Nagymamám Auschwitzban

Kettős szögesdróttal körülvett, óriási területet lát nagymama őrtornyokkal, géppuska-fészkekkel, meg rengeteg, ideiglenesnek látszó, visszataszító, hatalmas épülettel, a kapun felirat: Arbeit macht frei. Lát még olyan építményeket, amilyeneket még soha, kéményeik füstöt okádnak. A Shutztaffel alakulatainak sorfala között menetelnek, tömegben menetelnek nagymama és nagypapa, rengetegen, különböző országokból, nem is tudja felfogni nagymama, honnan került ide ennyi megszámlálhatatlan szerencsétlen. Szól a zene, vidám zene szól, roppant nagy a csinnadratta, mint valami cirkuszban, közte az ismerős Karády számok, nyilván, mert a túlnyomó többség magyar.

Felidéződtek bennem, képzeld, Gyulus, mondja nagymamám, Karády Katalin filmszerepei, slágerré vált énekszámai, és maga Karády, mint bálványa a magyar úrinőnek, Karády, kinek öltözködését szívesen utánoztam, hát fütyülni is kezdtem egyik számát: Soha ne mondd, hogy vége…

A tömeg egyre sűrűbbé válik, lökik, tolják, nyomják nagymamámat és nagyapámat előre durván, durvábban és még durvábban, ők meg másokat löknek, tolnak, nyomnak durvábbnál is durvábban, miközben hallják a hangszóróból az ordítást, gyerünk, előre, hát mennek és tapossák egymást, és előre. Tapossák, letapossák egymást. És harsogják a hangszórók, hogy víz, hogy nemsokára vízhez érnek, lehet inni, tartsák az irányt, mert az a víz iránya, amerre menniük kell, hallatszik a hangszórókból, víz, víz, irány a víz, erre, erre, víz, ordítja a hangszóró, wasser, üvölti a hangszóró, mindjárt ott lesznek a víznél, lesz wasser, annyit ihatnak, amennyit akarnak. És ők mennek, nyomakodnak a víz felé, mint szomjas állatok, arra, amerre jelezve van, több ezren, tízezren, úgy látszik, tudható, hogy csak vízzel kell kecsegtetni őket, és akkor engedelmeskednek. Hosszú sorokban, széles hullámokban nyomulnak, azt gondolják, a víz felé. Nagymama kézen fogva menetel nagypapával, görcsösen kapaszkodva, a nagy tülekedésben, egymásba. A Stern házaspár hasonlóképpen összekapaszkodva, és szorosan mögöttük tolakszik, nem szeretnének lemaradni.

Megtorpan a tömeg hirtelen, egy csomó egyenruhás német állja útjukat, mustrálnak, és üvöltve irányítanak, férfiak balra, nők jobbra. Parancsolják, és szétválasztanak, mese nincs. Nagypapát elrángatják nagymama mellől. Hát elbőgöm magam, meséli nagymama, üvöltve bőgök, nagypapa szintén bőg, Sternék is, szétválasztva, bőgnek. Nem akarja elengedni nagypapát nagymamám, fogja, húzza vissza, kapaszkodik belé, üvölt, mire az arcába korbácsolnak, mit képzel, ordítják a náci fegyveresek, nők együtt férfiakkal, persze csoportban akarnak baszni. Ejnye, harsogják a fegyveresek, jellemző rájuk ez az undorítóság, hisz ők olyanok, mint az állatok. Nagymama a földön fetreng, kúszna nagypapa felé. Nagyapámnak még sikerül elmondania az áldást, amit minden péntek este elmondott, de már csak távol nagymamától, az óriási, nyomakodó, zsivajgó, megnyomorított tömegben sodortatván, nagymamám számára már alig is hallhatóan. Áldjon meg téged, Rozália, az Örökkévaló, és fordítsa feléd tekintetét. Akassza fel Kozarek, a hóhér az Örökkévalót, ordítja Rozália.

Ezt ordítottam, Gyulus, akassza fel Kozarek, a hóhér az Örökkévalót, bizony ezt, mondja nagymamám.

Gyerünk, gyerünk, hallatszik az üvöltés a két S-sel megjelölt fegyveresek sorfala közül magyarul is, németül is, hát miért nem sietnek, nem akarnak inni talán, erre van a víz, és mutatják, merre. Megy, tolakodik, nyomakodik nagymama, amerre jelezve van a víz, a víz felé tovább és tovább, nyomakodik a hihetetlen tömegben. Összekapaszkodik Valival, most Valival kapaszkodnak össze, nem lehet megkülönböztetni őket, nemcsak mert ikertestvérként hasonlítanak, hanem mivel egyformán vannak kivetkőzve önmagukból. Ráadásul a szomjúságtól mintha még a vér is száradóban lenne az ereikben. Mennek és nyomulnak és nyomakodnak, taposva a másikon, hiába, csak nem akarnak a vízhez érni.

Útjukat állják ismét, most fehér köpenyesek, a férfiak orvosnak festenek, ápolóknak a nők. Az egyik orvos magas, sovány, puha arcú, vizsla szemmel tekint szét, mustrál alaposan, szakértően. Megkérdezi, ti talán, mutat Rozáliára és Valira, azt akarjátok elhitetni, hogy ikrek vagytok? Magyarul kérdezi, nagymama kapcsol, és gyorsan rávágja, pardon, uram, mi nem elhitetni akarjuk, kérem szépen, mi tényleg, megsúgom, ikrek vagyunk. Fogalma sincs, miért gondolja, hogy ezt kell mondania, halványan azért feldereng benne, hátha előnyük származik ebből, a hasonlóságukból, például együtt maradhat Valival, legalább vele. Úgy legyen, jegyzi meg a fehérköpenyes főnök, továbbra is magyarul, mert ha hazudtok, akkor… de nem folytatja.

Ikrekkel teli barakkba terelik kettőjüket. Mindenhol barakk, csupa barakk minden, amerre csak ellátni, tele barakkal, és a barakk, mint hamarosan rájön nagymama, tulajdonképpen egy föld feletti tömegsírgödör, vagyis építmény élőhalottaknak szánva.

Ritkaság élőhalottnak lenni, Valikám, mondom Valinak, ezt mondom, Gyulus, meséli nagymamám, nem lehetsz eléggé büszke, Vali.

Kapnak vizet, ihatnak és isznak, levegőt sem akarnak venni ivás közben, annyira, hogy fulladoznak, de nem ihatnak annyit, amennyit szeretnének, amennyire szükségük volna, mindenesetre ihatnak. Látva, hova kerültek, látva a sok egyforma ikerpárt, gyerekeket is, öregeket is, minden korosztályból, hát nevetgélnek, képesek még nevetgélni, hogy sikerült beadni, és milyen talpraesetten, miszerint ikrek volnának. Gondolják, kivételezettek lesznek, és felvidámodnak, remény van bennük, remény, már megint remény, még mindig remény, hogy majd jobb bánásban részesülnek, talán még a férjeikkel is találkozhatnak. Szép az élet, gondolja nagymama. Zongora sajnos nincs, mondja Vali komolykodva, ő ugyanis zongoratanárnő. Bírd ki most az egyszer zongora nélkül, jegyzi meg nagymama.

Egy miskolci ikerpár téríti észhez őket, két harmincas nő, karcsú, kékszemű, szőke, és egyformán ideges, feszült, elgyötört, tele sebekkel, mondván, inkább sírjanak, ez itt Auschwitz, különben egy lengyel falu, Oswiecim, így hívják, azt hiszik, de nem biztos, ők már nem tudnak és nem is akarnak semmit sem megjegyezni. Nemrégiben még csupán csak fekete földeket és fűzfákkal meg szegényes, apró parasztházakkal szegélyezett földutakat mondhatott magáénak ez a település, most viszont erősen épül. Barakk barakk hátán, felújítják a krematóriumokat, a kemencék béléseit kicserélik, a kéményeket vaspántokkal erősítik meg, óriási égetőgödröket ásnak, szaporítják a gázkamrákat, és az ezeket kiszolgáló személyzet létszámát, mint hírlik, négyszeresére emelik. Nem értik, sem Vali, sem nagymama, meg kell nekik magyarázni, mi a krematórium, mire szolgálnak a kemencék, mit égetnek a gödrökben, és mit jelent a gázkamra. Nem akarják elhinni, azt gondolják, rémisztgetésben van részük, és irigykedés céltáblái a furcsán jó kedvük miatt. Talán nem látnak a szemüktől, kérdezi a miskolci ikerpár, mekkora füsttengerben úszik az egész környék, a napot is elhomályosítja. Látják, most már látják. És megérzik az égett csont és hús émelyítő bűzét, annyira, hogy azontúl folyton hányinger kínozza őket. Igyekezzetek mindig szélárnyékba, kapják a jó tanácsot. Mostanában hihetetlen sokan érkeznek, tízezrek, százezrek, meséli a miskolci ikerpár, főleg honfitársaik, magyarok, és a személyzet, amelyik fogadja és helyükre tereli őket, a végkimerülés szélén áll, dühödt, és ennek bizony következménye lesz.

Hát igen, nemsokára két S-betűvel megjelölt fegyveresek rontanak be, ordítanak, hogy kurvák lányai, gyerünk, kifelé, kutyavérűek, gyerünk. Meztelenre vetkőztetik őket, majd fertőtlenítés következik valami borzalmas szagú fürdőben, ahol nagymama hányni kezd. Teljesen kopaszra lesznek nyírva, a szőrt leszedik, tetvetlenítés ürügyén, minden testrészükről. Pucéran hajtják ki őket a szabadba, éppen erős szél fúj, csípi nagymama bőrét. Úgy érzi magát meztelenül, mint egy áldozatra előkészített állat, tehetetlen prédának, aki oltalom nélkül maradt, úgy érzi, hogy ő egy csupasz, földön csúszó féreg, úgy érzi, mintha elmetszenék az inait és az idegeit.

Még a meztelen testünk is egyforma volt, a Valié meg az enyém, meséli nagymamám.

Ócska, büdös ruhákat osztanak ki nekik, nagymamának egy térdig érő, szakadt selyemrongy jut, ami semmitől sem véd, mindene ki van belőle, és, megjegyzendő, egyetlen bugyija van. Itt aztán jó dolgotok lesz, ordítanak a két S betűs nácik röhögve, itt majd jól kipihenhetitek magatokat, és kulturálódhattok. Számot tetoválnak rájuk, nagymamára a 21088-at, ezentúl ezen a számon szólítják, billoga van, mint a marhának. Sokkal jobb, gondolja, hogy ő egy szám, így nem veszik a szájukra a nevét a gyilkolók.

Az orvosok közül egy magyar, megtekinti Rozália és Vali testét, mér és vizsgál rengeteg műszerrel, elképesztően gazdag a műszerezettség, a felszereltség. Legyenek büszkék, adja elő a magyar orvos, mert kísérleti alanyai lehetnek a felsőbbrendű ember szakszerű kitenyésztésének, és az alsóbbrendűtől való megkülönböztetése tudományos kidolgozásának. Vért vesznek tőlük, bőrükből mintákat, megvizsgálják minden porcikájukat, elsősorban a szemüket, és beígérik nekik, hogy majd Vali bal szemét beültetik Rozália bal szeme helyére, a Rozáliáét meg a Valiéba, ugyanis meg akarják tudni, hogyan viselkedik az egyik iker szeme a másik ikerben. Ezután majd megfertőzik őket bacilusokkal, és megvizsgálják, mennyire reagálnak azonosan és különbözően. Doktor úr, mondja nagymama a magyar orvosnak, ha édesanyánk tudta volna annak idején, mi vár ránk, akkor inkább két követ szült volna helyettünk. A magyar orvos nevet, és azt parancsolja, Vali is mondjon hasonlóan megnevettető dolgot, mert ha ikrek ők, akkor a másiknak is tudnia kell mondani. Vali nem tud, és az orvos gyanakodni kezd rájuk, hogy talán nem is ikrek. Nem szeretnénk a bőrötökben lenni, jelenti ki a miskolci ikerpár, miután Rozália és Vali elárulják, hogy nem ikrek.

A miskolci ikerpár megmagyarázza, hogy ha kiderül a hazugságuk, az végzetes lesz a számukra, ne várják be, szökjenek meg innen, az ikerbarakkból, annál is inkább, mert a véletlen Rozália és Vali javát akarja, mivel éjszaka, három percre, mint tudomásukra jutott, ki lesz kapcsolva az áram, javítás végett, tehát a szögesdrótban sem lesz, és sötétbe borul minden. Éjfél körül valóban kihunynak a fények, az őrtornyok géppuskafészkeiben sem látszik világosság. Megfogják egymás kezét, Rozália és Vali, szaladni kezdenek a sötétség leple alatt, átbújnak az éppen áramnélküli szögesdróton, még mielőtt a fényszórók, hatalmas, vakító sugarakat vetve újból kigyulladnának, sikerül átrohanniuk a szomszédos blokk területére, amely, a miskolci ikerpár szerint, magyarországi női deportáltakkal van teli.

Kaland az élet, Gyulus, ezt mondtam közben Valinak, aki vacogott a félelemtől, meséli nagymamám.

Besurrannak a legközelebbi barakkba, és a koromsötétben próbálnak tájékozódni. Emeletes priccseken alvó, szuszogó, hánykolódó, szenvedő, nőnek egyáltalán nem kinéző nőket látnak. Egy sarokba leguggolnak, és úgy, guggolva töltik az éjszakát. Lapuljunk csak egyelőre, Vali, mondja nagymama, akár úgy is, mint szar a gyomban. Reggel kiderül, hogy tényleg magyar itt mindenki, sőt ismerősökre találnak, sok újhelyire, például Grósz Fülöpnére, egy ecetgyáros feleségére, akinek bőre, kövérsége elvesztésének okán, ráncolódva, és a ráncok között mocsokkal telítve redőzik lesoványodott testén. Milyen jól néztek ki, jegyzi meg Grószné, Shutztaffel-kurvák vagytok? Ugyan, nagymamakorban, Grószné, feleli nagymama, ikrek vagyunk inkább. Felejtsétek el, itt ez nem megy, mondja Grószné, aki úgynevezett régi-csont itt, és mint ilyen, védőszárnyai alá veszi Rozáliát és Valit, mint úgynevezett új-húst, legyen kettővel több híve, hisz a több hívő több előnyt biztosít egy régi-csontnak, akinek előjogai vannak az új-húsokkal szemben, például lavórból lehet kettő is neki, mert akinek csak egy van, annak abból kell ennie a levest, abba kell ürítkeznie, és mosakodnia is abban kell. Grószné üzletet köt a kápóval, Rozália és Vali érdekében, hogy ha a kápó elintézi, legyen Rozáliának és Valinak is fejadagja, akkor cserébe a kápó, kiugró és kisebesedett pofacsontú, kidülledő szemű nő, Rozália és Vali fejadagjának felét megkapja, persze csak akkor, ha nem derül ki, hogy a blokk két szökevénnyel gyarapszik. Az üzlet megköttetik, ráadásul a kápó még priccset is szerez nekik, ha csak egyet is kettőjüknek. Grószné felvilágosítja arról is nagymamát, hogyan lehet jobb ruhát és cipőt szerezni, ám hiába, mert az nem sikerül; és hogyan lehet lopva élelemhez jutni, de az sem igen megy; és hogyan lehet kitérni a legnehezebb munkák, meg a tábort őrző fegyveresekkel való, gyakran halálos kimenetű találkozók elől; és hogyan lehet esély túlélni a betegségeket. Beavat a napirendbe, elmondja, kik a felügyelők, és azokon meg a kápókon kívül, kiknek kell még engedelmeskedni, hát, ha jót akarnak, akkor az írnokoknak, a munkavezetőknek, a sepregetőknek, a mosogatóknak, az éjjeliőröknek, a tetű- és ruhaellenőröknek, a küldöncöknek, a tolmácsoknak, az ágyvasalóknak, meg még a csicskásoknak is. Rozália és Vali is lehet akármelyik majd idővel, biztatja őket Grószné, ha megbecsüli magát. Még azt is elárulja Grószné, miképpen lehet kanalat szerezni. Tudniillik kanál nincs, az új-húsok egyáltalán nem kapnak, tehát lefetyelve, kutyamód ehetik csak a levest, viszont Grószné, mint régi-csont, újabb üzletet köt, most az egyik mosogatóval, megtermett, koromfekete hajú asszonnyal, kinek lába mintha üszkösödne; megállapodnak, hogy Rozália és Vali átadja kenyér fejadagja felét három hétig, kanál ellenében, amit aztán persze jól el kell dugni. Miután pedig a kápó agyonveri az egyik társukat, hát Grószné megszerzi annak lavórját, így lesz nagymamának második lavórja. Pár nap múlva, nem lehet tudni, mi okból, a kápó megragadja nagymamát, és szitkozódva, te, kibaszott kolerás, nekilöki a falnak, mire nagymama sípcsonton rúgja, de az inkább neki fáj, hisz mezítláb van. A kápó felüvölt, nagymamát földre dönti, a torkát kezdi szorongatni, figyelve nagymama arcát, és addig fojtogatja, amíg az ájulás jeleit nem látja rajta, akkor elengedi. Örülj, Rozália, hogy megúsztad, mondja Grószné, meg is fojthatott volna minden következmény nélkül, és ne keress okot, mert a kápó, az kápó, különben ezzel a mienkkel semmi baj, csak frusztrált volt már akkor is, mielőtt ide került, kudarccal, csalódottsággal megvert, beteg ember. Aha, gondolja nagymama, nyilván azért lett kápó, mert ilyen, hát akkor jó lesz, ha ő is ilyen lesz, gondolja nagymama, és azontúl szeretné előadni a frusztráltat, például elhatározza, nekiugrik és elszedi az ételt valakitől, de visszariad.

Hajnali háromkor van ébresztő, toporognak a még éjszakai hidegben, egy szál rongyban és mezítláb, kopaszon a náci legények előtt. Rozália hallja, mikor kijelenti az egyik legény, hirtelenszőke, szemüveges, alacsony a másiknak, egy barnahajú, sörhasúnak, hogy új égetési módszert talált ki. Ugyan, jegyzi meg a másik, nem a módszer a lényeg, hanem hogy jól szórakozzanak, különben még megeszi őket az unalom.

Fekete színű lötty van rendszeresítve reggelire, két deci, ami olyan, hogy napok múlva már nem is akar nagymama sorbaállni érte. Grószné ráparancsol, sorbaállni, meginni, gyerünk, nem elhagyni magad, a hülye fejeddel. Mosakodásra is kényszeríti nagymamát, akkor is, ha jeges, koszos és férges a víz. Délben híg, folyadékszerű valami van állandóan, marharépa meg rohadt krumpli úszkál benne. Este úgynevezett kenyeret adnak, kenyérnek nevezik azt a fekete, ízetlen, kemény masszát, amely nagyon szúrja a szájat, tudniillik téglaformába préselt törekből, szalmából készült. El kell tenni egy részét másnapra, figyelmeztet Grószné, de Rozália és Vali sosem teszik el, nem bírják megállni, hogy ne falják be egyszerre.

Az egyik éjjel veszekedésre ébrednek, veszekedés minden éjjel van, de ez most másfajta, tömegverekedés, ütik egymást, tépik a másik haját, ordítoznak, tudniillik a legtöbb eldugott kenyérnek lába kél. Egyszer csak egy különös kórtól feldagadt, napszítta, középkorú nő nagymamára ront, és azt üvölti, megvan a tolvaj, és üti-veri nagymamát, közben visítva röhög. A kenyereket persze nem találják meg nagymamámnál, nem is találhatják, nem ő lopott. Aki ráfogja, az a nő, az egyik ágyvasaló, utálja nagymamát, naponta kikezdi, mert nagymama képtelen megtanulni, hogyan is kéne a szigorúan szabályozott ágyazási műveletet, a koszos, szaros, hugyos, hányásos, véres matracfélén az ugyanilyen pokróccal elvágólag végrehajtani, sőt nagymama odamondja, őt nem érdekli, ilyen ágyneműt nem rak rendbe. Rozália, súgja Grószné, vigyázz, ez az ágyvasaló egy szadista, kiderült már róla, a másik szenvedése okoz neki örömet, különben is ágyvasaló tudvalevően csak szadista lehet.

Nagymama érzi, hogy fogy a teste, fogy a lelke, fogy az ereje, minden perccel közelebb kerül ahhoz, hogy a válogatásnál jobbra állítsák, mint végelgyengültet, és akkor alászolgája. Egyelőre még balra kerül, lekopogja, Valival együtt balra, vagyis munkára alkalmasnak találják őket, kapnak egy kis haladékot. Jó lesz, ha ő is szadista lesz, gondolja, nem elég, ha csak frusztrált, féljenek tőle jobban, akkor nagyobb esélye van hozzájutni ehhez-ahhoz, és azontúl, határozza el, majd pofonokat osztogat, és azoknak, akik nem tudják már visszaadni, elvéve a kenyerüket, de nem tudja teljesíteni.

Kiterjedt hamukupacokat kell eltakarítaniuk, eltüntetniük mélyen a földbe. Tehát ásni kell, ásnak, elszenesedett testekbe ütközik az ásó, rengeteg elszenesedett hullába. Sír és hány nagymama. Ha még él az a hulla, jelenteni kell, akkor le lesz locsolva benzinnel, tájékoztatja őket a munkavezető, és fel lesz gyújtva. Szép látvány, mikor lángol, biztosan szép, mondja nagymama. Hát bizony az tényleg szép, helyesel a munkavezető. Ilyen módszerek is szükségesek, folytatja a munkavezető, a krematórium nem győzi. Igazán bővíthetnék, ezen takarékoskodni nem érdemes, jegyzi meg nagymama. Bővítik, nyugodjon meg, állandóan bővítik, mondja a munkavezető.

Ahogy ássa a földbe az emberi hamut nagymama, emberek testéből képződő hamut, hát az egyik napon tényleg rábukkan egy eleven, élő emberre, aki az elszenesedett hullák között és alatt próbál lélegezni, próbál életben maradni, de nem mer előjönni a tetemek alól. Lelapátolja róla nagymama a csont- meg húsmaradványokat, és felordít, hogy ez Alfréd, ráismer. Vali, aki mellette dolgozik, leinti, ez nem Alfréd. De, de erősködik nagymama, ez Alfréd, hiába mondja Vali, hogy egyáltalán nem is hasonlít Alfrédra.

És még mondja valaki, hogy nincs feltámadás, Gyulus, jegyzi meg nagymamám.

Motyog valamit nagymama, és sír, összeborul azzal az élő hullával, akit Alfrédnak gondol, a férjének, a nagyapámnak, valószínűleg elveszíti az eszét, ha kis időre is, de elveszíti. Vali, a nagymamám ikertestvérének látszó Vali felkiált, hát jó, Rozália, legyen Alfréd, akit kiástál, és azontúl Alfrédnak nevezik ők ketten. Az élő hulla férfi néma marad, egyik szeme nem látszik, helyén egy lyuk. Grószné javaslatára összeadnak Alfrédnak női holmikat, azokba felöltöztetik, és becsempészik a barakkjukba. Nagymama boldog, odaszól Valinak, ugye milyen jó nő az Alfréd? Az egyik küldönc, szép, tiszta, világoskék szemekkel, ámde megbénult karral, kiszúrja, hogy férfi van a nők között, és feljelenti az Alfrédnak nevezettet, meg Rozáliát, Valit és Grósznét. A két S-sel büszkélkedő legények ájultra verik őket, és az Alfrédnak nevezettet elhurcolják. Ez a feljelentő, ez a küldönc börtönben ült gyújtogatásért, világosítja fel nagymamát Grószné, többször is, beteges gyújtogató, nyilván abban bízott, hogy majd ő gyújthatja fel, jutalomból, Alfrédot. Nagymama azt gondolja, nem elég frusztráltként és szadistaként viselkednie, gyújtogatóként is jó volna, például felgyújtani az árulkodó küldöncöt, és felgyújtani tulajdonképpen mindent, ami körülötte van. Egyik éjjel, miután sikerül szereznie három szál gyufát, felgyújtja a küldönc pokrócát, és a küldöncöt égési sebekkel kórházba kell vinni. 

Nagymamát megbüntetik, olyan osztagba sorolják, amelyik a krematóriumot és a hozzá tartozó helyiségeket takarítja; és úgy kell takarítania, oktatják ki, szépen, gondosan, mintha a saját lakását takarítaná. 

Észreveszi, hogy egy füves térségen, egymástól mintegy harminc-harminc méter távolságra, három betonalapzat van a földbe süllyesztve. Látja, hogy időnként két náci tiszt megáll a talapzatoknál, gázmaszkot vesznek elő az övtáskájukból, és gyakorlottan felhúzzák az orrukra, szájukra. Három zöldszínű konzervdoboz van náluk. Leemelik a talapzatokon fekvő fafedeleket, amelyek nyílást takarnak. Feltörik a dobozok légmentesen záródó tetejét, és a tartalmát, kékeslila, durva szemcséket a nyílásokba szórják. A nyílás egy ólomcső szája, egy csőé, amely üreges oszlopokba fúródik, az oszlopok meg egy földalatti terem keresztgerendáit támasztják. A terem falát és padlóját fehér csempe borítja. A mennyezetről zuhanyfejek lógnak. Olyan ez, mint egy óriási fürdőszoba. A zuhanyfejekből semmi sem jön, ellenben az oszlopok résein át szivárog be a kékeslila szemcsékből keletkező gáz, hidrogén-cianid, tudja meg nagymama, más néven kéksav, vegyesen Zyklon-B-vel, forgószélgázzal, mindez prüszkölve áramlik be, kékes gőzként.

Nagymama eltávolítja az öltözőből, ahol ugye vetkőzni kell, a tetves kacatokat. Felmossa azt a fürdőszobaszerű álzuhanyozót, kisöpri a kemencét, ahol a gázmérgezett áldozatok elégettetnek. Az épen maradt csontokat összegereblyézi, mivel, mint dicsekednek vele a felügyelők, mindent hasznosítani akarnak, a csontokból például nemcsak szappant főznek, hanem eledelt is. Minduntalan hány nagymama, mikor megérzi az égett hússá majd füstté vált emberi test szagát. Naponta látja, ahogy mennek a gázba csoportosan a társai, szép rendben, és valami oktalan harag gyülemlik fel benne irántuk, egy szikrányi szánalmat sem tud kipréselni magából, már nem képes szánalomra. Nem tudom, mit csinálnék, ha a gázba kellene mennem, mondja nagymama Valinak, valószínűleg énekelnék.

Csak Alfréd nagyapa jár nagymama eszében, mi lehet vele. Szeretne megint Alfrédra bukkanni, mert még mindig meggyőződése, hogy Alfrédot ásta ki korábban. Grószné meg is kérdezi, na, sikerült megint kiásnod, Rozália, Alfrédot? Figyelj, Grószné, mondja nagymama, lemetélem az orrodat és bedugom a seggedbe.

Az appelen, az esti számbavételen, amikor fel kell sorakozni, és minden nap, az ájulásig kimerül nagymama, hisz órákat vesz igénybe, hogy kiderüljön, mennyi is a létszám, hiába számolják meg őket sokadszorra, mindig más szám jön ki, pedig a haldoklóknak és az előző appel óta meghaltaknak is ott kell lenniük, és nekik, a hulláknak is ötös sorokban. Eközben nagymama arra gondol, hogyan juthatna egy igazi darabka kenyérhez, hogyan pihenhetné ki a gyilkos munkát, hogyan szerezhetne cipőt, honnan lophatna szappant, de nem emberből készültet. Próbálja tudatosítani, hogy önmaga a legfontosabb, ő az első, ő és ő, majd megint ő, ha meg akarja úszni, és azért is ő, hogy megmentse majd Alfrédot, azután persze Vali következik, kész, passz. Ugyanakkor azt találgatja, hogyan érdemesebb meghalni, a gázkamrában, esetleg koponyára mért ütéstől, vagy végelgyengülésben és így tovább. Egyik appelen, valamelyik két S-sel büszkélkedő, lomha, kövér, tokás, kiszólítja nagymamát, rámutat, és ordítva kijelenti csak úgy, te állat vagy, állat, állat, és röhög. Nagymama ekkor megérti, hogy az áldozatnak kijelöltet azért alacsonyítják le, hogy leendő gyilkosa ne érezze bűnnek megölését, sőt inkább érdemnek gondolja.

A tetű- és ruhaellenőr, vidám képű, középkorú nő, ám mivel az étel nem marad a gyomrában, nem sok van már neki hátra, azzal jön nagymamának, hogy nagy a fejlődés itt, Auschwitzban, mert eleinte a földön kellett aludni, elképzelhető ugye, aztán lettek csak priccsek, de még kettőnek, háromnak is csupán egy jutott, viszont ma már egyedül is birtokolható, tehát mind jobb lesz, és a továbbiakban is így, nem is beszélve arról, hogy kezdetben két napig is eltartott az appel, most csak három-négy órát vesz igénybe, hát így haladunk. Nagy és szép fejlődés tényleg, mondja nagymama, no és a gázkamra, abban semmi haladás? Kuss, ordít nagymamára a tetű- és ruhaellenőr, hogy lehetsz ilyen kurva cinikus, és pofon vágja nagymamát. Nagymama emeli a kezét, hogy visszaadja, Grószné közbeavatkozik. Hagyd, mondja Grószné, ha megütöd, képes feljelenteni és elvitetni, megszerette a nácikat, kimondottan szerelmes a gyilkosokba, illetve a hullákba, mit csináljunk, ilyen, és nemcsak ő, akadnak köztünk mások is, akik ilyenek, hullaimádók. Nagymama leszűri magában, hogy a haláltáborban nemcsak azok vannak előnyben, töltenek be vezető helyeket, akik kudarccal, csalódottsággal megvertek, mint a kápó, nemcsak a mások szenvedésén örömet érzők, mint az ágyvasaló, nemcsak a beteges gyújtogatók, mint a küldönc, hanem a hullákhoz nemi értelemben vonzódók is, mint a tetű- és ruhaellenőr. Ők úszhatják meg a legnagyobb eséllyel; nem nagy felfedezés persze, gondolja nagymama, ilyen az ember. Nem volna rossz, véli, ha ő is vonzódna a hullákhoz, de erre képtelen.

Úgy szerettem volna akkor és ott legalább beteges lopási vágyban elmerülni, Gyulus, mondja nagymamám, ételt lopni, nehogy éhen haljak. Nem sikerült, Gyulus, nem voltam képes lopni.

 

 

(folytatása következik)