A kommunista pártvezér és a dzsentrit utánzó reakciós senkiházi

71170.jpg   

A háborús vereséget, és ezzel együtt a rendszer bukását követően, miután kiírták a választásokat, hogy új parlament és kormány keletkezzen, a helyi kommunista pártvezér Pécsett üzent nagybátyámnak, Dezsőnek, hogy találkozni akar vele. Dezső nem lepődött meg, hisz komoly tényezővé vált a városban, mivel hihetetlenül és rövid idő alatt meggazdagodott.

Tudniillik, egy zsidó nagybirtokos barátja megkérte, vegye át a birtokát,  háromszáz holdat, ő már nem lehet birtokos, legalább egy ismerősé legyen, és Dezső persze vállalta, Menyhért, de még inkább András rosszallása ellenére, gyorsan beült a birtokba, sőt, ama zsidó család szépen berendezett, nagy lakását is elfoglalta. Hamar beletalálta magát a dzsentri földbirtokos szerepébe, szépen faragott homokfutón járt, két fekete, csillogó szőrű lóval, elcsábította a napszámos lányokat, asszonyokat, hajnalig mulatozott a környékbeli birtokosokkal és bérlőkkel, miközben azért szépen gyarapodott is a zsidó barátja, akiről nem lehetett tudni, hol van, hová hurcolták, tőkéje révén, a sok jószág, felszerelés, gép, termény, malom, pénz, munkáskéz révén. Mikor a homokfutón végigszáguldott a birtokon, mert szeretett száguldani, roppant élvezte, hogy a napszámosok, cselédek leveszik a sapkájukat, így köszöntik, a lányok, asszonyok meg kendőjükkel integetnek neki. Az intéző mindig ugyanazt mondta, Dezső úr, minden rendben, csak volna egy kicsivel több eső, és megnyernénk a háborút.

Csodálkozott  mindenki, hogy hát a Boroczkó Dezső ekkora úr tud lenni. 

Közben időnként bujkálnia is kellett, mert nem vonult be, ugyan lefizette, akiket le kellett, és busásan, de nem fizethetett le mindenkit, ezért többször keresték mint katonaszökevényt, hát meghúzta magát a Mecsekben, egy jóakarója  eldugott nyaralójában, egy szintén katonaszökevény barátjával együtt, aki különben a városi közéletben fennforgó figuraként szerepelt.

És mikor bejöttek az oroszok, jól emlékszik, egy keddi napon, a  nyaraló konyhájában reggelizett, miközben ellepték az udvart olyan  tizennyolc-húsz éves forma katonagyerekek meg a vezetőjük, egy tizedes, rettenetesen stramm fickó volt, emlegette Dezső, és kezdték keresni a németeket meg a fegyvereket. Dezső egyrészt örült, hogy nem kell többé bujkálnia, másrészt félt, mit csinálnak majd vele az oroszok, meg aztán utálta is őket, barbároknak tartotta, akiktől minden kitelik, viszont nem sokat teketóriázott, hanem úgy tett, mintha nagyon örülne nekik, a tizedes vállára borult, hát az, nem tudva mire vélni ezt a mozdulatot, fejbe vágta a revolvere agyával, leütötte Dezsőt, aki alig tudott feltápászkodni. És mikor már képes volt felállni, magához térve valamit kinyögni, néhány szót, azt mondogatta, hogy  ő katonaszökevény, megtagadta a harcot a szovjet ellen, de hát magyarul mondogatta, az orosz tizedes nem értette, hiába ismételgette tagoltan is Dezső, hogy ka-to-na-szö-ke-vény, csak körülfogatta a katonáival az az orosz, és tuszkolta kifelé. Dezső látta, hogy az udvaron már vagy harminc-negyven magyar katona van sorba állítva, mint hadifogoly, oda akarta az orosz tizedes Dezsőt is betenni, mire Dezső ordítani kezdett, ő nem volt katona, nem lehet hadifogoly sem. Ordíthatta persze, ahogy akarta. És akkor eszébe jutott, hogy kisgyerekkorában fitymaszűkülete volt, de nem tipikus, ezért meg kellett metélni, hát gyorsan elővette a szerszámát, mutatta, hogy ő zsidó, üldözött zsidó, hátha így sikerül megmenekülnie, de a tizedes ezt sem értette, hanem elkezdett röhögni Dezső hímtagja láttán, és süsüt mutatott a homloka előtt, hogy hát Dezső hülye, bolond, és ráköpött a szerszámára, majd viszolyogva otthagyta. Bejött az ötletem, a szerszámom mutogatása, mesélte aztán Dezső röhögve, ötletekben sohasem szenvedtem hiányt.

Mit akarhat vajon a helyi kommunista pártvezér tőle, ezen töprengett Dezső, és több lehetőséggel is eljátszott, például akarhatja, hogy rájuk, a kommunistákra szavazzon, sőt, hogy propagandát fejtsen ki mellettük, nemkülönben akarhatja, hogy pénzzel támogassa őket, esetleg még azt is szeretné, ha  belépne hozzájuk. Ez utóbbi eshetőségen jól szórakozott, hogy ő, mint kommunista.

Dezső hírnevét nem csak a földbirtok öregbítette, hanem még inkább az, hogy miután az a barátja lett a polgármester, akivel együtt bujkált  katonaszökevényként,   megkérte Dezsőt, utazzon el valahogy Erdélybe, szerezzen sót és tüzelőt Pécsnek, ez most létkérdés, és hivatkozott Dezső úgymond ismert üzletemberi képességeire.

Azonnal elvállalta a küldetést Dezső, már csak hiúságból is. Más vonat nem ment, csak szovjet katonavonat, arra szállt fel Dezső, mutatva a vonatparancsnoknak a város pecsétes papírját, engedélyt kérve az utazásra, és egyúttal védelmet is, hisz ő hivatalos személy. Egy hatalmas termetű kirgiz szakaszvezetőre bízták, a fáma szerint, akire ráparancsoltak, takargassa, bugyolálja be a magyar utast, aki az új rendszer embereként küldetésbe megy, nehogy megfagyjon, és lássa el ennivalóval. Dezső vett a saját pénzén Kolozsváron két vagon sót, kilóját húsz fillérért, amit a város egy nyolcvanért adott el, a különbségen osztoztak a várossal, és vásárolt  több száz vagon tűzifát, cserébe kendert kapott, tudniillik a város azzal tudott fizetni, ott rohadtak a kenderkórók a földeken.

Ezek után azonnal megszületett az ötlete, kenderárú kereskedést nyit, egyenesen nagykereskedést. Bejött, sőt zseniális húzásnak bizonyult, mert kitűnő piaca lett a kendernek a háború után, és még kitűnőbb lett, miután Dezső zsáknak is kezdte feldolgozni. Több ezer kenderzsákért cserébe sok tonna szenet szerzett, hogy a gőzmozdonyoknak juttassa, amelyek álltak a szénhiány miatt, beindítva az áruszállítást, elsősorban is a saját kenderárúja szállítását.  Csakhogy a sínek meg voltak rongálva, lebombázva, hát gondolt egyet, és a saját pénzén, hisz volt neki akkor már elég, helyreállított sok kilométer sínt.

Egy kapitalista úr így szolgálja a hazáját, mondogatta Dezső.

Hát majd ilyesmikkel traktálja, gondolta, azt a kommunista pártvezért is, meg még azt is elejti annak, hogy ő olyan burzsoá, aki küzd azért, hogy a proletár is burzsoává váljon, és mikor ez felmerült benne, jót röhögött.

Befogadta a társaság, mint nagykereskedőt és földbirtokost, igazi birtokost, tudniillik ölébe hullott a  föld, miután zsidó barátja nem tért vissza. És hogy még többet emlegessék, megvásárolta a város legjobb futballcsapatát. Elérte, amit mindig oly hőn óhajtott, híre-neve igen felszárnyalt. Befogadták volt főtisztek, főhivatalnokok, háztulajdonosok, gyárosok, sőt arisztokraták sem szégyelltek mutatkozni vele, de ami a legmeglepőbb volt, még az új rendszer fennforgói is díjazták. Dezső dicsőségben úszott, megvalósult az álma. 

A Széchenyi téren szedte fel Dezső Olgát, az egyik téli napon, nem sokkal azután, hogy az oroszok kiverték a németeket Pécsről. Olga igen feltűnő jelenség volt, hát Dezső azonnal leszólította. Kisasszony, ha tolakodó volnék, leszólítanám magát, mondta, de hát nem vagyok tolakodó egyáltalán, ezért csak bemutatkoznék, Boroczkó Dezsőnek születtem és evangélikusnak, földbirtokos és nagykereskedő vagyok, és azt mondtam magamban, mikor megláttam magát, hogy bizonyára igen szeret magácska viháncolni, komolyan ezt gondoltam, a legkomolyabban, a járásán  látszik, ahogy riszálja a riszálandóját, hogy mennyire szereti a viháncolást, hát velem viháncolhat, jelentkezem partnernek, nem bírom megállni, ne jelentkezzek, bocsássa meg, ugyanis felvilágosítom, maga egy igen jó pipi. Így tirádázott Dezső, viselve barna, zsinóros városi bundát, barna, fekete szalagos, nyúlszőrkalapot, barna lakkcipőt, és látszott az aranyórája is a csuklóján. Olga, aki nem volt több húsz évesnél, miután jól szemrevételezte Dezsőt, megjegyezte, szeretem a jóformában lévő, Doxa órát viselő aszfaltbetyárokat, szeretem a pezsgőt, szeretem a lumpolást, így hát bemutatkozom én is, Olga vagyok, Kemenes Olga, és kirobbanóan nevetett. Megbámulta minden járókelő ezt az Olgát, kihívta, bámulják meg,  úgy járt, mint egy próbababa  a kifutón, és sejtelmes arckifejezést öltött, akár egy sztár valami  hollywoodi filmben, öltözéke nem illett a háború utáni nyomorhoz, ugyanis fekete, bokáig érő perzsabundát viselt, térdig érő, piros bőrcsizmát, sárga szalagokkal díszített, ugyancsak piros kalapot, jassz kalap volt az a javából, még a háború előtti évek divatja, az édes és zajos életre utalás egyik jellegzetessége.  Fáj a fogam, mondta Olga, fogorvoshoz kell mennem. Nekem is fáj, de nekem magára, találkozzunk este nyolckor, mondta Dezső. Olga megkérdezte, és mit fogunk csinálni? Vacsorázunk a Nádorban, képzelje, egyre jobb az étlapjuk, ugyan még kissé háborús, de napról-napra fejlődik, ráadásul van protekcióm. Aztán elmegyünk egy társaságba, csupa úriember közé, akik tábornokok, ezredesek, alispánok, földbirtokosok, professzorok. Szerzek addig magának, Olga, egy fekete perzsa sapkát, megvan a lelőhelyem, a bundájához illőt, mert ez a kalap, hogy úgy mondjam, nem menne  a társasághoz. Aztán meg…

De gyorsan kereket oldott, mert feltűnt három orosz katona. Közrefogták Olgát, davaj, davaj, davaj, harsogták, és bevitték egy házba, ahol a  konyhájuk volt, és befogták krumplit pucolni, közben elvették Olgától az óráját meg az arany nyakláncát.

Esett a hó, egyhangúan esett, már napok óta esett, nem volt, aki eltakarítsa, kupacokban halmozódott a járdán és az úttesten, kerülgetni kellett gyalogosnak, kocsinak. A járókelők , mint a rongybabák, úgy néztek ki, teljesen beburkolták magukat divatjamúlt, elhasznált  gönceikbe, az arcuk is alig látszott.  Szatyrokat tartottak a kezükben, élelemre vadásztak. 

Mikor végre Olga elhagyhatta az oroszok konyháját, Dezső már várta az utcán. Konflist  fogadott, beszálltak Olgával,  többször keresztül-kasul járták a várost, ide-oda, és mikor Olga tudakolta, miért kell így pásztorórázniuk, és ilyen hidegben, Dezső kijelentette, mert így sokkal kalandosabb, mint különben. Őnagysága igen lázba hozott a különböző mesterkedéseivel, mesélte később Dezső fűnek-fának.

Élni, élni, élni, ez a jelszavam,  mondta mindig Olga. Úgy élni, ahogy most élünk Dezsővel, nagyvonalúan, autó, Balaton, Budapest, a legjobb szállodák. És mindent, mindent, ami a felhőtlenség maximuma, és nem középszerűen. Ezért Dezsőnek egész életemben hálás leszek. No persze, magamnak is hálás lehetek, mert  már az anyaméhben ez a nagystílű szellem hatott át, így születtem. Különben a lumpolásokba  beszervezünk  találékonyan egy orvost, akinek az  a feladata, hogy ha kidől valaki, adjon be egy remek injekciót. És Olga gurgulázóan röhögött.  

Amikor a helyi kommunista pártvezér irodájába Dezső megérkezett homokfutóján, amelyet két kényes pejló húzott, világosbarna csizmába bújtatott sötétbarna lovaglónadrágban, fekete bocskai zakóban, fehér darutollas, fekete vadászkalapban, kevélyen mosolyogva, a kommunista pártvezér széles mozdulattal, barátságosan mutatott helyet neki egy fotelban, amely azonban kényelmetlen volt.

Nézze, Boroczkó úr, kényes ügy a magáé, kezdte mondandóját a helyi kommunista pártvezér, alacsony, kopasz, csontváz figura, maga beült egy zsidó tulajdonba, mondta, és közben fürkészve vizsgálgatta Dezső öltözetét. Az a zsidó ember a barátom volt, mondta Dezső, én aztán igazán nem tehetek róla, hogy elvitték és elpusztult. Nemcsak erről van szó, Boroczkó úr, mondta a kommunista  pártvezér, hanem arról is, hogy maga szemben áll az új rendszert, a demokráciát  leginkább fémjelző  kommunistákkal, akik az  imént kikiáltott  köztársaság, ugye a második köztársaság érdekében harcoltak és harcolnak. Nem állok szemben, legalábbis a köztársasággal nem, dehogy, és Dezső megkérdezte, honnan veszi az úr, illetve elvtárs? Beszélik, mondta a kommunista pártvezér, de bebizonyíthatja, hogy nem így van, hogy nem áll szemben. Dezső megkérdezte, mire gondol, mivel bizonyítsam?

A kommunista pártvezér egy kis szünetet tartott, majd körülményeskedve megkérdezte, tudja-e Boroczkó úr, hogy magára hallgat mindenki a birtokához tartozó falvakban és tanyákon, a napszámosairól nem is beszélve?  Erre a bókra illett elmosolyodni, Dezső megtette igen önérzetesen. Bizony, Dezső urat tisztelet, becsület övezi a birtokán, mondta a kommunista pártvezér, most már a keresztnevén szólítva nagybátyámat. Dezső abbahagyta a mosolyt,  gyanúsnak tartotta ezt a nagy udvarlást. Sok ilyen emberre volna szüksége a leendő kormányzatnak, mint maga, Dezső úr, mondta a kommunista pártvezér. Dezső önérzetesen és szemtelenül odavetette, bökje már ki, mit akar tőlem.

Elhallgatott a kommunista pártvezér és merően nézett Dezső arcába. Boroczkó úr, nagy szolgálatot tehetne nekünk, szólalt meg egy idő után, és elmagyarázta, mit vár Dezsőtől, hogy támogassa a kommunista jelöltet a közelgő választásokon, semmi mást, csak ezt. Maga után mennek az emberek, Boroczkó úr, ahol maga a gazda, sok szavazatot szerezhetne nekünk, ezt jól tudjuk, és nem lennénk hálátlanok. Dezső kijelentette, már elkötelezte magát a kisgazdáknak.

A kommunista pártvezér akkor hangot váltott és megpendítette,  egyáltalán nem ártana Dezsőnek, ha a kommunisták kedvére tenne, megismételve, hogy hisz beült egy zsidó vagyonba, ami rossz vért szülhet a későbbiekben, és nem törvényesen ült be, ha akarják, elvehetik tőle, katonaszökevény is volt, ezt is tudják, sőt különböző gyanús ügyei maradtak hátra a múltból. Az adott szavamat még sohasem szegtem meg, mondta Dezső gőgösen, nem is fogom, egy úr, olyan, mint én, nem szegi meg, tehát maradok a kisgazdák mellett. Mire a kommunista pártvezér indulatba jött, paprikavörösen felugrott, és most már kiabált, maga akar ujjat húzni velünk, maga, egy ilyen dzsentrit utánzó reakciós senkiházi!

És hirtelen telefonálni kezdett, valami malomról beszélt a kagylóba, és mikor letette, mosolyogva azt mondta, úgy hírlik, most kaptam telefonon, hogy a malma ég, Boroczkó úr. Dezső felugrott és megkérdezte, égne a malmom, hogy-hogy? Úgy tűnik, hogy ég, mondta a kommunista vezér, és azt mondják,  maga gyújtatta fel, szabotázsból. Hogy én, kérdezte sápadtan Dezső, miket beszél, honnan veszi!? Mire a kommunista  pártvezér azzal jött, számtalan tanú van arra, hogy Boroczkó úr gyújtotta fel a malmát, ez súlyos bűntett, akár életfogytiglani börtönnel is járhat a mostani időkben.

Dezső elhallgatott, magába süppedt, és mikor megszólalt, azt mondta, magukra szavazok persze, és magukra szavaztatom a cselédeimet, a napszámosaimat, az összes emberemet, a nagykereskedésemben dolgozó alkalmazottaimat is, sőt futballcsapatom tagjait is, megígérem.

A kommunista pártvezér elégedetten bólogatott, majd hirtelen kibökte, hogy az sem ártana magának, Dezső úr, szólította megint a keresztnevén, ha belépne hozzánk, a pártba. Természetesen, mondta Dezső.