A forradalmár nagypapa

 

 

Megcsinálta a forradalmat nagyapám, Boroczkó Lénárd, fényképész a fronton, az orosz fronton, mikor éppen beköszöntött a tél, rengeteg hó esett, visszaverte a napsugarakat, fényesség árasztott el mindent, és a varjak máris megfagytak a fák ágain.

Hadnagyként  mint szakaszparancsnok szolgált ez a Boroczkó nagyapám a hatodik, gyöngyösi huszárezredben, no persze csak az elnevezése szerint huszárban, különben gyalogos alakulattá változott már a javából, és a lövészárkokban az évek során szépen lerongyolódtak, testileg is, lelkileg is.

Boroczkó nagyapám magas, erős, szikár, meglehetősen inas, elszánt ember volt, ügyesnek mondták, és parancsnokló hajlamúnak.  

Odesszában állomásoztak éppen, ebben a szép fekvésű, teraszokra épült, délvidéki jellegű, és ez  még télen is meglátszott, Fekete tengeri kereskedő- és kikötővárosban, készülődve feladni, kiüríteni azt, hisz túlerőbe kerültek  az orosz csapatok, mikor nagyapám kezébe került Az Est egyik száma, persze jó nagy késéssel. Ebben egy vezércikket olvasott, a köztársasági elnök, mert kikiáltották a köztársaságot, gróf  Károlyi Mihály írását: Kitört a forradalom! Az osztályuralom önzése elkerülhetetlen végzetszerűséggel forradalomba kergette az országot. A forradalmi Nemzeti Tanácshoz  katonai csapatok csatlakoztak, amelyek vérontás nélkül megszállták a főváros több pontját. Munkások! Elvtársak! Most rajtatok a sor.  És rajtatok katonák, magyar katonák, ne harcoljatok  tovább, hanem jöjjetek  haza és védjétek meg a forradalmat meg a hazát. És legyen már vége a háborúnak! Így értesült  nagyapám arról, hogy forradalom zajlott le Magyarországon; a magasrangú tisztek, akik tudták, titkolták.

Nosza, azonnal cselekednie kell, jött rá, cselekvő ember volt, ez a hír járta Boroczkó nagyapámról, és nemhiába, hát összehívta hadnagytársait, a zászlósokkal meg az altisztekkel együtt, felolvasta nekik a köztársasági elnök, az első  ilyen magyar elnök újságban közölt felhívását;  leginkább az a mondat fogta meg őket, hogy legyen már vége a háborúnak. Igen! Le a háborúval! Éljen! Éljen! A hadnagyok, zászlósok, altisztek örömmel éljeneztek. Boroczkó nagyapám felkérte őket, csatlakozzanak a forradalomhoz, elsősorban azért, hogy minél hamarabb hazatérhessenek, menjünk haza, magyarázta lelkesen és indulatosan, már éppen ideje hazatérni, szétesőben az ezredünk, a vereség már nyilvánvaló, ráadásul szükség van ránk a forradalomban, viszont ehhez nekünk is meg kell csinálni a forradalmat, a saját forradalmunkat.

Valami olyasmit kezdett szónokolni, amit ő sem értett pontosan, amivel maga sem értett teljesen egyet, de benne volt a levegőben. Megkísérti olyasmi, jelentette ki, amit egyáltalán nem szeret, mégis megkísérti, nevezetesen, hogy felgyorsult minden, elsüllyedt az a világ, amit megszokott és szeretett, megkísérti, hogy jön új technika, új erkölcs, új értékrend, új tudomány és művészet, új életstílus, új emberek és csoportosulások, mindezt szeretné elutasítani, de nem teheti, és megkísérti az is, hogy tehetetlen ezekkel szemben, sajnos, de lehet, hogy szerencsére, sőt megkísérti, hogy milyen rengeteg sohasem volt vágy fog támadni, és már támadt is, minek következtében mennyi sokfajta ellentét fog  egymásnak feszülni, és már feszül is, mennyi remény nem válik valóra, persze nem is fog, és rohanunk, rohanunk, ki tudja hová, de nem állhatunk meg, nem, nem, nem fordulhatunk vissza, ha szeretnénk, akkor sem, hiszen olyan háborút vívtunk, amely után nem élhetünk úgy, ahogy eddig éltünk.

Honnan veszed mindezt Boroczkó, már ne haragudj, kérdezte az egyik hadnagy kissé elcsodálkozva, talán csak nem vagy filozófus? Fényképész vagyok, válaszolta  nagyapám, de olyan fényképész, aki nemcsak kezeli a gépet, nemcsak elsüti, ahogy éppen jön, hanem újra felfedezi a valóságot, az élet és a természet mindennapi jelenségeit meg eseményeit, és ehhez tájékozódni, töprengeni, gondolkozni és olvasni kell, sokat is olvastam világ életemben. Állítólag ezt válaszolta, de csak állítólag.    

Az altisztek meg az alacsonyabb rangú tisztek, bár nem igen fogták fel, miről beszél Boroczkó nagyapám, talán valamit azért megéreztek belőle, ám azt mindenképpen felfogták, hogy a forradalom a háború végét jelenti, hát azonnal ráálltak a forradalomra.

Első lépésként elvagdosták a telefonvezetékeket, hogy a külvilággal a parancsnokaik érintkezésbe lépni ne tudjanak. Különben az ezred magasabb rangú tisztjei, ahogy szokásuk volt, éppen a laktanya, egy nagy kozáklaktanya kaszinójában mulattak, ittak, pezsgőztek, sőt, hogy-hogy nem, cigányzenészek is rendelkezésükre álltak, de most egyúttal búcsúztak is a várostól, mielőtt visszavonultak volna. Boroczkó nagyapám népszerű volt, csak a keresztnevén emlegették, Lénárd így, Lénárd úgy, még a parancsnokok is így. Szóval Lénárd tizenketted magával fegyveresen felment a kaszinóba, ráirányították pisztolyaikat, puskáikat parancsnokaikra, azok felugráltak, revolvereik után kapkodtak, de Lénárd erélyes hangon felkérte  őket, parancsnok urak, kár minden ellenállásért, mert megcsináltuk a forradalmat, és amennyiben nem úgy viselkednek, ahogy mi akarjuk, fegyvert fogunk használni.  Meghökkent az ezredparancsnok, egy Alapffy nevezetű ezredes, aki különben  népszerű volt, elképedve felkiáltott, tudjátok-e mit csináltok, tudja maga Lénárd, hogy mit!? Mire Lénárd kevélyen így szólt, persze hogy tudjuk, ha országunkban forradalom zajlott le, akkor az ezrednél is forradalmat kell csinálni, ez nyilvánvaló.  Sándor alezredes, egy komisz ember, akit utáltak, a telefonhoz ugrott, de Lénárd felhívta a figyelmét, hogy a telefonhoz hiába fordul, hát csaknem megpukkadt mérgében ez az alezredes. Nagyapámék, második lépésként, lefegyverezték az összes magasrangú tisztet, bezárták őket, miután az őrséget maguk mellé állították, magyarázva, most ti fogtok azoknak parancsolni, akik eddig nektek parancsoltak. Az őrök elvették a fegyvert a városban tartózkodó parancsnokaiktól is, amikor azok megjöttek, és felvilágosították őket a forradalomról. Sándor alezredes tajtékzott, nektek ez hadbírósággal fog járni, és kiváltképp neked, Boroczkó, ismételgette ordítva a zárkájából. Lénárd nagyapám csitítgatott, kérjük az urakat, legyenek nyugodtak, ha szépen viselkednek, nem lesz bántódásuk, még a rangjukat is meghagyjuk. Több altiszt, zászlós, sőt hadnagytársa is bírálta Lénárdot túlzott engedékenységéért. És aztán, harmadik lépésként, kinyitották a raktárakat, a régi, elhasználódott  ruháikat újra cserélték, szépen felöltözködtek, már éppen ideje volt, forradalmi ruhának nevezték az újat. Lénárd akkor már, úgy éjfél körül, biztos volt abban, hogy társaival együtt urai a helyzetnek, sikerült a forradalmat végrehajtani. Huszonnégy óránál is kevesebb idő alatt elvégeztetett, büszkélkedett ezzel, ugyanakkor meg is lepődött, bár ennek nem adott hangot, meg annak sem, hogy ilyen egyszerű egy forradalom.

Mindezt Lénárd le is fényképezte, különösen érdekesnek tetszett az a fotó, amelyen fegyvereiket rászögezik Alapffy ezredesre és Sándor alezredesre, akik, igen jól látszott rajtuk, nem akartak hinni a szemüknek; micsoda kimeredt szemeik vannak, nem is gondoltuk volna, mondogatták Lénárd forradalmár társai nevetve.

És miután Lénárd nagyapám úgymond megcsinálta a forradalmat az alakulatában, ráébredt, hogy a nehézségek a forradalom után kezdődnek. Tudniillik feloszlatták az ezredet, eldobták fegyvereiket is, mert a forradalomhoz, mint már erről volt szó, a háborúskodás befejezése, a béke is hozzátartozott, legalábbis Lénárdék szerint, meg az is, legfőbb célként, hogy induljanak haza, és nem katonai alakzatban, hanem civilként. Hiába figyelmeztették őket parancsnokaik, akiket, megfosztva rangjuktól és parancsnoklási lehetőségeiktől, kiengedtek a zárkákból,  hogy ne kis csoportokban menjenek, és ne fegyvertelenül. A vonatot, amely tömött, zsúfolt volt, és amelynek a tetején is utaztak, dacolva a korai hófúvással és faggyal, elfogták az ukránok, először a fehérek, aztán a vörösök is, levetkőztették Lénárdékat, elszedték ruháikat és rongyokat adtak cserébe. Hetekig utaztak.

Talán a vonaton halt meg Lénárd nagyapám? 

Mert Lénárd nem került haza. Mielőtt meghalt, egy bajtársára bízta azt a rengeteg fotót, amelyet készített a harcokról, például: lángot, füstöt okádó, robbanó lövedékek; hullákkal beterített föld; szétlőtt lövészárok; jajgató, véres sebesültek; rokkantak és betegek szállítása hordágyon; kivégzés parancsmegtagadásért; győzelmet táncolva ünneplő katonák; elesett társaikat sírva gyászolók; felakasztott helyi civilek; élelmiszer-rekvirálás fegyverrel;  katonaszökevények elfogása;  hómezőn vánszorgó sereg. 

És küldött egy levelet is, amelyben hosszú életet kívánt feleségének, Aranka nagymamámnak, három fiának, a hatéves  Dezsőnek, a négyéves Andrásnak és az egyéves Menyhértnek, aki aztán az apám lett. Ebben a levélben megemlítette, csak úgy mellékesen, hogy ha fiúunokája születik valamikor, nevezzék az ő emlékére, a vezetéknevéből, a Boroczkóból  származtathatóan, Ckónak, becenévként; persze születhet több fiúunokája is, de azt lássák el ezzel a becenévvel, aki elsőnek pottyan a napvilágra. Ezért lettem én Ckó, és testemre szabottnak gondoltam ezt az elnevezést, inkább, mint ha csak úgy a keresztnevemen Tamásnak vagy Tominak szólítottak volna.

Képzeljétek, akkor halt meg, úgy érzem, Lénárd, hangoztatta szívesen Aranka nagymamám, mikor a két kutyánk, a Sió meg az Amidor behúzódott az udvaron a házába, és minden előzmény meg ugatás nélkül megdöglött mindkettő szépen, csendesen  és  egyszerre.