Néhány hónap múlva, a vesztes háborút követő békekötés után, amely a Monarchiát és benne Magyarországot egyszer és mindenkorra eltüntette, beállított két csehszlovák egyenruhába  öltözött rendőrtiszt, és magyarul megkérdezték Babos Gáspár nagyapámat, tud-e szlovákul, nyilván tud, hiszen  egy Kassához közeli faluban látta meg a napvilágot, és Kassán él, sőt, mint értesültek róla, Babcsáknak született. Gáspár kijelentette, egyáltalán nem tud szlovákul, csak magyarul és németül. Az nem baj, mondták, de remélik, hogy egy Babcsák szlováknak vallja magát. Nem, nem, ő Babos és magyar, a felesége kiváltképpen. Ha szlováknak vallaná magát, akkor továbbra is dolgozhatna fényképészként, sőt segítenék, miután a magyar nyelvű lap megszűnt, hogy találjon biztos keresetet szlovák nyelvű lapnál. Nem tudja magát szlováknak vallani, ha magyar. Akkor a két tiszt már nem volt annyira udvarias, hűvösen távozott. Két nap múlva visszatértek, megismételték a kérdést, de Gáspár és Emília továbbra is azt válaszolták, hogy ők magyarok. Akkor a két tiszt áttért a szlovákra, átadott egy hivatalos papírt szlovák nyelven, hogy egy héten belül hagyják el Csehszlovákia területét, mert Kassa oda tartozik, elszakadt a háborús vereséget szenvedett Magyarországtól a békekötés értelmében, ha nem távoznak, le lesznek tartóztatva, nincs mese.

Akkor már az utcán lépten-nyomon figyelmeztették őket, hogy szlovákul kell beszélni. Nem tudnak, válaszolták. Akkor ne beszéljenek, maradjanak némák  vagy távozzanak. És nemsokára hirdetmények jelentek meg, magyarok, kifelé.  Az utcán beléjük kötöttek, Kassa a miénk, szlovákoké, nem a tiétek, nyomás innen, magyarok. Gáspár kezéből kiverték a fényképezőgépet.

Vagont béreltek, szép pénzért, bútoraikat felrakatták abba, beszálltak, és gyerünk Budapestre. A frissen meghúzott  határon, egy ócska, ideiglenesen felállított  fabódénál megállította a vonatot a bódéból kilépő, az új, csehszlovák egyenruhába öltözött két határőr, akik csak szlovákul voltak hajlandóak beszélni, leszállították, motozásnak vetették alá nagyszüleimet, és elvettek tőlük órát, nyakláncot, pénzt, sőt kinyitották a csomagjaikat is, és ruhát is elvettek, például Gáspár zsakettjét. Amikor Gáspár tiltakozott, pofonvágták.

Budapestre érkezve Gáspár el akarta intézni, hogy továbbra is a vagonban maradhassanak, amíg nem találnak lakást. Engedte a vasúttársaság, miután egy  használaton kívüli vágányra terelte a vagont, ahol már több ilyen lakásul szolgáló vagon is állt, no persze elég borsos árat kértek érte, mert csak úgy ingyen nem lehet lefoglalni egy sínhelyet. Járták Budapestet, de nem találtak lakást, zsúfolásig megtelt minden lakható hely menekültekkel, és amit találtak volna, arra nem volt pénzük, sőt egyes háztulajdonosok nem akarták az új határokon túlról érkezetteket befogadni. 

Hogy főzni tudjanak, vettek tűzhelyet, beállították a vagonba, tüzelőt is szereztek, pontosabban fűrészport, mert más nem akadt. Mérhetetlen füst árasztotta el a vagont, és leendő anyám, szegény Barbara még kisbabaként,   fuldoklott. Távoli kútból cipelték a vizet, mosdani éppen csak ott mosdottak, ahol a papok táncolnak, és ott ürítkeztek, ahol éppen nem látták őket.  Lassan-lassan a vagonban szanaszét kezdtek heverni egymásra halmozva a tárgyak, székek, zsámolyok, ládák, konyhai eszközök, vödrök, edények, ruhaneműk. A vagon beázott, a ruhák és az ágynemű vizesek lettek, a bútorok korhadtak.

Gáspárnak eszébe jutott, hogy az áttelepítésük néhány mozzanatáról sikerült fényképet készítenie neki és Emíliának, az ellenük való fellépésről, a bánásmódról, az utazásról, no és persze a vagonlakásról. Elvitte a képeket néhány szerkesztőségbe, ahol kapva-kaptak rajtuk, megjelentették. Felfigyeltek Gáspárra és Emíliára, pártjukat fogták, juthassanak lakáshoz, és az egyik lap főszerkesztőjének protekciójával sikerült is, persze ráment az összes megtakarított pénzük meg néhány arany ékszer.

Fényképész üzletet nyitottak abban a József körúti bérházban, ahol  lakásra tettek szert, egy ötemeletes épület földszintjén, a lakás egyik felét leválasztva és megnyitva az utca  felé.

Nagymamám, Emília betege lett a kitelepítésüknek, erről beszélt unos-untalan, hosszú évek után is, sőt, alig múltam hatéves, nekem is előadta, mi is történt velük akkor, több mint huszonöt éve.

Hajnalban a sarkon állt a városháza előtt a dédnagyapád, Artúr, akit te, Ckó, nem ismerhettél már, rendőri kísérettel, ugyanis  letartóztatták hatóság elleni erőszakért, mert leköpte az új szlovák rendőrség egyik tisztjét, aki szidta a magyarokat. Aztán lefizette a börtönőröket dédnagyapád, hogy el tudjon búcsúzni tőlünk, ő nem volt hajlandó elhagyni Kassát, azt mondta, hagyják el a szlovákok. Szóval dédnagyapád odajött a nagy társzekérhez, azon ültünk a holminkkal, hogy az állomásra menjünk, megcsókolt bennünket, engem, Gáspár nagyapádat meg a csecsemő Barbarát, mesélte Emília nagymamám.

Csecsemő? Nem is látszik az anyun, hogy ilyen kicsi is volt, jegyeztem meg hatévesen.

Dédnagyapád elkiáltotta magát, éljen Magyarország.  Akkor mi igen nagy magyarok voltunk, büszke magyarok, bizony, Ckó, magyarázta nagymamám.

Én legfeljebb indián vagyok vagy kauboj, jelentettem ki. De mekkora egy nagy magyar, nagymama, milyen magas?

Nem magasabb nálunk, Ckó. Szóval fel akartuk hívni magunkra a figyelmet, hogy magyarok vagyunk, ezért kokárdát tűztünk fel, mesélte Emília nagymamám.

Ja, akkor március tizenötödike volt, tudom én azt, akkor tűzünk ki kokárdát, mondtam.

Felszálltunk a cókmókokkal, elindultunk, és képzeld, Ckó, marhavagonban.

Ti marhák voltatok, nagymama?

Csaknem úgy kezeltek bennünket, Ckó. Nagyon lassan haladt a vonat, hosszasan megálltunk sok helyen, napokig utaztunk. Az éjjelit az ablakon keresztül öntöttük ki, a biliket.

Felnőtteknek bilibe csinálni, ki látott már olyat, jegyeztem meg.

Biztosan a jóistent keresgéltük, hol van, hová lett, hogy ennyire szeret bennünket, hogy ilyen jól elintézte a sorsunkat, mondta nagymamám.

Hogy intézte volna el jól, ha rosszul intézte, nagymama, jegyeztem meg.

Nem ment le a torkunkon az étel, képzeld el, Ckó.

Nekem lement volna, mert én, ha utazom, és már utaztam háromszor is, mindig éhes vagyok, mondtam.

Egyszer, mivel megint megállt a vonat, mesélte Emília nagymamám, arra gondoltunk, hogy kihasználjuk, és a szabadban éjszakázunk, a vagon poshadt levegője után a friss levegőn, a fűben, hát levittük a vagonból a takarót, a kispárnát, és reggelre teljesen átáztunk a harmattól.

Egy sátor és hálózsák megvédett volna benneteket, ezt igazán tudhattad volna, nagymama, szögeztem le, én ezt jól tudom, mert cserkész vagyok, farkaskölyök.

Mikor visszamentünk a vagonba, a szabad levegő után, borzalmas szag csapott meg bennünket, te ki se bírtad volna, Ckó, mesélte nagymamám.

Ilyenkor illatos anyagot kell permetezni szanaszéjjel, nagymama.

Azon imádkoztunk, elárulom neked, Ckó, hogy a tetű meg a szar meg ne egyen bennünket.

A szar nem tud megenni, a tetű is csak csíp, jelentettem ki.

Volt a mi vagonunkban még egy család, annak meg egy kisfia, és az mindig bepisilt, idézte fel Emília nagymamám, úgy látszik, képzeld, Ckó, egy kicsit gyenge volt a pisilője.

Nekem aztán erős a fütyim, nagymama, mondtam hatévesen.