Lefényképezhetem magukat, méltóságos, illetve nagyságos uraim?

Ezt kérdezte az elegáns Andrássy kávéházban, Kassa nevezetes helyén, egy asztaltársaságtól, jól hangzó baritonján Babos Gáspár, fényképész, leendő anyai nagyapám, magas, sovány, vörhenyes hajú fiatalember, aki szürke szalonkabátot viselt és fekete pantallót. Majd elővette a fényképezőgépét, egy középméretű Kodakot, amelyet imádva babusgatott, és felszerelte az állványra. A kávéház légköre előkelően lengedezett, még nem mutatkozott a sötétség, mégis  felgyújtották  a csillárokat,  amelyek gazdag fényt árasztottak.

A társaság tagjai, a város kormánypárti képviselője, a főszolgabíró, a polgármester, a bankvezér, a gimnáziumigazgató és a nagyapámnak munkát adó Kassai Újság tulajdonos-szerkesztője voltak, akik gyakorta betértek ide, délután négytől hatig, eszmét cserélni, kényelmesen üldögélve a vörös bársonnyal bevont fotelszerű székeken. És mintha egyenruhába öltöztek volna, mind zsakettet viseltek, no és természetesen szakállt meg bajuszt. 

Olyan jól festenek az urak, mondta Gáspár nagyapám, jellegzetes magyar arcok, igazi magyar urak, megörökíteném az utókornak, hisz nemsokára eltűnnek, és megismételte, nemsokára eltűnnek.

Mit mond, jól hallok, hogy eltűnünk, kérdezte hangját felemelve, nagyon raccsolva, hogy alig lehetett érteni, a főhelyen ülő képviselő, alacsony, szinte törpe, sovány, szőkéből éppen őszbe változó ritkás hajjal, eltűnünk, hogy képzeli?

Hallatlan, csattant fel a maga selypítő módján a termetes, hájfejű  gimnáziumigazgató, beletúrva mélyfekete, egyenes szálú hajába.

Érdekes felvetés, hogy eltűnünk, mondta rekedt hangján a szőke, kövér, puha arcvonású bankvezér, egészen érdekes.

Úgy látszik félreismertem ezt a Babost, jegyezte meg harsogva a közepes termetű, hordóhasú, kopasz polgármester, akinek arca a saséra emlékeztetett, régóta ismerem, és megfontolt, komoly embernek tartottam eddig.

Nyilván egy kis provokátor, jelentette ki éneklő hangsúlyokkal a göndörhajú, éles tekintetű főszolgabíró, délceg, sportos alkat, és felhívom a figyelmet, szaporodnak a provokátorok.

Babos, mi ütött magába, horkant fel mélyen gurgulázva a feje tetején kopasz, kurtalábú, hosszú törzsű, homályos arcú laptulajdonos-szerkesztő, másképp ismertem magát, rendes  polgárembernek, talán azt akarja, hogy eltávolítsam a laptól?!

Felháborodottan gesztikuláltak mindannyian.

Ez az, így a jó, mondta Gáspár, a gesztikuláció kitűnő. És megcsinálta a felvételt. Uraim, tette hozzá, elárulom, csak azért mondtam, amit mondtam, a maguk eltűnéséről, hogy  karakteres képeket készíthessek az urakról, miután felbirizgáltam önöket, és sikerült, szinte él a kép, holnapra előhívom, mindegyikőjüknek adok, és most már hadd mondjam ki az óhajomat, maradjanak meg legalább még ezer évig a magyar urak, egyáltalán nem kívánom az eltűnésüket.

Ült még a társaságban egy ravasz és támadó tekintetű szobrász, izmos óriás, feje tetején felfelé fésült kevés hajjal, országos hírű név, aki aznap érkezett Kassára, hogy tárgyaljon a főtérre tervezett emlékmű felállításáról.  Hosszan beszélt, furcsán vékony hangon. Előadta, hogy a tervezett emlékmű a virágzó Magyar Birodalom dicsőséges történelmi múltját és nem kevésbé dicsőséges jelenét örökítené meg, és lelki szemével máris látja, ahogy felmagasodik, vagy húsz méteresen, kifejezve az ősi magyar állameszme nagyságát és rendíthetetlenségét.

Közben Gáspár nagyapám állítgatott az állványra felszerelt gépén, és megkérte a társaságot, hadd csináljon még néhány fotót róluk, mintaadó fényképeket, mint megjegyezte, miközben beszélgetnek. Beleegyeztek.

Uraim, mondta Gáspár, bebújva a fekete kendő alá, hadseregünk felszereltsége kívánnivalókat hagy maga után, holott a körülöttünk lévő országok nagyban fegyverkeznek, hát, uraim, tegyenek azért, hogy modern fegyvereink legyenek.

Mindnyájan keserű, ugyanakkor elszánt  arcot vágtak,  Gáspár lekapta őket gyorsan, elszánt, keserű képet akart.

Ne keseregjünk, uraim, gondoljunk  az emlékműre, amelynek alapeszméje kitűnő, sőt lelkesítő ötlet, mondta a képviselő, amely eszme nem más, mint az ősi magyar rendíthetetlenség, és adja a magyarok istene, hogy rendíthetetlenségünk továbbra is meglegyen, és szeretném, ha az emlékmű annyifelé vágna, ahányfelől mifelénk vágnak, bár nem akarok ellenséges indulatot kelteni senki iránt, főleg nem a szomszédaink iránt, hanem akarom erőnk, konszolidált állami létünk kifejezését.

Most éppen egy hosszan elnyúló kormányválság után vagyunk, jegyezte meg Gáspár, miközben megint fényképezett, gratulálok, sikeresen megoldották.

És meg fogunk oldani sok minden mást is, szögezte le szigorral a főszolgabíró, például a tüntetések feloszlatását, megmutatva erőnket.

Adja a magyarok istene, mondta a gimnáziumigazgató áhítattal.

Csak egyetlen banknál huszonnégy kormánypárti képviselő érdekeltségét mutatták ki, jegyezte meg Gáspár továbbra is fényképezés közben, de jó volna, tette hozzá, ha ez a vád légből kapott lenne.

Nyugodjon meg, fényképész úr, légből kapott, sőt szocialista  összeesküvést feltételez, jelentette ki a képviselő mérgesen.

A szocialistákat  egytől-egyig  le kell tartóztatni, harsogta  a főszolgabíró. Na, de térjünk vissza az emlékműhöz, uraim. 

Felépítjük, megteremtjük és csodáljuk majd az emlékművet, mert csodálnivalót akarunk, közölte a polgármester hévvel. Egy olyan monumentális emlékművet szeretnénk  felépíteni városunkban, amely jelképezi  magyar államiságunk hátterét, egy olyan hátteret, amely egyetlen európai nemzetnél sincs, mert a mi honunk nemcsak egyszerűen ezeréves, hanem már alapítása idején alkotmányos államszervezettel büszkélkedett, számos más európai állammal ellentétben, tehát egyedi eset vagyunk.  

És a látomásokban is megelőzzük a legtöbb országot, ha szabad ezt kimondanom, jelentette ki a képviselő, mert szögezzük le, az bizony látomás, ami az előbb elhangzott, hogy mi egyedi eset vagyunk, és bizony a látomás több mint tény, a látomás magasabbrendű.

Szerezzen látomásainkról tudomást az egész világ, mondta a laptulajdonos-szerkesztő.

Egyformán gondolkozunk, jelentette ki a szobrász mosolyogva, de hozzáteszem, hogy amit a polgármester úr mondott, arról nekem van egy különbejáratú látomásom, hadd osszam meg önökkel, nevezetesen, az egyik szoboralak a sok közül egy kőbe vésett alkotmányt, amelyet aranysugárzás vesz körül, tart a kezében, a látomásom szerint, de még ki kell találni, hogy ki lehetne az, aki tartja, kiről lehetne mintázni.

Gáspár nagyapám megszólalt és azt mondta, miközben fényképezett, hogy a minap Tisza István rendőrökkel kivezettette a parlamentből az ellenzéki képviselőket, és felvetné, nem tehetett volna-e mást Tisza, hiszen az ellenzékiek is magyar urak.

Azok hazaárulók, emelte fel hangját a képviselő, az összes ellenzéki árulja a hazát.    

Mégis valami odaveszett, mondta a bankvezér halkan, valami lemérhetetlen veszett el szerintem, vagy a zenekar hamisan kezdett el játszani, ugyan részleteiben semmi sincs, ami korábban ne lett volna, az arányok azonban elmosódtak valamelyest, és rossz felé.

Van benne valami, jelentette ki visszafogottan a laptulajdonos-szerkesztő, mintha megváltozott volna a kor, és nem tudjuk a magyarázatát. 

Uraim, régóta ott lengedez valamiféle ellenszenv minden felett, amit teszünk vagy megélünk, ezt elismerem, magyarázta a szobrász izgatottan, valamifajta tehetetlenség, sőt szerintem egyetemes idegenkedés, amelynek kiegészítő párját, a vonzalmat nehezen találjuk, ámde az emlékművel a helyére akarom tenni a dolgokat, elsősorban is vonzalmat teremteni.

Isten, áldd meg a magyart, mondta szavalva a gimnáziumigazgató.

Emelkednek az élelmiszerárak, jegyezte meg Gáspár fényképezés közben, de kevésbé emelkednek, mint a szomszédainknál, ezt állandóan ismételgetve nyilatkozniuk kellene az uraknak, ha igaz, ha nem.

Mond valamit, fényképész úr, jelentette ki a főszolgabíró, és hozzátehetem, tót izgatók rémhíreket terjesztenek az áremelkedésekről itt, Kassán is.

Hát igen, a tótokkal sok a baj, mondta a polgármester, és hozzátette,  remélem, hogy maga, fényképész úr, igazi magyar, és nemcsak úgy álcázásból magyarosította a nevét.

Abszolút magyar vagyok, sőt nagy magyar, mondhatnám, hogy nagy-nagy magyar, jegyezte meg Gáspár, sűrűn hangoztatom is, hogy éljen a magyarok istene, és  magyarosítottam  Babcsákról, mert Babosnak akartam születni mindig.

Talán hagyja abba most már a fényképezést, és távozzon, fényképész uram, jegyezte meg a szobrász, hogy nyugodtan tárgyalhassunk az emlékműről.

Jelentős emberek alakját kell majd az emlékműre állítani, jelentette ki  a főszolgabíró, de az alapvető probléma, hogy kik legyenek azok, mert dúskálunk mi magyarok a jelentős emberekben, nagy a választék.

Igen, magam is így látom, jegyezte  meg a polgármester,  hogy dúskálunk, így aztán  az emlékművel el kell érnünk, hogy a jelentős és a magyar ugyanazt jelképezze.

Új  kor kezdődik éppen, mondta a bankvezér óvatosan,  új kor, és az új kor új stílust is kíván, remélem, ezt az új stílust az emlékmű ki fogja fejezni.

Sűrűsödnek a háborús konfliktusok, uraim, mondta Gáspár nagyapám, miközben csomagolta össze a fényképezőgép apparátusát, erre felhívom az urak figyelmét, intézkedések szükségesek.

A konfliktusok valóban sűrűsödnek, jegyezte meg a képviselő, de a politika, a mi politikánk mindent megold, és a politika hatalmasabban árad, mint valaha.

De mintha szaporodnának a bénító ellentmondások, vetette fel az laptulajdonos-szerkesztő. 

Nem, nem hiszem, mivel nem  lehet már több belőlük, mint eddig, mondta a gimnáziumigazgató.

Talán régebben nem fordult elő annyi visszásság, kérdem én, heveskedett a polgármester, és válaszolhatom, hogy dehogynem, tömegével, most viszont sokkal kevesebbről tudok.

Uraim, térjünk vissza az emlékműhöz, mondta a szobrász, az a javaslatom, hogy felavatásakor szálljon fel Godard kapitány léghajója.

Egyetértek, mondta a képviselő, és az egész hatalmas történelmi  Magyarország  felett szálljon, lássa mindenki.

És hosszan, sokáig  szállhat, mert a Magyar Birodalom nagy ország, szögezte le a főszolgabíró, Fiumétól egészen a mi  Kassánkig szállhat az a léghajó, sőt még tovább, és a másik irányban egészen Brassóig.

Nehogy elveszítsük majd a háborút, uraim, jegyezte meg Gáspár eltávozásra készen, készüljenek fel, könyörgöm, tettekkel.

Babos-Babcsák, maga csak foglalkozzon  a fényképészettel, jegyezte meg a laptulajdonos-szerkesztő.

Uraim, nem vagyok Babcsák, már mondtam, hogy nem vagyok, és ne is kívánják, hogy az legyek, mondta Gáspár nagyapám sértődötten, és elhagyta a kávéházat.