a Szidi néni elragadta a leányt partnerétől, és bemutatta neki, Gáspárnak, aki meglepődött, mikor meghallotta a leány nevét, Hajnal Emília, hát rögtön tudta, hogy hiszen Emília nem lehet más, mint lánya a vándorfényképész Hajnal Artúrnak, akihez ő, Gáspár fényképészetet tanulni járt vagy tíz évvel ezelőtt, akkor látta utoljára  Emíliát, jé, mi lett belőle. És hirtelen több fotót készített, Emília ellenkezése ellenére, Emíliáról, és őszintén bevallja, ez nem volt szép dolog.

Másnap ezekkel a képekkel beállított a Hajnal házba, kéretlenül, ezt is bevallja, ámde Artúr, Hajnal Artúr kitörő örömmel fogadta, mint egykori tanítványát, megvendégelte, borozgattak. Gáspár megmutatta az Emíliáról készült képeket, és Artúr elismerően bólogatott. Emília azonban nem volt hajlandó a fotókra sem pillantani, sajnos, hogy nem.

És akkor itt van a pillanat, gondolta Gáspár, hogy előadja a szerkesztőnek, miszerint az a furcsa dolog történt meg vele, hogy a leány, éppen mesterének a lánya lévén, még nagyobb érdeklődést keltett benne, hát ilyen az élet, nem tehet róla.

Mesteréről, Hajnal Artúrról el kell mondania, mondja majd a szerkesztőnek, hogy mivel vándorfényképész,  ritkán tartózkodik  otthon, szereti  a csavargó életet, a nőket és a bort, de csak a piros és félédes bort, meg a szókimondást is szereti.  Tipikus tárcahős ez az Artúr, mondja majd a szerkesztőnek, mint gondolta Gáspár, meg lehet tekinteni, milyen is, sok kép van róla, amelyet még ő, Gáspár készített;  és akkor előveszi, és a szerkesztőnek megmutatja, elterelésként, ne csak az ő öngyilkossága legyen az előtérben.

Majd előadja a szerkesztőjének, gondolta Gáspár, hogy ha őt nem ragadja el a fényképezés szenvedélye, vagyis, hogy ha nem lesz fényképész, akkor talán, mivel nem bonyolódhat bele a leány, Emília, fényképezésébe, nem is lesz szerelmes, hát tulajdonképpen ő a szakmája áldozata, állítja be majd így, mint elhatározta. 

A szerkesztő türelmetlenül leintette, ne beszéljen mellé, hanem gondolkozzon inkább azon, hogyan mossa le magáról a vádat, hogy ösztönei öngyilkosak, esetleg gyilkosak, mert ha nem képes lemosni, akkor el kell őt távolítani a laptól, sőt esetleg a városból is.   

Gáspár, bár már várta ezt a kijelentést, mégis elsápadt, megizzadt, és nem tudta megállni, hogy ne kezdje el őszintén mesélni, mi vitte az öngyilkossági kísérletbe. Ugyanis Emília iránti szerelme sajnos nem nyert viszonzást, Emília például sosem jött be a szobába, ha ő, Gáspár náluk tartózkodott, hiába mondogatta a leány apja, Artúr, jöjjön már be, beszélgessen el egy kicsit vele, Gáspárral, de Emília azért sem jött be. Vadóc ez a lány, Gáspár, mondta Artúr, de csak a férfiakkal kiállhatatlan, nem tudom az okát, miért, különben szorgalmas, igen házias, ellátja a háztartást, sőt kedves is.

Egyszer az történt, mesélte Gáspár a szerkesztőjének, hogy Emília jó hangosan felcsattant a konyhában, hallatsszon csak be a szobába, mit keres ez a férfi, vagyis ő, Gáspár náluk, hisz egy botrányhős, az egész város tudja. Mert ne felejtsük el, szerkesztő úr, mondta Gáspár, hogy őt már kikiáltották botrányhősnek korábban is, és egészen másért mint most, és ha korábban nem kiáltják ki, akkor szerinte most, öngyilkossági kísérlete után sem kiáltották volna ki botrányhősnek, és ezt figyelembe kéne venni. Tudniillik, mikor Rákóczi fejedelem hamvait, halála után csaknem kétszáz évvel, Kassára hozták Törökországból, eltemetni a Szent Erzsébet-dómban, és erről a nagyszabású eseményről szóló fényképeiből Gáspár kiállítást rendezett, a képeket saját szemléletének megfelelő képaláírásokkal ellátva, hát igen megváltozott a  jelentésük. Gyászvitézek, írta ahhoz a képhez, amely a fekete díszmagyarban ácsorgó, több száz tagú fogadóbizottságot, és a hasonlóan fekete gyászlobogókkal nagy-nagy feketeséget mutató, bár nemzetiszín zászlókkal is  feldíszített pályaudvart  ábrázolta. Mit tudják ők, kit siratnak aláírással látta el az óriási, soha nem tapasztalt  tömeget, a könnyező, zokogó, az ablakokat, erkélyeket,  háztetőket is elborító népséget láttató fotót. A fekete selyemmel bevont, fehér hermelinpalásttal betakart, hat fehér ló húzta hintón lévő koporsót egyszerűen a fejedelem félreértésének titulálta. Az út két oldalán égő fáklyákat tartó, gyászruhás ifjak sorfalát, és a világító, fekete fátyollal letakart utcai lámpákat, figyelem, nappal van felirattal ellenpontozta. A gyászhintót követő, Rákóczi bajuszát utánzó bajszú csatlósok képéhez, akik a kurucok által valaha viselt fakózöld, kimustrált, lobogó köpenyben, barna bőrövükben hajlított karddal és baltával, jobb vállukon puskával vonultak, azt fogalmazta, hogy ma pedig ők a labancok. Ahhoz a lovas vitézhez, aki, fekete lepellel borított paripán, a fejedelem hasonmásának volt maszkírozva, és Rákóczi várainak stílusában emelt gyászkapukon át peckesen lovagolt, odaírta, hogy a hasonlósággal játszani becstelenség. Amikor a  dóm  lépcsőin  száz hölgy volt látható, amint Rákóczi korabeli nagyasszonyok korhű ruhájában fogadják a koporsót, a fekete díszmagyarba öltözött  Kossuth Ferenc társaságában, aki  kijelenti, magára a fotóra írt  kísérő szöveg szerint, hogy nemzeti büszkeségünk és nagyságunk megnyilvánulásának ma már semmi sem áll  útjában, semmi akadály, hát ez alá biggyesztette Gáspár, hogy van akadály, a szónok meg a hölgyek. És az alá a kép alá, amely azt ábrázolta, hogy rendőrök kuruc vitéznek maszkírozottan ügyelnek a rendre, azt írta, kegyeletsértés. Rögtön, már az első órákban botrány tört ki, akkor kezdték botrányhősnek tartani őt. Holott, mikor ezek a képei megjelentek a lapban, persze szalonképes aláírásokkal, nagyra értékelték, viszont a kiállítása  miatt magához rendelte a tulajdonos-szerkesztő. És emlékeztette a szerkesztőt, mi történt köztük. Nem értem magát, Babos úr, mondta a szerkesztő, hisz önt visszahúzódó, csendes, kissé magába forduló embernek ismertem meg, mi történt magával? Gáspár nagyapám felhúzta a vállát és egy kis félmosoly jelent meg az ajkán, majd kibökte, negyvennyolcas hazafi vagyok, és ebből a hazafiságomból táplálkoznak azok a képaláírások, megérthetné a szerkesztő úr, hiszen a lapja is negyvennyolcas. A szerkesztő sóhajtott és kijelentette, nem ilyen egyszerű ez, Babos úr, tüntesse el az aláírásokat, mert ha nem, akkor eltávolítom a laptól. Megcsinálta, mert rendes polgári életet akart élni.

De hadd mesélje tovább a történetét, miért és hogyan kísérelte meg az öngyilkosságot, tessék meghallgatni, mondta a szerkesztőnek Gáspár.

Továbbra is látogatta a Hajnal házat, akkor is, amikor Artúr nem tartózkodott otthon. Pedig Emília nem változtatott a viselkedésén, nem igen volt kedves hozzá, és ha megérkezett, azonnal magára hagyta a nappali szobában, nem törődött vele. Mit tehetett, csak üldögélt egymagában. Emília két nővére időnként benézett a szobába és hangos megjegyzéseket tett. Kinyitották az ajtót, és a küszöbön állva mintegy tudósították a konyhában tevékenykedő Emíliát. Még mindig itt van, mondta Margit, a legidősebb. Ül és ül, mondta Juliska, a középső. Olyan magába roskadtan nézegeti a falakat, mondta Margit. Azt hiszem, szomjas, de nem kér vizet se, mondta Juliska. Lehet, hogy egészen addig akar maradni, amíg le nem fekszünk, mondta Margit. Tulajdonképpen kihez jött hármunk közül, fiatalember, kérdezte Juliska, elárulná végre? Emília kisasszonyhoz, mondta zavartan ő, Gáspár. És, kérdezte Juliska, mi a szándéka Emíliával? El akarom venni feleségül. Hallod, Emília, kiabált a konyha felé Margit nevetve, megkérték a kezedet, pedig te vagy a legfiatalabb, és nekünk kellene először férjhez menni. Nini, most veszi észre, mondta Juliska, hát zsakettben jár ez a Babos úr csak úgy hétköznap is, ez ám a vőlegénynek való.  És micsoda finom kalapot szorongat, mondta Margit.  Emília azonban mintha semmit sem hallott volna. És ez mindig hasonlóképpen játszódott le. 

Kódorgott, szédelgett ő, Gáspár, összetörten, mesélte a szerkesztőnek, nap mint nap, miután Emília tudomást sem vett arról, hogy tulajdonképpen megkérte a kezét.

És Gáspár felvillanyozódva látta, hogy a szerkesztő  elkezd jegyzetelni, sőt azt mondta, mesélje csak tovább Babos  úr.

Abban bízott, folytatta a történetet Gáspár, hogy Emília egyszer csak ráébred, hogy hozzá kéne kötnie az életét, hozzá, aki annyira kimutatja szerelmét iránta, hisz nem biztos, akad-e még majd egy ilyenre, meg kéne becsülni. Szóval várta Gáspár, mikor tudatosodik Emíliában, hogy férjhez kéne mennie, és hát kihez, ha nem hozzá, Gáspárhoz, aki annyira rajong érte, ez kézenfekvő.

És mikor kiderült, hogy Emília megtanult az  apjától fényképezni, mert tényleg megtanult, sőt  elő is tudta hívni a képeket, és ezt igen szerette csinálni, ő, Gáspár azzal jött, mesélte a szerkesztőnek, hogy hát ez csodálatos, Emília kisasszony, ejnye, fényképezni is tud, akkor az isten is neki teremtette, csodájukra járnának, mint fényképész házaspárnak, ilyen nem található talán az egész országban. De Emília meg sem hallotta.

És akkor határozta el Gáspár, mint előadta, hogy tényleg öngyilkos lesz, nem tehet mást, neki nem kell az Emília nélküli élet. Nincs mit tenni, gondolta, és pisztolyt akart szerezni, hogy szíven lője magát, nem tudott másra gondolni, csak Emíliára, arra az Emíliára, aki nem akar a párja lenni.

Nagyon érdekes, nagyon, nagyon, ez igen, mondta a szerkesztő szorgalmasan jegyzetelve, hát mondja csak még Babos úr.

Egyszer, mikor éppen otthon tartózkodott  a mestere, Artúr, mesélte tovább Gáspár, és megjelent ő, hát Artúr beparancsolta a szobába a három lányt.  Megkérdezte Gáspártól, melyik lány tetszik neki? Hát, Emília, válaszolta ő, Gáspár. Nagyon tetszik, tette hozzá igen halkan, ilyen lányra vágyom. Artúr megkérdezte Emíliát, hogyan viszonyul ehhez a Gáspárhoz, aki itt áll előtte? Margit közbekotyogott, miért áll, le is ülhetne. Juliska is megszólalt, mondván, nem ismeretlen Gáspár úr előtt, hogy náluk üljön, minden széken üldögélt már. Artúr azt mondta, na, enged a lányai unszolásának, mert mit tehetne, Gáspár, ülj le szépen. Mire  ő pironkodva leült. Artúr megint Emíliához fordult, Emília, válaszolj azonnal, tetszik neked  ez a Gáspár?  Emília visszakérdezett, kötelező erre válaszolni, apám? Nem kötelező, de méltányos volna Gáspárral szemben, aki hónapok óta idejár, és olyan lányra vágyik, mint te, Emília. Azt se tudja, milyen is vagyok, mondta Emília. Tudom én azt, Emília kisasszony, mondta kedvesen ő, Gáspár. Na, akkor mondja meg, szólította fel Emília. Hát olyan, aki nekem kell, mondta ő, Gáspár, szép, nézze csak meg magát a fényképeimen, jó beszéde van, ha éppen van kedve beszélni, szorgalmas, állandóan a konyhában tesz-vesz, akkor is, ha ő, Gáspár itt van, hát ilyen maga, Emília kisasszony, de a legfontosabb, hogy fényképezni is tud, és persze talpraesett. Ugyan, nem is szokott elesni, a talpára sem, mondta Margit. Inkább a sej-hajára esik, ha elesik, mondta Juliska. Elég volt, kisasszonyok, mondta Artúr, ne a Gáspár fiatalúron szórakozzatok, nem érdemli. Felelj, szólította fel Emíliát  Artúr, hozzá mennél-e feleségül  a tanítványomhoz, a kiváló fényképészhez, Babos Gáspárhoz? Emília kijelentette, hogy igen borongós hangulata támad mindig, ha a házasságról esik szó, sőt félelem kapja el. És azt mondta, nem akar férjhez menni még most, alig tizennyolc éves. Tehetetlen vagyok, Gáspár, mondta Artúr, és széttárta karját.

Akkor ő, Gáspár, arra gondolt, nincs más választása, mesélte a szerkesztőnek, eljött az öngyilkosság ideje. A lapnál az egyik újságíró, a barátja, Ignác nevezetű  azt mondta, mikor tudomást szerzett szándékáról, ne hülyüljön már meg ennyire, de ha minden áron meg szeretné  mutatni Emíliának, hogy eldobja az életet miatta, akkor tegyen  úgy, mintha meg akarta volna lőni magát, és lőjön mellé, ám legyen a lövésre bizonyíték, lőjön a falba, és ő, Ignác, megírja a lapban, tudja meg Emília, hogy meg akart Gáspár halni miatta, de nem sikerült, félrevitt a pisztoly.  Nem is rossz ötlet, élénkült fel Gáspár. És az egyik napon, mikor komor volt az égbolt, esett az eső, és Gáspár lelke úgy háborgott, mint  még soha, magára fogta az újságíró barátjától kölcsönzött pisztolyt, mellélőtt, és úgy, hogy a golyó a falba fúródott.  És az újságíró barátja, ahogy ígérte, megírta a lapban.

Ügyes fiú az Ignác, jegyezte meg a szerkesztő, tehetséges, igazi, újfajta újságíró, hogy is mondják, ja igen,  riporter. Na és aztán, kérdezte a szerkesztő kíváncsian, továbbra is jegyzetelésre készen, mi történt még, Babos úr?

Az történt, szerkesztő úr, mesélte Gáspár, hogy Artúr felelősségre vonta Emíliát, hogy nem csukhatja be a szemét ekkora szerelem láttán, amely igazi halálos szerelem. Azonban Emília nem roskadt össze, sőt gyanús dolgokat szimatolt.  Meg is mondta,  hogy ki volt tervezve az egész, a mellélövés, vagyis kitalálta az igazságot. Nem vagyok én szégyellős, Gáspár úr, mondta Emília, ahogy Gáspár mesélte,  kimondom  egyenesen, hogy hát egy ilyen férfiban, aki színészkedik az öngyilkossággal, egyáltalán felmerül benne ilyesmi, hogyan bízhatna meg az ember.

Ez igen, ez nő, mondta a szerkesztő és élvezettel jegyzetelt. 

Gáspár azt is elmondta a szerkesztőnek, hogy miután visszaadta a pisztolyt  Ignác barátjának, felöltözött elegánsan, fekete szalonkabátba, szürke csíkos pantallóba, fehér mellénybe, elment a Hajnal házba, és bejelentette, hogy búcsúzni jött, nincs maradása  ott, abban a városban, ahol ekkora szerelmi bánat érte, és ahol ujjal mutogatnak rá az utcán, mint egy szerencsétlen hülyére, illetve botrányhősre, aki el akarta magát pusztítani holmi nő miatt. És megkérte Emíliát, engedje meg, hogy Artúr lefényképezze őket, kettőjüket, ahogy egymás mellett állnak, emlékbe. Emília, csodák csodájára, beleegyezett, a fénykép elkészült, Artúr azonnal előhívta és mutatta Emiliának és Gáspárnak, és azt mondta, úgy festenek ők ketten a képen, mintha egymásnak teremtett volna őket a jóisten. Gáspár könnyezett.

És akkor Emíliába  nyilallt, ezt később elmesélte,  mondta Gáspár, hogy tényleg neki van teremtve ez a Gáspár, eddig is sejtette, de roppant félt a nászéjszakától. Félek a nászéjszakától bökte ki Emília Artúrnak és Gáspárnak, és előadta, miért, mesélte Gáspár a szerkesztőnek. Még kislányként, egyszer éjjel kiment a konyhába vizet inni, és akkor meglátta, hogy az apja a cselédágyon össze van gabalyodva a cselédlánnyal, Markétával, és furcsa hangokat hallatnak, amilyeneket Emília még sosem hallott, riasztó hörgéseket, hát azóta retteg a nászéjszakától. De tudta, és gondolta is, hogy egy lánynak férjhez kell menni, hogy muszáj, kötelességei vannak a családjával szemben, és ennek meg akart felelni. És hirtelen kijelentette,  bizony tudja, jobban járna, ezt most már belátja, ha nem az apja háztartásában mosna, főzne, mosogatna, vásárolna, takarítana, hanem a sajátjában, és egy olyan férj mellett, aki fényképész, és aki értékeli, hogy ő, Emília is tulajdonképpen fényképész. Neki van teremtve Gáspár, bökte ki,  most már tisztában van ezzel,  meggyőződött róla. Mindenki meglepődött. Ő, Gáspár csaknem elájult, mesélte Gáspár. Hát akkor nemsokára kitűzzük az esküvő napját, el van intézve, mondta Artúr, sok szép képet fogok készíteni a lagziról. Mert a Tata csak azért akarja ezt a frigyet, hogy legyen fényképtémája, mondta Margit. Persze, a Tata mindenből fényképet csinál, mondta Juliska. Fénykép az egész világ, mondta Artúr. És hozzátette, na, hát koccintsunk, kisasszonyok, hozzatok bort. Legalább van oka a Tatának inni, mondta Margit. Szereti a tütüt, mondta Juliska.

A szerkesztő továbbra is szorgalmasan jegyzetelt, majd megírta és megjelentette lapjában ezt a történetet, a neveket megváltoztatva, de mindenki ráismert az igazi szereplőkre, szenzációt keltett a tárca, és megbocsátottak Gáspárnak.

Lefényképezhetem magukat, méltóságos, illetve nagyságos uraim?

Ezt kérdezte az elegáns Andrássy kávéházban, Kassa nevezetes helyén, egy asztaltársaságtól, jól hangzó baritonján Babos Gáspár, fényképész, leendő anyai nagyapám, magas, sovány, vörhenyes hajú fiatalember, aki szürke szalonkabátot viselt és fekete pantallót. Majd elővette a fényképezőgépét, egy középméretű Kodakot, amelyet imádva babusgatott, és felszerelte az állványra. A kávéház légköre előkelően lengedezett, még nem mutatkozott a sötétség, mégis  felgyújtották  a csillárokat,  amelyek gazdag fényt árasztottak.

A társaság tagjai, a város kormánypárti képviselője, a főszolgabíró, a polgármester, a bankvezér, a gimnáziumigazgató és a nagyapámnak munkát adó Kassai Újság tulajdonos-szerkesztője voltak, akik gyakorta betértek ide, délután négytől hatig, eszmét cserélni, kényelmesen üldögélve a vörös bársonnyal bevont fotelszerű székeken. És mintha egyenruhába öltöztek volna, mind zsakettet viseltek, no és természetesen szakállt meg bajuszt. 

Olyan jól festenek az urak, mondta Gáspár nagyapám, jellegzetes magyar arcok, igazi magyar urak, megörökíteném az utókornak, hisz nemsokára eltűnnek, és megismételte, nemsokára eltűnnek.

Mit mond, jól hallok, hogy eltűnünk, kérdezte hangját felemelve, nagyon raccsolva, hogy alig lehetett érteni, a főhelyen ülő képviselő, alacsony, szinte törpe, sovány, szőkéből éppen őszbe változó ritkás hajjal, eltűnünk, hogy képzeli?

Hallatlan, csattant fel a maga selypítő módján a termetes, hájfejű  gimnáziumigazgató, beletúrva mélyfekete, egyenes szálú hajába.

Érdekes felvetés, hogy eltűnünk, mondta rekedt hangján a szőke, kövér, puha arcvonású bankvezér, egészen érdekes.

Úgy látszik félreismertem ezt a Babost, jegyezte meg harsogva a közepes termetű, hordóhasú, kopasz polgármester, akinek arca a saséra emlékeztetett, régóta ismerem, és megfontolt, komoly embernek tartottam eddig.

Nyilván egy kis provokátor, jelentette ki éneklő hangsúlyokkal a göndörhajú, éles tekintetű főszolgabíró, délceg, sportos alkat, és felhívom a figyelmet, szaporodnak a provokátorok.

Babos, mi ütött magába, horkant fel mélyen gurgulázva a feje tetején kopasz, kurtalábú, hosszú törzsű, homályos arcú laptulajdonos-szerkesztő, másképp ismertem magát, rendes  polgárembernek, talán azt akarja, hogy eltávolítsam a laptól?!

Felháborodottan gesztikuláltak mindannyian.

Ez az, így a jó, mondta Gáspár, a gesztikuláció kitűnő. És megcsinálta a felvételt. Uraim, tette hozzá, elárulom, csak azért mondtam, amit mondtam, a maguk eltűnéséről, hogy  karakteres képeket készíthessek az urakról, miután felbirizgáltam önöket, és sikerült, szinte él a kép, holnapra előhívom, mindegyikőjüknek adok, és most már hadd mondjam ki az óhajomat, maradjanak meg legalább még ezer évig a magyar urak, egyáltalán nem kívánom az eltűnésüket.

Ült még a társaságban egy ravasz és támadó tekintetű szobrász, izmos óriás, feje tetején felfelé fésült kevés hajjal, országos hírű név, aki aznap érkezett Kassára, hogy tárgyaljon a főtérre tervezett emlékmű felállításáról.  Hosszan beszélt, furcsán vékony hangon. Előadta, hogy a tervezett emlékmű a virágzó Magyar Birodalom dicsőséges történelmi múltját és nem kevésbé dicsőséges jelenét örökítené meg, és lelki szemével máris látja, ahogy felmagasodik, vagy húsz méteresen, kifejezve az ősi magyar állameszme nagyságát és rendíthetetlenségét.

Közben Gáspár nagyapám állítgatott az állványra felszerelt gépén, és megkérte a társaságot, hadd csináljon még néhány fotót róluk, mintaadó fényképeket, mint megjegyezte, miközben beszélgetnek. Beleegyeztek.

Uraim, mondta Gáspár, bebújva a fekete kendő alá, hadseregünk felszereltsége kívánnivalókat hagy maga után, holott a körülöttünk lévő országok nagyban fegyverkeznek, hát, uraim, tegyenek azért, hogy modern fegyvereink legyenek.

Mindnyájan keserű, ugyanakkor elszánt  arcot vágtak,  Gáspár lekapta őket gyorsan, elszánt, keserű képet akart.

Ne keseregjünk, uraim, gondoljunk  az emlékműre, amelynek alapeszméje kitűnő, sőt lelkesítő ötlet, mondta a képviselő, amely eszme nem más, mint az ősi magyar rendíthetetlenség, és adja a magyarok istene, hogy rendíthetetlenségünk továbbra is meglegyen, és szeretném, ha az emlékmű annyifelé vágna, ahányfelől mifelénk vágnak, bár nem akarok ellenséges indulatot kelteni senki iránt, főleg nem a szomszédaink iránt, hanem akarom erőnk, konszolidált állami létünk kifejezését.

Most éppen egy hosszan elnyúló kormányválság után vagyunk, jegyezte meg Gáspár, miközben megint fényképezett, gratulálok, sikeresen megoldották.

És meg fogunk oldani sok minden mást is, szögezte le szigorral a főszolgabíró, például a tüntetések feloszlatását, megmutatva erőnket.

Adja a magyarok istene, mondta a gimnáziumigazgató áhítattal.

Csak egyetlen banknál huszonnégy kormánypárti képviselő érdekeltségét mutatták ki, jegyezte meg Gáspár továbbra is fényképezés közben, de jó volna, tette hozzá, ha ez a vád légből kapott lenne.

Nyugodjon meg, fényképész úr, légből kapott, sőt szocialista  összeesküvést feltételez, jelentette ki a képviselő mérgesen.

A szocialistákat  egytől-egyig  le kell tartóztatni, harsogta  a főszolgabíró. Na, de térjünk vissza az emlékműhöz, uraim. 

Felépítjük, megteremtjük és csodáljuk majd az emlékművet, mert csodálnivalót akarunk, közölte a polgármester hévvel. Egy olyan monumentális emlékművet szeretnénk  felépíteni városunkban, amely jelképezi  magyar államiságunk hátterét, egy olyan hátteret, amely egyetlen európai nemzetnél sincs, mert a mi honunk nemcsak egyszerűen ezeréves, hanem már alapítása idején alkotmányos államszervezettel büszkélkedett, számos más európai állammal ellentétben, tehát egyedi eset vagyunk.  

És a látomásokban is megelőzzük a legtöbb országot, ha szabad ezt kimondanom, jelentette ki a képviselő, mert szögezzük le, az bizony látomás, ami az előbb elhangzott, hogy mi egyedi eset vagyunk, és bizony a látomás több mint tény, a látomás magasabbrendű.

Szerezzen látomásainkról tudomást az egész világ, mondta a laptulajdonos-szerkesztő.

Egyformán gondolkozunk, jelentette ki a szobrász mosolyogva, de hozzáteszem, hogy amit a polgármester úr mondott, arról nekem van egy különbejáratú látomásom, hadd osszam meg önökkel, nevezetesen, az egyik szoboralak a sok közül egy kőbe vésett alkotmányt, amelyet aranysugárzás vesz körül, tart a kezében, a látomásom szerint, de még ki kell találni, hogy ki lehetne az, aki tartja, kiről lehetne mintázni.

Gáspár nagyapám megszólalt és azt mondta, miközben fényképezett, hogy a minap Tisza István rendőrökkel kivezettette a parlamentből az ellenzéki képviselőket, és felvetné, nem tehetett volna-e mást Tisza, hiszen az ellenzékiek is magyar urak.

Azok hazaárulók, emelte fel hangját a képviselő, az összes ellenzéki árulja a hazát.    

Mégis valami odaveszett, mondta a bankvezér halkan, valami lemérhetetlen veszett el szerintem, vagy a zenekar hamisan kezdett el játszani, ugyan részleteiben semmi sincs, ami korábban ne lett volna, az arányok azonban elmosódtak valamelyest, és rossz felé.

Van benne valami, jelentette ki visszafogottan a laptulajdonos-szerkesztő, mintha megváltozott volna a kor, és nem tudjuk a magyarázatát. 

Uraim, régóta ott lengedez valamiféle ellenszenv minden felett, amit teszünk vagy megélünk, ezt elismerem, magyarázta a szobrász izgatottan, valamifajta tehetetlenség, sőt szerintem egyetemes idegenkedés, amelynek kiegészítő párját, a vonzalmat nehezen találjuk, ámde az emlékművel a helyére akarom tenni a dolgokat, elsősorban is vonzalmat teremteni.

Isten, áldd meg a magyart, mondta szavalva a gimnáziumigazgató.

Emelkednek az élelmiszerárak, jegyezte meg Gáspár fényképezés közben, de kevésbé emelkednek, mint a szomszédainknál, ezt állandóan ismételgetve nyilatkozniuk kellene az uraknak, ha igaz, ha nem.

Mond valamit, fényképész úr, jelentette ki a főszolgabíró, és hozzátehetem, tót izgatók rémhíreket terjesztenek az áremelkedésekről itt, Kassán is.

Hát igen, a tótokkal sok a baj, mondta a polgármester, és hozzátette,  remélem, hogy maga, fényképész úr, igazi magyar, és nemcsak úgy álcázásból magyarosította a nevét.

Abszolút magyar vagyok, sőt nagy magyar, mondhatnám, hogy nagy-nagy magyar, jegyezte meg Gáspár, sűrűn hangoztatom is, hogy éljen a magyarok istene, és  magyarosítottam  Babcsákról, mert Babosnak akartam születni mindig.

Talán hagyja abba most már a fényképezést, és távozzon, fényképész uram, jegyezte meg a szobrász, hogy nyugodtan tárgyalhassunk az emlékműről.

Jelentős emberek alakját kell majd az emlékműre állítani, jelentette ki  a főszolgabíró, de az alapvető probléma, hogy kik legyenek azok, mert dúskálunk mi magyarok a jelentős emberekben, nagy a választék.

Igen, magam is így látom, jegyezte  meg a polgármester,  hogy dúskálunk, így aztán  az emlékművel el kell érnünk, hogy a jelentős és a magyar ugyanazt jelképezze.

Új  kor kezdődik éppen, mondta a bankvezér óvatosan,  új kor, és az új kor új stílust is kíván, remélem, ezt az új stílust az emlékmű ki fogja fejezni.

Sűrűsödnek a háborús konfliktusok, uraim, mondta Gáspár nagyapám, miközben csomagolta össze a fényképezőgép apparátusát, erre felhívom az urak figyelmét, intézkedések szükségesek.

A konfliktusok valóban sűrűsödnek, jegyezte meg a képviselő, de a politika, a mi politikánk mindent megold, és a politika hatalmasabban árad, mint valaha.

De mintha szaporodnának a bénító ellentmondások, vetette fel az laptulajdonos-szerkesztő. 

Nem, nem hiszem, mivel nem  lehet már több belőlük, mint eddig, mondta a gimnáziumigazgató.

Talán régebben nem fordult elő annyi visszásság, kérdem én, heveskedett a polgármester, és válaszolhatom, hogy dehogynem, tömegével, most viszont sokkal kevesebbről tudok.

Uraim, térjünk vissza az emlékműhöz, mondta a szobrász, az a javaslatom, hogy felavatásakor szálljon fel Godard kapitány léghajója.

Egyetértek, mondta a képviselő, és az egész hatalmas történelmi  Magyarország  felett szálljon, lássa mindenki.

És hosszan, sokáig  szállhat, mert a Magyar Birodalom nagy ország, szögezte le a főszolgabíró, Fiumétól egészen a mi  Kassánkig szállhat az a léghajó, sőt még tovább, és a másik irányban egészen Brassóig.

Nehogy elveszítsük majd a háborút, uraim, jegyezte meg Gáspár eltávozásra készen, készüljenek fel, könyörgöm, tettekkel.

Babos-Babcsák, maga csak foglalkozzon  a fényképészettel, jegyezte meg a laptulajdonos-szerkesztő.

Uraim, nem vagyok Babcsák, már mondtam, hogy nem vagyok, és ne is kívánják, hogy az legyek, mondta Gáspár nagyapám sértődötten, és elhagyta a kávéházat. 

Az utolsó otthon töltött estéjén Boroczkó Lénárd, apai nagyapám,  meglátogatta ügyvéd barátját, Zénót, akinek nagy feje volt és vékony nyaka, a szavak első szótagjait hangsúlyozta, és éppen a helyi szénbányatulajdonos, a szakállas, kopasz, kerekfejű, rekedtes hangú Elemér társaságában töltötte az időt. Szalonkabátot viseltek, francia konyakot meg tokaji aszút és természetesen fekete kávét ittak, és fújták a füstöt kubai szivarjaikból. Az ügyvéd Zénó nemrég rendezte be újonnan hatalmas villáját a Mecsek oldalában, amely felkiáltójelként meredezett ki az erdőből, színtiszta szecessziós bútorokat hozatott Bécsből.

Megyek a háborúba, mondta Lénárd, irtani az embert, micsoda hülyeség, fel nem tudom fogni.

A nemzetért, a nemzetünkért fogsz harcolni Lénárd, az neked hülyeség, elképesztő, mondta Zénó, az ügyvéd, és ne nagyon hangoztass ilyen nézeteket, hogy micsoda hülyeség harcolni, megütheted a bokádat, és még én sem tudlak majd megvédeni.

Közben  jeleket adott Lénárdnak, ne legyen olyan szabadszájú, nem maguk közt vannak, célozva a bányatulajdonosra. 

A haza szent, Boroczkó úr, ha nem tudná, felvilágosítom, mondta Elemér, a bányatulajdonos, komoran.

Lénárd azonban nem akarta venni  az ügyvéd jeleit, fel volt dúlva.

Megmondom őszintén, uraim, mondta, hogy hajlamos voltam én is még nemrég imádkozni a hazáért, mint valami szentségért, hajlamos voltam a hazát valamiféle mitikus fogalomnak tekinteni, kultusszal övezni, de most, hogy irtanom kell azokat, akik a saját hazájukat szintén szentnek tartják, hát zavarban vagyok. Ráadásul arra jutottam, hogy a haza, a hazánk tele van visszaélésekkel, túlkapásokkal,  önkényeskedésekkel,  törvénytelenségekkel, és mindez, uraim, a nemzet puszta fennmaradását veszélyezteti, akár annyira is, mint egy háborús vereség.

Amit mond, az egyszerűen provokáció, kiáltott fel Elemér, a bányatulajdonos, és mintha kétségbe vonná ön, Boroczkó úr, a háború szükségességét, holott a háború szükséges, sőt szükséges jó, ráadásul győzni fogunk, mert a mi oldalunkon az igazság, és az igazsággal, a haza és a nemzet nagyságával, no meg a győzelemmel nem lehet játszadozni. 

Maga könnyen beszél, Elemér úr, magát nem hívták be, mondta Lénárd.

Az ügyvéd rosszallóan rázta a fejét, újból jeleket adva Lénárdnak.

Lénárd, hogy eleget tegyen ügyvéd barátjának, próbálta magát szalonképessé tenni, és jópofáskodni  kezdett, rátérve arra, hogy nemrég egy Elvira nevezetű jósnő végelgyengülésben halt meg a súlya miatt, huszonöt kilóra fogyott, a koporsó zörgött a csontjaitól, és férje ott, Elvira sírján vágta el, bánatában, a saját torkát, hátrahagyott levelében írva, hogy bűnhődni akar, mert hagyta, hogy Elvira a szeme láttára kifogyjon a világból.

Érdekes, mondta Elemér, a bányatulajdonos, roppant érdekes.

Lénárd tud ilyeneket, mondta mosolyogva az ügyvéd.

Inkább térjünk vissza ahhoz, mondta Elemér, a bányatulajdonos, hogy a háborút  megnyerjük, és azért nyerjük meg, Boroczkó úr, mert ha kimondjuk ezt a szót, magyar nemzet, mintha imádkoznánk, és ilyenkor Isten meghallgat bennünket, tehát Isten velünk van, magának is javaslom, Boroczkó úr, hogy a fronton ne csak lőjön, hanem imádkozzon is.

A lövészárok nem templom, úgy sejtem, mondta Lénárd komoran.

Éppen most akarsz leszokni az imáról és a hazaszeretetről, Lénárd, mikor eltölti a lelkeket a vallásosan hazafias érzület, mert vallás lett a háborúból, jegyezte meg Zénó, az ügyvéd kissé ironikusan, és hozzátette, magasra csapott a hazafias láng, úgy lángol, hogy már ettől megretten az ellenség, hiszen még az ellenzék is lángol, lám, évek óta harcol a magyar vezényszó követeléséért az osztrákkal közös, de magyar egységekben, harcol a magyar zászlókért és jelvényekért, hogy például tudja az ellenség, kivel áll szemben, és ha tudja, hogy a magyarral, akkor mindjárt tele lesz a nadrágja.

Önkéntelenül elnevették magukat.

És azt tudják az urak, jegyezte meg Lénárd, hogy létezett egy másik híres holttest is, Koszorús-Nagy Mária nevezetű, akit a szeretője, Schreiner Tamás József azért ölt meg, mert nem volt képes lefogyni, és a tetemet, amely száznegyven kilót nyomott, kofferba gyömöszölte, mondhatom, nagy teljesítmény volt magában már ez is, meg az is, hogy kicipelte a Déli vasút  állomására, és feltette, figyelem, éppen a pécsi  vonatra, ide hozzánk, de valahogy nem érkezett meg.

Ezen is nevettek.

De  a bányatulajdonos, Elemér, észbe kapott, fontoskodó ábrázatot öltött, és megjegyezte, ejnye, Boroczkó úr, ne terelje el a szót, tehát vissza a fontos témánkhoz, a háborúhoz, amely bizony dagaszthatja a keblünket, és felvilágosítom,  magyarul hangzó parancsra kiugrani a lövészárokból dicsőség, sőt meghalni is úgy érdemes, hogy közben a hazát éltetjük magyarul. 

Sokáig éljen a haza, mondta Zénó, az ügyvéd, és koccintásra emelte francia konyakkal telt poharát, itt élned, halnod kell, amint a költő megírta, és mosolygott.

Azért nem kellene rögtön belelőni egy tüntető tömegbe, mondta Lénárd, a demonstrálók is magyarok.   

Vigyázat, Lénárd, tudhatnád, hogy az ellenünk szegülők egy nemzetközi összeesküvés részei, mondta az ügyvéd, legalábbis ezt olvastam az újságokban,  erőt kell mutatnunk velük szemben.

Csak a magasabb munkabér izgatja ezeket az izgatókat, mondta a bányatulajdonos, tesznek az országra.   

Igaza van Elemér úrnak, szögezte le az ügyvéd, és hozzátenném, hogy ezek az izgatók ellenségei a vallásnak, a családnak, a Monarchiánknak, benne a magyar birodalomnak, ezt te sem tagadhatod, Lénárd, így hát, mondjuk ki, rombolnak, erkölcstelenek.

Szét van esve az ország, jelentette ki Lénárd, csak a politikusaink nem akarnak erről tudomást venni, olthatatlan gyűlölettel áll szemben egymással mindenki, párt, nemzetiség, vallás, osztály. És kérdem, talán az oly fennen hirdetett magyar állameszme nem képes  az összefogásra, az összefogásukra? Hát akkor mire képes? Szóval összefogni kéne minden réteget, beleértve a zsidókat is, megbecsülni őket, egy erős ország érdekében.

Az a baj, hogy a nemzetiségek, beleértve a zsidókat is, más emberek, mint mi magyarok, mondta Elemér, a bányatulajdonos, ez igazán belátható.

Az ügyvéd bólogatott és mosolygott.

Mondjuk ki bátran, hogy a tótok, az oláhok, a rácok és a zsidók más fajhoz tartoznak, mondta az ügyvéd továbbra is nevetve.

A bányatulajdonos Elemér megkérdezte, az biztos, hogy más fajhoz tartoznak?

Az ember egyetlen  fajhoz tartozik, mondta Lénárd, egyetlen egyhez.

Nana, mondta az ügyvéd, Zénó, kikérem magamnak, hogy én a zsidóval egy faj legyek, és elkomolyodott.

Még elgondolni is szörnyű, mondta a bányatulajdonos  Elemér.

Úgy tudom, hogy maga, Elemér, zsidó, mondta az ügyvéd, és diadal ült az arcán.

Ha annak is születtem, bár ki tudja, ma már nem vagyok zsidó, jelentette ki a bányatulajdonos Elemér sértődötten, könyörgő tekintettel, magyar hazafi vagyok, kérem, bízzanak bennem, uraim.

Emelje fel a munkásai fizetését, és akkor bízom magában, mondta Lénárd, annál is inkább, mert ha alacsonyak maradnak a bérek, forradalom is fenyegethet.

Miket beszél, Boroczkó úr, borzalom, mondta  Elemér, a bányatulajdonos, forradalmat emlegetni elvetemültség.

Tényleg, miket beszélsz, Boroczkó barátom, fortyant fel Zénó, az ügyvéd, fogd már föl, hogy kitört a háború, és győznünk kell, és a győzelem fel fog érni egy jó értelemben vett forradalommal.

Ez a beszéd, ügyvéd, úr, mondta Elemér, a bányatulajdonos.

Egy halálosan beteg ország, mint a mienk, húsz körömmel kapaszkodik tulajdon halálos betegségébe, egy ilyen ország nem győzhet semmilyen háborúban, sajnos, uraim, jelentette ki Lénárd.

Te hülye vagy, Boroczkó, szögezte le Zénó, az ügyvéd.

Több mint hülye, lázító, horkant fel Elemér, a bányatulajdonos. Mintha elfelejtené, hogy császárunk és királyunk győzelemre született. Apropó, uraim, a királyunk, ugye a császár, magyarul mondott lelkesítő beszédet.

Nem lehetett érteni, jegyezte meg Lénárd, a kiejtése, a mondatfűzése kívánnivalókat hagyott maga után, túlságosan bécsies volt.

De a magyar beszéddel megint kimutatta, hogy szereti Magyarországot, királyunk egy magyar hazafi, jelentette ki a bányatulajdonos.

Állítólag magyar nő volt a dajkája, mondta az ügyvéd, és mosolygott.

Ki kellene tüntetni ezt a dajkát, jegyezte meg Lénárd, és nevetett, valamelyik nagy, bojtos zászlórenddel.

Mindenesetre, Boroczkó úr, javaslom, hogy hős királyunk nevével menjen a harcba, mondta a bányatulajdonos Elemér.

Nem kell biztatni Lénárdot ilyesmikkel azért, jegyezte meg az ügyvéd Zénó zordan, tisztában van ő a dolgokkal, akármit is beszél.

Uraim, mondta  Lénárd,  hadd meséljem még el, hogy sokan nem voltak képesek megérteni annak idején, hogy Fischl miért ölhette meg Steinherzet kalapáccsal, erre vonatkozóan azonban szakértők a következőképpen rekonstruálták  a tragikus vasúti utazás történetét: Steinherz kupéjába beszállt Fischl, elkezdtek diskurálni: hogy van Steinherz bácsi, kérdezte Fischl, nagyszerűen, válaszolta az; hogy megy az üzlet, remekül; hogy van a család, pompásan; hogy szolgál az egészség, ragyogóan; hát a sok jó hír hallatára Fischl  nem bírta tovább, vette a kalapácsot és lekopogta.

Az ügyvéd nevetett, a bányatulajdonos zavartan nézett.

Szép temetést kérek, uraim, segítsenek majd abban, hogy holttestemet hazahozzák, mondta Lénárd nagyapám búcsúzóul.

          Még jóval a háború előtt, Boroczkó Lénárd, leendő nagyapám, felszólítást kapott a városházától, Pécsett, ahol élt, hogy a fényképkiállítását sürgősen, haladéktalanul be kell zárnia, haladéktalanul, ismételte meg ezt a szót a felszólító, ha nem teszi meg, akkor majd megteszi a rendőrség, ám nem kéne megvárnia, amíg a rendfenntartók kivonulnak, mert az feltűnő, és különböző találgatásokra adhat alkalmat, mindenesetre a Boroczkó műtermet rossz hírbe hozná, állt ez is az értesítésben.

Lénárd feldühödött, hogy-hogy, mit képzelnek, beavatkozni a fényképezés  szabadságába, eszében sincs levenni a képeket műterme faláról és kivenni a kirakatából. Az igaz, hogy igen kényes a kiállítás, ismerte el Lénárd, hiszen a képeken Lénárd, maga Lénárd fellépett császárnak és királynak, vagyis magát úgy  ábrázolta, mintha Ferenc József, a császár és király bőrébe bújt volna, a híres pofaszakállal és pödrött bajusszal. Hónapokig növesztette, formázta a pofaszakállt és a bajuszt, majd parókát, amelyet csináltatott, tett a fejére, kopaszt, kétoldalt gyér, ősz hajjal, a kaisert és königet mintázva. Aztán jelmezként belebújt a császár tábornoki egyenruhájának drága pénzért csináltatott utánzatába, világoskék, nehézselyem zubbonyba, amely díszítve volt piros szegélyekkel, jobbra záródva arany gombokkal, szorosan simuló állógallérján és mandzsettáján fekete aranyozott mintákkal ékesítve,  és díszítve két vékony selyemszalag átalvetővel, amelyek egymást  keresztezték,  az egyik piros-fehér-zöld, a másik piros-fehér-piros színben, és fehér, könnyű selyem öv fogta  át, szintén aranyozva;  gyapjúselyem fekete nadrágot öltött, oldalán vastag aranysújtással végig; ragyogóan fekete, hosszúszárú bőrcsizmába bújt; a Habsburg-ház jelvényei virítottak  jobb mellén, köztük a legjelentősebb, az oroszlánnal harcoló sárkány, amely utalt a germán mitológiában arra, hogy Szigurd, a hős, megöli  Fáfnirt, a gonosz sárkányt. Némely kép fehér császári csákóban ábrázolta Lénárdot, rajta aranysújtásokkal, a császári címerrel, sötétzöld forgóval és fehér tollbokrétával. Akadt kép, amelyen egy túlzottan is fekete paripával eggyé válva volt ábrázolva, miközben áradt róla a született méltóság; rengetegszer kellett a segédnek megismételni ezt a felvételt, hogy úgy ülje meg a lovat Lénárd, látszatra, mint a császár, gyertyaszálként, mert Lénárd nem tudott lovagolni. A képeket, a segéd közreműködésével, a legmodernebbnek számító fényképezőgépekkel készítették, a műteremben egy tekintélyes Linhof  Cardannal, erre  minden spórolt pénze ráment Lénárdnak, a szabadban a legújabb Kodakkal; ezek a gépek már tudták késleltetni az exponálást addig, amíg Lénárd a megfelelő pózba be nem állt. 

Nem volt hajlandó eltávolítani a képeket, amelyek igen nagyszámú közönséget vonzottak, ácsorogtak tömegben a kirakat előtt, mosolyogtak, sőt röhögtek. Lénárdnak igen tetszett, ahogyan reagáltak. Műtermének forgalma megnőtt. Persze hatalmas botrány kerekedett, de Lénárd nem is akart mást. A városvezetésben dühöngtek és dühödtek voltak. Lénárd tudta, ha nem zárja be a városháza felszólítására a kiállítást, nemsokára megjelennek a rendőrök, kiszedik a kirakatból a képeket, leszedik a falakról, talán még el is kobozzák azokat, őt pedig elítélik.

Krónikás vagyok, uraim, ezzel állok majd a rendőrök elébe, mondta feleségének, Arankának, fényképész történetíró, és a jelen történelem meghatározó egyéniségét fényképeztem. És megkérdezem, talán ez baj? Ugyan, krónikás, nem érdekli ezeket, jegyezte meg Aranka, mit gondolsz, inkább te magad szedd le önként a falakról, és vedd be a kirakatból, különben, meglásd, nagyon megbüntetnek, ilyet nem lehet csinálni, hogy te vagy a császár és király, ez hajmeresztő. Még jó, Aranka, hogy sose hallgattam rád, hol lennék, ha úgy gondolkoznék, mint te, még császár se lehetnék, mondta Lénárd, és nevetett.

Vitázni készült a rendőrséggel, remélte, maga a rendőrkapitány jön ki, a kirívó cselekedetére tekintettel, egy szakasz kíséretében.

Majd elmeséli a kapitánynak, gondolta, hogy ő hazafi, és emlékezteti a kapitányt, hogy már bizonyította hazafiságát, amikor évekkel ezelőtt, felutazván Pestre, Kossuth Lajos temetéséről rengeteg képet csinált, és ezeket is közszemlére bocsátotta a műtermében meg a kirakatában: soha nem látott százezres tömeg, megrendülten, gyászruhásan, sírva-ríva, elönti az utcákat, mint az árvíz; volt honvéd huszártisztek sűrű serege, bokáig érő, fekete színű, szürke zsinórozású mentében, pisztolyokkal az övükben, keserű arccal; a házakon gyászlobogók százai; fekete díszmagyarban, fekete tollas csákóban pompázó előkelőségek, kivont karddal, komoran; Kossuth-címeres, nemzetiszínű zászlórengeteg; öreg nemzetőrök sárga zsinóros, halványpiros köpenyben, búsongva; huszárok fekete, zöld sujtásos díszegyenruhában könnyezve; koporsóvivők, atilla-mentéjükre fehér ingüket petőfisen  kihajtva; Kossuth-bankók, amint hullanak; a Kossuth-fiúk Kossuthnak öltözve sírnak és integetnek apjuk kalapját, a Kossuth-kalapot utánzó kalapjukkal. Sok százan tekintették meg ezeket a képeket, legtöbbjükből meghatottságot, zokogást,  illetve búsongást, legfőképpen búsongást  kiváltva, így aztán Lénárd elérte művészi célját, hogy a búsongó képek búsongást váltsanak ki, a híres magyar búsongást.

Akkor őt is elkönyvelték búsongónak és egyúttal hazafinak, mert a búsongó ugye hazafi, ez a műtermének bevételében roppant megmutatkozott. Ám azzal is megvádolták egyúttal, hogy egyoldalúan hazafi, mert a volt kormányzó mellett tette le a voksát, viszont van másik oldali hazafiság is, a császár és király melletti. Hát ezt fogadta most meg, mondja majd a rendőrkapitánynak, mint elhatározta, a kaiser und könig melletti búsongást, illetve dehogyis a búsongást, sokkal inkább a vidulást. Igen, igen, a vidulást, vagyis a jókedvet. Talán a jókedv megteremtése nem érdem? Mosolygott előre csalafintaságán, de azonnal felmerült benne, hogy persze, majd a rendőrkapitány megrója, mondván, álljon meg a menet, Lénárd úr, mert sajnos nem a császár és király van ábrázolva a kérdéses képeiden, hanem te, Lénárd úr, te, bizony te, te magad, ugyanis tegeződtek a kapitánnyal, igenis, te, császár és királyként, és ez kifigurázás, sőt felséggyalázás. Éppen ellenkezőleg, kapitány uram, mondja majd a rendőrkapitánynak, mint elgondolta, tudniillik az veszi magára a császár fizimiskáját, az azonosítja magát vele, aki elismeri és szereti. Ez jó érv, gondolta.

Csak meg ne tudja a rendőrkapitány, jutott Lénárd eszébe, hogy nemrég a Nádor kávéházban, ahová naponta betért, és törzsasztala volt, színészekkel, festőkkel, újságírókkal, bohémekkel, éppen a császáron élcelődtek, és ő, Lénárd kezdeményezte, megkérdezve, na, urak, mikor kel fel álmából a császár illetve király, és mivel foglalatoskodik? Nem várt rá választ, ő válaszolt, és a röhögéstől alig bírta kinyögni:  nyáron hajnali négy órakor kel, télen ötkor, nem bír aludni, és fél az altatótól, hogy majd örökre elalszik; a borbélya megborotválja  arcának igen kis felületén, mert vigyázni kell a nagy pofaszakáll épségére; aztán elfogyasztja szerény reggelijét, általában egy pohár tejet, szigorúan frissen fejve a saját kedvenc, Gerda nevű  tehene tőgyéből. Vigyázz, Boroczkó úr, jegyezte meg egy festő, nem az a baj, hogy ilyesmiket mondasz, hanem egyáltalán, hogy éppen a királyunkról mondasz valami csiklandóst, illetve szabálytalant. Ördögöd van, mondta Lénárd, ezért vagy jó festő, ha még több ördögöd lenne, még jobb piktor lennél. Szóval boldogan röhögtek a császár és király rovására, no persze eléggé gyerekesen.

 Talán azt kéne hangsúlyozni, gondolta, hogy ő, mint fényképész, nem mérhető egy közemberhez, egy fényképész többet engedhet meg magának, és többet is kell megengednie, hiszen a fényképész az embert környező világ mozzanatainak, nemkülönben magának az embernek a megjelenítője, az élethű valóságábrázolás elkötelezettje, a legapróbb részletek finom, pontos bemutatója, meg persze a nagy emberek krónikása, ilyen értelemben kell a császárról és királyról szóló felvételeit szemlélni. Ráadásul mintegy piedesztálra állította az uralkodót.

És ne felejtsük el, emlékezteti majd a rendőrkapitányt, hogy már az első hivatalos fényképkiállítását nagyra értékelték a helyi lapok, és megírták, hogy ő az új magyar fényképész generáció legjobbjaihoz tartozik. Karakteres portrékat állított ki akkor: suhanc, rendőr,   küldönc,  utcaseprő,  bakter,  hordár, üveges, kucséber , portás , és így tovább, a pesti lapok is közölték. Akadtak más témái is, mint: kuglizó parasztok, munkás olvasókör, vándorcigányok, parasztszoba, pásztorszállás, kubikolás, acélöntés, külvárosi utcák, hetivásár, szénbányászok lakása, ebéd egy napszámosnál, és így tovább. Ezt csak azért hozza fel, mondja majd a kapitánynak, mert a polgármester, minek ezt titkolni, a megnyitón személyesen gratulált neki, ám kifogással is élt, és ezt sem titkolom el, kapitány úr, jegyzi majd meg, ugyanis a polgármester felvetette, hogy Lénárd úr, maga a magasabb körökkel  nem foglalkozik. Na erre  fényképezni kezdte a város híres embereit, akiknek neve közszájon forgott, portrékat készített róluk, rólad is, kapitány úr, ugye, el is küldtem neked ajándékba. Erre talán a kapitány majd elmosolyodik, gondolta. A következő képeket tárta a nyilvánosság elé: frakkos, nagyestélyis jótékonysági bálon folyik az adakozás; fehér, hosszú, csipkés ruhákba, kocsikerék nagyságú kalapokba öltözött úrhölgyek árva gyerekek menhelyét látogatják; lóversenyen a szalonkabátos, cilinderes közönség pénzeket dobál koldusok perselyébe; vadászaton meglőtt vaddisznókat, nyulakat, fácánokat stb. adományoznak ingyenkonyhának, választékos vadászruhákba öltözötten; a polgármester és a bankigazgató redingotban, köcsögkalapban haladva  a korzón,  sétapálcát lóbál, miközben kéregetőknek pénzt nyom a kezükbe; az első automobil Pécsett; léghajó bemutató a város főterén, a Széchenyi téren; az első repülőgép a Mecsek légterében; a városi távíróhivatal és a kézi kapcsolású telefonközpont átadása; és így tovább.

És számtalanszor maradoztak ki együtt a kapitánnyal, emlékezteti majd a kapitányt,  kártyáztak, biliárdoztak, ment a baccara játék, éjjeleken át,  de hát ezt, kapitány úr, te is jól tudod, emlékezteti majd a kapitányt, már délután megkezdtük, akkor zsakettban, miközben együtt élveztük a vastag szivarokat, kezdetben, amikor még nem szoktunk rá, émelyegve, mint elárultuk egymásnak, de lassanként megedződtünk, estére meg átöltöztünk szmokingba, még fehérbe is, esetleg szalonkabátba, selyem mellénnyel. És császárkabátot is viseltem néha. Császárkabátot! Nem biztos, hogy a kapitány  jól fogja venni ezeket az emlékeket, mondta Aranka, nem akar majd arra emlékezni, hogy egy olyannal járt egy társaságba, akit most el kell talán ítélnie. Lénárd megkérdezte, szemét embernek gondolod a kapitányt, Aranka? Egy hivatalnokról van szó, szögezte le Aranka, vajon a helyében te hogyan viselkednél? Én nem lennék soha a helyében, mondta Lénárd felháborodva, és ez a lényeg.

Mindig meg szokta kérdezni a kávéházban, jutott eszébe, mi a lényeg, és azt is hozzá szokta tenni,  mennyi  korlátolt ember van, nem tudják, mi a lényeg, és szétnézett, feltűnően nézett szét. Hát mi a lényeg, Lénárd? Ezt egy színész minduntalan firtatta. Nem tudod, a háború a lényeg, válaszolta Lénárd, nemsokára ki is fog törni, emelkedik majd a búza ára, nem lesz kenyér, és a búzával kereskedők meggazdagodnak. Ezt megbeszélte az asztaltársaság. És aztán Lénárd azt is megkérdezte, na, urak, mi újság Pécsett? Reménytelen hely, válaszolták egyöntetűen, és röhögtek, de szomorúan röhögtek.

 Lénárd nagyapám, a magáról készített fényképek tanúsága szerint, jól festett, igen elegánsan, nyílt tekintettel. Élénk, szellemes társalgó, ez hírlett róla, tele önbizalommal és szereplési vággyal, fennforgónak született, szerette vinni a szót, és bár sokat tréfálkozott mások kárára, mondhatni, froclizott, mégsem utálták, inkább szerették, illetve bírták. Aranka nagymamám időnként felsóhajtott és kijelentette, nem tudják, milyen kiállhatatlan is tudsz lenni, Lénárd, ne is tudják meg. Az a szóbeszéd járta Lénárdról, hogy úgy viselkedik a családjában, mint egy kényúr, ha például nem volt az orra előtt a só az asztalon, felcsattant, már só sincs, vagy mikor nem találta a bajuszkötőjét, felháborodott, megjegyezve, mit csinál vajon a hites feleségem, ha még a bajuszkötőmre sem figyel.

Tulajdonképpen meg kellene hívni vacsorára a rendőrkapitányt, ötlött fel hirtelen Lénárdban, elmulasztotta eddig, igen, meg kellene invitálni a lakására, lássa csak meg, milyen környezetben is él ő, kellemes polgári miliőben, és mindezt a császár és király eredményes uralkodásának köszönheti, célozgathatna erre, hát hogyan is jutna eszébe gúnyolni az ilyen uralkodót.

És célozni fog arra is a rendőrfőnöknek, határozta el, hogy kapitány úr, hát mi együtt ülünk a város szabadkőműves páholyában, és milyen jól egyetértünk. Hányszor, de hányszor beszélték meg az igazságtalanságokat, emlékezteti majd a kapitányt, az óriási egyenlőtlenségeket, és mindez csak súlyosbodik, értettek egyet ebben, viszont a szabadkőművesek célja, hogy javítsanak a körülményeken, és lépeseket is tesznek ez irányba, tehetnek is, mert igen jelentős emberek vannak a soraikban. Újoncként éppen a rendőrkapitánytól kérdezte meg, aki sokkal régebben volt tagja a páholynak, tulajdonképpen  kell-e érteni a falazáshoz? Ugyan, Lénárd, a kőművesség csak képletesen értendő, válaszolta a kapitány.  No és miért éppen a szabad jelző van hozzátéve a kőművességhez, kapitány úr, például te szabad vagy? Az a szabad ember, akinek tiszta a lelkiismerete, mint nyilván tudod, Lénárd, válaszolta a kapitány, és ehhez nem kell szabadkőművesnek lenni. És neked, kapitány úr, tiszta a lelkiismereted? Hát, mondhatom, tiszta, éppen úgy, ahogy a tiéd is, Lénárd, mint gondolom. Majd felhozza ezt a beszélgetést a kapitánynak, határozta el Lénárd, sőt hozzáteszi, hogy szép eszmecsere volt kettőjük között. És mikor eszébe jutott, hogyan is folytatódott a beszélgetésük, jót szórakozott magában,  ugyanis  rátért egy általa kitalált híresztelésre, mondván, kapitány úr, az terjedt el a városban, miszerint a szabadkőművesek fel akarják építeni Salamon király híres templomának utánzatát a főtéren, és ez ugye zsidó térnyerést feltételez. Ki híresztel, kérdezte a kapitány felháborodottan, ilyen ökörséget?  Azt nem mondhatom meg, mondta Lénárd, bizalmas közlés, hazudta mosolyogva.  És magában jót röhögött, akkor is meg most is.     

Mindeközben tájékozódott, hogyan és mint van a szabadkőművesekkel, és azt olvasta különböző, szabadkőművesekről szóló könyvekben, hogy mennyire fontos szempont számukra megvédeni az ember meg az emberiség jogait, elengedhetetlen fellépni az önkény ellen, mindenfajta önkény ellen. Ez gyönyörű eszme, gondolta.  Micsoda fontos emberek jelentek meg, nyugtázta csodálkozva, mikor először vett részt az úgynevezett falazáson, teljesen elképedt, elcsodálkozott, hogy ott van a polgármester, a bankvezér, a szénbánya tulajdonosa, sőt a város országgyűlési lépviselője is, és mindegyikkel összetegeződhetett; különben azt természetesnek találta, hogy tag az egyik lap  főszerkesztője, a színigazgató,  néhány kereskedő, tanár és festőművész meg több ügyvéd.

Megvan, gondolta, és felnevetett, majd előadja a rendőrfőnöknek,  hogy  szabadkőműves voltának köszönheti az elítélt kiállítását, ugyanis megfogadta a páholyban, amire tanították, miszerint a régi énjét el kell vetnie, újjá kell születnie, át kell formálnia magát, sőt megismerni, ugye, az igazságot, amely megvilágosítja az elmét, hát erre összpontosított, és az eredménye ez a kiállítás lett. Nagyon jó, ezt kell mondania a kapitánynak, gondolta vidáman.

Az a fontos, hogy összezavarjam a rendőrfőnököt, magyarázta Arankának. Nem fogja engedni összezavarni magát, mondta Aranka, téged fog zavaros fejűnek tartani, és elterjeszti a városban. Aranka, te mindig csak ilyeneket tudsz nekem mondani, jegyezte meg bosszúsan Lénárd. Féltelek és kész, mondta Aranka. Ne félts, inkább légy büszke rám, mondta Lénárd.

Szóval a császárszakállas és bajuszos önarcképei tömegeket vonzottak, jól szórakozott mindenki, röhincséltek, és a képekről  beszéltek városszerte.

A helyi lapok azonban megkezdték a támadást ellene, Boroczkó Lénárd megbolondult, írták, azt hiszi, ő a császár, illetve a király, és valószínűleg bolondokházába zárják; és több cikkben lázítással vádolták.

Megjelentek a rendőrök, és tényleg a rendőrfőnök vezette őket.

Szervusz, kapitány úr, mondta mosolyt erőltetve magára Lénárd. Boroczkó úr, nem emlékszem a tegeződésünkre, jegyezte meg a rendőrfőnök. Hát akkor elég rossz a memóriád, jelentette ki Lénárd szemtelenül, továbbra is tegeződve, majd hozzátette gyorsan, persze, tényleg, mi magázódunk, bocsánat, elfelejtettem. Vegye be, Boroczkó úr, a képeket a kirakatból, szedje le műterme vagy galériája, ahogy tetszik, faláról, mondta a rendőrfőnök, de minél gyorsabban. A saját műtermemben azt teszek ki a falra, uram, amit akarok, mondta Lénárd ridegen. Akkor bezáratjuk a műtermét, Boroczkó úr, mondta a rendőrfőnök. Lénárd megkérdezte, mivel okolnák meg vajon? A közrend elleni lázítással, uram, mondta a rendőrfőnök. És ha leszedem, mivel jutalmaznak? Ezt kérdezte gunyoros merészséggel, és mosolygott. Nem visszük  be magát, vagyis nem tesszük előzetesbe, mondta a rendőrfőnök, legfeljebb feljelentjük a bíróságon. Lénárd megkérdezte, miért jelentenének fel? Mert nem hagyhatjuk, hogy maga, Boroczkó úr, felháborító aljassággal támadja hátba tulajdonképpen a  Monarchiánkat, az államrendet, felbolygatva a közönséget, nekem itt a városban nyugalom kell, és nem hisztéria, ki fogom irtani a lázongás szellemét Pécsett, mondta a rendőrfőnök.

Lénárd nagyapám eltávolította  a képeket. És düh meg fájdalom töltötte el.

Közben feljelentették felséggyalázásért, és a feljelentőt, akinek személyazonossága nem derült ki, a szabadkőművesek nagymestere mint ügyvéd képviselte, Lénárd döbbenetére, miközben áttért Lénárddal szemben a magázódásra ő is. A bíróságon élesen kikelt Lénárd ellen, lázítónak bélyegezve, ennek ellenére a bíró csak pénzbüntetésre ítélte Lénárdot, de hozzátette, legközelebb börtönbe kerülhet.

 A szabadkőműves páholy összejövetelein viszont mindenki a nagyrabecsüléséről  biztosította  Lénárdot,  továbbra is tegeződve, és szomorkodtak azon, hogy be lett tiltva az önmagát császárként ábrázoló fényképkiállítása.

Nagyon mulatságos korszakban élünk, mondta Lénárd a Nádor kávéházban. Minden korszak mulatságos, mondta egy újságíró, de valószínűleg a mi korunknál eddig nem volt  mulatságosabb kor. Lénárd kijelentette, a kurva anyját a korunknak.

Feljárt Budapestre, tájékozódott az új fényképésztechnikákról és törekvésekről, és megvette a legújabb típusú Kodak fényképezőgépet. Szorgalmasan fényképezett bizonyos eseményeket, és megrendezte  újabb kiállítását a következő képekkel: tüntetés az általános választójogért; koldusok reszkető kezei; éhesen kóborló gyerekek reménytelen pillantása; rendőrök amint bilincselnek; csendőrszuronyok erdeje; sztrájkolók börtönbe toloncolása; kilakoltatott, reményvesztett családok az utcán; tolongás népkonyhán; düledező munkásházak; kivándorlók gyülekezetének szorongó tekintete; rendőrgolyók áldozatai; utcai harcokban felborított villamos; és még számos hasonló kép.

És egy ötlete támadt, mi volna, ha kiírná, dicsőség a császárnak, a császárszakállas és bajuszos önarcképei fölé vagy alá, micsoda  ötlet, gondolta, hahaha, és megcsinálta, kiírta, és ismét kitette a kirakatába azokat a császárt utánzó önarcképeit.  A Nádorban azt mondogatták elismerően, te, Lénárd, nagy hóhányó vagy. Egész nap tömegek csoportosultak a kirakat  előtt és jól szórakoztak. De mikor bementek a műterembe, és meglátták az ott felaggatott képeket a sztrájkolókról, népkonyhán tolongókról, kivándorlókról, sírni volt kedvük.

Boroczkó Lénárdra rá sem lehet ismerni, írták a pécsi lapok, most már biztos, hogy tényleg megbolondult, császárnak képzeli magát ismét, ugye már nem először, miért késlekednek ugyan bolondokházába csukni. Sőt valószínűleg kommünárd is lett, ezt valószínűsítik bizonyos néprétegekről szóló fotói, amelyeket nyilván megrendezett, vagyis fikciókat állított elő, írta az egyik kormánypárti lap, ez már technikailag lehetséges, szóval kitalációt, koholmányt, agyrémet tálalt  a közönség elé, mert nálunk ilyen nincs, ilyen kiszolgáltatottság, ilyen romlás, ilyen reménytelenség,  legalábbis úgy nincs, ahogy a képek mutatják; és házkutatást kell tartani nála, nincsenek-e tiltott fegyverei.

Néhány rendőrrel beállított egy ismeretlen, civilruhás, fiatal férfi, beszedette a képeket a kirakatból, le a falakról, és letartóztatta Lénárdot, akit ezután előzetesbe helyeztek.

Miután megkapta a behívó parancsot, és erről Aranka értesítette a rendőrséget, kiengedték, készüljön fel a háborúra.

Az élet és halál foglalkoztat, jegyezte meg Lénárd a Nádorban, mutogatva a behívó parancsot. Na még szép, mondta egy újságíró. A létezés misztikuma is foglalkoztat, jegyezte meg. Ne mondd, szólalt meg egy festő. A természet csodálatos berendezésén is gondolkozom. Éppen jókor, mondta az újságíró. Az ember keletkezésének titkai sem hagynak nyugton, jelentette ki. Ejnye, hát tele vagy érzelmi viharokkal, amelyek csaknem szétvetnek, mondta a festő, majd a fronton kiverik belőled, meg belőlem is, én is megkaptam a behívómat.

 Azokban a napokban, amíg be nem vonult, sokszor beszélgetett és vitatkozott a törzsasztalánál a fényképész feladatairól. Legyenek fotós Rafaellók, Tiziánók, Munkácsyk meg impresszionisták, mondogatta. 

Megcsinálta a forradalmat nagyapám, Boroczkó Lénárd, fényképész a fronton, az orosz fronton, mikor éppen beköszöntött a tél, rengeteg hó esett, visszaverte a napsugarakat, fényesség árasztott el mindent, és a varjak máris megfagytak a fák ágain.

Hadnagyként  mint szakaszparancsnok szolgált ez a Boroczkó nagyapám a hatodik, gyöngyösi huszárezredben, no persze csak az elnevezése szerint huszárban, különben gyalogos alakulattá változott már a javából, és a lövészárkokban az évek során szépen lerongyolódtak, testileg is, lelkileg is.

Boroczkó nagyapám magas, erős, szikár, meglehetősen inas, elszánt ember volt, ügyesnek mondták, és parancsnokló hajlamúnak.  

Odesszában állomásoztak éppen, ebben a szép fekvésű, teraszokra épült, délvidéki jellegű, és ez  még télen is meglátszott, Fekete tengeri kereskedő- és kikötővárosban, készülődve feladni, kiüríteni azt, hisz túlerőbe kerültek  az orosz csapatok, mikor nagyapám kezébe került Az Est egyik száma, persze jó nagy késéssel. Ebben egy vezércikket olvasott, a köztársasági elnök, mert kikiáltották a köztársaságot, gróf  Károlyi Mihály írását: Kitört a forradalom! Az osztályuralom önzése elkerülhetetlen végzetszerűséggel forradalomba kergette az országot. A forradalmi Nemzeti Tanácshoz  katonai csapatok csatlakoztak, amelyek vérontás nélkül megszállták a főváros több pontját. Munkások! Elvtársak! Most rajtatok a sor.  És rajtatok katonák, magyar katonák, ne harcoljatok  tovább, hanem jöjjetek  haza és védjétek meg a forradalmat meg a hazát. És legyen már vége a háborúnak! Így értesült  nagyapám arról, hogy forradalom zajlott le Magyarországon; a magasrangú tisztek, akik tudták, titkolták.

Nosza, azonnal cselekednie kell, jött rá, cselekvő ember volt, ez a hír járta Boroczkó nagyapámról, és nemhiába, hát összehívta hadnagytársait, a zászlósokkal meg az altisztekkel együtt, felolvasta nekik a köztársasági elnök, az első  ilyen magyar elnök újságban közölt felhívását;  leginkább az a mondat fogta meg őket, hogy legyen már vége a háborúnak. Igen! Le a háborúval! Éljen! Éljen! A hadnagyok, zászlósok, altisztek örömmel éljeneztek. Boroczkó nagyapám felkérte őket, csatlakozzanak a forradalomhoz, elsősorban azért, hogy minél hamarabb hazatérhessenek, menjünk haza, magyarázta lelkesen és indulatosan, már éppen ideje hazatérni, szétesőben az ezredünk, a vereség már nyilvánvaló, ráadásul szükség van ránk a forradalomban, viszont ehhez nekünk is meg kell csinálni a forradalmat, a saját forradalmunkat.

Valami olyasmit kezdett szónokolni, amit ő sem értett pontosan, amivel maga sem értett teljesen egyet, de benne volt a levegőben. Megkísérti olyasmi, jelentette ki, amit egyáltalán nem szeret, mégis megkísérti, nevezetesen, hogy felgyorsult minden, elsüllyedt az a világ, amit megszokott és szeretett, megkísérti, hogy jön új technika, új erkölcs, új értékrend, új tudomány és művészet, új életstílus, új emberek és csoportosulások, mindezt szeretné elutasítani, de nem teheti, és megkísérti az is, hogy tehetetlen ezekkel szemben, sajnos, de lehet, hogy szerencsére, sőt megkísérti, hogy milyen rengeteg sohasem volt vágy fog támadni, és már támadt is, minek következtében mennyi sokfajta ellentét fog  egymásnak feszülni, és már feszül is, mennyi remény nem válik valóra, persze nem is fog, és rohanunk, rohanunk, ki tudja hová, de nem állhatunk meg, nem, nem, nem fordulhatunk vissza, ha szeretnénk, akkor sem, hiszen olyan háborút vívtunk, amely után nem élhetünk úgy, ahogy eddig éltünk.

Honnan veszed mindezt Boroczkó, már ne haragudj, kérdezte az egyik hadnagy kissé elcsodálkozva, talán csak nem vagy filozófus? Fényképész vagyok, válaszolta  nagyapám, de olyan fényképész, aki nemcsak kezeli a gépet, nemcsak elsüti, ahogy éppen jön, hanem újra felfedezi a valóságot, az élet és a természet mindennapi jelenségeit meg eseményeit, és ehhez tájékozódni, töprengeni, gondolkozni és olvasni kell, sokat is olvastam világ életemben. Állítólag ezt válaszolta, de csak állítólag.    

Az altisztek meg az alacsonyabb rangú tisztek, bár nem igen fogták fel, miről beszél Boroczkó nagyapám, talán valamit azért megéreztek belőle, ám azt mindenképpen felfogták, hogy a forradalom a háború végét jelenti, hát azonnal ráálltak a forradalomra.

Első lépésként elvagdosták a telefonvezetékeket, hogy a külvilággal a parancsnokaik érintkezésbe lépni ne tudjanak. Különben az ezred magasabb rangú tisztjei, ahogy szokásuk volt, éppen a laktanya, egy nagy kozáklaktanya kaszinójában mulattak, ittak, pezsgőztek, sőt, hogy-hogy nem, cigányzenészek is rendelkezésükre álltak, de most egyúttal búcsúztak is a várostól, mielőtt visszavonultak volna. Boroczkó nagyapám népszerű volt, csak a keresztnevén emlegették, Lénárd így, Lénárd úgy, még a parancsnokok is így. Szóval Lénárd tizenketted magával fegyveresen felment a kaszinóba, ráirányították pisztolyaikat, puskáikat parancsnokaikra, azok felugráltak, revolvereik után kapkodtak, de Lénárd erélyes hangon felkérte  őket, parancsnok urak, kár minden ellenállásért, mert megcsináltuk a forradalmat, és amennyiben nem úgy viselkednek, ahogy mi akarjuk, fegyvert fogunk használni.  Meghökkent az ezredparancsnok, egy Alapffy nevezetű ezredes, aki különben  népszerű volt, elképedve felkiáltott, tudjátok-e mit csináltok, tudja maga Lénárd, hogy mit!? Mire Lénárd kevélyen így szólt, persze hogy tudjuk, ha országunkban forradalom zajlott le, akkor az ezrednél is forradalmat kell csinálni, ez nyilvánvaló.  Sándor alezredes, egy komisz ember, akit utáltak, a telefonhoz ugrott, de Lénárd felhívta a figyelmét, hogy a telefonhoz hiába fordul, hát csaknem megpukkadt mérgében ez az alezredes. Nagyapámék, második lépésként, lefegyverezték az összes magasrangú tisztet, bezárták őket, miután az őrséget maguk mellé állították, magyarázva, most ti fogtok azoknak parancsolni, akik eddig nektek parancsoltak. Az őrök elvették a fegyvert a városban tartózkodó parancsnokaiktól is, amikor azok megjöttek, és felvilágosították őket a forradalomról. Sándor alezredes tajtékzott, nektek ez hadbírósággal fog járni, és kiváltképp neked, Boroczkó, ismételgette ordítva a zárkájából. Lénárd nagyapám csitítgatott, kérjük az urakat, legyenek nyugodtak, ha szépen viselkednek, nem lesz bántódásuk, még a rangjukat is meghagyjuk. Több altiszt, zászlós, sőt hadnagytársa is bírálta Lénárdot túlzott engedékenységéért. És aztán, harmadik lépésként, kinyitották a raktárakat, a régi, elhasználódott  ruháikat újra cserélték, szépen felöltözködtek, már éppen ideje volt, forradalmi ruhának nevezték az újat. Lénárd akkor már, úgy éjfél körül, biztos volt abban, hogy társaival együtt urai a helyzetnek, sikerült a forradalmat végrehajtani. Huszonnégy óránál is kevesebb idő alatt elvégeztetett, büszkélkedett ezzel, ugyanakkor meg is lepődött, bár ennek nem adott hangot, meg annak sem, hogy ilyen egyszerű egy forradalom.

Mindezt Lénárd le is fényképezte, különösen érdekesnek tetszett az a fotó, amelyen fegyvereiket rászögezik Alapffy ezredesre és Sándor alezredesre, akik, igen jól látszott rajtuk, nem akartak hinni a szemüknek; micsoda kimeredt szemeik vannak, nem is gondoltuk volna, mondogatták Lénárd forradalmár társai nevetve.

És miután Lénárd nagyapám úgymond megcsinálta a forradalmat az alakulatában, ráébredt, hogy a nehézségek a forradalom után kezdődnek. Tudniillik feloszlatták az ezredet, eldobták fegyvereiket is, mert a forradalomhoz, mint már erről volt szó, a háborúskodás befejezése, a béke is hozzátartozott, legalábbis Lénárdék szerint, meg az is, legfőbb célként, hogy induljanak haza, és nem katonai alakzatban, hanem civilként. Hiába figyelmeztették őket parancsnokaik, akiket, megfosztva rangjuktól és parancsnoklási lehetőségeiktől, kiengedtek a zárkákból,  hogy ne kis csoportokban menjenek, és ne fegyvertelenül. A vonatot, amely tömött, zsúfolt volt, és amelynek a tetején is utaztak, dacolva a korai hófúvással és faggyal, elfogták az ukránok, először a fehérek, aztán a vörösök is, levetkőztették Lénárdékat, elszedték ruháikat és rongyokat adtak cserébe. Hetekig utaztak.

Talán a vonaton halt meg Lénárd nagyapám? 

Mert Lénárd nem került haza. Mielőtt meghalt, egy bajtársára bízta azt a rengeteg fotót, amelyet készített a harcokról, például: lángot, füstöt okádó, robbanó lövedékek; hullákkal beterített föld; szétlőtt lövészárok; jajgató, véres sebesültek; rokkantak és betegek szállítása hordágyon; kivégzés parancsmegtagadásért; győzelmet táncolva ünneplő katonák; elesett társaikat sírva gyászolók; felakasztott helyi civilek; élelmiszer-rekvirálás fegyverrel;  katonaszökevények elfogása;  hómezőn vánszorgó sereg. 

És küldött egy levelet is, amelyben hosszú életet kívánt feleségének, Aranka nagymamámnak, három fiának, a hatéves  Dezsőnek, a négyéves Andrásnak és az egyéves Menyhértnek, aki aztán az apám lett. Ebben a levélben megemlítette, csak úgy mellékesen, hogy ha fiúunokája születik valamikor, nevezzék az ő emlékére, a vezetéknevéből, a Boroczkóból  származtathatóan, Ckónak, becenévként; persze születhet több fiúunokája is, de azt lássák el ezzel a becenévvel, aki elsőnek pottyan a napvilágra. Ezért lettem én Ckó, és testemre szabottnak gondoltam ezt az elnevezést, inkább, mint ha csak úgy a keresztnevemen Tamásnak vagy Tominak szólítottak volna.

Képzeljétek, akkor halt meg, úgy érzem, Lénárd, hangoztatta szívesen Aranka nagymamám, mikor a két kutyánk, a Sió meg az Amidor behúzódott az udvaron a házába, és minden előzmény meg ugatás nélkül megdöglött mindkettő szépen, csendesen  és  egyszerre.