Boroczkó Menyhért, leendő apám,  az ágyában hánykolódott egy októberi éjszaka, hánykolódott, mert megjelent előtte teljes testi mivoltában a halál, egy csontváz képében, amilyet az iskolában mutogattak nekik biológia órán, megjelent képzeletében, hisz Menyhért azt képzelte, hogy már csak néhány órája van hátra, hajnalban meghalhat. Párbajozni fog, párbajozni, sosem hitte volna, gondolta, hogy egyszer párbajozni fog, hogy ilyesmibe keveredhet. Sok mindenre felkészült, de hogy párbajozzon, arra nem, a párbaj az ő köreiben különben is szokatlannak tűnt. Párbajban haljon meg huszonnégy éves korában?! Minek küzdötte fel akkor magát, minek tette meg azt a nagy utat, hogy fennforgó valaki legyen Pécsett?! Hánykolódott, és azon törte a fejét, hogyan is eshetett  meg vele ez a szerencsétlenség.

Testvérpárbaj. Ráadásul testvérpárbaj. Mert idősebb bátyjával, Dezsővel keveredett párbajba.

Már gyerekkorukban ellenségeskedtek, az igaz, tudniillik apa nélkül kellett felnőniük, hisz apjuk, Lénárd, a neves fotós, nem került vissza a háborúból, és Menyhért már kisgyerekként átérezte, hogy csonka a család, szegény anyjukra  szakadt  a felnevelésük, eltartásuk, félárvák, és igyekezett már korán anyjukat tehermentesíteni, felnőttként viselkedni, ellentétben Dezsővel és másik bátyjával, Andrással. Látta, hogy anyjuknak, Arankának, mint özvegynek, mennyit kell küszködni értük, a három fiúért. A fényképészüzletet, mivel fenntartani nem tudták, fel kellett számolni, a szép, nagy lakásukkal együtt, a hadiözvegyi nyugdíj egy szükséglakásra volt elég, külvárosira, szűkösre, csúnyára, abban húzták meg magukat, ahova se víz, se villany nem volt bevezetve. Földpadlós lakásban tengődtek, igen lecsúsztak, és a három fiú, Dezső, András és Menyhért mindig éhes volt, miközben tudták, hogy valamikor, amikor még az apjuk élt, igen tehetősnek számítottak.

A kisfiú Menyhért úgy vélekedett, anyját segítenie kell, legalább úgy, hogy nem kér pénzt tőle. Mikor szert tett egy ócska focira, kivitte a közeli grundra, és aki játszani akart, annak fizetnie kellett, na, aztán egy kis idő múlva felkapta a labdát, és hazaszaladt, majd nemsokára megint megjelent a labdával, és újból pénzeket szedett be, nem ment a szomszédba ötletekért. Dezső piszkálta és gúnyolta, hogy mekkora üzletember, miközben pedig  állandóan követelőzött az anyjuktól. András, a másik bátyja, meg nem sokat törődött pénzzel, megélhetéssel, hanem olvasmányaiba mélyedt, könyveket bújt.

Menyhért egyre csak hánykolódott az ágyában, nem tudta kiverni fejéből a közeledő párbajt, a bátyjával való párbajozását. Nem, az lehetetlen, hogy a segédek és az orvos engedjék a halálos sebig fajulni a küzdelmet, vigasztalta magát, nagyon megbüntetnék őket.

Mióta az eszét tudja, Dezsővel mindig szembekerültek, idéződött fel Menyhértben, egyszer például Dezső ráültette a forró tűzhelyre, fenekén megmaradt örökre a nyoma, és talán olyan súlyos égési sebeket is szenvedett volna, hogy attól koldul, ha András meg nem szánja, és le nem kapja onnan.

Igen érdekelte a fényképezés, halott apja örökségének tekintette, bejárt hajdani műtermükbe, megszerettette magát az új tulajdonos fényképésszel, aki megtanította  az alapvető fogásokra. Milyen jó húzásnak bizonyult, gondolta, mikor  megkérte a fényképészt, hogy elvihesse vasárnap, az üzlet zárása idején, az egyik fényképezőgépet, amelyet nem sajnáltak tőle, egy régi, divatjamúlt  Linhof Technikát, az állvánnyal, a tartozékokkal, kocsmákba, vendéglőkbe, megbeszélvén a tulajdonosokkal, pincérekkel, hogy ha fényképezheti a vendégeket, akkor a bejövő pénz felét átadja nekik. Rácsodálkoztak, rá, erre a gyerekre, akinek ilyen ötletei támadtak, és ha nem is mindegyik vendéglős, de a többség beleegyezett. Lekapta az evő-ivó vendégeket Menyhért, aztán szaladt előhívni, és visszavitte a már kész képet nekik, akiket lekapott, és akik fizettek érte. Mindenki csodálkozott, egy tízéves gyerek, ez igen. Nem győzte elmesélni nekem, hogy, képzeljem, saját magát már gyerekkorában eltartotta.

A tanulást viszont hanyagolta, mindenáron abba akarta hagyni az iskolát, ennek érdekében írásba adta anyjának, hogy nem tesz neki szemrehányást, ha nem tanul tovább, és kimaradt a második gimnáziumból, beiratkozott fényképésztanulónak.

A párbajtól való rettegése miatt hánykolódott az ágyában, gondolván,  nem érdemelne korai halált, hisz a jóistennek értékelnie kéne anyja iránti jóságát, nem is beszélve arról, milyen szép pályát futott be önerejéből. Igen, a jóistennek pártolnia kéne őt, motyogta magában, bár korábban nem igen vette  isten nevét a szájára, hisz nem volt vallásos. 

Dezső tulajdonképpen sosem tudta elviselni őt, jutott eszébe, főképpen azóta, hogy lényegében ő tartotta el egy ideig, tudniillik Dezső, szintén abbahagyva a gimnáziumot, lígett-lógott.

Még csak a tizenötödik évét töltötte be Menyhért, de már, miután megszerezte a fényképész képesítést, a volt műtermükben segéd lehetett. Minden lehetőséget megfogott, járt felvételeket csinálni esküvőre, névnapra, temetésre, vadászatra, lakomákra, ünnepségekre, az ő révén  az üzlet sokkal jobban ment, amit a tulajdonos értékelt, és jó fizetéssel honorált. El is költözhettek egy lényegesen jobb lakásba. Anyja, Aranka, igen hálás volt neki. Dezső azonban továbbra is gúnyolta, miközben kerülte a munkát. András meg lenézte, főleg, miután leérettségizett. És Menyhért nem értette, miért jár el András egy üzembe dolgozni, mert eljárt, hát akkor minek tanult, de András erről nem beszélt.

Felnőttnek akart látszani Menyhért, már kamaszként felnőttnek, arra keresett, arra gyűjtött, hogy öltönyöket, felöltőket csináltasson, kalapokat hordjon, szívesen viselt fekete zakót szürke csíkos nadrággal, bordó mellénnyel, ragyogóra pucolt cipőjén kamáslival, arra törekedett, hogy naponta fehér gallért váltson, sétapálcát lóbáljon, minden vicc nélkül, sétapálcát abban az életkorban, mikor más, hozzá hasonló fiúk még rövidnadrágot viseltek. Csodálkozott is rajta kivétel nélkül mindenki, felnőttnek álcázott, kifogástalanul öltözött kamaszon. Dezső, aki öt évvel volt idősebb, de nem tudott felmutatni  ilyen ruhatárat, irigyelte, s kilyukasztotta a zakóit, vagy ellopkodta a fehér gallérokat. András  meg  nem törődött külsőségekkel, ruházattal, megjelenéssel, hanem továbbra is  egy műhelyben dolgozott, esztergált, és olvasmányaiba mélyedt, egyetemre készült.

Menyhért feljárt Budapestre tájékozódni a legújabb fotótechnikákról, neves fényképészekkel ismerkedni, és nem utolsósorban vállalni fotós feladatokat, olyanokat, amilyeneket befutott fotósok már nem vállaltak, például hajnali riportokat. És mikor a szállodákban a portás nem akart szobát adni neki, mert úgy látta, kiskorú, könnyedén elhitette, és nemcsak öltözéke, hanem eleganciájához igen illő felnőttes és úrias modora meg viselkedése révén is, hogy bizony már nagykorú. Fényképészüzlet tulajdonos, hazudta, és úgy lépett fel, mint egy jelentős ember. Szerencséjére már korán serkent a bajusza meg a szakálla, mint afféle sötétbarna fiúnak. 

Melegség jött rá, lerúgta magáról a paplant. Mi van akkor, futott át rajta, ha a párbajsegédek későn lépnek közbe, amikor már megkapta a halálos sebet. Nem, a halálos seb az lehetetlen, nem, nem, motyogta magában.

Most haljon meg, most, gondolta, mikor nemrég megvehette a fényképészműtermet, tulajdonossá előlépve, miután a mestere kiöregedett, és neki, Menyhértnek akadt már annyi pénze, hogy kifizesse a mestert, persze bankhitel segítségével. Nagy nap volt az, amikor apja műhelyét tulajdonképpen visszavette, anyja, Aranka sírt.  Nagyon fiatal, és máris üzlettulajdonos, ez igen, becsülték is Pécsett, ráadásul a saját erejéből küzdötte fel magát, fennforgó legény lett a városban, gondolta.

Híres fényképész akart lenni, de mindenevő fényképész. Szépen építgette kapcsolatait, arra törekedett, hogy letörje a konkurenciát, olcsóbban vállalt, így aztán, a többi fotós mérgére, hozzá járt a közönség, és tudott akárki szája íze szerint beszélni. Nemkülönben érzéke volt úgy viselkedni, mint a tehetős családok csemetéi, elsajátította a magasan iskolázottak, a diplomások modorát is, képessége volt átvenni az éppen uralkodó szemléletet és stílust, valószínűleg ezzel a tehetséggel született. Tisztában volt azzal, kikhez kell alkalmazkodni, kikhez kell idomulni, érdekei szerint, de nem alárendelten és nem minden áron, hisz túlságosan is sok önérzet adatott neki. 

Dezső, aki lumpolt, kiegyensúlyozatlan életet élt, máról holnapra, adósságot adósságra halmozva, váltogatván az állásait meg a nőket, gúnyolta Menyhértet durván, hülye fasz, azt hiszed, hogy vagy valaki, ugyan, hát mindenkinek benyalsz. Bár ne ismernélek, krakéler seggfej, mondta Menyhért. András, aki már egyetemre járt, bölcsésznek készülve, megjegyezte, nem sok különbséget látok köztetek, mindketten szerencsétlen nyárspolgárok vagytok. Istenem, micsoda szavak, András, hát kilóg a segged a nadrágból, mondta Menyhért. Csak el ne süljön a fejed, András, te kapitális marha, mondta Dezső.    

A helyi lapok meg fogják írni, hogy halálos kimenetelű párbajban vesztette  életét, gondolta az ágyban hánykolódva Menyhért, az lesz a kis színes cikk címe, miszerint halálos kimenetelű párbaj, és benne a szöveg, hogy a tehetséges fotós és ismert fényképészüzlet tulajdonos bizony igen korán távozott az élők sorából. A vér a fejébe tódult, hát kiugrott az ágyból, vizet locsolt a fejére. Nem kéne még befejeznie az életét, gondolta, mert hiszen most indulna be igazi fényképész karrierje.

Elkészítette Pécs panorámáját; lefotózta a város szépségkirálynőjét harminckét képkockán; százegy képet készített lakásának egyik ablakából minden évszakról és napszakról; Pécsi Kertek címen albumot adott ki; nevezetes helyi férfiakról, nőkről festői portrékiállítást rendezett; állandó témája volt a Mecsek; megörökített különböző sportokat.

Máris úgy érezte, jól él, elégedett, elérte, amit akart, legalábbis abban az értelemben, hogy megfelelően keres, meghívják társaságokba, vacsorákra, estélyekre, bálokba, ahol mindig igen stílusos eleganciával jelenik meg, ha kell, szmokingban is. Megvan a kávéházi asztala, telik konflisra meg kártyára, naponta kártyázott is egy előkelő klubban, tehetséges kártyásnak tartották. Nem a szenvedély vitte a kártyázásba, hanem a pénz, általában nyert, elég nagy pénzeket, mert tudta, mikor kell abbahagyni.

Vajon Lici el fog-e jönni a temetésére, kérdezte magától, Mártha Lici, a nagy szerelme, egy vasúti műszaki főtanácsosnak és egyúttal egy kisebb földbirtok tulajdonosának lánya, akivel évekig  flörtölt, micsoda nagy szó volt, hogy kijárhatott a mérnök úr birtokára, a kúriába, ahol a parkban kéz a kézben járhatott a szép, talpraesett és okos Licivel, mennyit csókolóztak, sőt még tovább is mentek, mert Lici igen szerelmes volt belé. Hányszor képzelte el Menyhért, hogy övé a kúria és a birtok, miután elvette feleségül Licit, úgy gondolta, áll neki a frigy, a szerencse fiának tartotta magát, bár a mérnök úr és felesége kinézte, viszont Lici, akibe roppant sok akarat és egyéniség szorult, ragaszkodott hozzá, ő meg ajándékokkal halmozta el Licit, erején felül.

Azonban Dezső közbejött, már megint Dezső, ugyanis Dezső udvarolni kezdett Mancinak, Lici nővérének, bár  lebecsülő megjegyzéseket tett Mancira, nemhiába, hisz Manci egyáltalán nem hasonlított Licire, ronda volt, buta és halvérű, de persze Dezső vagyonra hajtott, minden áron gazdagon akart nősülni. Hiába mondogatta Dezsőnek Menyhért, ne is ábrándozzon  Manciról, mert a Mártha család szemében ő vörös posztó. Ám Dezső nem tágított, mire Mártháék egyszerűen eltiltották  lányaikat a Boroczkó fiúktól, igen, Menyhértet is Licitől.  Menyhért akkor meg tudta volna ölni Dezsőt.

Az ágyban álmatlanul hánykolódva Menyhért visszaemlékezett arra, mennyire dühöngött és őrlődött, miután  szerelmétől, Licitől, Dezső miatt, elválasztották, és azon imádkozott, ne találkozzon Dezsővel, mert félt, kárt tesz benne, kerülte is Dezsőt. Ámde tegnap a kávéházban, a Nádorban mégiscsak összefutott Dezsővel, aki megjegyezte, még mindig lógatod a fejed, öcskös, Lici kisasszony miatt, látom, lógatod, mondta és nevetett, hát nem snájdig férfi az ilyen. Még te beszélsz, te, egy undorító alak, aki miatt lejtőre kerültem, jegyezte meg Menyhért. Örülj neki, öcsi, hogy megszabadítottalak attól a nőtől, Lici kisasszonytól, számtalan palival csalt meg téged, ha nem tudnád, mondta Dezső, az egy kurva. Vond  vissza, kiáltott fel Menyhért, vagy nem állok jót magamért. Hát ne állj jót, mondta Dezső, magadért semmiképp, nem is javaslom. Menyhért feldühödött, és pofon ütötte bátyját. Mire a többiek az asztalnál kiáltozni kezdtek, párbaj, párbaj. Kezdetben csak heccből, de aztán egyre komolyabban kiabálták, párbaj. Menyhért fel sem fogta, mi történik, máris megnevezték a segédeket, körvonalazták a lehetséges feltételeket, kiélezett olasz kardokkal, bandázs nélkül, az első vérig, kedvezőbb, magyarázták, mint pisztollyal. Belevitték, igen, belevitték az úgynevezett barátai ebbe a párbajba,  gondolta Menyhért, és milyen élvezettel. András azt mondta, eszedbe ne jusson párbajozni, Menyhért, a párbaj egyszerűen nevetséges, túlhaladott, reakciós, nem is az olyanokra van szabva, mint te. Nem visszakozhatok, mondta Menyhért, mert mit szólna a város. András azt mondta, jó, ha tudod, szerencsétlen, hogy azt gondolják, micsoda két hülye a két Boroczkó, akik testvér létükre kihívták egymást, holott nem is számítanak, a nagy könyv szerint, párbajképesnek. Láthatod, párbajképesnek tartanak, felküzdöttem magam, mondta Menyhért. Dehogy tartanak, seggfej, csak azért vittek bele ebbe a cécóba, hogy röhögjenek rajtatok, mondta András.

Hajnalban öltözködni kezdett, mindenből a legfinomabb ruhadarabokat választotta, roppant tekintélyesen, úriasan akart festeni, vastagon bekölnizte magát, mert a félelemtől egyre csak verejtékezett. Rogyadozó  lábakkal szállt le a konflisról a helyszínen. A nagy, hideg tornateremben felálltak egymással szemben, Menyhért alig bírta tartani az olasz kardot, remegett a keze. Észrevette,  Dezső sincs valami jó állapotban, nehezen vette a levegőt, de vajon mennyire tud vívni, ez foglalkoztatta Menyhértet. Összecsaptak. Nyomban kiderült, Dezsőnek sincs sok fogalma a kardforgatásról. Mosolyt fakasztóan zargatták egymást, körbe-körbe, a vívómester mindig időben félreütötte az ide-oda csapkodó, hadonászó kardjaikat. Egyszer csak Dezső odakapott a hátához, Menyhért meg a jobb karján érzett ütést, vérezni is kezdett. Akkor az orvos közbeüvöltött, hagyják abba az urak, vége, megvan az első vér. Menyhért felsóhajtott, megúszta, a küzdelem valóban életveszélyesnek tűnt, bármi megtörténhetett csapkodó kardjaik révén, annál is inkább, hisz Menyhértnek  fogalma sem volt, hogyan sebesítette meg Dezsőt.