Babos Gáspár, anyai  nagyapám, botrányhősnek lett egyszer csak kikiáltva a városban,  Kassán, ugyanis, szerelmi bánatában, öngyilkosságot kísérelt meg, de annyira remegett a keze, hogy nem sikerült végrehajtania, írta a saját lapja, az ellenzéki, negyvennyolcas Kassai Újság, viszont, hogy tényleg meg akarta lőni magát, bizonyítja, vetette fel ezt is az újság, hogy a szobája falában keletkezett egy lyuk a lövedéktől. Felbolydult Kassa. Azt terjesztették Gáspárról, hogy nemcsak öngyilkos, hanem gyilkos ösztönei is vannak, és egy nemrég megtalált hullát az erdőben az ő gyilkoló kedve áldozatának kezdték és akarták tulajdonítani.

Hát igen, Gáspár nagyapámat kivetkőztette magából a szerelem.

A  laptulajdonos-szerkesztő hívatta nyomban, és Gáspár tudta, hogy ki akarja rúgni a botrány miatt, amelyet öngyilkossági kísérlete keltett.

Mivel védekezzen? Ezen  járt a feje.

Kifejthetné, gondolta, hogy a szerelem milyen nagy dolog, hogy a szerelembe bódultan nem tudjuk, mit csinálunk, és olyasmiket is elkövetünk, amiket nem követnénk el, ha nem lennénk szerelmesek. És azonnal lefesthetné, hogy tulajdonképpen a szakma, a fényképész szakma szeretete vitte ebbe a szerelembe, igen, igen, hiszen mikor meglátta a leányt, Emília nevezetűt, az arcát, a mimikáját, az alakját, a mozgását és így tovább, nem bírta megállni, le kellett fényképeznie, de ehhez természetesen szükséges volt megközelíteni. És akkor elmesélhetné a munkaadójának, hogyan történt, gondolta, hátha a történet érdeklődést kelt benne, sőt javasolhatná, hogy írja is meg, tudniillik ez a laptulajdonos-szerkesztő tárcákat is írt, és mindig témahiányban szenvedett, hát Gáspár elhatározta, hogy témának javasolja nagy port felvert esetét, ráadásul a szerkesztő tárcáinak stílusát utánozva adja majd elő.

Nemrég, a Fő utcán haladva, észrevett egy leányt, meséli majd a szerkesztőnek, határozta el, egészen fiatalt, olyan tizennyolc éves formát, a bágyadt napsütésben, a májusi langymeleg szellő lobogtatta a világoskék szalagot, amely a leány mélybarna, enyhén göndör haját díszítette, és meglegyintette a maga varrta hosszú, világoskék ruhájának fodrait, ó, de gyönyörűen is csillogott a mélyebbnél is mélyebb barna szembogara, miközben gyengéden merengett. Hát ezt fényképezni kell, gondolta ő, Gáspár. Azon az oldalán haladt a leány eme tekintélyes, szemrevaló házak utcájának, ahol az úri korzó közönsége is, mert a másik oldalán a pórnép szokott összeverődni. És akkor ő, Gáspár, a fényképészapparátusával követni kezdte a leányt, mondogatva magában, micsoda fényképarca van a leánynak, szóval utána eredt. A hatalmas Szent Erzsébet-dóm sarkán, pontosabban az Orbán torony előtt gyülekező és ácsorgó, fekete szalonkabátban, fehér selyem mellénybe öltözött aranyifjak, akiket  jól ismert és előszeretettel fényképezett, merően fixírozták a leányt, sőt,  kihívóan mosolyogtak rá, egyesek még a köcsögkalapjukat is megemelték. A leány zavarba jött, elpirult, és gyorsabban kezdte szedni a lábát, mondhatni azt is, hogy gyönyörűen. Csak vigyázat, urak, ez a leány, ha nem tudnák, a jövendőbelim, mondta Gáspár, nagyobb tiszteletet neki, és mosolygott. Nocsak, Babos úr, máris botrányt szimatolok, jegyezte meg röhögve az egyik ifjú.

Lám, már akkor botrányt emlegettek, hangsúlyozza majd a szerkesztőnek, mikor még szó sem volt botrányról. Hát ennyit, szerkesztő uram, a hamis hírek terjesztéséről, a botrányok természetéről, fejti majd ki, ahogy elképzelte. De folytatja, fogja mondani a szerkesztőnek, és megismétli, hogy bizony jó tárcatéma.

Látta, elhaladva a színház és a tekintélyes grófi palota előtt, hogy ez a feltűnően kecses leányzó  a híres szállodába lép be, ahol Ferenc József császár és király is megszállt egyszer. Ide is bement a leány után, és követte abba a terembe, ahová a leány igyekezett, vagyis a tánciskolába. A leány gyakran nézett hátra, így aztán megbizonyosodott arról, hogy követik, erről beszámolt a táncmesternek, miközben rá, Gáspárra mutogatott. A tánciskolában megállt az élet, mindenki kettőjüket bámulta. Szidi néni, a táncmester, akinek a haja olyan vastagon volt bepúderozva, hogy rizsporos parókának is lehetett nézni,  a tánc folytatását parancsolta, és a leányt nyugtatgatta, magyarázva, hogy ez a fiatalember híres fényképész, az egyik helyi lap munkatársa, és nézze csak a leány, milyen érdekesen fest, magas, sovány, vörhenyes hajú, akit még a gyors mozgás, és a feltűnően kék szem, égő kék szem is jellemez, és milyen elegáns, és minduntalan feltűnik az utcákon fényképész apparátusával, és egyáltalán nem olyan férfi, akitől tartania kéne egy rendes leánynak. Közben roppant szívélyesen üdvözölte  Szidi néni őt, Gáspárt. És  látva, hogy ő, Gáspár nem tudja levenni szemét a leányról, egyszer csak ez a Szidi néni elragadta a leányt partnerétől, és bemutatta neki, Gáspárnak, aki meglepődött, mikor meghallotta a leány nevét, Hajnal Emília, hát rögtön tudta, hogy hiszen Emília nem lehet más, mint lánya a vándorfényképész Hajnal Artúrnak, akihez ő, Gáspár fényképészetet tanulni járt vagy tíz évvel ezelőtt, akkor látta utoljára  Emíliát, jé, mi lett belőle. És hirtelen több fotót készített, Emília ellenkezése ellenére, Emíliáról, és őszintén bevallja, ez nem volt szép dolog.

Másnap ezekkel a képekkel beállított a Hajnal házba, kéretlenül, ezt is bevallja, ámde Artúr, Hajnal Artúr kitörő örömmel fogadta, mint egykori tanítványát, megvendégelte, borozgattak. Gáspár megmutatta az Emíliáról készült képeket, és Artúr elismerően bólogatott. Emília azonban nem volt hajlandó a fotókra sem pillantani, sajnos, hogy nem.

És akkor itt van a pillanat, gondolta Gáspár, hogy előadja a szerkesztőnek, miszerint az a furcsa dolog történt meg vele, hogy a leány, éppen mesterének a lánya lévén, még nagyobb érdeklődést keltett benne, hát ilyen az élet, nem tehet róla.

Mesteréről, Hajnal Artúrról el kell mondania, mondja majd a szerkesztőnek, hogy mivel vándorfényképész,  ritkán tartózkodik  otthon, szereti  a csavargó életet, a nőket és a bort, de csak a piros és félédes bort, meg a szókimondást is szereti.  Tipikus tárcahős ez az Artúr, mondja majd a szerkesztőnek, mint gondolta Gáspár, meg lehet tekinteni, milyen is, sok kép van róla, amelyet még ő, Gáspár készített;  és akkor előveszi, és a szerkesztőnek megmutatja, elterelésként, ne csak az ő öngyilkossága legyen az előtérben.

Majd előadja a szerkesztőjének, gondolta Gáspár, hogy ha őt nem ragadja el a fényképezés szenvedélye, vagyis, hogy ha nem lesz fényképész, akkor talán, mivel nem bonyolódhat bele a leány, Emília, fényképezésébe, nem is lesz szerelmes, hát tulajdonképpen ő a szakmája áldozata, állítja be majd így, mint elhatározta. 

A szerkesztő türelmetlenül leintette, ne beszéljen mellé, hanem gondolkozzon inkább azon, hogyan mossa le magáról a vádat, hogy ösztönei öngyilkosak, esetleg gyilkosak, mert ha nem képes lemosni, akkor el kell őt távolítani a laptól, sőt esetleg a városból is.   

Gáspár, bár már várta ezt a kijelentést, mégis elsápadt, megizzadt, és nem tudta megállni, hogy ne kezdje el őszintén mesélni, mi vitte az öngyilkossági kísérletbe. Ugyanis Emília iránti szerelme sajnos nem nyert viszonzást, Emília például sosem jött be a szobába, ha ő, Gáspár náluk tartózkodott, hiába mondogatta a leány apja, Artúr, jöjjön már be, beszélgessen el egy kicsit vele, Gáspárral, de Emília azért sem jött be. Vadóc ez a lány, Gáspár, mondta Artúr, de csak a férfiakkal kiállhatatlan, nem tudom az okát, miért, különben szorgalmas, igen házias, ellátja a háztartást, sőt kedves is.

Egyszer az történt, mesélte Gáspár a szerkesztőjének, hogy Emília jó hangosan felcsattant a konyhában, hallatsszon csak be a szobába, mit keres ez a férfi, vagyis ő, Gáspár náluk, hisz egy botrányhős, az egész város tudja. Mert ne felejtsük el, szerkesztő úr, mondta Gáspár, hogy őt már kikiáltották botrányhősnek korábban is, és egészen másért mint most, és ha korábban nem kiáltják ki, akkor szerinte most, öngyilkossági kísérlete után sem kiáltották volna ki botrányhősnek, és ezt figyelembe kéne venni. Tudniillik, mikor Rákóczi fejedelem hamvait, halála után csaknem kétszáz évvel, Kassára hozták Törökországból, eltemetni a Szent Erzsébet-dómban, és erről a nagyszabású eseményről szóló fényképeiből Gáspár kiállítást rendezett, a képeket saját szemléletének megfelelő képaláírásokkal ellátva, hát igen megváltozott a  jelentésük. Gyászvitézek, írta ahhoz a képhez, amely a fekete díszmagyarban ácsorgó, több száz tagú fogadóbizottságot, és a hasonlóan fekete gyászlobogókkal nagy-nagy feketeséget mutató, bár nemzetiszín zászlókkal is  feldíszített pályaudvart  ábrázolta. Mit tudják ők, kit siratnak aláírással látta el az óriási, soha nem tapasztalt  tömeget, a könnyező, zokogó, az ablakokat, erkélyeket,  háztetőket is elborító népséget láttató fotót. A fekete selyemmel bevont, fehér hermelinpalásttal betakart, hat fehér ló húzta hintón lévő koporsót egyszerűen a fejedelem félreértésének titulálta. Az út két oldalán égő fáklyákat tartó, gyászruhás ifjak sorfalát, és a világító, fekete fátyollal letakart utcai lámpákat, figyelem, nappal van felirattal ellenpontozta. A gyászhintót követő, Rákóczi bajuszát utánzó bajszú csatlósok képéhez, akik a kurucok által valaha viselt fakózöld, kimustrált, lobogó köpenyben, barna bőrövükben hajlított karddal és baltával, jobb vállukon puskával vonultak, azt fogalmazta, hogy ma pedig ők a labancok. Ahhoz a lovas vitézhez, aki, fekete lepellel borított paripán, a fejedelem hasonmásának volt maszkírozva, és Rákóczi várainak stílusában emelt gyászkapukon át peckesen lovagolt, odaírta, hogy a hasonlósággal játszani becstelenség. Amikor a  dóm  lépcsőin  száz hölgy volt látható, amint Rákóczi korabeli nagyasszonyok korhű ruhájában fogadják a koporsót, a fekete díszmagyarba öltözött  Kossuth Ferenc társaságában, aki  kijelenti, magára a fotóra írt  kísérő szöveg szerint, hogy nemzeti büszkeségünk és nagyságunk megnyilvánulásának ma már semmi sem áll  útjában, semmi akadály, hát ez alá biggyesztette Gáspár, hogy van akadály, a szónok meg a hölgyek. És az alá a kép alá, amely azt ábrázolta, hogy rendőrök kuruc vitéznek maszkírozottan ügyelnek a rendre, azt írta, kegyeletsértés. Rögtön, már az első órákban botrány tört ki, akkor kezdték botrányhősnek tartani őt. Holott, mikor ezek a képei megjelentek a lapban, persze szalonképes aláírásokkal, nagyra értékelték, viszont a kiállítása  miatt magához rendelte a tulajdonos-szerkesztő. És emlékeztette a szerkesztőt, mi történt köztük. Nem értem magát, Babos úr, mondta a szerkesztő, hisz önt visszahúzódó, csendes, kissé magába forduló embernek ismertem meg, mi történt magával? Gáspár nagyapám felhúzta a vállát és egy kis félmosoly jelent meg az ajkán, majd kibökte, negyvennyolcas hazafi vagyok, és ebből a hazafiságomból táplálkoznak azok a képaláírások, megérthetné a szerkesztő úr, hiszen a lapja is negyvennyolcas. A szerkesztő sóhajtott és kijelentette, nem ilyen egyszerű ez, Babos úr, tüntesse el az aláírásokat, mert ha nem, akkor eltávolítom a laptól. Megcsinálta, mert rendes polgári életet akart élni.

De hadd mesélje tovább a történetét, miért és hogyan kísérelte meg az öngyilkosságot, tessék meghallgatni, mondta a szerkesztőnek Gáspár.

Továbbra is látogatta a Hajnal házat, akkor is, amikor Artúr nem tartózkodott otthon. Pedig Emília nem változtatott a viselkedésén, nem igen volt kedves hozzá, és ha megérkezett, azonnal magára hagyta a nappali szobában, nem törődött vele. Mit tehetett, csak üldögélt egymagában. Emília két nővére időnként benézett a szobába és hangos megjegyzéseket tett. Kinyitották az ajtót, és a küszöbön állva mintegy tudósították a konyhában tevékenykedő Emíliát. Még mindig itt van, mondta Margit, a legidősebb. Ül és ül, mondta Juliska, a középső. Olyan magába roskadtan nézegeti a falakat, mondta Margit. Azt hiszem, szomjas, de nem kér vizet se, mondta Juliska. Lehet, hogy egészen addig akar maradni, amíg le nem fekszünk, mondta Margit. Tulajdonképpen kihez jött hármunk közül, fiatalember, kérdezte Juliska, elárulná végre? Emília kisasszonyhoz, mondta zavartan ő, Gáspár. És, kérdezte Juliska, mi a szándéka Emíliával? El akarom venni feleségül. Hallod, Emília, kiabált a konyha felé Margit nevetve, megkérték a kezedet, pedig te vagy a legfiatalabb, és nekünk kellene először férjhez menni. Nini, most veszi észre, mondta Juliska, hát zsakettben jár ez a Babos úr csak úgy hétköznap is, ez ám a vőlegénynek való.  És micsoda finom kalapot szorongat, mondta Margit.  Emília azonban mintha semmit sem hallott volna. És ez mindig hasonlóképpen játszódott le. 

Kódorgott, szédelgett ő, Gáspár, összetörten, mesélte a szerkesztőnek, nap mint nap, miután Emília tudomást sem vett arról, hogy tulajdonképpen megkérte a kezét.

És Gáspár felvillanyozódva látta, hogy a szerkesztő  elkezd jegyzetelni, sőt azt mondta, mesélje csak tovább Babos  úr.

Abban bízott, folytatta a történetet Gáspár, hogy Emília egyszer csak ráébred, hogy hozzá kéne kötnie az életét, hozzá, aki annyira kimutatja szerelmét iránta, hisz nem biztos, akad-e még majd egy ilyenre, meg kéne becsülni. Szóval várta Gáspár, mikor tudatosodik Emíliában, hogy férjhez kéne mennie, és hát kihez, ha nem hozzá, Gáspárhoz, aki annyira rajong érte, ez kézenfekvő.

És mikor kiderült, hogy Emília megtanult az  apjától fényképezni, mert tényleg megtanult, sőt  elő is tudta hívni a képeket, és ezt igen szerette csinálni, ő, Gáspár azzal jött, mesélte a szerkesztőnek, hogy hát ez csodálatos, Emília kisasszony, ejnye, fényképezni is tud, akkor az isten is neki teremtette, csodájukra járnának, mint fényképész házaspárnak, ilyen nem található talán az egész országban. De Emília meg sem hallotta.

És akkor határozta el Gáspár, mint előadta, hogy tényleg öngyilkos lesz, nem tehet mást, neki nem kell az Emília nélküli élet. Nincs mit tenni, gondolta, és pisztolyt akart szerezni, hogy szíven lője magát, nem tudott másra gondolni, csak Emíliára, arra az Emíliára, aki nem akar a párja lenni.

Nagyon érdekes, nagyon, nagyon, ez igen, mondta a szerkesztő szorgalmasan jegyzetelve, hát mondja csak még Babos úr.

Egyszer, mikor éppen otthon tartózkodott  a mestere, Artúr, mesélte tovább Gáspár, és megjelent ő, hát Artúr beparancsolta a szobába a három lányt.  Megkérdezte Gáspártól, melyik lány tetszik neki? Hát, Emília, válaszolta ő, Gáspár. Nagyon tetszik, tette hozzá igen halkan, ilyen lányra vágyom. Artúr megkérdezte Emíliát, hogyan viszonyul ehhez a Gáspárhoz, aki itt áll előtte? Margit közbekotyogott, miért áll, le is ülhetne. Juliska is megszólalt, mondván, nem ismeretlen Gáspár úr előtt, hogy náluk üljön, minden széken üldögélt már. Artúr azt mondta, na, enged a lányai unszolásának, mert mit tehetne, Gáspár, ülj le szépen. Mire  ő pironkodva leült. Artúr megint Emíliához fordult, Emília, válaszolj azonnal, tetszik neked  ez a Gáspár?  Emília visszakérdezett, kötelező erre válaszolni, apám? Nem kötelező, de méltányos volna Gáspárral szemben, aki hónapok óta idejár, és olyan lányra vágyik, mint te, Emília. Azt se tudja, milyen is vagyok, mondta Emília. Tudom én azt, Emília kisasszony, mondta kedvesen ő, Gáspár. Na, akkor mondja meg, szólította fel Emília. Hát olyan, aki nekem kell, mondta ő, Gáspár, szép, nézze csak meg magát a fényképeimen, jó beszéde van, ha éppen van kedve beszélni, szorgalmas, állandóan a konyhában tesz-vesz, akkor is, ha ő, Gáspár itt van, hát ilyen maga, Emília kisasszony, de a legfontosabb, hogy fényképezni is tud, és persze talpraesett. Ugyan, nem is szokott elesni, a talpára sem, mondta Margit. Inkább a sej-hajára esik, ha elesik, mondta Juliska. Elég volt, kisasszonyok, mondta Artúr, ne a Gáspár fiatalúron szórakozzatok, nem érdemli. Felelj, szólította fel Emíliát  Artúr, hozzá mennél-e feleségül  a tanítványomhoz, a kiváló fényképészhez, Babos Gáspárhoz? Emília kijelentette, hogy igen borongós hangulata támad mindig, ha a házasságról esik szó, sőt félelem kapja el. És azt mondta, nem akar férjhez menni még most, alig tizennyolc éves. Tehetetlen vagyok, Gáspár, mondta Artúr, és széttárta karját.

Akkor ő, Gáspár, arra gondolt, nincs más választása, mesélte a szerkesztőnek, eljött az öngyilkosság ideje. A lapnál az egyik újságíró, a barátja, Ignác nevezetű  azt mondta, mikor tudomást szerzett szándékáról, ne hülyüljön már meg ennyire, de ha minden áron meg szeretné  mutatni Emíliának, hogy eldobja az életet miatta, akkor tegyen  úgy, mintha meg akarta volna lőni magát, és lőjön mellé, ám legyen a lövésre bizonyíték, lőjön a falba, és ő, Ignác, megírja a lapban, tudja meg Emília, hogy meg akart Gáspár halni miatta, de nem sikerült, félrevitt a pisztoly.  Nem is rossz ötlet, élénkült fel Gáspár. És az egyik napon, mikor komor volt az égbolt, esett az eső, és Gáspár lelke úgy háborgott, mint  még soha, magára fogta az újságíró barátjától kölcsönzött pisztolyt, mellélőtt, és úgy, hogy a golyó a falba fúródott.  És az újságíró barátja, ahogy ígérte, megírta a lapban.

Ügyes fiú az Ignác, jegyezte meg a szerkesztő, tehetséges, igazi, újfajta újságíró, hogy is mondják, ja igen,  riporter. Na és aztán, kérdezte a szerkesztő kíváncsian, továbbra is jegyzetelésre készen, mi történt még, Babos úr?

Az történt, szerkesztő úr, mesélte Gáspár, hogy Artúr felelősségre vonta Emíliát, hogy nem csukhatja be a szemét ekkora szerelem láttán, amely igazi halálos szerelem. Azonban Emília nem roskadt össze, sőt gyanús dolgokat szimatolt.  Meg is mondta,  hogy ki volt tervezve az egész, a mellélövés, vagyis kitalálta az igazságot. Nem vagyok én szégyellős, Gáspár úr, mondta Emília, ahogy Gáspár mesélte,  kimondom  egyenesen, hogy hát egy ilyen férfiban, aki színészkedik az öngyilkossággal, egyáltalán felmerül benne ilyesmi, hogyan bízhatna meg az ember.

Ez igen, ez nő, mondta a szerkesztő és élvezettel jegyzetelt. 

Gáspár azt is elmondta a szerkesztőnek, hogy miután visszaadta a pisztolyt  Ignác barátjának, felöltözött elegánsan, fekete szalonkabátba, szürke csíkos pantallóba, fehér mellénybe, elment a Hajnal házba, és bejelentette, hogy búcsúzni jött, nincs maradása  ott, abban a városban, ahol ekkora szerelmi bánat érte, és ahol ujjal mutogatnak rá az utcán, mint egy szerencsétlen hülyére, illetve botrányhősre, aki el akarta magát pusztítani holmi nő miatt. És megkérte Emíliát, engedje meg, hogy Artúr lefényképezze őket, kettőjüket, ahogy egymás mellett állnak, emlékbe. Emília, csodák csodájára, beleegyezett, a fénykép elkészült, Artúr azonnal előhívta és mutatta Emiliának és Gáspárnak, és azt mondta, úgy festenek ők ketten a képen, mintha egymásnak teremtett volna őket a jóisten. Gáspár könnyezett.

És akkor Emíliába  nyilallt, ezt később elmesélte,  mondta Gáspár, hogy tényleg neki van teremtve ez a Gáspár, eddig is sejtette, de roppant félt a nászéjszakától. Félek a nászéjszakától bökte ki Emília Artúrnak és Gáspárnak, és előadta, miért, mesélte Gáspár a szerkesztőnek. Még kislányként, egyszer éjjel kiment a konyhába vizet inni, és akkor meglátta, hogy az apja a cselédágyon össze van gabalyodva a cselédlánnyal, Markétával, és furcsa hangokat hallatnak, amilyeneket Emília még sosem hallott, riasztó hörgéseket, hát azóta retteg a nászéjszakától. De tudta, és gondolta is, hogy egy lánynak férjhez kell menni, hogy muszáj, kötelességei vannak a családjával szemben, és ennek meg akart felelni. És hirtelen kijelentette,  bizony tudja, jobban járna, ezt most már belátja, ha nem az apja háztartásában mosna, főzne, mosogatna, vásárolna, takarítana, hanem a sajátjában, és egy olyan férj mellett, aki fényképész, és aki értékeli, hogy ő, Emília is tulajdonképpen fényképész. Neki van teremtve Gáspár, bökte ki,  most már tisztában van ezzel,  meggyőződött róla. Mindenki meglepődött. Ő, Gáspár csaknem elájult, mesélte Gáspár. Hát akkor nemsokára kitűzzük az esküvő napját, el van intézve, mondta Artúr, sok szép képet fogok készíteni a lagziról. Mert a Tata csak azért akarja ezt a frigyet, hogy legyen fényképtémája, mondta Margit. Persze, a Tata mindenből fényképet csinál, mondta Juliska. Fénykép az egész világ, mondta Artúr. És hozzátette, na, hát koccintsunk, kisasszonyok, hozzatok bort. Legalább van oka a Tatának inni, mondta Margit. Szereti a tütüt, mondta Juliska.

A szerkesztő továbbra is szorgalmasan jegyzetelt, majd megírta és megjelentette lapjában ezt a történetet, a neveket megváltoztatva, de mindenki ráismert az igazi szereplőkre, szenzációt keltett a tárca, és megbocsátottak Gáspárnak.