Berkovits György blogja

2016.jún.08.
Írta: Berkovits György Szólj hozzá!

Anyám és nagymamám börtönben

Csak jóval később, gimnazista koromban tudtam meg, mi történt anyámmal és nagymamámmal a börtönben, meg azután, hogy kiszabadultak.

Egy zsúfolt fogdába zárták Barbarát és Emíliát. Barbara mintha a korábbi életét csak álmodta volna. A mellette lévő ágyban feküdt egy egész nap imádkozó parasztasszony, aki több disznót vágott le, mint amennyit a háborús viszonyok között engedélyeztek, úgymond nyerészkedett. Egy másik falusi nőt tiltott pálinkafőzés miatt csuktak be. Több prostituált szünet nélkül, élénken, fennhangon cserélte ki egymással élményeit. Barbara elszörnyedve hallgatta őket, ilyen rettenetes, számára rettenetes dolgokról sosem hallott. Félelmetesnek tűnt neki ez a világ. Könyörgött apjának, mindent tegyen meg, hogy innen kikerüljön, de Gáspár nagyapám hiába tett le óvadékot, megszigorodtak a törvények.

Másfél évre ítélték anyámat és nagymamámat. Fegyveres őr kísérte őket az állomásra. Anyám lehajtotta a fejét, ne lásson senkit és semmit. Rettegett, nehogy ismerőssel találkozzon, nehogy megszólítsák. Utolsó páriának érezte magát, hiszen ő, a szép és csinos meg fennforgó, társaságbeli fiatalasszony, köztiszteletnek örvendett a városban, tudniillik nem derült ki, mind mostanáig, hogy negyedzsidó, evangélikus templomba járt. Úgy gondolta, élete megtört egyszer és mindenkorra.

A gyűjtőfogházban, Kőbányán, elszakították őket egymástól. Barbarát meztelenre vetkőztették, fertőtlenítették, ócska, csíkos rabruhát adtak rá, és fatalpú bakancsba bújtatták. Injekciót kapott, ne menstruáljon, arra a fogház nincs felkészülve. Magánzárkába csukták, majd, hetek múlva, áttették egy fiatal nő mellé. A cella büdös volt, falai piszkosak, a feliratokat, mert ocsmány szavakból álltak, Barbara viszolygott elolvasni. Az apró, rácsos ablakon alig hatolt -be fény, egyetlen meztelen villanykörte világította meg a két priccset meg a küblit. Állandóan sírógörccsel küzdött Barbara. Cellatársa, a csalásért elítélt Irén kinevette. Barbara azonnal megutálta, ráadásul Irénnek be nem állt a szája.

Pár héttel később Barbara szokatlan zsibongásra, számtalan lépés zajára ébredt. Mintha hirtelen valami vidámság és élénkség költözött volna a fogházba. Megtudta, politikai elítéltek érkeztek, igen fiatalok. Rögtön megérezte, ők mások, valahogy mások, mint a többi rab. Lassan megismerte ezeket a nőket, akikre azt mondták, hogy kommunisták, szabadon mozoghattak, rájuk, politikai foglyokra, más szabályokat alkalmaztak, házimunkára osztották be őket, Barbaráék cellájába is bejárhattak. Általuk értesült Barbara a legfrissebb hírekről, eseményekről. Például, hogy az oroszok átlépték az országhatárt, és nyomulnak előre. Újságokat is szereztek, mindenről tudtak, mindenről volt véleményük. Értékelték a politikai helyzetet, elmagyarázták, mit gondolnak a jövőről, mi lesz a háború után, hát természetesen kommunizmus köszönt majd be. Jól festettek, jól néztek ki, a többi fogollyal ellentétben, és öntudatosak voltak. Barbara irigyelni, csodálni kezdte őket, szeretett volna közéjük tartozni, a helyükben lenni. Arra gondolt, hogy tudatosan, saját elhatározásukból tették, amit tettek, és tudták, hogy veszélyekkel jár, hogy börtönbe kerülhetnek, előre tudták, mégis vállalták. De hát mit tud ő? Legfőképpen az összetartásukat bámulta. Néhányan, gazdag úrilányok, finom ételeket kaptak otthonról, lepénzelve az őröket. Megosztottak mindent egymással, adtak Barbarának is.

Hamarosan megbarátkozott az egyikkel, egy fekete hajúval, bűbájos mosolyú, szép lánnyal, Orsolyával, aki elintézte, hogy Barbara is házimunkás lehessen, így ismét kapcsolatot találhatott Emíliával, bejárhatott Emília cellájába is. Barbara élete megváltozott, együtt takarított, együtt ürítette a küblit a kommunista lányokkal, közéjük tartozónak érezte magát. Ők meg úgy tettek, mintha tényleg így lenne. Orsolya módszeresen kifaggatta Barbarát, és Barbara lassanként elmesélte az életét, elmesélte azt is, miért került börtönbe. Orsolya megfellebbezhetetlenül kijelentette, a férjed a hibás, Barbara, felelőtlenül járt el azokkal a veszélyes képekkel, konspirálnia kellett volna. Barbara megkérdezte, mi az, hogy konspirálni? Orsolya elmagyarázta, majd kijelentette, jaj, de tudatlan vagy, hogy lehet így élni, új életet kell kezdened. Barbara megkérdezte, lehet egyáltalán új életet kezdeni? Persze, nagyon is lehet, először is el kell válnod a férjedtől, jelentette ki Orsolya. Hogyhogy, én jól megvagyok a férjemmel, mondta Barbara, remélem még él, nem pusztult el a fronton. Orsolya határozottan leszögezte, egy olyan férjtől, aki börtönbe juttatta a feleségét, mert ugye nem is kétséges, így van, attól el kell válni. Barbara felsóhajtott, és megkérdezte, akkor mi lesz a gyerekkel? Orsolya kijelentette, a gyereknek is meg kell tudnia, milyen apja van. A gyerek imádja az apját, mondta Barbara. Orsolya felcsattant, hát nem érted, itt az alkalom, hogy a régi életedet eldobd, hogy tiszta lappal kezdjél a háborút követően. Írd meg a férjednek, el akarsz tőle válni, jött Orsolya, és papírt, tollat meg tintát adott. Barbarának eszében sem volt elválni, nem írt semmilyen levelet. Emília elképedt, és figyelmeztette Barbarát, nehogy megírja a levelet. Másnap Orsolya azonnal a levélről érdeklődött, és dühösnek látszott, amiért Barbara nem írta meg. Ha megírtad a levelet, jelentkezz, mondta, és faképnél hagyta Barbarát. Nem is kereste meg többé, ha véletlenül, a sétán összetalálkoztak, úgy tett, mintha nem ismerné. Hasonlóan viselkedett a többi politikai is Barbarával.

Megint magára maradt Barbara, és visszazuhant a reménytelenségbe. Valahogy akkor belé hasított egy addig ismeretlen érzés, hogy neki is így kellene élnie, így, ahogy ezek a kommunista lányok élnek. És hirtelen megírta a levelet a büntetőszázadban sínylődő Menyhértnek a frontra, hogy elválik; Emília előtt eltitkolva. A levelet, mielőtt elküldte volna, megmutatta Orsolyának, aki elégedetten, mosolyogva olvasta, sőt felolvasta a társainak, és ismét felkarolta Barbarát.

Miután feladatta a levelet Menyhértnek, ugyanis a fogházból háromhavonként lehetett levelet írni, Barbara megbánta, kétségbeesett, és igyekezett vigasztalódni azzal, hogy majd új életet kezd. Orsolya mindennap kiselőadást tartott neki, beszélt a nagy Szovjetunióról, a hősies kommunista építésről, a kivételes emberről, Sztálinról, és arról, hogy a magyar kommunisták a háború után átveszik a hatalmat. Tanítgatta, oktatgatta Barbarát, de elégedetlen volt az úgymond fejlődésével, sokszor leszidta, kigúnyolta, és felrótta neki, hiába beszél, nincs sok eredménye, Barbara nem érti. Sokszor felpaprikázódott Barbarán, és akkor csúnyán beszélt vele, azt mondta, ide figyelj, te zongoratanárnő, tájékozatlan, buta nyárspolgár vagy, ti úgy éltek, úgy gondolkoztok, mint a hülyék. Barbara megszégyenülten hallgatott. De egyszer megelégelte, és kitálalt, mondván, te, Orsolya, nagyon akarsz engem, nagyon erőszakos vagy. Ugyanis gyanút fogott, hogy Orsolya nem önzetlenül foglalkozik vele, hanem pártfeladatként, megérezte, hogy Orsolya elmondja a társainak, miképpen halad vagy nem halad az ő, Barbara megagitálásával. Azzal a kikényszerített levéllel Orsolya próbatételnek vetette alá, erre is ráébredt Barbara, hogy kiderüljön, alkalmas-e a beszervezésre, át lehet-e formálni őt. Na, erre ösztönös tiltakozás fogta el, és bőgött, és hülyének nevezte magát, amiért elküldte Menyhértnek a levelet.

Orsolya egyszer csak hetekig nem jelentkezett, eltűnt. És amikor újból előkerült, Barbara nem ismert rá. A negyedére fogyott, üveges tekintettel nézett, kopaszra volt nyírva, és mikor megmutatta a testét, Barbara elrémült a rengeteg véraláfutástól és sebtől. Éhségsztrájkba kezdett, de hogy abbahagyja, áramot vezettek belé, fejét vízbe nyomták fulladásig, fellógatták, mintha fel akarnák akasztani, és verték. Barbara bőgött, Orsolya vigasztalta, ugyan, nem érdekes. Meg is erőszakoltak, többször is, mondta Orsolya.

A politikaiakat hamarosan elszállították, miután megkezdődött Budapest ostroma, hát Barbara visszaesett a még nagyobb reményvesztettségbe, hogy nem számíthatott már Orsolyára, anyjába kapaszkodott, Emíliába, aki igyekezett lelket önteni belé, és Barbara úgy viszonyult Emíliához, mint gyerekkorában.

Süvítettek a lövedékek, zuhantak a bombák, gránátok csapódtak be. A fogházépület iszonyúan rengett. Az óvóhelyre a rabok nem mehettek le. Barbara számtalanszor elképzelte, hogyan temetik maguk alá a romok. Nem tudott nyelni, azt gondolta, a torkán akadt valami. Fuldoklott, minden egyes belövés zajára fuldoklott. És később is, még évek múlva is, hasonló zajt hallva, a lövedékek zajához hasonlót, fuldokolni kezdett.

Amikor az oroszok Kőbányához közeledtek, a rabokat szélnek eresztették, mivel a fegyőrök is menekültek, hát Barbaráék felöltözhettek a raktárban meglelt saját ruháikba.

Nekivágott anyjával, Emíliával az ostromlott Budapestnek. Közelükben szünet nélkül lövedékek, ágyúgolyók, bombák süvítettek. Hogyan mertek csak úgy menni, nem tudja, mesélte később Barbara. Repeszgránát fúródott be mellettük egy házba, a fal inogni kezdett, ők futottak, ugrottak el, messzebb, messzebb. A ház leomlott, omladékainak pora ellepte őket.

A József körúti lakásba indultak. A ház romokban hevert. Emília itt-ott felfedezte szétroncsolódott bútorai nyomait. Zokogtak. Hol lehet Menyhért? Hol vagyok én, Ckó? Hol Gáspár? Elpusztultak? Zokogtak. Emília javasolta, menjenek el az egyik jó barátnőjéhez. Az a ház is romokban hevert. Akkor, Emília újabb javaslatára egy távoli rokont kerestek fel, az a ház ép volt, a lakásban hegyén-hátán ágyak és földre terített pokrócok, és kibombázott férfiak, nők, gyerekek nyüzsögtek mindenütt, a fekvőhelyeken át közlekedtek. Az előszobában kaptak ők ketten egy ócska sezlont. Suttogó hangok hallatszottak mindenfelől. A levegő fojtogatott, a víz fogyóban, a vízszolgáltatás éppen szünetelt és egyre gyakrabban. Enni nem volt mit. Barbara éjjel meghallotta, azt suttogták, fokozottabban kell vigyázni, mert kiengedték a rabokat. Célzásnak vette, és már hajnalban, mielőtt a többiek felébredtek volna, elinaltak.

De hova menjenek? Céltalanul kóboroltak. Mellettük, előttük, mögöttük házak égtek és omlottak össze. Mindenhol hullák, rajtuk patkányok hemzsegtek. Éhesek voltak. Hogyan szerezzenek ennivalót? Felfedeztek egy pékséget, ahonnan kenyér illata szállt. Viszont előtte egy nyilas pártszolgálatos állt őrt puskával, nyilván, hogy csak a nyilasok kaphassanak kenyeret. Gyorsan el akartak tűnni a szeme elől, ám a nyilas, amikor elhaladtak mellette, megszólalt, szervusz Barbara, Orsolya vagyok. Barbara elámult. Orsolya megmagyarázta, azért öltött nyilas ruhát és jelvényeket, hogy a pékséget, ahol sokan bujkáltak, megvédje, ráadásul itt még akadt liszt kenyeret sütni. A pékség tulajdonosa széttárta karját, már nincs több hely. Mindenhonnan szemek kandikáltak kifelé. Megszánta anyámat és nagymamámat a pék, Orsolya hatására is, és adott nekik egy veknit, azonnal szétmarcangolták és megették. Kaptak még egy cipót búcsúzóul. Megint nyakukba vették a haldokló, ostromlott várost, osontak, halottakba, sebesültekbe, lótetemekbe, kutyatetemekbe, leomlott házakba, rohanó, rejtőzködő, kibombázott, helyet kereső alakokba ütköztek. Nyilasosztagok férfiakat, nőket, gyerekeket tereltek, leginkább sárgacsillagosokat. Emília azt mondta, erre menjenek, aztán meg azt, arra. És Barbara, aki csak a gyerekére, vagyis rám, meg a férjére, tehát Menyhértre és apjára, Gáspárra tudott gondolni, ment vele. Követte anyját, mint egy hipnotizált. De hová?

Egy öreg férfi észrevette, hogy kenyér van náluk, és felajánlotta, ha megosztják vele, és megmondják, hol lehet szerezni, lakhatnak nála, egy külvárosi nagy bérkaszárnyában. Másnap már nem mehettek vissza kenyérért, mert a front karnyújtásnyira került. Az oroszok lövedékei jégesőként hullottak. Az óvóhelyen várták, mikor omlik össze és temeti maga alá őket a ház. A bombázások szüneteiben takarítani, mosni kellett az öregre. És amikor véget ért az ostrom, az öreg azonnal felkerekedett, és lóhússal tért haza. Mindennap hozott valamit, olyasmit, amit elbírt, széket, festményt, nadrágot, kisasztalt, harisnyát, de leginkább lóhúst és néha még kenyeret is. Barbara és Emília főzte a lóhúst, a megdöglött lovak húsát. Nem szívesen mutatkoztak az utcán, féltek az orosz katonáktól. Folyton rajtam járt az eszük, meg Menyhérten és Gáspáron. Vajon mit szól Menyhért a levélhez? És mit csináljanak? Hova legyenek? Letargiában voltak, nem tudtak gondolkozni.

Aztán csak felkerekedtek, elbúcsúztak az öregtől, elindultak a Déli pályaudvarra, hogy Pécsre menjenek. Felkapaszkodtak egy vagonba, három napig utaztak állva, embertömeg közepén.

Öröm és meglepetés érte őket, mert ránk, Gáspár nagyapámra és rám találtak a pécsi házban, Gáspár nagyapám ugye Pécsre menekült velem Budapest ostroma elől, szóval madarat lehetett volna velük fogatni. Barbara többszörösére hízott, hiszen a fogházban az injekciók miatt nem menstruálhatott, Emília meg csontvázra fogyott. És most már csak az foglalkoztatta őket, hogy mi lehet Menyhérttel. Barbara rettegett, hogy mit szólt a levélhez, amelyet a börtönből küldött neki, és amelyben tudatta vele, a kommunista lány, Orsolya hatására, hogy el akar válni tőle.

Gáspár és Emília megindította a fényképészüzletet, miután Pécs a front mögé került, és mire Menyhért nagy sokára megérkezett, az üzlet már elég jól prosperált. Menyhért panaszkodott, hogy egyetlenegy levél sem jutott el hozzá, hát Barbara fellélegzett.

Zongoraórákat hirdetett meg Barbara, tandíjként élelmiszert kért, jöjjenek csak a régi és az új tanítványok, és azok, érdekes, jöttek is.

Tízéves lehettem, amikor anyám részleteket mesélt nekem valami visszatérő álmáról.

Anyu, te emlékszel az álmaidra, kérdeztem, hát én aztán nem, ha emlékszem is, elmondani nem tudom, az nekem magas, majd magyarázd el, hogyan lehet az álmokat felidézni.

Azt álmodtam, figyelj, Ckó, mesélte anyám, hogy megérkeztem valami fegyveres őrrel egy börtönbe, ujjlenyomatot vettek tőlem, rengeteg rácsos ajtón haladtunk át, hidak és őrtornyok között, mindenhol állig felfegyverzett foglárokat és farkaskutyákat láttam. Fogalmam sem volt, mi történik velem, rettenetesen féltem. Elvittek egy helyiségbe, ahol azt mondták, vetkőzzem le, ott női foglárok voltak. Levetkőztem, a ruháimat elvették, és adtak helyette csíkos rabruhát. Aztán bevittek egy másik helyiségbe, lefényképeztek, elölről, hátulról, mindkét profilból. Akkor felvittek egy újabb folyosóra, ismét nyíltak és csukódtak a rácsos ajtók, ismét láttam az egyenruhás és fegyveres őröket meg a farkaskutyákat. Kinyitottak egy ajtót, azt mondták, lépjek be, én beléptem. Egy szűk kis helyiségben találtam magam, lehetett olyan másfélszer kétméteres, két deszkapriccs állt benne, rajtuk matrac meg pokróc, a kis, magasan fekvő ablakon drótháló, a sarokban kübli. Hallottam, ráfordítják kétszer a kulcsot. Égett egy csupasz villanykörte, körülötte rács. Akkor úgy éreztem, valami véget ért, azt hiszem, sírtam, úgy gondoltam, elkezdődik valami más, amitől rettenetesen féltem. Ennél a pontnál szerencsére néha megszakad az álmom.

Hüha, anyu, kiáltottam fel, miért nem próbáltál megszökni, aki életrevaló, az megszökik, én megszöktem volna, mint Monte Cristo grófja.

Mert nem olyan volt az álmom, Ckó, hogy megszöktem. Hanem ültem a priccs szélén, sírtam, vacogtak a fogaim, rázott a hideg. Bizonyos idő elteltével egyszer csak kitárult egy négyszög alakú nyílás a sötétbarna ajtóban, és betoltak egy tálat zöldessárga péppel, egy darab kenyérrel, meg egy kanalat, a tálban híg borsófőzelék volt, sótlan, nem ettem meg, nem éreztem éhséget. Egyre fáradtabb lettem, ledőltem a priccsre, de pár perc múlva dörömbölni kezdtek az ajtón, és azt kiabálták, nem szabad lefeküdni, te kurva, nappal van. Akkor felkeltem, és tovább üldögéltem. Nemsokára ismét kinyílt a négyszög alakú nyílás, megjelent benne egy arc, egy ősz hajú, igen kövér, öregedő nő, fején szürke Bocskai-sapka, és azt mondta, takarodó van, vegyem le a felsőruhát, és feküdjek le, hát lefeküdtem, és betakaróztam a büdös pokróccal. És elaludtam. Egyszer csak rugdosták az ajtót, erre riadtam fel álmomban, nagy zaj volt, bejött egy férfi foglár, azt mondta, öltözzön fel, én felöltöztem, álljon oda a falhoz, odaálltam, tegye fel a kezét, feltettem, és akkor végigtapogatta az egész testemet.

Juj, de izgalmas álom, anyu, filmekben szoktak ilyenek történni, mondtam, és ha én átéltem volna egy ilyen történetet, ha csak álmomban is, büszke lennék.

Lehullott rólam a hús álmomban, csontsoványra fogytam, aztán néhány hét múlva rettenetesen meghíztam, képzeld, Ckó. 

Szegény anyu, bizonyára a lehullott húsdarabjaid tértek vissza a testedre, egy álomban ilyen lehetséges, juj, ha elmesélném az osztályban, mindenki összecsinálná magát.

Eltöltött álmomban a kétségbeesés, Ckó, mert mit csinálhat az ember egy talpalatnyi zárkában, ahol éjjel-nappal ég a villany, semmi mást, mint ülhet, le-föl járkálhat, töprenghet, begolyózhat, begolyózhat. Szerencsére hamarosan kaptam egy társat, akivel beszélhettem, egy Irén nevezetű nőt, akivel nem rokonszenveztem, mégis könyörögtem neki, mivel nem mertem egyedül aludni, hadd feküdjek mellé, megengedte, hozzábújtam. De persze a foglárok ordítottak, hogy ilyen nincs, és csúnyákat mondtak rám, hát vissza kellett feküdnöm a saját priccsemre. Meg voltam győződve arról, számomra nincs kiút. Nem tudtam enni, nem tudtam nyelni álmomban. Fuldokoltam, ezzel teltek a napjaim. Bizony, Ckó, fuldokoltam. Kértem a foglárokat, hozzanak orvost, hogy nézze meg, mi akadt a torkomon, mert úgy éreztem, a torkomon akadt valami. A foglárok kiröhögtek, és azt mondták, a börtön nem szanatórium, sem elmegyógyintézet.

Anyu, én azt álmodtam volna biztosan, hogy nekiugrom a foglároknak, nekik én, mondtam.

Ckó, hát arra gondoltam én is álmomban, hogy nekik megyek, de aztán letettem róla, pedig ha megteszem, akkor, és érdekes, hogy erre is gondoltam álmomban, szóval, ha megtámadom őket, akkor legalább ellenálló, illetve hős lehettem volna, mártír.

Mi az, hogy mártír, anyu, kérdeztem, nagyon hülye szó.

Vértanú, Ckó, olyan áldozat, akit nagyra tartanak. De hát én rettegtem abban az álmomban nemcsak az ellenállástól, tehát attól, hogy vértanú legyek, hanem mindentől, a sétától is rettegtem, mert a fatalpú bakancs három számmal is nagyobb volt a lábamnál, és már az első napon véresre törte a sarkamat, és minden egyes séta csak tovább sebesítette. És közben háború volt, képzeld, Ckó, álmomban háború. És amikor kiengedtek, egy ostromlott városban találtam magam, és egy lövedék csaknem levitte a fejemet.

Még ilyet, hát ez állati, mondtam, különleges anya vagy anyu, ilyet más anyja nem álmodik. Na és tovább?

Nincs tovább, Ckó, ennyi volt, szerencsémre, az álom. Ja igen, lovakkal fejeződött be, sok halott lóval, és ettem a lóhúst.

Fújj, lóhúst enni, fújj, anyu, de sajnállak, hogy ilyet álmodtál, mondtam tízévesen, én ugyan nem ettem volna meg a lóhúst, de nem ám, még álmomban sem, az biztos.

Ckó első változása

Nem sokkal születésem után meg kellett változnom, nagyon változnom kellett, megváltoztatni az eredendő természetemet, és ennek igen mély okai voltak.
Mi történt velem? Lejátszódott bennem nem is egyszer.
Állítólag kiegyensúlyozott, érdeklődő, barátságos és barátkozó fiúnak születtem, öntudatosnak, de kellemesen viselkedőnek is, aki felhívja magára a figyelmet, de nem mesterkedéssel, hanem természetes magától értetődőséggel, nyugodtnak mutatkoztam, keveset sírtam, nem háborogtam, semmifajta kilengés nem volt jellemző rám. Afféle sikerült gyerek vagyok, dicsekedtek a szüleim. Mindenesetre így állítottak be, sőt még a szeretetreméltósággal is felruháztak.
Milyen aranyos ez a fiú, mondták rám, aranyos.
Változásom akkor kezdődött, amikor kiugrottam a Miki egeres díszítésű kocsimból a pécsi házunk fekete-fehér kockás kövezetű teraszán, amely virágoskertre és egy terebélyes cseresznyefára nézett, és hirtelen, hogy, hogy nem, apámhoz rohantam, az ölébe fészkeltem magam, miközben anyám idegesen csókolgatta apámat, és összevissza beszéltek. Egyszer csak mély csönd támadt. Apám megcirógatott, megcsókolt, és azt mondta, hamarosan hazajön, ne féljek, és ne féltsem őt. Na, erre mosolyogtam, sőt nevettem, miközben elmerülten játszani kezdtem a piros-sárga-zöld csíkos bádog búgócsigámmal, amelytől ritkán váltam meg. Menyhért apám elegánsan, világosszürke, angol szövetből készült ruhában, fehér ingben, enyhén csíkozott, bordó nyakkendőben, egy hivalkodó, borjúbőr bőrönddel és természetesen a legmodernebb fényképészfelszereléssel, Exaktával szándékozott elindulni. Egy haditudósító fotós adjon magára, mondta. A búcsúzkodásnak nem akart vége szakadni. Menyhért apám mindig visszaült, és rágyújtott egy-egy utolsó cigarettára, Memphisre. Szótlanul, szorongva nézték egymást a szüleim. Én meg csak nevetgéltem, de hirtelen zokogásban törtem ki, olyan zokogásban, mint még soha. Ugyan, Ckó, egy ilyen nagyfiú, nem sír, mondta apám, és még egyszer, utoljára magához ölelt, majd a feje fölé emelt, és azt mondta, nőjek nagyra, hát akkor szervusz, Ckó. Nagyon nagyra fogok nőni, apa, mondtam. De a szívem nehéz volt. Persze lekéste a vonatot, taxival kellett útnak indulnia. Ezt mesélték a nagyszüleim, mert különben egyáltalán nem emlékeztem apám frontra indulására, hogyan is emlékezhettem volna abban a koromban, kétévesen.
Hogy a szívem mennyire nehéz lett, miután apám eltávozott, arról persze nem tudott anyám sem, bár azért sejthetett valamit, tudniillik sokszor elsírtam magam, csak úgy, miközben apámat emlegettem. Akkor még senki sem kérdőjelezte meg aranyos kisfiú voltomat.
Amikor anyám búcsúzott, úgy két év múlva, hát éppen a kedvenc helyemen üldögéltem, a Blüthner páncéltőkés, kereszthúros zongora tetején, ahol a fekete szempillás, hajas alvóbabámnak udvaroltam, és arra összpontosítottam, hogy azon a méteres, hétköznap is báli ruhás, fehér csipkekalapos babán, azon a tiszta delnőn egy gombot nyomogassak, hogy a japán legyezőjét működésbe hozzam, ezt csináltam, mikor anyám könnyezve átölelt, és azt mondta, reméli, még viszontlát, hát szervusz. Csak annyit árult el, hogy elutazik, sürgős ügye van, de hamarosan visszajön. Én azt mondtam, ne utazz el, anyu. Aztán hirtelen zokogni kezdtem, de sokkal hangosabban és riadtabban, mint amikor apám búcsúzott, és azt kiabáltam, ne menjen el, maradjon mellettem. Anyám bőgött, szorosan magához ölelt, aztán fájdalmasan meg olyan vontatottan, mint egy lassított filmfelvételen, mégiscsak elengedett. Vigyen magával engem is, kiabáltam sírva. Emília nagymamám megszólalt, búcsúzz el tőlem is, Ckó, én is megyek anyukáddal, ne félj, együtt leszünk mi ketten. Gáspár nagyapám megszólalt, kissé rekedtes hangon, miközben könnyezett, Ckó, majd sokat játszunk, én maradok veled. Nem akarok csak a nagypapával maradni, és a földhöz vágtam magam. Bújócskázunk naponta, mondta Gáspár nagyapám, és megölelt. Akkor kissé magamhoz tértem, és bizonyítva, hogy még mindig aranyos kisfiú vagyok, hirtelen abbahagytam a sírást, és kijelentettem, ha a nagypapa vigyáz rám, akkor én is vigyázok a nagypapára, anyu és nagymama, mondtam. Átkaroltak, simogattak, cirógattak, mire kijelentettem, már nagyfiú vagyok, és csak azért sírtam az előbb, mert búcsúzáskor sírni kell. Anyám, a félelemtől, a bánattól görcsös arcú anyám egy röpke pillanatra elnevette magát, nagymamám meg kissé elmosolyodott, bár fájdalmasan. Anyám nehezen is lélegzett, tulajdonképpen fuldoklott, nagymamám jobban tartotta magát, de ő is igen szomorúnak, levertnek látszott. Majd ismét sírva fakadtak, és útnak indultak. Számomra igen furcsán, szánandóan hatottak fekete kendőben, pedig kalapot vagy szőrmesapkát szoktak hordani. Gáspár nagyapám Pécsről elvitt magával Budapestre, ahol lakott.
Budapesten már nem voltam az az aranyos kisfiú, megváltoztam.
Miután anyám is, nagymamám is eltűnt mellőlem, apám után, rajongani kezdtem egy porcelán bohócfiguráért, szerettem mindig magamnál tudni és simogatni, bohóckának nevezve. Fehér porcelánból készült, a bohócok ősi viseletét hordta, vérpiros, bojtos-csúcsos bohócsipkát, sárga-rózsaszín nagykockás, szűk kabátot, fekete csíkos, buggyos nadrágot, felpördülő orrú, lila cipőt. Mikor Gáspár nagyapám észrevette, hogy egy percre sem akarok megválni a bohócfigurától, hát meghallottam a suttogását, mert akkoriban magában suttogott, hogy valószínűleg ezt a szertartást azért végzem, vagyis a bohócfigurát azért simogatom, mert fájdalmasan nélkülözöm a szüleimet meg a nagymamámat, és ő, Gáspár, kevés nekem. Megkérdeztem, mit jelent a szertartás? Az bonyolult, mondta Gáspár nagyapám. Próbáltam rávenni, vegyen egy barna szőrű foxi kutyát nekem, akkor majd, ígértem, nem simogatom többé a bohócomat. Még mit nem, háborús körülmények között egy kutya, ne vicceljek, jegyezte meg. Akkor nem reggelizem többé, jelentettem ki. És ahogy kijelentettem, azzal a hangsúllyal, hát az maga volt a riasztó kellemetlenkedés. És tényleg nem reggeliztem, de amikor éhes lettem, titokban faltam egy kis zsíros kenyeret.
Kérdezgettem apámról, anyámról, nagymamámról Gáspárt, nem múlt el nap, hogy ne hoztam volna szóba őket, mi van velük, miért nem adnak életjelt magukról. Apámra legyek büszke, kaptam a választ nagyapámtól, mivel a frontról, ahol manapság minden valamirevaló férfi szolgál, hihetetlen képeket küld haza az újságoknak, és a megjelenteket meg is mutatta nekem, más felvételeket viszont, amelyek nem láthattak napvilágot, titkolt előttem, azokat sokkal később ismertem meg. Na jó, apám, mint talpig férfi, háborúzik, gondoltam. De hova tűnt anyám meg nagymamám, akik nők? Gáspár nagyapám ötölt-hatolt, aztán kijelentette, hogy anyám továbbképzésre utazott mint zongoraművész, nagyon örült ennek, és sokat fejlődött, most már úgy megy neki a zongorázás, mint egy igazi művésznek, és nemsokára megjön. Emília nagymamám meg vele ment, legyen valaki közeli hozzátartozó mellette. Ahogy telt-múlt az idő, és hiába vártam rájuk, gyanakodni kezdtem, talán valami baj érte őket, de nem akarja nagyapám megmondani. Ám váltig állította, semmi bajuk, jól vannak.
Ámde megérezhettem valamit, mert mérhetetlenül ideges lettem, sokat bőgtem, minden kicsiségért sírva fakadtam, és háborogtam, leginkább háborogtam.
Megkérdeztem, miért nem telefonálnak. A telefonvonalak egy része a háborúban nem működik, és ahonnan hívhatnának, az a vonal sem működik, el van vágva, kaptam a választ. Miért nem táviratoznak? Nincs ott távíróhivatal. Írjanak levelet! És másnap újságolta nagyapám, hogy írtak, illetve anyám írt, és elővett egy teleírt papírlapot, onnan olvasta, jól vagyok, kisfiam, Ckó, hallom, szeretnél egy barna szőrű foxi kutyát, hát majd igyekszem hozni neked, nagymamád már keresi is, hol lehet egy ilyet találni, szerető anyád. Na ugye, háborúban is lehet kutya, mondtam. Lehet, de felesleges, mondta nagyapám. És apám is jól van, mondogatta nagyapám, csak nem tud hazajönni, látogatóba sem, mert a front úgy alakult, hogy onnan mostanság nem közlekednek vonatok, persze nemsokára közlekednek majd, vigasztalt. Hát akkor menjünk mi a frontra, apámhoz, javasoltam, akkor kipróbálhatnék, tettem hozzá, egy igazi puskát.
És egyre hevesebben és egyre hosszabb ideig öleltem és simogattam a porcelán bohócfigurát.
Mély belső csönd ereszkedett rám, annak ellenére, hogy nagyapám, Gáspár, mindent megtett értem, tigrisként őrzött, görcsösen igyekezett helyettesíteni a szüleimet meg nagymamámat. Úgy járatott, mint egy békebeli kis herceget, legalábbis utólag így emlegette, és tömte belém a nehezen megszerzett falatokat. Csodádra járnak, Ckó, mondogatta elégedetten. Nem hisznek a szemüknek, háborúban így kinézni, mint te, Ckó, az tényleg felér egy csodával, mondta, mert a háború még itt, nálunk is, holott csak hátország vagyunk, érezteti hatását. És arra gondolt nyilván, milyen nehéz előteremteni bármit, elsősorban ételt.
Én viszont állandóan ellentmondtam nagyapámnak, felcsattanva mondtam ellent, például, hogy lám, nagyapám hazudik, mert igenis elő lehet teremteni ételt, nekünk is van elegendő, mit akar nagyapám. És ordibáltam.
Elmentünk sétálni a Duna-korzóra, csaknem mindennap elmentünk, de az egyik délután mintha anyámat vettem volna észre, csupán hátulról láttam, de felismerni véltem, és kiabálni kezdtem, ott megy anyu, és futottam a nő után, elébe kerültem, ám csalódásomra nem az anyu volt. Gáspár rohant utánam, elkapott, és üdvözölte a nőt, kiderült, ismeri. Azonnal bemutatott, és mondogatni kezdte neki, ugye milyen jóképű kisfiú vagyok, milyen szép alakú lett a koponyám, milyen jól fest a kakastaréjba fésült, szőkésbarna hajam. Én meg vigasztalan voltam, hogy az a nő nem az anyu, szerencsére magammal hoztam a bohócfigurát, simogathattam azt. Majd egyszer csak kiböktem, tudniillik a nő elég molett volt, hogy szegénykém, milyen dagadt maga. Nagyapám elsápadt, bocsánatot kért, és elvonszolt. Csak otthon nyugodtam meg, mikor a Saláta Sára című kedvenc mesekönyvemet lapozgattam.
Éjjel rendszerint bepisiltem, minden éjjel, annak ellenére, hogy az orvos nem állapított meg nálam hólyaghurutot. Nagyapámat oldalba pisiltem, ugyanis vele aludtam, nem voltam hajlandó külön, külön ágyban, csak vele, a nagyapámmal, a bordó plüssel bevont franciaágyon. Nem is én pisiltem be, hanem te, feleseltem nagyapámmal, és rám fogod. És vadultam, az ellenkezőjét csináltam mindannak, amit mondott nekem nagyapám. Akkor már furcsa természetűnek tartott, vadóc kisfiúnak, de ha elege volt belőlem, kezelhetetlennek nevezett. Aki erős, mint én, az vadóc meg kezelhetetlen, mondtam.
Ugyanakkor visszahúzódó is lettem, félénk, illetve félszeg, mert ha valaki látogatóba jött nagyapámhoz, elbújtam, nem mutatkoztam. Nehezen találtam fel magam akkoriban, hamar zavarba jöttem, sokszor szívesen láthatatlanná váltam volna. Magamba zárkóztam, egyre inkább mutatkoztam vadócnak, félszegnek, kerültem a korombeli gyerekeket, ellenben a pici babák meg a kismacskák érdekeltek. Ugyanakkor hihetetlenül makacs voltam, amit a fejembe vettem, attól nem tágítottam, toporzékoltam, a földre vetettem magam. Már nem nevezhettek aranyos kisfiúnak. Nagyon furcsa vagy, Ckó, mondta nagyapám, Gáspár, vajon kire hasonlítasz? Furcsa te vagy, nagypapa, nem én, mondtam megbántottan.
A zsigereimben éreztem a bizonytalanságot, ugyanis megérintett, hogy az életem folyásának nincs biztos medre. Majd ha visszatérnek a szüleim meg a nagymamám, minden másképp lesz, hallottam mindig nagyapámtól. Vártam, roppant vártam apámat, anyámat, nagymamámat, de fogalmam sem volt már, milyenek, milyen az arcuk, a hangjuk, a szaguk, nem tudtam felidézni szilárd körvonalaikat, alaktalanul, zavarosan jelentek meg emlékeimben. Azt a kérdést nem tettem fel magamnak, élnek-e még, azt nem fogalmaztam meg, egyáltalán nem, ahhoz kicsinek bizonyultam.
És rendületlenül ölelgettem, simogattam a porcelánbohócomat, minden nagyapai ellenkezés, figyelmeztetés, lebeszélés ellenére, még az sem használt, hogy rámutatott, már nagyfiú vagyok az ilyesmihez, nagyfiú.
Sokszor szokatlan vidámság hatalmosodott el rajtam, ellenállhatatlan vidámság, jókedvrohamok, robbanásszerű nevetések fogtak el, aztán rekedt, mély sóhajokban törtem ki, amelyek súlyos torokhangokba mentek át, sőt zokogást hallattam, könnyek leptek el, kitágult a szemem, elöntött a szomorúság. Majd megint felragyogtam, őrülten ragyogtam, valóságos őrületben. Később lelohadtam, és csendes, néma jóindulat áradt belőlem. Nem tartott sokáig, mert csúnya nyugtalanság vett birtokába, elsápadtam, szorongás uralkodott el rajtam, sőt szorongásom mintha mérhetetlen rettegésbe csapott volna át. Gyötrődésemben már-már bolondnak is nevezhettek volna, kis rosszindulattal, ha nem a szó szoros értelmében is. Még elmentem volna olyan szalajtottnak is, vagy hogy is mondjam. Néhány óra múlva azonban, mintha valami ellenállhatatlan jókedv áradt volna csekélységemből. Mindeközben a bohócomat simogattam.
Szóval bekövetkezett a változásom, az első megváltozásom, aranyos fiúból vadóc, félszeg, szalajtottféle lettem.
Éppen a kertben játszottam, a pécsi házunk kertjében, mert visszautaztunk, pontosabban menekültünk nagyapámmal a budapesti bérházból, az oroszok meg a németek összecsapása, vagyis Budapest ostroma elől, mikor egy tavaszi délutánon egy asszony rohant felém, kiszikkadt arcú, fáradt szemű nő, sántítva. Ismeretlen volt, igen kövér nő, kimustrált ruhában, úgy nézett ki, akár a számkivetettek, ócska cipőjében húzta maga után a lábát. Ckó, kisfiam, Ckó, kiabálta. Felkapott és csókolt, ahol ért. Megijedtem, ki akartam tépni magam a karjából, de nem sikerült, annyira szorosan ölelt magához, és azt kérdezte, hát nem ismerem meg, ő az anyukám. Bámultam az asszonyt, majd elszaladtam. Persze nem akartam elhinni, hogy ez a csúnya, rossz szagú, csaknem rongyos nő az én szép, jó szagú és elegáns anyukám, ahogy emlékfoszlányaimban élt. Feltűnt egy öregebb asszony is, igen lerobbant, nagyon lassan járt, de amikor odaért hozzám, szintén megcsókolt, és kijelentette, ő a nagymamám. Az lehetetlen, gondoltam, hogy a nagymamám lenne ez az igen betegnek, sőt koldusformájúnak kinéző öregasszony, az én valaha jól öltözött, élénk, fiatalos nagymamám. Gyorsan a porcelánbohócomhoz futottam, és simogattam. Anyám utánam sietett, és újra a karjába zárt. Ismét meg akartam szabadulni tőle, de most nem engedte. Másnap aztán hirtelen anyám ölébe ültem, rácsimpaszkodtam, öleltem és nevettem. Imádatommal halmoztam el, nem mehetett el nélkülem sehová, nem engedtem, csak ha magával cipelt, mert különben ordítottam, és a földhöz vágtam magam. Én vagyok a testőröd, anyu, kiabáltam.
És vártuk apámat, de csak nem akart megjönni.

A csoda pokla

Menekülni szerettem volna, mint annyiszor már, menekülni a szüleim és nagymamám veszekedése elől, menekülni szüleimtől, nagymamámtól. És még inkább menekülni, mikor felsejlett előttem, mert felsejlett a kisfiú, abban a könyvben lévő fotón, rongyokban, mezítláb, kopaszon, az a csontvázszerű kisfiú, amint hátára kötözött bilivel bámul a semmibe, fenyegettetve egy kivasalt egyenruhás géppisztolyától. Menekülni, menekülni, ismételgettem.

Ám menekülés helyett egészen mást csináltam a szüleim nagyszobájában, és amit csináltam, azt utólag elneveztem álcázásnak, tudniillik olyan mondandóval és szöveggel léptem fel, amely nem az én szövegem és mondandóm volt, illetve csak akkor lehetett az, ha nem magamat adtam, pontosabban, ha álcáztam magamat. No persze, meg kell jegyeznem, hogy az álcázásom egyáltalán nem bizonyult idegennek tőlem.

Nagy léptekkel kezdtem köröket róni szüleim nagyszobájában, és emelt hangon kijelentettem, hogy a létezés feleslegessége szemléltető példájának kellettünk és kellünk, ez az egyetlen ok, amiért még nem irtottak ki teljesen bennünket, és amiért minden kiirtási szándék és gyakorlat után megmaradtunk néhányan mutatóban. Létünk azonban minduntalan ingerültséget vált ki, a puszta létünk, mondtam, mivel a puszta létünk emlékeztet az ellenünk elkövetett bűnökre. Védekeznünk kellett és kell, szónokoltam még nagyobb hangra váltva, természetesen mindig és minduntalan védekeznünk, sőt harcolnunk kellett, persze a harcot nem igazán lehetett harcnak felfogni, de azért felhozok, mondtam, jellegzetes harcmodorunkra egy régi elbeszélést: Egy könyvbe mélyedő fiatalember, akinek négy hosszú hajtincse egészen a bokájáig lógott, és egy katonatiszt, akinek meg a kardja lógott a bokájáig, haladt egymással szemben. A katonatiszt azt kérdezte a fiatalembertől, mire való a négy földig érő hajtincse. Ez a fegyvere, válaszolta a fiatalember. A tiszt nevetett, és megkérdezte, nem volna jobb inkább egy kard, és rácsapott a kardjára. A hajtincsek erősebbek, jegyezte meg a fiatalember. Vagy úgy, mondta a tiszt, ha így áll a dolog, akkor vívjanak meg ki-ki a maga fegyverével. És vívni kezdtek, a fiatalember a hajtincseivel, a tiszt a kardjával, ám alig vívtak még, amikor a tiszt véletlenül rálépett a fiatalember egyik hosszú hajtincsére, elcsúszott rajta, elvágódott, de a fiatalember nem használta ki, sőt eltekintett attól is, hogy rátegye lábát a tiszt földre hanyatlott testére, ahogy a szokás a győztestől megkívánta volna, inkább azt mondta, keljen fel, többé balsors nem érheti. Ilyennek tudhattuk magunkat valamikor, mondtam. És hozzátettem, de most már nem szabad ilyeneknek maradnunk, a legnagyobb szabású kiirtásunk után nem maradhatunk ilyen jámborak, komoly változáson kell átmennünk, már nem a hosszú hajtincseink segítségével kell harcolnunk, mint tettük évszázadokig, hanem karddal is, illetve korszerű fegyverekkel, ami bizony végképp nem tetszik, mint már kiderült lépten-nyomon, ellenségeinknek.

Fel-alá járkáltam, már-már rohangáltam, és nem engedtem szóhoz jutni apámat, anyámat, nagymamámat, csak szónokoltam szünet nélkül, még harsányabban, mint eddig, sőt fordítottam a mondandómon.

Vigyázzanak, szólítottam fel szüleimet és nagymamámat, óvakodjanak a hullarajongóktól, a hullarajongóknak, kiabáltam, alárendelni magunkat, ahogy szoktuk, ahogy több évszázados szokásunk volt, kérem szépen, az emberi mivoltunk utolsó morzsájának elvesztését jelenti. A hullarajongók hullarajongó gondolatokat terjesztenek szerte a világon, a világ birtokbavételére készülnek, és ha nem állunk ellen, bennünket avatnak hullává először. Láttam, szüleim és nagymamám kétségbeesetten tekingetnek egymásra, és a nekik szokatlanul megnyilatkozó gyerekükre, unokájukra.

És akkor még nem beszéltünk a hullahóbortosról, kiabáltam, aki éppen bennünket szeret üldözni, ez a szokás gyökeresedett meg, emiatt félő, a szokás terjedése miatt, hogy egyre több ember szándékozik bennünket kiirtani, hogy hullává tegyenek bennünket hóbortból, egyre hatalmasabb étvággyal és hóbortból, sorra kerülünk majd megint, bizony sorra. Apám, Frigyes most már felállt, odalépett hozzám, kezét fejemre téve, nyugtatgatni próbált.

Még hátra vannak a hullagondolkodók, ordítottam, a hullagondolkodó hullagondolkodót termel, egyre többet és többet, a hullagondolkodó számára mi eleve hullák vagyunk, gyönyörűen félelmetes, izgatóan iszonyatos hullaember-tömeg, tulajdonképpen hulla-hullák. Most már anyám, Ilona is odasietett hozzám nyugtatgatni, az arcomat simogatta, gügyögve, mint egy kisfiúnak. És mi a hulla-hullával lettünk azonosak, ordítottam, mi manapság csak hulla-hullák vagyunk, bűzlő tetemek, semmi mások. Nagymamám, Rozália is hozzám sántikált és cirógatni kezdett, ám hiába, már üvöltöttem.

Tudjátok meg, ti hullatömjénezők vagytok, üvöltöttem, igen, és ráadásul ti a saját hulláitok hullatömjénezői vagytok, üvöltöttem szüleimnek és nagymamámnak, ti ócska hullatömjénezői vagytok a hulláitoknak, ti a saját hulláitok undorító, eszeveszett hullatömjénezői vagytok. Üvöltöttem családommal, legközelebbi véreimmel, kiknek szemében könnyek ültek, és kétségbeesetten próbáltak engem megnyugtatni, persze sikertelenül.

És nehogy megadják magukat a hullabuziknak, ordítottam, ugyanis léteznek hullabuzik, akik a saját rémségeik által kialakított, széttört világban uralkodnak,  hullabuzik, akik hullát csinálnak belőlünk, majd buziznak velünk, a kegyetlen, szűkagyú, züllött, ocsmány hullabuzik. A hullabuzi szenvedélye, hogy velünk, mint tehetetlen holtakkal egyesüljön, férfi férfihullával, nő nőhullával. Kiabáltam, miközben anyám, apám és nagymamám meredten bámult.

Aztán hirtelen abbahagytam, és egy pillanatnyi szünet után halkan megszólaltam, nevessetek, éppen itt az ideje a nevetésnek, és hozzátettem, hű, de eltelt az idő, és gyorsan, se szó, se beszéd, távoztam.

A lépcsőházban hihetetlen jókedv kapott el, olyan öröm, mint talán még soha, és éppen április első csütörtökjén, tizennyolc óra huszonnégy perckor. Levetettem álcámat, képletes álcámat, mert iménti fellépésemet, illetve inkább szereplésemet, álcázottnak tartottam, mint már említettem is. Meglehetős elégedettséggel gyalog indultam meg a Jókai tértől, szüleim lakásától, mert azt gondoltam, hogy hazáig, innen, a Terézvárosból, keresztül Pesten és Budán, Albertfalváig, a Csurgói útig, a kellemes tavaszi kora estében, sikerül majd elrendeznem magammal, amit a szüleimmel meg a nagymamámmal műveltem.

Egész nap a kisfiúra gondoltam, az említett könyvben látható kopasz kisfiúra, és arra jutottam, hogy csoda történt azzal a kisfiúval, hiszen életben maradt, mindenesetre csodásan, és ezt még a csodánál is nagyobb csodának véltem. Csoda történt vele, mormoltam imamalomként a csoda szót. A csoda gyermeke az a kisfiú, vagyis jómagam, gondoltam a Nagykörúton bandukolva. Aztán egyszerre felfordult a gyomrom az úgynevezett csodától, tényleg felfordult, éreztem, ha a csodára, az úgynevezett csodára gondolok, nyomban ki akarom magamból szakítani, fel akarok számolni a csodával minden kapcsolatot. A csoda pokla, futott át rajtam már a Rákóczi úton baktatva, a csoda pokla vesz körül. A csoda a leggyűlöletesebb csapda, mondogattam magamban, végig az Erzsébet hídon, majd a Gellért rakparton, szörnyűség a csoda, a csoda az, amely a feneketlen kétségbeesésbe taszít, tulajdonképpen a teljes, úgy véltem, kilátástalanságba, a szellemi, a testi, a lelki pusztulás utolsó szakaszába. Ezt mondogattam magamban már a Bartók Béla úton haladva. És hozzátettem, miszerint kínzóim, gyilkosaim számára még szalonképessé is változtatta a csoda a gyötrést, az ember voltomtól való megfosztásomat, utólag mindenképpen, igen, utólag, a megalázást, a kínzást szalonképessé tette számukra a csoda, hogy életben maradtam, szalonképessé azoknak, akik élvezettel, gyűlölettel eltelt élvezkedéssel taszigáltak a sír felé, akik ki akartak irtani. Egyszerűen szalonképessé tette a megmaradásom csodája a gyötrést, a megalázást, a kínzást, a sír felé taszigálást, meg a kiirtásom szándékát. Mert mit akarok, vághatják pofámba a gyilkosok, meg a gyilkosok utódai, gondoltam már a Fehérvári úton, és a pofámba is vágják, hát élek, a kurva anyámat.

Igen, élek, merült fel bennem. És tényleg élek.

Anyám többször elmesélte, hogy puszta véletlenségből sikerült életben maradnunk, a bili miatt, melyet a hátamra kötözött. Ugyanis mikor meglátott engem, mint kis kölköt, így, bilivel a hátamon az az illető gyilkos, akitől függött, ki kerüljön jobbra, ki balra, a megölendők csoportjába, a röhögéstől csaknem megszakadt, és kegyesen intett, a gyerek és az anyja egyelőre mehetnek jobbra.  Az a bili ott, a tetthelyen, mint magánvécé szolgált nekem, mesélte anyám, nehogy, hasonlóan egy kutyához, mégis csak egy úri gyerekről lett légyen szó, az út szélére kelljen csinálnom, mivel nem értem fel az undorító, bűzös latrinát.

Nem ment ki a fejemből a bili, ama kopasz kisfiú hátán lévő bili. És elképzeltem egy értekezést a biliről, egy nagy-nagy értekezést, amit írnék. A bili mibenléte, sőt a biliség megragadása, a bili mint olyan, ez volna, gondoltam, az értekezés tárgya. Egyszerűen a legközkeletűbb fogalmakkal operálnék, tudattam magammal, mint az ürítés forradalma, ellenforradalma, illetve reformja, ellenreformja, kopernikuszi fordulata vagy paradigmaváltása. Utánanéznék, milyen hatással volt például a himlőoltás vagy a plutóniumbomba a bili használatának formáira. Tanulmányoznám Mózes, illetve Jézus korát is, használtak-e már akkoriban ilyen kis edényt. Felvetném, milyen változáson esett át a bili, ha átesett, az egyenlőség gondolatának, a szabadság képzetének, a testvériség ábrándjának megszületése óta. Feltérképezném a bilit a felvilágosodás előtt és után, a bolsevik puccs előtt és után, a hitleráj előtt és után és így tovább. Még azt is elemezhetném, hogyan alakította át a biliség lényegét a tudományos tervezés, a tömegízlés változása, a vásárlóerő izmosodása, tulajdonképpen a civilizáció általános emelkedése, beleértve az angol budit, és nem feledkezve meg a sajátos magyar illemhelyről sem. És őszintén be kéne vallanom, hogy még mindig nem tudjuk, hogyan hatott a realizmus érvrendszere, vagy, mondjuk, a dada a biliségre. Mindenképpen szükséges volna megalkotni végre a biliség fogalmát, vélekedtem, elismertetni, mekkora téma, és elismertetni azt is, hogy senki sincs hivatottabb nálam, aki eme szellemi tettet végrehajthatja, nálam, aki egy bilivel alkotott életközösséget valamikor.

És rá kell ébrednem, gondoltam, hogy furcsa dolog történt velem, ugyanis a megrázkódtatások hatására a lelkem testet öltött, a mai napon mindenképpen, és bármennyire furcsa is, ennek lehetőségével igenis számolnak bizonyos híres pszichiáterek, mert szerintük a lélek működhet, szélsőséges esetekben, ugyanolyan szervként, mint mondjuk a szív, annak ellenére, hogy a léleknek nincs testi vonatkozása. Észre kellett vennem, hogy a lelkem mintha akaratomtól függetlenül működött volna, hasonlóképpen tehát a szívemhez, és mint ilyen, minduntalan fittyet hányt az íratlan és írott szabályoknak, szembeszegült azokkal, ha kellett, ha nem, félelemkeltőnek, veszélyesnek, rombolónak, de éleslátónak is mutatkozott. Kénytelen voltam tehát azonosítani a lelkemet a margóra szorultak lelkével, és kénytelen voltam az elítéltek, a kizsigereltek meg az alávetettek lelkével, az öngyilkosokéval, a hajdani rabszolgákéval meg a jelen rabszolgáival, sőt némiképp a rokkantak és a bolondok lelkével is azonosítani, nem is beszélve az életet megváltoztatni akarók lelkéről.

De legfőképpen azt vetette fel a lelkem, és igen megrázkódtatóan, hogy ki vagyok én?

Törekszem belső békére, arról aztán nem teszek le, és ez egyáltalán nem mendemonda.  Ámde sokszor hiába törekszem, mert birtokába vesz a békétlen elvágyódás, amiről szívesen lemondanék.

Egyedül élek, mint már ugye hangsúlyoztam, másfél szobás, a Csurgói úton lévő lakásomban, szerencsére minden második héten Ádámmal, és hát ilyenkor tölt el a belső béke, ilyenkor, ha Ádám nálam tartózkodik, vagyis minden második héten, kiegyensúlyozottságot adva nekem, otthonossá téve a lakásomat, nem engedve, már Ádám jelenlétével sem, hogy úgymond baromságot baromságra halmozzak. Ráadásul meg kell töltenem a különben üres hűtőszekrényemet, mert fiamat nélkülözve nem vásárolok, legfeljebb kenyeret, párizsit meg erős paprikát, nincs semmim, mindenem kifogy. Akad azért mindig leveskockám és tojásom is, érdekfeszítőnek számít az a rántotta, amit csinálok, se hagyma, se só benne, mert néha só sem akad nálam, és mikor ilyesmit eszem, a gyomrom szinte kiveti. Ádámot hurcolom a bogárral, a világoskékkel, cselgáncsozni a Mészáros utcában lévő gimnázium tornatermébe, úszni a Császár uszodába, teniszezni a Budafoki útra, gitározni a Vas utcába, és angolra a Bimbó útra, beteljesítem szépen az apa szerepét, és mikor Ádám néha ellenkezik, hogy unja már ezt a sok elfoglaltságot, hülyéskedve figyelmeztetem, az apának az a feladata, hogy felkészítse a gyerekét az életre, mire Ádám felnevet, hogy milyen érdekes, az osztályfőnök is ilyesmiket állít, csak az apa helyett osztályfőnököt mond. No lám, milyen helyénvaló nevelésben részesítem, mondom. Nevetünk. Szóval magamnál kéne tartanom állandóan Ádámot, gondolom, mert jó hatással van a lelkemre.  

Különben szeretek az új intézetben dolgozni, ahová meghívtak, az elsőből való kirúgásom után, a második munkahelyemen, amelyet hol életvaló, hol élethazug vizsgálónak nevezek magánhasználatra, dolgozhatok fő kutatási témámon. Szeretek bejárni, annak ellenére, hogy a munkatársaimmal sok mindenben nem egyezünk, segíti azonban áthidalni ellentéteinket, mikor felajzva megtárgyaljuk a hírközlési eszközök által bedobott témákat, jókat vidulunk, kutatásainkban meg éppen az ellenkezőjére jutunk, a tespedésbe ütközünk, nem is lehet némelyik eredményünket nyilvánosságra hozni, ámde ezt is élvezzük, és összetartozás-érzésünk erősödik, legalábbis egy darabig.  

Lesz egy barátnőm, Diána, egyelőre ennyit erről.

Szüleimnél, a Jókai téren sokszor eszem, hogy érezzen a gyomrom valami jót is, ámde ilyenkor apám, Frigyes rendszerint javasolja, váljak el végre Emmától hivatalosan is, szabaduljak meg már tőle teljesen, mire várok, egyúttal lépjek le Diánától is, az se való hozzám, és vegyem el egyik barátja lányát, aki jómódú, rám férne már egy kis vagyon, de ha másért nem, azért vegyem el, mert jól jön az, ha valaki van az ember mellett öreg korára, hamar elszalad az idő, jönnek a betegségek, jön a vég, különben is, addig törekedhet az ember egészséges kapcsolatra, amíg egészséges. Mire megragadom az alkalmat, hogy az apám által említett végről és egészségességről ejtsek egy-két szót, kissé megváltoztatva értelmüket, mert arról értekezem, hogy a vég tényleg nemsokára bekövetkezik, ha nem is nálam, hanem az országban meg a világban, ahogy látom, és ha tényleg vannak még egészséges emberek, akkor azoktól talán remélni lehet, hogy véget vetnek a jelen beteg rendszereinek, hogy végre eljöhessenek egészségesebbek. Mire apám rám mordul, ugyan mit akarok mindig és állandóan.   

 Ha Emmával ellenségeskedünk, mert sikertelennek érezzük egymáshoz való viszonyunkat, a barátságunkat is sikertelennek, hát elvágyódom, pedig mindketten szeretnénk már kimászni elkárhozott villongásainkból. Azonban dühünk a másik iránt továbbra is könnyen felkorbácsolódik. 

Ha felszállok az Albertfalva kitérőnél a 18-as villamosra, amely nyikorog, nyekereg, mint általában a budapesti villamosok, vagy a Bornemissza téren a siralmas benyomást keltő 7-es buszra, nem szeretem látni az utasokat. Elhanyagolt férfiak és nők, fáradt tekintettel, idejétmúlt, középszürke ruhákban, kabátokban, színehagyott cipőkben, a több évtizeddel ezelőtti divatot jelképezve, szinte jelmezként, mintha egy akkoriban játszódó filmben látnám őket, néhány fiatal kivételével, akik viszont ízléstelenül, semmiféle határt nem ismerve feltűnősködnek kirívóan divatos öltözködésükkel. A mosdatlanság szaga és a megsemmisültség árad mind a divatjamúlt, mind a divatos utasokból. És mintha semmit sem értenének abból, ami velük történik, szenvtelenül próbálják titkolni a szakadatlan és kínzó bosszúságaikat, feldúlt és tanácstalan voltukat. Mindig kényszerítik őket valamire, születésük óta, ez van rájuk bélyegződve.

Lakásomból, a hatodik emeletről igen festői a kilátás, legfeljebb a csepeli gyárkémények rontják el, mégis csettintenek sokan, mikor megmutatom nekik a balkonról, ahol a virágaim haldoklanak, mert nem locsolom őket. Pedig veszek vagy kilenc különböző növényt, egyfajtából többet is, hozzá virágföldet, és kiültetem a balkonra, mert azt képzelem, teremthetek a betonrengetegben egy kis kertet, amelyet élvezhetek, Ádámra is gondolva, aki, ha nálam tanyázik, egy majomkenyérfát ápol kitüntetetten, és, mint megjegyzi, szeretné megkóstolni, milyen a termése, a majomkenyér, ám csalódás éri, majomkenyérfája elszárad, nem bírja a betonrengeteget valószínűleg. Mire nyár lesz, ráébredek, hogy a balkonommal kapcsolatban hiú reményeket tápláltam, ugyanis ha kitelepedek oda, a párnákkal kibélelt  karosszékembe, nem találok nyugalmat, mert egymás szájába érnek felettem, alattam és mellettem, jobbra is, balra is az enyémhez mindenben hasonló balkonok, azokról aztán zene, főképp alja zene, duma, fütyörészés, veszekedés hallatszik, a bunkóság, a tahóság netovábbjának megnyilvánulásai, mindig megcsap az undorító rosszindulat, az aljaskodás, a másikkal való kibabrálás levegője, idegeimet roncsolván, de ha nem is, akkor is karnyújtásnyira szemlélhetem a többi lakótársamat, hallhatom még a lélegzetüket is, szagolhatom friss vagy áporodott kipárolgásukat.

Felettem, a hetediken kutyát tart egy fiatal pár, nem viszik le, a kutya kénytelen a balkonon végezni dolgát, az ürüléke pedig szépen csordogál le hozzám. Rájuk szólok, tombolok. De azok, vagyis a fickó, aki alacsony, ronda, csontváz ürge, különben küldönc, meg a párja, egy lilára festett hajú, látványosan koszos némber, aki mosodai alkalmazott, nem veszik figyelembe, sőt kiröhögnek, eszement, bogaras, kivénhedt seggfejnek tartanak. Megfenyegetnek egy félig szakadt és piszokfoltos papírra írott, vesszőt nem ismerő levélben, szó és betű szerint: „Ide figyúz  gecikém kutyahugy  és kutyaszar jár neked mert teneked  hugyos és szaros az aggyad  hozzád hasonlókat  mutogatnak mint te a tévé röhejjes  adásaiban te fasz.” És ebben, vagyis hogy a tévé egyes műsorai röhejesek és szemétkedők, egyetértek, viszont azok az adások serkentik azt a fiatal párt, merül fel bennem, hogy ilyen leveleket írjanak. Próbálok fölényeskedni velük, fensőbbségesen viselkedni, eláztatni őket a szomszédoknál, ámde a szomszédok inkább engem tartanak bosszantónak, taszítónak, sőt idegennek. Ez a szakállas, szemüveges farok, egy szerencsétlen seggfej, hallom a mellettem lévő balkonról a rólam szóló véleményt, ráadásul úgy viselkedik, mintha ő szarná a spanyolviaszkot, az újságban is olvasni lehet, hogy az ilyeneket elmeotthonba kéne utalni. Mindeme körülménytől majdhogynem idegbeteg leszek. Ezt tapasztalhatják a házban, mert a közös képviselő megjegyzi, figyeljen már ide, Újhely úr, ugyebár ön szociológus vagy mi, én nem tudom, az micsoda, de annyit sejtek, hogy hát akkor tudhatná, nem kell mindenre ugrani, főleg kutyákra nem, még valami csúnyát gondolunk magáról, használjon olyan nyugtatót, kérem, amilyet hirdetnek a tévéreklámokban, az állítólag beválik az olyanoknak, mint maga. Persze nem válaszolok neki. És próbálok nagy erőfeszítéseket tenni, összeköttetéseket mozgósítani, hogy elvitessem a közegészségüggyel az ebet, hosszasan kell intéznem. Beadványomat, az eredményesség érdekében, az újságcikkekhez hasonlóan fogalmazom, és emiatt szégyellem magam, demagóg leszek, és szégyenkezve elvágyódom. Többé soha nem ülök ki a balkonomra, sőt még pillantani sem szeretek arrafelé, pedig hát hova pillanthatok a szobámból, ha nem oda. Azonban a balkon a továbbiakban nekem érinthetetlen, tisztátalan, szorongással, utálkozással tölt el, nem színtér az számomra többé, és gyilkos ábrándokat szövök, magamban beszélve, hogy majd a felettem lakó pár lakásának ajtajához hugyozok rendszeresen. Önuralmamat elvesztem, és szorongás fog el, ahányszor csak a balkonomra esik a tekintetem. El innen, el innen, ismételgetem magamban, elvágyódom.

Viszont, ha Ádám nálam tartózkodik, megváltozik, mint már érzékeltettem, minden körülöttem, ismét eltölt a belső béke. Megérkezik az iskolából, nyomban az órájára is mutatva, bejelentvén, hagyjam már abba az írógépelést, majd, mikor csúnyán nézek rá, javít, hogy persze, persze, a kutatást meg az írást hagyjam abba. Játszani kell vele, társasozni, sakkozni, kártyázni. Ilyenkor él a lakás, sőt birtokba vesszük, az időjárástól függően, a játszóteret is, ahol még beszédbe is elegyedem a gyerekeiket őrző szülőkkel, a homokozó körül, melynek közepén rönkvár áll.

 Elég sokszor, és átmenet nélkül elzokogja nekem Emma, nekem zokogja el, pedig már sok közünk nincs egymáshoz, hogy nem tudja, mihez kezdjen, kudarcember, semmi se sikerült még neki, semmi nyomot nem hagyott maga után, nem kell senkinek, az írásai meg különösen nem kellenek, akkor sem, ha megjelennek, nem számít ő, ellenségesek vele, bár kimutathatóan vannak nagy, sőt hatalmas indulatai és gondolatai, melyekből kiformálódhatna valami, de megbukik velük, semmissé válnak. Menthetetlen ő, zokogja, javíthatatlanul tehetségtelen, egyáltalán nem létezik ő, egyáltalán nem, ráadásul nem számíthat senkire. Megkérdezem tőle kegyetlenül, mert továbbra sem tudok kibékülni vele, mióta nem élünk együtt, kijelentem neki, unom a művészek, írók sirámait, mérhetetlenül unom. Emma rám sem nézve, szótlanul hagy faképnél. Hülyén viselkedem vele, gondolom.

Diána sokkal felhőtlenebbül él, és ezt szeretem benne, igyekszik könnyedén felfogni az életet, nem is érdekli különösebben semmi, él bele a világba, persze, hogy így tehessen, innia kell, sok vodkát iszik, és az nekem most jól jön.

Kopasz kisfiú, bilivel a hátán

Valami megzavart, mintha bizony látomásom támadt volna, valami afféle.

Minden, de minden feszültséggel töltött el mostanság, az is, aminek nem kellett volna feszültséggel eltöltenie, az is, ami régebben nem okozott feszültséget bennem.  Állandóan hadakoztam a feszültségeimmel, nehezen lehetett elviselni őket, tulajdonképpen a feszültségek uralkodtak bennem és felettem, a feszültségek uraltak, karöltve az igen elszabadult érzelmekkel, érzékenységgel, szomorúsággal, megbántottsággal, kuszáltsággal, a magamból való kivetkőzés szenvedélyes, hogy úgy mondjam, játékával, karöltve a képzeletem hiteltelen furcsaságaival, a túl heves izgalmakra vágyódással, vagy éppen a csendes elvonulással, a feltűnő elvonulással. Feszültségeim ráadásul telítve voltak megannyi veszélyes önrombolásra biztatással, erre is ráébredtem, és sikertelenül próbáltam rendszabályozni.

Az egyik hajnalban felriadtam álmomból, egy olyan álomból, amely megterhelt, igen-igen megterhelt, egy szerdai napon, hát csendesen kikeltem az ágyamból, a könyvespolchoz botorkáltam a félhomályban, hogy rátaláljak, az álmom útmutatása szerint, egy könyvre, amely gazdagon volt illusztrálva fényképekkel, és amely valahol hátul és magasan feküdt a fehér-barna polcrendszeren, olyan magasságban, ahol sosem keresgéltem, és mégis oda nyúltam, valami sejtéstől vezéreltetve, egyenesen oda, ahová kellett, ahhoz a könyvhöz. Nem lapoztam bele azóta, hogy kiadták, kisgyerekkorom óta, el is lepte a vastag por. És aztán mintha áram ütött volna meg, mikor odalapoztam a könyvben, egyenesen oda, egy fotóhoz, amelyen, emlékeim szerint, egy kisfiú, három- vagy négyéves forma, rongyokban, mezítláb, kopaszon, egy csontvázszerű kisfiú tekintett rám űzötten, hátára egy bili kötözve, nem tévedés, egy bili. Egyenesen arra a kisfiúra lapoztam, kopaszra nyírt kisfiúra, akire emlékeztem, hogy azon a fotón van, emlékemet azonban mélyen eltemettem több évtizedig, de most az álmomban előjöttek. A kisfiú mögött egy felnőtt állt, nem, nem, nem is állt, inkább magasodott, vasalt, sötétszürke katonai egyenruhában, géppisztollyal, arcvonásai kivehetetlenek voltak, és én örültem ennek, nem akartam vele szembesülni. Csak néztem és néztem azt a kopasz kisfiút, azt a fejet, azt az arcot abban az albumban, és nem mertem kimondani, még magamnak sem mertem, hogy az a kisfiú én vagyok, hogy magam vagyok az a csontváz, a bilivel a hátamon, magam vagyok az a kiirtásra szánt. Gyerekkoromban, úgy hatévesen, mikor ezt a könyvet először átlapoztam, titokban, mert nem engedték meg nekem, még nem azonosítottam ezt a fotót magammal, egyáltalán nem, az albumban lévő rengeteg borzalmas fotó között, most viszont kénytelen voltam magamra ismerni, hogy én vagyok az a kopasz, csontvázszerű, űzött kisfiú a bilivel meg az egyenruhás géppisztolyossal. Végiglapoztam a könyvet, összpontosítva a fényképekre, és, furcsa vagy nem, azoknak a szörnyűségeket ábrázoló képeknek a látványában, amelyeket a könyvben találtam, semmi különöst nem láttam, nem ráztak meg. Nemcsak azért, mert az ilyen és ehhez hasonló szörnyűségek, borzalmak, ha nem is pontosan ilyenek, megszokott látványok lettek, ezeken már régen túltettük magunkat, meg sem érintenek bennünket, és, mint bevallottam magamnak, engem sem érintettek meg, egyáltalán nem az a számtalan haldokló roncs, és már holt tetem, a csontváztekintetek, vér, agyvelő, gerincvelő, levágott fülek, kinyomott szemek, bezúzott koponyák, rezzenéstelenül bámultam a szenvedés, a megkínzás, a megaláztatás és a halál képeit. Csak egyetlenegy kép érintett meg, amelyiken magamat láttam, a bilivel a hátamon. Érdekes, hogy leginkább a kopasz fejem borzolta fel az idegeimet.

És rájöttem, miért nem bírtam elviselni soha a kopasz fejet, mert nem bírtam, sértett a kopaszság, utálatosnak, félelmetesnek tetszett nekem. Számomra a kopaszság egyenlő volt mindenfajta borzalmas helyzettel. A kopaszság szörnyű, a kopaszság visszataszító, a kopaszság halálra ítélő, gondoltam mindig. Tulajdonképpen a kopaszság, mint a meztelenség egy fajtája, a kiszolgáltatottság jele, gondoltam, és elszörnyedve néztem a kopasz fejekre. Szégyennek, hihetetlen magaláztatásnak, botránynak tartottam mindig a meztelen fejet. Az még hagyján, ha valakinek természetes módon hullott ki a haja, gondoltam, de ha lenyírják, ráadásul erőszakkal, mint az enyémet is annak idején, akkor egyszeriben fegyvertelen lesz, vélekedtem, megfosztódik tartásától, az ellenállástól. Úgy képzeltem, a haj lelki fegyver, általa dacolni lehet még a megsemmisítéssel is.

Ádámra gondoltam, arra, hogy ő nem lesz kopasz soha, nem és nem, határoztam el, nem lehet kopasz, mert azt nem engedem, a fiam nem lehet soha kopasz, az lehetetlen lesz, hogy a fiam egyszer is kopasz legyen, és ha véletlenül kopasznak kell lennie, akkor inkább… de még gondolatban sem folytattam. És persze szó sem lehet arról, hogy a hátára valaha is bilit kötözzenek.

Nevettem, hogy ilyesmiket gondolok, és észrevettem, milyen kínosan nevetek, hát persze, átvettem családomtól a kínos nevetést, ha ugyanis anyám, apám, nagymamám nevetett, akkor kínosan nevettek, az Újhely-család minden tagja kínosan nevetett, hagyománnyá vált ez a kínos nevetés nálunk. Mennyi, de mennyi kínos nevetésben volt részem életemben, meg is jelentek előttem jelenetek, kirajzolódva szépen, amint szüleim és nagymamám bár nevetnek, de kínjukban nevetnek. Mert ugyan, és ez volt nálunk a mondás, minek örüljünk, talán annak, hogy mindentől megfosztottak bennünket, elsősorban emberi méltóságunktól, ember voltunktól, és ki akartak irtani!? És talán, kérdezgettük önmagunktól, annak örüljünk, hogy szinte minden honfitársunk gyűlöl bennünket, és a halálunkat akarja, sőt megmenekülésünk miatt még jobban gyűlöl és akarja halálunkat, hát ennek örüljünk?! Ezt kérdezgettük minduntalan, persze csak a lakás négy fala között, csak ott, és ott is szorongva. Ilyenkor menekültem otthonról.

Ám felfedeztem, hogy nemcsak jómagam, a szüleim és a nagymamám, hanem sokan mások is kínjukban nevetnek, és ez mostanság jellemző, és bár mások is kínjukban nevetnek, gondoltam, másfajta kínok azok, mint a mi kínjaink.

Felötlött bennem minduntalan, ha ily sokan nevetnek kínjukban, vagy egyáltalán nem is nevetnek, akkor változást kéne elérni a nevetésben, és azonnal fő kutatási témámra, a korszakváltozásokra, új kezdetekre összpontosítottam, a második kötetére, az elsőt már éppen befejeztem. Felötlött bennem, hogy témává kéne tennünk, kutatási témává  magát a nevetést, központi témává, körül kéne írnunk, taglalni kéne hatásait, és meghatározni, a meghatározáson is nevetve. Bevezethetnénk a vallomást a nevetésről, vallhatnánk lépten-nyomon, mindig és mindenhol a nevetésről, a nevetésről mint olyanról tarthatnánk beszámolókat, a róla való tudást elmélyíthetnénk, és új, friss tudást szerezhetnénk. Ezzel, a nevetésről való új tudással megerősíthetnénk, hogy a nevetés és az ember egymásból következik, csak az ember képes nevetni, és ha az ember nem használja ki eme különleges, egyedi képességét, akkor nem maradhat ember. Ha ki akarunk mászni jelenlegi siralmas állapotunkból, amiben most vagyunk, nevetnünk kell, mindenképpen nevetni, sőt kacagni, vigyorogni, mosolyogni, röhögni, lehetőleg teli szájjal és persze ösztönösen, igen, ösztönösen, vagy ha nem megy, akkor lehet tudatosan is. Sőt, meg kellene kísérelni, hogy bánatunkban is nevessünk, vagyis nevessünk, ha akadályba ütközünk is, ha nincs is örömünk, igen, ez volna egy igazi változás, korszakváltozás, nevetni öröm vagy tréfa vagy siker hiányában, bánatból nevetni és aggodalomból és sikertelenségből nevetni, nevetni a mindentől való megfosztottságunkon, a méltóságunktól való megfosztásunkon is, sőt nevetni azon is, ha ki akarnak irtani, és persze egyáltalán nem kínosan nevetni akkor sem. Erre kellene törekednünk, de tényleg, mert öröm, siker kevés van, bánat, aggodalom, kín, kiirtás meg sok, és ha bánatunkban, aggodalmunkból vagy kínunktól függetlenül, no meg kiirtásunkon is nevetnénk, nevethetnénk akármikor, és ez bizony valamifajta új kezdet lehetne.

Tavasz volt, mégis egyszeriben fakónak láttam a szüleim nagyszobájába beáramló napsugarakat, mikor felugrottam hozzájuk a Jókai térre, illetve színtelennek érzékeltem, és virágillatot sem éreztem, amit pedig tavasszal mindig érezni szoktam. Lám, gondoltam, az egészséges tavasz sem tud betörni a szüleimhez.

Mi öröm ért benneteket, anyuka, apuka, nagymama, kérdeztem váratlanul, magamat is meglepve, olyan öröm, ami az utóbbi harminc-negyven-ötven esztendőben nevetésre késztetett? Nem gondoltam volna, hogy ezt fogom kérdezni.

Anyám, Ilona nagy szemeket meresztett a kérdés hallatán, és azt mondta, mi jut eszedbe, Gyulám, hát erre bizony nemigen lehet válaszolni, mondjuk például ő maga örült egy-két szép ruhának, cipőnek, vagy talán akkor érte öröm, amikor én megkaptam a diplomámat vagy megkapta a saját diplomáját, illetve korábban, amikor engem felvettek az egyetemre. Tulajdonképpen az örömmel ők, bevallja, csínján bántak mindig, gyanakodtak az örömre, hogy talán az nem is öröm, ha náluk köszöntött be, féltek is tulajdonképpen az örömtől, úgy gondolták, az őket nem illeti meg. Rossz tapasztalatot szereztek az örömről, mert gyenge lábakon állt náluk, gyorsan el is párolgott mindig az örömük. És hát a nevetés, mit mondjon arról, legfeljebb annyit mondhat, hogy ha nevetnek, bizony óvatosan, visszafogottan, sőt savanyúan nevetnek. Eltűnődött aztán Ilona anyám, és azt mondta, valószínűleg azért olyan furcsa a viszonyuk a nevetéshez, mert életük eseményeiből következően illetlennek, nem helyénvalónak gondolják, szinte öntudatlanul, és tartanak attól, nehogy túllőjenek a célon.

Öröm, nevetés, Gyulus, jegyezte meg nagymamám, Rozália, remélem nincs valami bajod, eléggé különös, hogy ilyeneket kérdezel. Majd hozzátette, nem nagyon élhettek nevetéssel, örömtelivel meg végképp nem, mivel nem sok okuk lett volna rá, és ha nevettek is, főképp keserűségükben. Eszébe jut, hogy szegény férje, az én nagyapám, Alfréd, biztosan a pincébe járt, fogalmazta így Rozália, nevetni, mert szegény nagyapámat, és nagymamám elnevette magát, soha nem kapta nevetésen. Megvallja, mondta nagymamám, hogy ő maga meg inkább ordítozott, mint nevetett, ordítozott ezzel a buta, irigy, rabló tömeggel, amely körülveszi és körülvette egész életében, persze csak magában, a szobájában ordítozott és ordítozik. Utálja és utálta ezt a gyilkos tömeget, mert tömegben igenis gyilkos, utálta ezt az egész itteni népséget, gyűlöli, mert mindig félni kellett tőlük, akkor is, amikor úgy látszott, mintha nem kellett volna, ráadásul olyankor kellett a legjobban. Undorító, hóhér tömeg között kellett élniük mindig, szögezte le Rozália nagymama, a szó szoros értelmében.

Frigyes apa felhördült, és rászólt Rozáliára, állítsa le magát, ne traktálja ilyesmikkel az unokáját, vagyis engem, főképpen, hogy ilyen, és ezt a szócskát különös nyomatékkal hangsúlyozta, ilyen jó soruk, mint manapság, sohasem volt ebben az országban. Nekem meg azt mondta, micsoda hülyeség, fiacskám, öröm, nevetés, jellemző rád, hogy ezeken gondolkozol. Aztán feltehetőleg nevelő célzattal hozzátette, azt azért szögezzük le azonnal, volna okuk örömre és nevetésre, és éppen mostanság volna.

Szándékolt hanyagsággal kérdeztem meg, vajon, apuka, megfoszthatnak-e megint bennünket méltóságunktól, kiirthatnak-e megint bennünket?

Vigyázzunk a szavakkal, fiacskám, jelentette ki Frigyes apa támadóan, most, jelenleg, manapság egészen más a helyzet, most nem történhet ilyesmi, most nem bélyegez meg bennünket, nem hoz ellenünk törvényeket a rendszer, most a választóvonal nem köztünk és a többiek között húzódik, hanem egészen máshol van, így aztán akár nevethetünk is mindig.

Akkor vajon hol van, kérdeztem, a választóvonal, apuka?

A választóvonal, ha nem tudnám, válaszolta apám, a kormány ellenségeit különíti el a túlnyomó többségtől, vagyis a kormány  híveitől, úgyhogy örülhetünk és...

Közbeszóltam, ugyan, apuka, bármikor kimondhatják bárkire, így ránk is, és éppen a kormányzat  jellegéből következően mondhatják ki, hogy ellenségek vagyunk. 

Fiacskám, emelte fel a hangját apám, nem hajlandó a lakásában ilyen hangot eltűrni, még a fiától sem, mert nem akar bajt, a falnak is füle van, ezért  kéri, fejezzük be ezt a témát. És ha tudni akarom, akkor, tette hozzá, tudjam meg, ahányszor csak meghányják-vetik a saját sorsukat az ismerőseivel, rokonaival, mindig arra a végső eredményre jutnak, hogy bizony itt és most milyen jó életük van, és…

Megint közbevágtam, tehát akkor nyilván sok a móka, kacagás, apuka?

Ühüm, mondta apám, Frigyes kesernyésen, mondhatja, hogy sok, ha hiszem, ha nem, igen sok.

És ha például, vetettem fel, ismét fenyegetnének bennünket, sőt el akarnának hurcolni, megfosztva mindentől, akkor ellenállna-e, bujkálna-e, megszökne-e vagy teljesítené a parancsokat híven, esetleg…

Fiacskám, hördült fel apám, ha ez a mai kormányzat rendelné el, akkor teljesítené a parancsokat, mert tudná, pillanatnyi tévedés volna eme kormány vezetőinek a részéről, pillanatnyi tévedés, fiacskám, mondta, és egy kis idő múlva úgyis mindent helyrehoznának. Ugyan, Frigyes, csattant fel Rozália nagymama, micsoda hülyeségeket beszélsz… Maga hallgasson, mama, intette le apám nagymamámat, gondoljon az özvegyi nyugdíjára… Frigyeském, kérdezte anyám idegesen, már megint így kell beszélned, újra itt tartunk... Megkérlek, hallgass te is, Ilona, mondta apám, ez a téma nem neked való… A nagyokos vejem, dohogott nagymamám, hát szép kis ország ez, amitől úgy oda van, hányszor javasoltam neki, menjünk el innen… Ejnye, mama, vágott közbe megint apám, fogja már be a száját… Ámbátor, folytatta zavartalanul nagymamám, neki, Frigyesnek, a vejének a kártyázás fontosabb volt, mint eliszkolni, és amikor üzlete lett… Apám közbekiabált, mert már kiabált,  hogy ha nem hagyja abba Rozália, akkor… De nagymamám továbbra is csak kerepelt, azt kerepelte, hogy szegény veje, Frigyes, a marha, úgy gondolta, mivel most már van egy üzlete, mit ugráljon, amikor meg elvették, kétszer is, először azok, aztán ezek… Legyen szíves, mama, menjen be a szobájába, mondta apám ingerülten, és próbálta felállítani, kitessékelni Rozáliát, de Rozália nagymamám nem mozdult, csak mondta, mondta, hogy a veje, mikor állami állást kapott, elkezdett ragyogni a boldogságtól, a hülye, most hogy meg már nyugdíjas lett… A rossz nyavalya törjön ki, mama, kiáltott közbe  anyám is, meg a  pondrós... Inkább egy követ szültem volna helyetted, Ilona, emelte fel hangját nagymamám, egy követ...  És folytatta, hogy szóval  pedig a vejem feltalálhatta volna magát külföldön, de még mennyire, mégis hiába lelkeltem neki, hiába mondtam, Frigyeském, el kéne innen menni... Maga meggárgyult, mama, jelentette ki apám, Frigyes… Jaj, mama, és anyám elsírta magát… Látod, fiacskám, fordult hozzám apám, és nagymamámra mutatott, súlyos agyér-elmeszesedése van nagyanyádnak, és… Szeretnétek ti, csattant fel nagymamám, Rozália, nyolcvanhét éves korotokra ilyen agyér-elmeszesedést, mint az enyém…

Nagymamám hazaér

Megint gyalog indulnak el ketten Évával, másképp nem lehet, vonatok nem közlekednek. Mindenfelé üres tölténytárak és hasznavehetetlen fegyverek milliószámra elhajítva, rozsdás páncélöklök, aknák, kiégett járművek, romba dőlt épületek, vánszorgó emberek. Néha felveszi őket egy-egy orosz teherautó, és valameddig elviszi. Az oroszok szaga más, mint a németeké, ám ők ketten, Rozália és Éva egyformán félnek tőlük, hátha meg akarják őket erőszakolni. De az oroszok, akik nemigen válogatnak, vénséges vén banyákra is rámásznak egyébként, őket békén hagyják, valószínűleg undorodnak tőlük. A haldoklás bűze lengi körül őket. Rengeteg az elhagyott ház, összeszednek, amit tudnak belőlük, ruhákat, ételt, italt, nagymama két damaszt abroszt is, hogy az majd milyen jó lesz, és férfiingeket Alfrédnak, kosztümöt Ilonának, meg saját magának, még egy matrózruhát is nekem, és egy kalapot Frigyesnek. Mindezt el kell cserélnie aztán élelemre az úton, szerencse, hogy van mit elcserélni. És megint szomjaznak, a kutak vize fertőzött. Csapódnak hozzájuk, vagy ők másokhoz, úgynevezett túlélőkhöz. Iszonyatos hullaszag áramlik belőlük. 

Vonat tetején utazva érkezik haza nagymama. Haza? Mitől haza ez az ország még neki? Biztosan az asztal körül kergették, gondolja, hogy hazának nevezze.

Késő este van, Sátoraljaújhely utcái üresek, a csend halotti. Miközben közelít a háza felé, felmerül benne a máglya, egy fenyőerdővel körülvett tisztáson, ahol a meztelenre vetkőztetett nőket és férfiakat belökik, halálordításaik közben, a tűzbe, és ilyenkor a máglya fellobog. Egyetlen embert lát az újhelyi utcákon, azt, akinek át kellett adniuk a cipő- és ruhaüzletüket, Zsuffa nevezetűt. Zsuffa, az a sánta, bibircsókos, vastag szájú, középkorú férfi, elhűl, mikor felismeri nagymamát, persze kell neki némi idő az azonosításra, hisz nagymama harminc kilót ha nyomhat, a bőre sárgásvöröses, repedezett, a haja összeragadva, mereven áll a mocsoktól, tetvek nyüzsögnek rajta, választékos rongyokat visel, és százévesnek látszik. Olyan lehet, gondolja, mint aki most szabadult egy halálgyárból, de tényleg olyan. Hát maga él, Berkiné, kérdezi meglepetten, ingerülten meg idegesen Zsuffa, az üzletünket kisajátító, és önkéntelenül megkérdezi, hogy lehet ez? Tudja, jóember, válaszolja nagymama, éppen kifogyott a gázuk.

Egyetlen hozzátartozóját sem találja otthon nagymamám. A házába nem tud bemenni, elkergetik, azt már más lakja. Mindent elrabolnak tőle, semmit nem kaphat vissza, még a kakasát sem, a gyönyörű, fehér tollazatú, piros tarajú kakasát sem, a kedvencét. A kutyájáról, a Bogárról meg semmi hír.

És miután mi is visszakerülünk, én meg anyám, mi sem kapjuk vissza a házunkat. Tudniillik a polgármester, az a dagadt, vereslő fejű, átható szagot árasztó férfiú veszi birtokba, mindenre ráteszi a kezét, még a macskára meg a tyúkokra is, és elzavar bennünket, eszébe sincs visszaszolgáltatni sem a házat, se semmit, ami a mienk. Mit tehetünk, hisz az államtól, a törvénytől még mindig nem várhatunk semmit, holott már állítólag megváltozott a rendszer. Összeállunk a velünk egy cipőben járókkal, a haláltábort megjárt, hozzátartozóikat meggyilkolt, otthonuktól megfosztott lányokkal, asszonyokkal, beköltözünk egy elhagyatott házba, félig romosba, amely senkinek sem kell. A két szoba közül az egyikben bennünket, a gyerekeket helyezik el, igen utálom, szenvedek ott, sokat sírok, a másik szoba az asszonyoké, anyáké, nagymamáké lesz. Kezdetben matrac nélkül, csak úgy a meztelen sodronyon próbálunk aludni, két ágyon mi, nyolc gyerek, másik két ágyon hat elárvult nő, többen mint a lágerban, élivel elhelyezkedve, egymást időnként lerúgva. Az első éjjel arra riad fel anyám, hogy az arcához valami meleg, büdös tapad, hát egy láb, és a körmök karmolják, megsebzik. Ahogy a halálgyárban. Ha szomjúság kínozza, kibotorkál az udvarra, a kúthoz, igyekszik a tenyerében megtartani a nem is tiszta vizet, nem tudja visszaszerezni egyetlen edényét sem, nekem is a tenyeréből ad inni. Lassanként kerül matrac meg edény is, lesz több ágy is, a szobák csupa ágyból állnak, közlekedni csak az ágyak tetején lehet. Azok a nők, a véletlenül életben maradottak kocsmáznak, és válogatás nélkül, mindenféle férfivel adják össze magukat, hiába szidja meg őket ezért anyám és nagymamám, erre képesek, semmi másra, mint amolyan roncsok, miközben várják a férjüket, vagy már nem várják.

Mi várjuk apámat, várjuk Berki-Brüll nagyapámat meg Künsztler nagyanyámat, nagyapámat. Nemsokára kiderül, hogy már csak apámat várhatjuk esetleg.

Anyám és nagymamám kilincsel a házukért, ám a hivatalokban a szemükbe mondják, a házukat törvényesen veszítették el mindketten, bármennyire is igazságtalanságnak látszik, de csak most látszik annak, a vesztett háború után, a kormányzat, illetve az egész rendszer bukása után, tehát egy bukás, illetve vereség szükségeltetik, hogy igazságtalanságot lehessen mondani. És oda, ahova anyám meg nagymamám került, velem együtt, mint deportált, a haláltáborba, a törvények által került, ahogy érzékeltették velünk, a törvényes rendnek akkor ez, vagyis a mi meghurcolásunk, halálba űzésünk, bár ezt nem mondták ki, felelt meg. Anyám, nagymamám kiborul, és odamondja, hogy, ezek szerint, ők jogtalanul, törvényt szegve éltek túl és jöttek vissza, velem együtt, a törvényt anyám nagyszülei, meg az anyósa, apósa, és valószínűleg az apja, meg a férje, bár az még nem biztos, tartotta be, akik odavesztek, kiirtásuk tehát jogszerű volt, és anyám, nagymamám meg a magam kiirtásának elmulasztása volt jogszerűtlen. Nem mondanak se igent, se nemet erre a hivatalosok, hallgatnak összeszorított szájjal. Aztán kijelentik, arra nincs törvény, hogy visszakaphassuk az ingónkat meg az ingatlanjainkat, viszont van valami friss rendelet, amelynek értelmében elindíthatunk egy eljárást, visszavásárolni a házat, de hát ez, figyelmeztetnek, attól függ, hogy az új tulajdonos elfogad-e pénzt. Pénzért a sajátunkat, és azoktól, akik kiűztek, és ingyen megkapták, miközben a halálba küldtek, azoknak fizessünk, hát ez micsoda, kiált fel anyám, és még dühödtebben kiált nagymamám. Ne kiabáljanak egy hivatalos helyen, intik le őket.

A magyarázat egyszerűnek tetszik, nem szívesen látnak bennünket, halálra szántakat életben. Mérgesek az újhelyiek, legalábbis a többségük, mert lám, ahelyett, hogy a sírban lennénk, megjelenünk élve, és ez kellemetlen, rossz hatással lehet a lelkiismeretükre akaratlanul is. Sőt még van pofánk visszakövetelni, amit elraboltak tőlünk. Miért is úsztuk meg, a fenébe, tükröződik a tekintetekben, látványosan tükröződik. Esetleg még megtorolhatunk mindent. Bocsánatot kérni vagy csak elnézést, ugyan, mit képzelünk, hogy az olyanoktól, mint mi, kérjenek. Nem hozhatunk fel semmi sérelmet, sérülést, megrázkódtatást, szemétséget, méltóságtól és mindentől való megfosztást. Nem hozhatjuk fel, hogy hát, uraim és hölgyeim, maguk a halálba szántak és küldtek bennünket.

Marad anyám és nagymamám a kérincsélésnél, visszakapni, ami a miénk, ez is nagy dolognak tetszik, ezt merni, és kérincsél anyám meg nagymamám megalázottan, döbbenten, görccsel a torkukban, gondolván és mondván maguk között, hogy nem találkoznak egyetlen emberi emberrel sem városukban, Újhelyen, akik együtt éreznének velünk, pontosabban eggyel-kettővel találkoznak.

Mikor az új parlament, a választások után, végre megváltoztatja a törvényeket, és visszakaphatjuk a saját házunkat, mintha minden megváltozna körülöttünk, mintha szánnának bennünket most már, legalábbis úgy tesznek. És jönnek, áramlanak jövő-menők, ölelnek, szorongatnak, hoznak tojást, csirkét, malacot stb. Majd siránkozni kezdenek, hogy minden odaveszett, amit tőlünk kaptak megőrzésre, elvitték a németek, a nyilasok, az oroszok, nem tudnak visszaadni semmit, sajnos. És esedeznek, mentegetőznek, ők nem csináltak semmit, ugye, hogy nem, Rozália nagysága, ugye, hogy nem, Ilona nagysága, ők nem tehetnek semmiről, ugye Berkiné asszonyom, ugye Újhelyné asszonyom. Anyámnak, nagymamámnak siránkoznak, hisz apám, Frigyes és Alfréd nagyapám nincs sehol, és nem is kérdezik meg ezek a jövő-menők, hol vannak.

A gyomrom felfordult, Gyulus, hisz tudom, ki mit csinált, ki mit követett el, mondja nagymamám.

Beállít Heszlényi, magas, erőteljes, jóképű fickó, nagyapám barátja, akinek nagyapám ötvenezer pengőt adott át megőrzésre, és elmeséli, hogy kifosztották, elrabolták a pénzt. De kár, mondja, hogy a legjobb barátja, Alfréd még nem jött meg, mert így Rozáliát kell megkérnie, Alfréd helyett, menjen már ki az ő, Heszlényi majorjába néhány rendőrrel, és szedje össze, ami összeszedhető, mert ő, Heszlényi nem mer odamenni, őt megvernék, de Rozália nyugodtan odamehet; hát Rozália megteszi.

Jön a volt főszolgabíró, az a sovány, kopasz, kedélytelen férfi, sírva-ríva, hogy fel van jelentve, mivelhogy állítólag a gettó, amit az ő közreműködésével állítottak fel, az nem felelt meg az emberiesség követelményeinek, és megkérdezi, Berkiné asszony, hát annyira embertelen lett volna az? Berki úr bizonyára azt mondaná, hogy nem volt embertelen, mondja a volt főszolgabíró, de hát Berki úr még nem érkezett vissza, így Berkiné asszonyhoz fordul, ő bizonyítsa, hogy az nem volt embertelen. Hát Rozália megsajnálja, visszavonatja az ellene való feljelentést.

A volt csendőrök közül is sokan megjelennek, kérve, igazolja őket Rozália nagysága meg Ilona nagysága, addig is, amíg Berki úr és Újhely úr nem igazolhat, távollétükben, igazolja, mennyire jó magaviseletet tanúsítottak. Na, erre csak legyint nagymamám meg anyám, és kész. Viszont, mikor Talabircsuk volt csendőr, az az óriás, hatalmas izmokkal és kis koponyával, kér nagymamámtól igazolást, az a csendőr, akinek vezetésével eszméletlenre verték nagyapámat Kistarcsán, felháborodik nagymama, mivel Talabircsuk azt mondta, hogy csak simogatták nagyapámat, és milyen kár, hogy még nem jött meg nagyapám, mert nagyapám biztosan igazolná a simogatást. Rozáliának ez már sok, és feljelenti. Talabircsuk apósa negyvenezer még jó pengőt ajánl fel Rozáliának, ha futni hagyja a vejét. Rozália nem hagyja. Akkor Talabircsuk, volt csendőr elbujdosik, ám túsznak lefogja az új rendőrség az apósát. Hát előmerészkedik Talabircsuk, mire a rendőrnyomozó megkérdezi nagymamámat, mit csináljanak Talabircsukkal, agyonüssék? Rozália legyint, semmit, majd a bíróság. Talabircsuk megszökik a tárgyalás elől, két évig bujkál, és mire bíróság elé kerül, Rozália sokat felejt, és enyhíti a volt csendőr bűneit.

Hülye, szerencsétlen vagyok és voltam én világ életemben, Gyulus, mondja nagymamám, megérdemlem a sorsom.

Nagymamám erőltetett menetben és kőbányában

Aztán bevagonírozzák megint nagymamát, csíkos rabruhát kap, csalánból készültet, ez már melegebb, sőt még facipővel is ellátják, meg egy új bugyival is. Sokáig utazik, nagyon sokáig, és mintha jobb lenne az úton, a Jóisten legnagyobb meglepetésére, mint magában mormolja, az ellátás. Mikor kiszállítják, észreveszi, ki van írva, Leipzig vagyis Lipcse, ez igen, eigentlich, ismételgeti. Hullákat szállítanak ide nekünk, jegyzi meg az egyik náci őr, aki átveszi  nagymamáék szállítmányát, villogtatva fehér, egészséges fogait, maga is egy hulla, mondja nagymamának, honnan jött? Természetesen Auschwitzból, Krakkó érintésével, válaszolja nagymama. Az jó messze van, mondja a náci őr, és  ráncolja homlokát.

Egy repülőgépgyárba osztják be nagymamát, esztergapadhoz, propellercsavart kell készítenie tizedmilliméter pontossággal, hát szépen megtanulja. Újhelyből valók már nincsenek körülötte, pápaiak vannak, például a Jellinek lányok, apró termetűek, beszédesek, műveltek, és, mint kitetszik, bizakodók, mert már lassanként elfoglalják Némethont az amerikai, angol meg a szovjet csapatok. Egy este, február elején, szokatlan időpontban sorakoztatják fel őket, és a hórihorgas, teljesen kopasz lágerführer közli, hogy az oroszok már Lipcse határában vannak, menekülniük kell, gyerünk.

Csőre töltött fegyverekkel veszik körül és hajtják nagymamáékat, akik továbbra is rabruhát és facipőt viselnek. Hogy hová, fogalmuk sincs. Egy esztergomi lányt, Évát, aki vért köp és vigasztalan, görcsösen sír, nagymama pártfogásába veszi, megfogja kezét és vezeti, mintha az anyja volna. Nincs se ennivalójuk, se innivalójuk, megint nincs semmijük. Télre való ruhájuk sincs, zord az idő, átfagynak sokadszorra. Ha előbukkan valami zöld a hó alól, azt eszik, legfőképpen csalánt, hólében levest főznek belőle. Éjszaka meneteltetik őket, hogy ne legyenek szem előtt, hazai, német szem előtt, nappal  pedig erdőkön át, ne tudjon a létezésükről, akinek nem kell tudnia. Lakott településen csak sötétben mennek át, lopva. Megcsodálja nagymama, még mindig képes csodálni, a szép építkezést, az ápolt, rendezett környezetet, ha éppen nincs lebombázva. Telik-múlik az idő, de ők csak mennek és mennek. Vándorolnak, úgy látszik, céltalanul. Aki nem bírja és lemarad, azt lelövik. Annyira közel érzi a halált nagymama, hogy már ettől kiveri a veríték. Vizük nincs, szerencsére van hó bőven, nagymama csak hólevet iszik, aki pocsolyavizet is, az meghal. Mennek és mennek, nem érti, miért, hova, de mennek.

Egyszer csak változik a helyzet, mert nem kerülnek el egy várost, úgy látszik, már nem fontos, hogy láthatatlanok legyenek. Így érkeznek Drezdába.  Egy pékségből friss kenyér illata száll, megtorpannak jajgatva kenyérért, kiáltoznak kenyérért, mire csoda történik, megjelenik egy pékfiú, és kenyeret osztogat nekik. Valahogy ettől kezdve a náci őrök és őrzők nem lőnek le senkit. Végighaladnak a főutcán, a Zwingernél megpihennek, éppen ott, a híres képtárnál, amely valamikor, világosítja fel nagymamát a Jellinek lányok közül az idősebb, lovarda volt, rokokó lovarda. Barokk ez a javából, vitatkozik a fiatalabb Jellinek lány, és a kertje, nézzétek csak, mondja, keveréke a versailles-i és a római kertépítészetnek, gyönyörű és sajátságos. Tényleg bámulatra méltó, és bámulják önfeledten, bár éhesek és szomjasak, nyomorultak és haldoklók, illetve halálra ítéltek még mindig. A parancsnokhelyettes náci tiszt kitalálja, ha nem is érti, miről beszélnek, és büszkén előadja, mi van a képtárban: Rubens, Tintoretto, Veronese, Giorgionétól a Szendergő Vénusz, Coreggio, Tiziano, sőt Raffaello Sixtusi Madonnája, meg néhány Botticelli. És például Dürer helybéli, vagyis Drezdai Oltára, aztán Holbein, Cranach stb.

Örültem ám, Gyulus, mondja nagymama, hogy a Zwinger lépcsőin pihenhetek, arra gondolva, hogy legalább láthatom, ha csak az épületet is, mielőtt eltávoznék a másvilágra.

Aztán megint bolyonganak, céltalanul bolyonganak, úgy érzi, elájul, és nincs tovább. A gázkamra után vágyom, mondja nagymama Évának, pártfogoltjának, esetleg még egy kőbánya után, ott legalább nem késztetik az embert bolyongásra, és nincs Sixtusi Madonna. Bolyonganak, és visszakerülnek napok múlva, csodák csodája, Drezdába, megint a Zwinger lépcsőin pihennek, mintegy kulturális élményként, amikor amerikai és angol gépek, látják a jelzéseikről, zúgnak elő, és bombázni kezdenek. Rozália és Éva rohannának fedezékbe, de hát hova, a földön kúsznak, körülöttük becsapódások, repeszek, szilánkok, házomlások, kövek, téglák repülnek, jajgatások, vér, holttestek. A bombázás órákig tart. Elborítják őket a törmelékek és a hullák. A fák lángolnak, szétporladnak. Házak omlanak le, tégláik, köveik füstölögnek. Csupasz csontok fehérlenek. A felfúvódott hullák bőre feszes, mint a dob. Mikor érzékeli nagymama, hogy él, és pártfogoltja, Éva szintén él, nagymama azt suttogja, élek, a jóisten legnagyobb meglepetésére, és hozzáteszi, neki legyen mondva.

A vértől vöröslött minden, Gyulus, mondja nagymama, és a Zwinger eltűnt.

Mennek tovább, ha az még menésnek számít, inkább vánszorgás az, szóval vánszorognak, most már csak  ketten, nagymama és  Éva. Az úton fel nem robbant bombák hevernek. Eljutnak egy kisvárosba, Altenburgba, középkori levegőt áraszt, sok toronnyal, szűk utcáiban reneszánsz és barokk házakkal, több tóval, nagy parkkal és várerődítménnyel. Kis paradicsom volna ez, vélekedik nagymama, békében és szabadon, és persze nem Némethonban. Egy gyönyörű domboldalra érnek, festői környezetbe, ahol minden az óceánra emlékeztet, a fű végtelen hullámzása, a hatalmas tengerkék égbolt. Családi házakat látnak, bekopognak az egyikbe, egy nagy darab nő, mintha kutyák lennének, kergeti el őket. Bekopognak máshová is, hiába. Nem törődnek azzal, ha kutyaszámba sem veszik őket. Az ötödik házban végre befogadásra lelnek, egy fiatalabb asszonynál meg az anyjánál, nekik segíthet nagymama és Éva, az állatok körül, szükség van erre, mert a férfiak, a férj meg a fiú a fronton vannak, nem biztos, hogy visszatérnek onnan. Nagymamáék trágyát hánynak, moslékot készítenek, etetik a disznókat, közben a disznóknak szánt krumplit dézsmálják, bár kapnak enni, ha hihető, ha nem, rendesen. Még ruhával is ellátják őket, nagymama levetheti a rabruhát, sőt cipőt is kap. Csak a férj negyvenötös cipője megy rá  megdagadt, sebes, keményedésekkel teli lábfejére. Az egyik reggel a fiatalabb gazdasszony azt kiabálja, hogy a rádió bemondta a kapitulációt, és a Führer öngyilkosságát, vége a háborúnak. Összesereglik a domboldal, van, aki örül, van, aki sír, van, aki viccelődik, van, aki gyalázkodik. Nagymamának valami azt súgja, hogy nincs oka még örülni, mondja is Évának, és hozzáteszi, kétséges, örülhet-e még valaha. Nemsokára német gépek úsznak el fölöttük, és bombáznak, németeket bombáznak a németek. Na, gondolja nagymama, innen ugyan nem menekülsz, Berkiné, Groszman Rozália, ha eddig sikerült is, most nem úszod meg. Rengeteg a halott, mint  rongybabák fekszenek a földön, az a nagydarab nő is köztük, aki elzavarta őket. A házából csak egy ajtó maradt meg ajtókerettel, amely mintha a semmiben egyensúlyozna.

Hallatszik a front közeledésének roppant moraja, jönnek az oroszok. A helybéliek, köztük a jótevőik is, az erdőbe húzódnak, félnek az oroszoktól, de nagymamáéknak azt javasolják, ne menjenek velük, nekik nem kell félni.

Nekivágtunk hát a vakvilágnak megint mi ketten, meséli nagymama. Hol a lombsusogás, hol a madárdal, ezt kérdeztem Évától, Gyulus, mondja nagymamám, mikor egy erdőn haladtunk át, mert nem hallottam, és Éva azt mondta, ő sem hallja.

Elérnek megint egy várost, a nevét nem tudják, nem is érdekli őket, romokban áll, nagy folyó partján, kikötőiben rengeteg hajó van, mind sérült. Leülnek egy padra a folyó partján, és valahogy meghallják, hogy beszélik mellettük, miszerint Theresienstadtban van a gyűjtőhelye az olyanoknak, mint ők, onnan indulhatnak haza. Így aztán csatlakoznak, elindulnak a többivel, el egy haláltáborba, vissza egy haláltáborba, az az ő közegük, gondolja nagymama, de már nem bírják, lemaradnak. Egy hétig bolyonganak ketten, vánszorognak, elveszítik az irányt, nagymama nem érzi már, hogy teste volna, maradék önazonossága is elillan, tévelygő fűcsomónak véli magát. Mire megtalálják azt a volt haláltábort, és átlépik a kapuját, nagymama összeesik, megszűnik számára, ahogy mondják, a világ.

Kórházban ébred, illetve tér magához, a mellette lévő ágyon Éva fekszik. Az ablakon keresztül azokat a barakkokat láthatja, amelyekhez hasonlókban hónapokig halálra kínzottként sínylődött. Az osztrák Theresienstadt, a cseh Terezín, kis határváros, fénykora a Monarchiára esett, osztrák helyőrséggel, kaszinóval, a kettős fasorral övezett főterén térzenével, sörözőkkel, ahol a helyi, híres serfőzde söreit mérték a fénykorban, és a híres osztrák kedélyesség csinált és természetes fajtája hatotta át, tudja meg nagymama az egyik ágyszomszédjától, akinek le kellett vágni mind a két lábát. Látszik egy tizennyolcadik századi erődítmény, amely egykor bevehetetlen hírben állt, éppen az Eger és az Elba összefolyásánál. Felsorolja ez a nyomorék, kimutogatva az ablakon, hol, merre működött  az erődben még néhány hete is a kötszerműhely, a táskakészítő, a díszműgyártó, a fatalpcsináló, a csillámkőhasító, a nyúlszőrnyíró, a tintaportöltő, a ruhafoltozó, a nyűttesleadó, a rongytároló, a társasjátéküzem, a könyvgyűjteményező, a krumplihámozó, a csonthasznosító, a matracnyilvántartó. Elmeséli, hogy a nyugati szövetségesek küldöttségének, amely a haláltáborok létéről vagy nemlétéről akart megbizonyosodni, átdíszletezték a várost, olyanná, mint valamikor a Monarchiában volt, még térzenét is adtak, és a nyugatiaknak igen tetszett, és megnyugodva távoztak.

Érkeznek mindenféle hivatalos küldöttek ajánlatokkal, hogy jöjjön nagymama ebbe az országba meg abba, befogadná ez az ország meg az, leginkább Svédországot javasolják, és olyasmit papolnak, hogy ők, nagymamámék, mint akik kiirtandó áldozatokból híres túlélők lesznek, igen nagy erkölcsi erőt képviselnek. Ki sem nyitja a száját nagymama, nem hajlandó válaszolni egyetlen kérdésre sem, amely a múltjára vagy a kilétére vonatkozik. A nevét sem árulja el. Makacsul tagadja azt is, hogy magyar volna. Hallgat, amikor az orvosok azt kérdezik, hogyan keletkeztek a sebei, miért nem tudja kinyújtani a tenyerét, mióta dobog alig érezhetően a szíve, miért kevés a vére, miért sántít, miért kezd el ordítani csak úgy, és mitől nem működik rendesen egyetlen szerve sem. Kedve lenne megmondani, de nem mondja, hogy a testi felbomlása semmi a lelkihez képest. Valami hihetetlen harag gyülemlik fel benne, és odamondja, még nem éltem túl, a kurva anyátokat, és nem is biztos, hogy akarok. Azoknak vágja a fejéhez, akik vétlenek és segíteni szeretnének rajta. Ne beszéljen így, figyelmeztetik, már minden jó úton halad. Jó úton, kérdezi, miféle jó út lehet még?! Mikor felkelhet, viszont nyomban indulni szeretne haza, neki legyen mondva, gondolja, a haza, de hát mi van akkor, fut át rajta, ha várják, várja a férje, a lánya, az  unokája, vagyis én, meg a veje.

Nagymamám Auschwitzban

Kettős szögesdróttal körülvett, óriási területet lát nagymama őrtornyokkal, géppuska-fészkekkel, meg rengeteg, ideiglenesnek látszó, visszataszító, hatalmas épülettel, a kapun felirat: Arbeit macht frei. Lát még olyan építményeket, amilyeneket még soha, kéményeik füstöt okádnak. A Shutztaffel alakulatainak sorfala között menetelnek, tömegben menetelnek nagymama és nagypapa, rengetegen, különböző országokból, nem is tudja felfogni nagymama, honnan került ide ennyi megszámlálhatatlan szerencsétlen. Szól a zene, vidám zene szól, roppant nagy a csinnadratta, mint valami cirkuszban, közte az ismerős Karády számok, nyilván, mert a túlnyomó többség magyar.

Felidéződtek bennem, képzeld, Gyulus, mondja nagymamám, Karády Katalin filmszerepei, slágerré vált énekszámai, és maga Karády, mint bálványa a magyar úrinőnek, Karády, kinek öltözködését szívesen utánoztam, hát fütyülni is kezdtem egyik számát: Soha ne mondd, hogy vége…

A tömeg egyre sűrűbbé válik, lökik, tolják, nyomják nagymamámat és nagyapámat előre durván, durvábban és még durvábban, ők meg másokat löknek, tolnak, nyomnak durvábbnál is durvábban, miközben hallják a hangszóróból az ordítást, gyerünk, előre, hát mennek és tapossák egymást, és előre. Tapossák, letapossák egymást. És harsogják a hangszórók, hogy víz, hogy nemsokára vízhez érnek, lehet inni, tartsák az irányt, mert az a víz iránya, amerre menniük kell, hallatszik a hangszórókból, víz, víz, irány a víz, erre, erre, víz, ordítja a hangszóró, wasser, üvölti a hangszóró, mindjárt ott lesznek a víznél, lesz wasser, annyit ihatnak, amennyit akarnak. És ők mennek, nyomakodnak a víz felé, mint szomjas állatok, arra, amerre jelezve van, több ezren, tízezren, úgy látszik, tudható, hogy csak vízzel kell kecsegtetni őket, és akkor engedelmeskednek. Hosszú sorokban, széles hullámokban nyomulnak, azt gondolják, a víz felé. Nagymama kézen fogva menetel nagypapával, görcsösen kapaszkodva, a nagy tülekedésben, egymásba. A Stern házaspár hasonlóképpen összekapaszkodva, és szorosan mögöttük tolakszik, nem szeretnének lemaradni.

Megtorpan a tömeg hirtelen, egy csomó egyenruhás német állja útjukat, mustrálnak, és üvöltve irányítanak, férfiak balra, nők jobbra. Parancsolják, és szétválasztanak, mese nincs. Nagypapát elrángatják nagymama mellől. Hát elbőgöm magam, meséli nagymama, üvöltve bőgök, nagypapa szintén bőg, Sternék is, szétválasztva, bőgnek. Nem akarja elengedni nagypapát nagymamám, fogja, húzza vissza, kapaszkodik belé, üvölt, mire az arcába korbácsolnak, mit képzel, ordítják a náci fegyveresek, nők együtt férfiakkal, persze csoportban akarnak baszni. Ejnye, harsogják a fegyveresek, jellemző rájuk ez az undorítóság, hisz ők olyanok, mint az állatok. Nagymama a földön fetreng, kúszna nagypapa felé. Nagyapámnak még sikerül elmondania az áldást, amit minden péntek este elmondott, de már csak távol nagymamától, az óriási, nyomakodó, zsivajgó, megnyomorított tömegben sodortatván, nagymamám számára már alig is hallhatóan. Áldjon meg téged, Rozália, az Örökkévaló, és fordítsa feléd tekintetét. Akassza fel Kozarek, a hóhér az Örökkévalót, ordítja Rozália.

Ezt ordítottam, Gyulus, akassza fel Kozarek, a hóhér az Örökkévalót, bizony ezt, mondja nagymamám.

Gyerünk, gyerünk, hallatszik az üvöltés a két S-sel megjelölt fegyveresek sorfala közül magyarul is, németül is, hát miért nem sietnek, nem akarnak inni talán, erre van a víz, és mutatják, merre. Megy, tolakodik, nyomakodik nagymama, amerre jelezve van a víz, a víz felé tovább és tovább, nyomakodik a hihetetlen tömegben. Összekapaszkodik Valival, most Valival kapaszkodnak össze, nem lehet megkülönböztetni őket, nemcsak mert ikertestvérként hasonlítanak, hanem mivel egyformán vannak kivetkőzve önmagukból. Ráadásul a szomjúságtól mintha még a vér is száradóban lenne az ereikben. Mennek és nyomulnak és nyomakodnak, taposva a másikon, hiába, csak nem akarnak a vízhez érni.

Útjukat állják ismét, most fehér köpenyesek, a férfiak orvosnak festenek, ápolóknak a nők. Az egyik orvos magas, sovány, puha arcú, vizsla szemmel tekint szét, mustrál alaposan, szakértően. Megkérdezi, ti talán, mutat Rozáliára és Valira, azt akarjátok elhitetni, hogy ikrek vagytok? Magyarul kérdezi, nagymama kapcsol, és gyorsan rávágja, pardon, uram, mi nem elhitetni akarjuk, kérem szépen, mi tényleg, megsúgom, ikrek vagyunk. Fogalma sincs, miért gondolja, hogy ezt kell mondania, halványan azért feldereng benne, hátha előnyük származik ebből, a hasonlóságukból, például együtt maradhat Valival, legalább vele. Úgy legyen, jegyzi meg a fehérköpenyes főnök, továbbra is magyarul, mert ha hazudtok, akkor… de nem folytatja.

Ikrekkel teli barakkba terelik kettőjüket. Mindenhol barakk, csupa barakk minden, amerre csak ellátni, tele barakkal, és a barakk, mint hamarosan rájön nagymama, tulajdonképpen egy föld feletti tömegsírgödör, vagyis építmény élőhalottaknak szánva.

Ritkaság élőhalottnak lenni, Valikám, mondom Valinak, ezt mondom, Gyulus, meséli nagymamám, nem lehetsz eléggé büszke, Vali.

Kapnak vizet, ihatnak és isznak, levegőt sem akarnak venni ivás közben, annyira, hogy fulladoznak, de nem ihatnak annyit, amennyit szeretnének, amennyire szükségük volna, mindenesetre ihatnak. Látva, hova kerültek, látva a sok egyforma ikerpárt, gyerekeket is, öregeket is, minden korosztályból, hát nevetgélnek, képesek még nevetgélni, hogy sikerült beadni, és milyen talpraesetten, miszerint ikrek volnának. Gondolják, kivételezettek lesznek, és felvidámodnak, remény van bennük, remény, már megint remény, még mindig remény, hogy majd jobb bánásban részesülnek, talán még a férjeikkel is találkozhatnak. Szép az élet, gondolja nagymama. Zongora sajnos nincs, mondja Vali komolykodva, ő ugyanis zongoratanárnő. Bírd ki most az egyszer zongora nélkül, jegyzi meg nagymama.

Egy miskolci ikerpár téríti észhez őket, két harmincas nő, karcsú, kékszemű, szőke, és egyformán ideges, feszült, elgyötört, tele sebekkel, mondván, inkább sírjanak, ez itt Auschwitz, különben egy lengyel falu, Oswiecim, így hívják, azt hiszik, de nem biztos, ők már nem tudnak és nem is akarnak semmit sem megjegyezni. Nemrégiben még csupán csak fekete földeket és fűzfákkal meg szegényes, apró parasztházakkal szegélyezett földutakat mondhatott magáénak ez a település, most viszont erősen épül. Barakk barakk hátán, felújítják a krematóriumokat, a kemencék béléseit kicserélik, a kéményeket vaspántokkal erősítik meg, óriási égetőgödröket ásnak, szaporítják a gázkamrákat, és az ezeket kiszolgáló személyzet létszámát, mint hírlik, négyszeresére emelik. Nem értik, sem Vali, sem nagymama, meg kell nekik magyarázni, mi a krematórium, mire szolgálnak a kemencék, mit égetnek a gödrökben, és mit jelent a gázkamra. Nem akarják elhinni, azt gondolják, rémisztgetésben van részük, és irigykedés céltáblái a furcsán jó kedvük miatt. Talán nem látnak a szemüktől, kérdezi a miskolci ikerpár, mekkora füsttengerben úszik az egész környék, a napot is elhomályosítja. Látják, most már látják. És megérzik az égett csont és hús émelyítő bűzét, annyira, hogy azontúl folyton hányinger kínozza őket. Igyekezzetek mindig szélárnyékba, kapják a jó tanácsot. Mostanában hihetetlen sokan érkeznek, tízezrek, százezrek, meséli a miskolci ikerpár, főleg honfitársaik, magyarok, és a személyzet, amelyik fogadja és helyükre tereli őket, a végkimerülés szélén áll, dühödt, és ennek bizony következménye lesz.

Hát igen, nemsokára két S-betűvel megjelölt fegyveresek rontanak be, ordítanak, hogy kurvák lányai, gyerünk, kifelé, kutyavérűek, gyerünk. Meztelenre vetkőztetik őket, majd fertőtlenítés következik valami borzalmas szagú fürdőben, ahol nagymama hányni kezd. Teljesen kopaszra lesznek nyírva, a szőrt leszedik, tetvetlenítés ürügyén, minden testrészükről. Pucéran hajtják ki őket a szabadba, éppen erős szél fúj, csípi nagymama bőrét. Úgy érzi magát meztelenül, mint egy áldozatra előkészített állat, tehetetlen prédának, aki oltalom nélkül maradt, úgy érzi, hogy ő egy csupasz, földön csúszó féreg, úgy érzi, mintha elmetszenék az inait és az idegeit.

Még a meztelen testünk is egyforma volt, a Valié meg az enyém, meséli nagymamám.

Ócska, büdös ruhákat osztanak ki nekik, nagymamának egy térdig érő, szakadt selyemrongy jut, ami semmitől sem véd, mindene ki van belőle, és, megjegyzendő, egyetlen bugyija van. Itt aztán jó dolgotok lesz, ordítanak a két S betűs nácik röhögve, itt majd jól kipihenhetitek magatokat, és kulturálódhattok. Számot tetoválnak rájuk, nagymamára a 21088-at, ezentúl ezen a számon szólítják, billoga van, mint a marhának. Sokkal jobb, gondolja, hogy ő egy szám, így nem veszik a szájukra a nevét a gyilkolók.

Az orvosok közül egy magyar, megtekinti Rozália és Vali testét, mér és vizsgál rengeteg műszerrel, elképesztően gazdag a műszerezettség, a felszereltség. Legyenek büszkék, adja elő a magyar orvos, mert kísérleti alanyai lehetnek a felsőbbrendű ember szakszerű kitenyésztésének, és az alsóbbrendűtől való megkülönböztetése tudományos kidolgozásának. Vért vesznek tőlük, bőrükből mintákat, megvizsgálják minden porcikájukat, elsősorban a szemüket, és beígérik nekik, hogy majd Vali bal szemét beültetik Rozália bal szeme helyére, a Rozáliáét meg a Valiéba, ugyanis meg akarják tudni, hogyan viselkedik az egyik iker szeme a másik ikerben. Ezután majd megfertőzik őket bacilusokkal, és megvizsgálják, mennyire reagálnak azonosan és különbözően. Doktor úr, mondja nagymama a magyar orvosnak, ha édesanyánk tudta volna annak idején, mi vár ránk, akkor inkább két követ szült volna helyettünk. A magyar orvos nevet, és azt parancsolja, Vali is mondjon hasonlóan megnevettető dolgot, mert ha ikrek ők, akkor a másiknak is tudnia kell mondani. Vali nem tud, és az orvos gyanakodni kezd rájuk, hogy talán nem is ikrek. Nem szeretnénk a bőrötökben lenni, jelenti ki a miskolci ikerpár, miután Rozália és Vali elárulják, hogy nem ikrek.

A miskolci ikerpár megmagyarázza, hogy ha kiderül a hazugságuk, az végzetes lesz a számukra, ne várják be, szökjenek meg innen, az ikerbarakkból, annál is inkább, mert a véletlen Rozália és Vali javát akarja, mivel éjszaka, három percre, mint tudomásukra jutott, ki lesz kapcsolva az áram, javítás végett, tehát a szögesdrótban sem lesz, és sötétbe borul minden. Éjfél körül valóban kihunynak a fények, az őrtornyok géppuskafészkeiben sem látszik világosság. Megfogják egymás kezét, Rozália és Vali, szaladni kezdenek a sötétség leple alatt, átbújnak az éppen áramnélküli szögesdróton, még mielőtt a fényszórók, hatalmas, vakító sugarakat vetve újból kigyulladnának, sikerül átrohanniuk a szomszédos blokk területére, amely, a miskolci ikerpár szerint, magyarországi női deportáltakkal van teli.

Kaland az élet, Gyulus, ezt mondtam közben Valinak, aki vacogott a félelemtől, meséli nagymamám.

Besurrannak a legközelebbi barakkba, és a koromsötétben próbálnak tájékozódni. Emeletes priccseken alvó, szuszogó, hánykolódó, szenvedő, nőnek egyáltalán nem kinéző nőket látnak. Egy sarokba leguggolnak, és úgy, guggolva töltik az éjszakát. Lapuljunk csak egyelőre, Vali, mondja nagymama, akár úgy is, mint szar a gyomban. Reggel kiderül, hogy tényleg magyar itt mindenki, sőt ismerősökre találnak, sok újhelyire, például Grósz Fülöpnére, egy ecetgyáros feleségére, akinek bőre, kövérsége elvesztésének okán, ráncolódva, és a ráncok között mocsokkal telítve redőzik lesoványodott testén. Milyen jól néztek ki, jegyzi meg Grószné, Shutztaffel-kurvák vagytok? Ugyan, nagymamakorban, Grószné, feleli nagymama, ikrek vagyunk inkább. Felejtsétek el, itt ez nem megy, mondja Grószné, aki úgynevezett régi-csont itt, és mint ilyen, védőszárnyai alá veszi Rozáliát és Valit, mint úgynevezett új-húst, legyen kettővel több híve, hisz a több hívő több előnyt biztosít egy régi-csontnak, akinek előjogai vannak az új-húsokkal szemben, például lavórból lehet kettő is neki, mert akinek csak egy van, annak abból kell ennie a levest, abba kell ürítkeznie, és mosakodnia is abban kell. Grószné üzletet köt a kápóval, Rozália és Vali érdekében, hogy ha a kápó elintézi, legyen Rozáliának és Valinak is fejadagja, akkor cserébe a kápó, kiugró és kisebesedett pofacsontú, kidülledő szemű nő, Rozália és Vali fejadagjának felét megkapja, persze csak akkor, ha nem derül ki, hogy a blokk két szökevénnyel gyarapszik. Az üzlet megköttetik, ráadásul a kápó még priccset is szerez nekik, ha csak egyet is kettőjüknek. Grószné felvilágosítja arról is nagymamát, hogyan lehet jobb ruhát és cipőt szerezni, ám hiába, mert az nem sikerül; és hogyan lehet lopva élelemhez jutni, de az sem igen megy; és hogyan lehet kitérni a legnehezebb munkák, meg a tábort őrző fegyveresekkel való, gyakran halálos kimenetű találkozók elől; és hogyan lehet esély túlélni a betegségeket. Beavat a napirendbe, elmondja, kik a felügyelők, és azokon meg a kápókon kívül, kiknek kell még engedelmeskedni, hát, ha jót akarnak, akkor az írnokoknak, a munkavezetőknek, a sepregetőknek, a mosogatóknak, az éjjeliőröknek, a tetű- és ruhaellenőröknek, a küldöncöknek, a tolmácsoknak, az ágyvasalóknak, meg még a csicskásoknak is. Rozália és Vali is lehet akármelyik majd idővel, biztatja őket Grószné, ha megbecsüli magát. Még azt is elárulja Grószné, miképpen lehet kanalat szerezni. Tudniillik kanál nincs, az új-húsok egyáltalán nem kapnak, tehát lefetyelve, kutyamód ehetik csak a levest, viszont Grószné, mint régi-csont, újabb üzletet köt, most az egyik mosogatóval, megtermett, koromfekete hajú asszonnyal, kinek lába mintha üszkösödne; megállapodnak, hogy Rozália és Vali átadja kenyér fejadagja felét három hétig, kanál ellenében, amit aztán persze jól el kell dugni. Miután pedig a kápó agyonveri az egyik társukat, hát Grószné megszerzi annak lavórját, így lesz nagymamának második lavórja. Pár nap múlva, nem lehet tudni, mi okból, a kápó megragadja nagymamát, és szitkozódva, te, kibaszott kolerás, nekilöki a falnak, mire nagymama sípcsonton rúgja, de az inkább neki fáj, hisz mezítláb van. A kápó felüvölt, nagymamát földre dönti, a torkát kezdi szorongatni, figyelve nagymama arcát, és addig fojtogatja, amíg az ájulás jeleit nem látja rajta, akkor elengedi. Örülj, Rozália, hogy megúsztad, mondja Grószné, meg is fojthatott volna minden következmény nélkül, és ne keress okot, mert a kápó, az kápó, különben ezzel a mienkkel semmi baj, csak frusztrált volt már akkor is, mielőtt ide került, kudarccal, csalódottsággal megvert, beteg ember. Aha, gondolja nagymama, nyilván azért lett kápó, mert ilyen, hát akkor jó lesz, ha ő is ilyen lesz, gondolja nagymama, és azontúl szeretné előadni a frusztráltat, például elhatározza, nekiugrik és elszedi az ételt valakitől, de visszariad.

Hajnali háromkor van ébresztő, toporognak a még éjszakai hidegben, egy szál rongyban és mezítláb, kopaszon a náci legények előtt. Rozália hallja, mikor kijelenti az egyik legény, hirtelenszőke, szemüveges, alacsony a másiknak, egy barnahajú, sörhasúnak, hogy új égetési módszert talált ki. Ugyan, jegyzi meg a másik, nem a módszer a lényeg, hanem hogy jól szórakozzanak, különben még megeszi őket az unalom.

Fekete színű lötty van rendszeresítve reggelire, két deci, ami olyan, hogy napok múlva már nem is akar nagymama sorbaállni érte. Grószné ráparancsol, sorbaállni, meginni, gyerünk, nem elhagyni magad, a hülye fejeddel. Mosakodásra is kényszeríti nagymamát, akkor is, ha jeges, koszos és férges a víz. Délben híg, folyadékszerű valami van állandóan, marharépa meg rohadt krumpli úszkál benne. Este úgynevezett kenyeret adnak, kenyérnek nevezik azt a fekete, ízetlen, kemény masszát, amely nagyon szúrja a szájat, tudniillik téglaformába préselt törekből, szalmából készült. El kell tenni egy részét másnapra, figyelmeztet Grószné, de Rozália és Vali sosem teszik el, nem bírják megállni, hogy ne falják be egyszerre.

Az egyik éjjel veszekedésre ébrednek, veszekedés minden éjjel van, de ez most másfajta, tömegverekedés, ütik egymást, tépik a másik haját, ordítoznak, tudniillik a legtöbb eldugott kenyérnek lába kél. Egyszer csak egy különös kórtól feldagadt, napszítta, középkorú nő nagymamára ront, és azt üvölti, megvan a tolvaj, és üti-veri nagymamát, közben visítva röhög. A kenyereket persze nem találják meg nagymamámnál, nem is találhatják, nem ő lopott. Aki ráfogja, az a nő, az egyik ágyvasaló, utálja nagymamát, naponta kikezdi, mert nagymama képtelen megtanulni, hogyan is kéne a szigorúan szabályozott ágyazási műveletet, a koszos, szaros, hugyos, hányásos, véres matracfélén az ugyanilyen pokróccal elvágólag végrehajtani, sőt nagymama odamondja, őt nem érdekli, ilyen ágyneműt nem rak rendbe. Rozália, súgja Grószné, vigyázz, ez az ágyvasaló egy szadista, kiderült már róla, a másik szenvedése okoz neki örömet, különben is ágyvasaló tudvalevően csak szadista lehet.

Nagymama érzi, hogy fogy a teste, fogy a lelke, fogy az ereje, minden perccel közelebb kerül ahhoz, hogy a válogatásnál jobbra állítsák, mint végelgyengültet, és akkor alászolgája. Egyelőre még balra kerül, lekopogja, Valival együtt balra, vagyis munkára alkalmasnak találják őket, kapnak egy kis haladékot. Jó lesz, ha ő is szadista lesz, gondolja, nem elég, ha csak frusztrált, féljenek tőle jobban, akkor nagyobb esélye van hozzájutni ehhez-ahhoz, és azontúl, határozza el, majd pofonokat osztogat, és azoknak, akik nem tudják már visszaadni, elvéve a kenyerüket, de nem tudja teljesíteni.

Kiterjedt hamukupacokat kell eltakarítaniuk, eltüntetniük mélyen a földbe. Tehát ásni kell, ásnak, elszenesedett testekbe ütközik az ásó, rengeteg elszenesedett hullába. Sír és hány nagymama. Ha még él az a hulla, jelenteni kell, akkor le lesz locsolva benzinnel, tájékoztatja őket a munkavezető, és fel lesz gyújtva. Szép látvány, mikor lángol, biztosan szép, mondja nagymama. Hát bizony az tényleg szép, helyesel a munkavezető. Ilyen módszerek is szükségesek, folytatja a munkavezető, a krematórium nem győzi. Igazán bővíthetnék, ezen takarékoskodni nem érdemes, jegyzi meg nagymama. Bővítik, nyugodjon meg, állandóan bővítik, mondja a munkavezető.

Ahogy ássa a földbe az emberi hamut nagymama, emberek testéből képződő hamut, hát az egyik napon tényleg rábukkan egy eleven, élő emberre, aki az elszenesedett hullák között és alatt próbál lélegezni, próbál életben maradni, de nem mer előjönni a tetemek alól. Lelapátolja róla nagymama a csont- meg húsmaradványokat, és felordít, hogy ez Alfréd, ráismer. Vali, aki mellette dolgozik, leinti, ez nem Alfréd. De, de erősködik nagymama, ez Alfréd, hiába mondja Vali, hogy egyáltalán nem is hasonlít Alfrédra.

És még mondja valaki, hogy nincs feltámadás, Gyulus, jegyzi meg nagymamám.

Motyog valamit nagymama, és sír, összeborul azzal az élő hullával, akit Alfrédnak gondol, a férjének, a nagyapámnak, valószínűleg elveszíti az eszét, ha kis időre is, de elveszíti. Vali, a nagymamám ikertestvérének látszó Vali felkiált, hát jó, Rozália, legyen Alfréd, akit kiástál, és azontúl Alfrédnak nevezik ők ketten. Az élő hulla férfi néma marad, egyik szeme nem látszik, helyén egy lyuk. Grószné javaslatára összeadnak Alfrédnak női holmikat, azokba felöltöztetik, és becsempészik a barakkjukba. Nagymama boldog, odaszól Valinak, ugye milyen jó nő az Alfréd? Az egyik küldönc, szép, tiszta, világoskék szemekkel, ámde megbénult karral, kiszúrja, hogy férfi van a nők között, és feljelenti az Alfrédnak nevezettet, meg Rozáliát, Valit és Grósznét. A két S-sel büszkélkedő legények ájultra verik őket, és az Alfrédnak nevezettet elhurcolják. Ez a feljelentő, ez a küldönc börtönben ült gyújtogatásért, világosítja fel nagymamát Grószné, többször is, beteges gyújtogató, nyilván abban bízott, hogy majd ő gyújthatja fel, jutalomból, Alfrédot. Nagymama azt gondolja, nem elég frusztráltként és szadistaként viselkednie, gyújtogatóként is jó volna, például felgyújtani az árulkodó küldöncöt, és felgyújtani tulajdonképpen mindent, ami körülötte van. Egyik éjjel, miután sikerül szereznie három szál gyufát, felgyújtja a küldönc pokrócát, és a küldöncöt égési sebekkel kórházba kell vinni. 

Nagymamát megbüntetik, olyan osztagba sorolják, amelyik a krematóriumot és a hozzá tartozó helyiségeket takarítja; és úgy kell takarítania, oktatják ki, szépen, gondosan, mintha a saját lakását takarítaná. 

Észreveszi, hogy egy füves térségen, egymástól mintegy harminc-harminc méter távolságra, három betonalapzat van a földbe süllyesztve. Látja, hogy időnként két náci tiszt megáll a talapzatoknál, gázmaszkot vesznek elő az övtáskájukból, és gyakorlottan felhúzzák az orrukra, szájukra. Három zöldszínű konzervdoboz van náluk. Leemelik a talapzatokon fekvő fafedeleket, amelyek nyílást takarnak. Feltörik a dobozok légmentesen záródó tetejét, és a tartalmát, kékeslila, durva szemcséket a nyílásokba szórják. A nyílás egy ólomcső szája, egy csőé, amely üreges oszlopokba fúródik, az oszlopok meg egy földalatti terem keresztgerendáit támasztják. A terem falát és padlóját fehér csempe borítja. A mennyezetről zuhanyfejek lógnak. Olyan ez, mint egy óriási fürdőszoba. A zuhanyfejekből semmi sem jön, ellenben az oszlopok résein át szivárog be a kékeslila szemcsékből keletkező gáz, hidrogén-cianid, tudja meg nagymama, más néven kéksav, vegyesen Zyklon-B-vel, forgószélgázzal, mindez prüszkölve áramlik be, kékes gőzként.

Nagymama eltávolítja az öltözőből, ahol ugye vetkőzni kell, a tetves kacatokat. Felmossa azt a fürdőszobaszerű álzuhanyozót, kisöpri a kemencét, ahol a gázmérgezett áldozatok elégettetnek. Az épen maradt csontokat összegereblyézi, mivel, mint dicsekednek vele a felügyelők, mindent hasznosítani akarnak, a csontokból például nemcsak szappant főznek, hanem eledelt is. Minduntalan hány nagymama, mikor megérzi az égett hússá majd füstté vált emberi test szagát. Naponta látja, ahogy mennek a gázba csoportosan a társai, szép rendben, és valami oktalan harag gyülemlik fel benne irántuk, egy szikrányi szánalmat sem tud kipréselni magából, már nem képes szánalomra. Nem tudom, mit csinálnék, ha a gázba kellene mennem, mondja nagymama Valinak, valószínűleg énekelnék.

Csak Alfréd nagyapa jár nagymama eszében, mi lehet vele. Szeretne megint Alfrédra bukkanni, mert még mindig meggyőződése, hogy Alfrédot ásta ki korábban. Grószné meg is kérdezi, na, sikerült megint kiásnod, Rozália, Alfrédot? Figyelj, Grószné, mondja nagymama, lemetélem az orrodat és bedugom a seggedbe.

Az appelen, az esti számbavételen, amikor fel kell sorakozni, és minden nap, az ájulásig kimerül nagymama, hisz órákat vesz igénybe, hogy kiderüljön, mennyi is a létszám, hiába számolják meg őket sokadszorra, mindig más szám jön ki, pedig a haldoklóknak és az előző appel óta meghaltaknak is ott kell lenniük, és nekik, a hulláknak is ötös sorokban. Eközben nagymama arra gondol, hogyan juthatna egy igazi darabka kenyérhez, hogyan pihenhetné ki a gyilkos munkát, hogyan szerezhetne cipőt, honnan lophatna szappant, de nem emberből készültet. Próbálja tudatosítani, hogy önmaga a legfontosabb, ő az első, ő és ő, majd megint ő, ha meg akarja úszni, és azért is ő, hogy megmentse majd Alfrédot, azután persze Vali következik, kész, passz. Ugyanakkor azt találgatja, hogyan érdemesebb meghalni, a gázkamrában, esetleg koponyára mért ütéstől, vagy végelgyengülésben és így tovább. Egyik appelen, valamelyik két S-sel büszkélkedő, lomha, kövér, tokás, kiszólítja nagymamát, rámutat, és ordítva kijelenti csak úgy, te állat vagy, állat, állat, és röhög. Nagymama ekkor megérti, hogy az áldozatnak kijelöltet azért alacsonyítják le, hogy leendő gyilkosa ne érezze bűnnek megölését, sőt inkább érdemnek gondolja.

A tetű- és ruhaellenőr, vidám képű, középkorú nő, ám mivel az étel nem marad a gyomrában, nem sok van már neki hátra, azzal jön nagymamának, hogy nagy a fejlődés itt, Auschwitzban, mert eleinte a földön kellett aludni, elképzelhető ugye, aztán lettek csak priccsek, de még kettőnek, háromnak is csupán egy jutott, viszont ma már egyedül is birtokolható, tehát mind jobb lesz, és a továbbiakban is így, nem is beszélve arról, hogy kezdetben két napig is eltartott az appel, most csak három-négy órát vesz igénybe, hát így haladunk. Nagy és szép fejlődés tényleg, mondja nagymama, no és a gázkamra, abban semmi haladás? Kuss, ordít nagymamára a tetű- és ruhaellenőr, hogy lehetsz ilyen kurva cinikus, és pofon vágja nagymamát. Nagymama emeli a kezét, hogy visszaadja, Grószné közbeavatkozik. Hagyd, mondja Grószné, ha megütöd, képes feljelenteni és elvitetni, megszerette a nácikat, kimondottan szerelmes a gyilkosokba, illetve a hullákba, mit csináljunk, ilyen, és nemcsak ő, akadnak köztünk mások is, akik ilyenek, hullaimádók. Nagymama leszűri magában, hogy a haláltáborban nemcsak azok vannak előnyben, töltenek be vezető helyeket, akik kudarccal, csalódottsággal megvertek, mint a kápó, nemcsak a mások szenvedésén örömet érzők, mint az ágyvasaló, nemcsak a beteges gyújtogatók, mint a küldönc, hanem a hullákhoz nemi értelemben vonzódók is, mint a tetű- és ruhaellenőr. Ők úszhatják meg a legnagyobb eséllyel; nem nagy felfedezés persze, gondolja nagymama, ilyen az ember. Nem volna rossz, véli, ha ő is vonzódna a hullákhoz, de erre képtelen.

Úgy szerettem volna akkor és ott legalább beteges lopási vágyban elmerülni, Gyulus, mondja nagymamám, ételt lopni, nehogy éhen haljak. Nem sikerült, Gyulus, nem voltam képes lopni.

 

 

(folytatása következik)

Nagymamám a gettóban - 2. rész

letoltes.jpg

Napok múlva egyszer csak megjelenik nagyszüleim kutyája, a Bogár, a gettó kerítésénél, egy gyönyörű, fehér komondor, lefogyva, éhesen, de boldogan, hogy megtalált bennünket, elszökve attól a családtól, ahová nagyapám adta. Kandikál befelé a kerítésen, keresi nagymamámat, nagyapámat. Mikor nagymama meglátja, odarohan, suttogja a nevét, és megsimogatja a kerítésen átnyúlva. Mondja neki, egyem meg a pofádat, Bogár. A kutya dörgölőzik nagymama kezéhez, és sír, igen, sír. Lám, a Bogár szán bennünket, mondja nagymama meghatottan, példát vehetne Bogárról a legjobb keresztény barátnőm, aki, mint meséli nagymama, elbúcsúzván nagymamától, kérte vissza az ajándékait, melyeket az évek során adott, bár azért kissé zavartan kérte. Kérdezte nagymama, hogy-hogy, miért kéred? A barátnő hallgatott, néma csend keletkezett köztük. Mi az, kérdezte nagymama, a szádra ültek? A barátnő arca, miközben se szó, se beszéd otthagyta nagymamát, hideg kárörömöt tükrözött. Szóval megtalál bennünket a Bogár, és nagymama mondja neki, Bogár, ha istent ismersz, hozzál vizet, és ad a kutyának egy vékony palackot, ebben loptak be nekik vizet a minap. Bogár a szájába veszi a nyakánál, és nemsokára megjelenik a palackkal, amely tele van vízzel. Akkor azt mondja neki nagymama, Bogár, ha élve akarsz látni bennünket még, hozzál ennivalót. És hoz, másnap hoz, hoz a hátára felszerelt kis tartóban, hogy ki szerelte fel rá, és ki adta hozzá  az alkalmas edényt, bele meg az ételt, nem lehetett tudni. És azontúl minden nap hoz ételt a Bogár, a Jóisten legnagyobb meglepetésére, mint nagymama megjegyzi, hoz húst, krumplit, főzeléket, még savanyúságot is; nyilván nem kóser az. Dédszüleim nem is akarnak hozzányúlni, ámde  nagymamám hívja a metszőt, állapítsa meg, kóser-e vagy sem, a metsző elkéri a felét, és kijelenti, miközben már habzsolja is, kóser ez a javából, de még mennyire. Na ugye, mondja nagymama a  szüleinek, kik aztán, kénytelen-kelletlen, esznek belőle, ha öklendeznek is. Pár nap múlva a csendőrök észreveszik, mit csinál a Bogár, és egyszerűen lelövik, azt ordítva, így jár minden piszkos zsidrákbérenc kutya, főleg ha magyar fajta, mert az ilyen hazaáruló kutya. Jól tudnak célozni, uraim, ez igen, mondja Rozália a csendőröknek, férfi teljesítmény. Hát kap akkora pofonokat, hogy két alsó szemfoga kiesik.

Te, Gyulus, sírtál, meséli nagymamám, mindig sírdogáltál, és nem voltál hajlandó sem pisilni, sem kakálni, csak a nadrágodba.

Anyám, Ilona kiborulóban van, Szeréna, dédnagymamám, bár alig bír már beszélni, nyugtatgatja, Rozália nagymamám meg ösztökéli, tartsa magát, feladatai vannak körülöttem, és azt mondja anyámnak, ha itt volna az a kosztümöd, Ilona, tudod, az a helyes kis galambszürke, azzal a kék zsabós fehér blúzzal, most divatbemutatót tarthatnál, hogy lám, ilyen a legújabb gettódivat. Nevetnek. Még tudnak nevetni, ha hihető, ha nem. Ignác dédnagyapám és Alfréd nagyapám, a tekintélyesebbnek számító férfiakkal terveket sző, hogyan szerezzenek vizet és élelmet. Nagymama állandóan az ikertestvérének látszó Valival beszélget elmélyülten. Anyám meg levelet fogalmaz apámnak, akiről semmi hír sincs, hogy él-e, hal-e a munkaszolgálatban.

Amikor kissé megnyugodtál, Gyulus, a hasonló korú gyerekekkel futkároztál, meséli nagymamám.

Belátogat a polgármester, aki dagadt, vereslő fejű, átható szagot árasztó, és a csendőrparancsnok, egy szikár, kedvetlen alezredes. A polgármester szónokol, hogy lám, milyen jó dolgot biztosít nekik, zsidrákoknak, hisz egymás közt, közösségben lehetnek, különben nevezhetné új helyüket egy számukra létesített szanatóriumnak is, annyiba is került a magyar népnek, mint egy szanatórium, ha nem többe, legyenek szívesek értékelni. A csendőrparancsnok meg kijelenti, hogy a város lakói felkoncolnák őket, ha nincs ez a gettó, mondjanak hát köszönetet az elkülönítésükért, ami nem más ugye, mint egy szervezett védelem, ám persze csak addig tart, amíg megbecsülik magukat, viszont ebben nem bízhat, hisz a zsidrákoknak fogalmuk sincs semmiféle becsületről.

Ignác dédnagyapám hirtelen felszólal, kikérve magának ezt az aljas beszédet. Azonnal véresre verik a csendőrök, eszméletlenül hever mellettünk, és nekünk tehetetlenül kell néznünk. Nagymama kijelenti, öljük le ezeket a kakastollasokat, amíg nem késő.

Te, Gyulus, sokszor sikítoztál, meséli nagymamám, és mindig vacogtál valahogy, és bújtál anyádhoz, bújtál hozzám, még Szeréna dédnagymamádhoz is bújtál, és továbbra is bepisiltél, és abban a pisis gatyában és nadrágban kellett  maradnod, nem volt másik, felfáztál, és még többet pisiltél be. 

A csendőrök elveszik azokat a vagyontárgyakat is, amelyeket mindeddig még sikerült megmenteni, és a legegyszerűbben sikerült, például viselte a gazdája, ámde most már kiveszik a fülbevalót a fülből, ha nehezen menne, egyszerűen kiszakítják, a fülcimpa véresen, szakadtan lóg; a nyakból a nyakláncot leveszik vagy letépik, az órát a csuklóról szintén, a jegygyűrűt is lehúzzák az ujjról. És vallatnak, gyerünk megmondani, mi hová van eldugva, és odaadni, és aki nem ad oda semmit, mert már nincs mit, azt félig agyonverik, vagy teljesen, hiába magyarázza, nincs neki, mindentől megfosztatott. Maguknak már, ismételgetik a csendőrök, úgysem lesz szükségük semmire. Ezt mondja az a csendőr is, egy dagadtképű, igen izmos, aki magához veszi nagymama kézitáskáját, egyenesen a karjáról, benne egypár maradék pengővel és a családi fényképalbummal. Mondja neki nagymama, főtörzsőrmester úr, ne tévedjen már az istenért, abban az albumban nem az ön családja van megörökítve. Kuss, ordít a csendőr, neked már felesleges ez a táska, felesleges a család, felesleges az album is, és az albumot, nagymama szeme láttára, meggyújtja.

Azt mondtam annak a gyilkosnak, Gyulus, hogy ha tudtam volna, milyen szépen lángol, magam égettem volna el, meséli nagymama.

Már képtelenek uralkodni magukon, képtelenek mind anyám, mind nagyszüleim, mind dédszüleim, veszekszenek egymással csúnyán, undorítón, egymás fejéhez vágnak mindent, minden rondaságot, ami eszükbe jut. A csendőr élvezi. Leginkább azonban némán, magukba roskadva ülnek, illetve eszelősként járkálnak fel-alá.  Ezt kevésbé élvezi a csendőr. Járkálnak, ahol egy kis ösvény támad a földön kupacban heverők között, ott járkálnak, a rengeteg megnyomorított ember között, járkálnak, és ahogy nagymama kifejezi, mint a megveszekedettek járkálnak.

A csendőrparancsnok, miközben lovagló ostorának nyelével elégedetten veregeti csizmáját, kijelenti, hogy mennyivel szebb, méltóságteljesebb az olyanok nélkül a város, mint mi, megtisztulva tőlünk, fertőző testektől, lelkektől, szellemtől. Nagymama nem bír magával, és odamondja, hogy alezredes úr, Kossuth nem így vélekedett, hanem a mifélénk egyenjogúsítása mellett tört lándzsát, mikor városunk, Sátoraljaújhely követeként kezdte meg politikai pályafutását. Kuss, ordít rá a csendőrparancsnok, te, ribanc, mi közöd neked Újhelyhez meg Kossuthhoz, te, féreg, nem veheted szádra egyik nevét sem. Ököllel nagymama arcába vág, akkor kiesik nagymamának két felső szemfoga is.

Az egyik napon, úgy június elején, rekkenő hőségben, berontanak a csendőrök, ordítanak, korbácsolnak, kikergetnek bennünket, ötös sorokba állítva, üvöltözve, hogy gyerünk, gyerünk kifelé, gyerünk, üvöltik, de gyorsan, idő nincs. Szeréna dédnagymamám éppen az éjjel lehelte ki a lelkét, kiszáradt, egyszerűen kiszáradt, Ignác dédnagyapám ráborul a holttestére, tulajdonképpen ráfekszik, erőszakkal kell lefejteni. De nem sír, érdekes, és egyikük sem sír, sem anyám, sem nagymamám, sem nagypapám, hamar bekövetkezik, hogy nem tudnak sírni. Nagymama felveti a csendőrosztag vastagnyakú, kopasz, testes parancsnokának, hogy el kéne temetni anyját. Az ráförmed, mit ki nem talál maga, nem olyan világot élünk, hogyan is képzeli, csodálkozom magán, Brüllné, maga intelligens asszony. Hát éppen ezért mondom, százados úr, mondja nagymama, hogy el kéne temetni, intelligenciából mondom. Nagy pofont kap, felreped az ajka. Dédnagymamám holttestét, a többivel együtt, mert több halott is van, temetetlenül kell hagynunk, legalábbis nem mi temethetjük el.

És megint elveszik csomagjaink egy részét, pedig az már szinte semmi, már sokadszorra fosztanak meg bennünket mindentől. És kergetnek, kergetnek minket, kergetnek végig Újhelyen keresztül.

Anyám és jómagam egyszer csak eltűntünk, meséli nagymamám, eltűntünk a szeme elől, meg  Alfréd nagyapám és Ignác dédapám szeme elől, a szemük elől, meg apám szülei, Künsztler nagyszüleim hasonlóképpen eltűntek, hát kérdezgeti is nagymama a csendőröktől, hol a lánya, hol az unokája, hol vannak Künsztlerék, kérdezgeti, de a csendőrök csak röhögnek, és azontúl nagymamának fogalma sincs, mi történt lányával, Ilonával, és unokájával, velem, sem arról, mi történt apai nagyszüleimmel.

Csak fátyolosan látja nagymama az utat, amelyen futtatják, mint egy kutyát. Futnak, elesnek az ütlegektől, feltápászkodnak, és futnak tovább, megint elesnek az ütlegektől. Felrémlik az utcán nagymamának sok arc, közömbös, vagy ujjongó, esetleg komor arcok, ám senki sem tesz egyetlen, őt, őket védő mozdulatot véletlenül sem, senki. Kiderül, hogy a vasútállomás a cél, a csendőrök oda hajtják őket, ahol németek, vagyis a Shutztaffel egy alakulata, amit csak két nagy s-betűvel szoktak jelezni, vár rájuk, és marhavagonokba kergetik fel őket, egy vagonba ötvenüket, nyolcvanukat is, tényleg mint az állatokat, ordítozva, korbácsolva. Korbácsolják, aki nem képes felmászni, mert öreg, mert beteg, mert legyengült, vagy gyereket cipel, azt véresre korbácsolják, vagy ha nem mozog elég gyorsan. Ignác dédapám, aki egészséges öregemberből már mozgásképtelen vénséggé vált, nem hajlandó fellépni a vagonba, hiába noszogatja Rozália és Alfréd, hiába győzködik, nem hajlandó, ő marhavagonba nem, ő ember tudniillik. Felemeli hangját, hadonászik, kiabálván, hogy utolsó gazemberek, gyilkosok, az Örökkévaló figyel benneteket. A csendőrök és a Shutztaffel emberek puskái szegeződnek rá, lövedékek hatolnak belé. Nagymama ráborul az apja, a dédapám tetemére. Majd feltápászkodik és odalép a csendőrosztag parancsnokához, mondván, képzelje, százados úr, az asztal körül kergettek engem, hogy apámat eltemessem, annál is inkább, mivel anyámat nem temethettem el, hát szóljon hozzá. Korbácsütéseket kap, kiterül apja holtteste mellé.

Van sírja dédszüleidnek, Gyulus, hát hiszen tudod, mondja nagymamám, állítottunk nekik, csak nincs benne semmi, senki.

Bezárul a vagon ajtaja, a marhaszaros vagoné, préselődnek szardíniaként egymáshoz, akár egy konzervdobozban, vagy még annál is zsúfoltabban. Ők, Berkiék igyekszenek Sternék, a barátaik mellé kerülni, azok is igyekeznek melléjük. Aludni szeretne, mindig csak aludni, jegyzi meg Stern Vali, a nagymamához teljesen hasonló Vali, és csak aludni, ne tudjon semmiről, ne érezzen semmit. Nagymama azt mondja, hogy neki viszont egy kis testmozgásra fáj a foga;  tudod, Vali,  a sport állítólag  életerő, egészség. Van bilijük, szerencsére, pisilni abba pisilnek, és a többiek feje fölött, az apró kis ablakon öntik ki. Nagydolgozni vödrökbe kell, hát ugye milyen gyönyörű, mondja nagymama, úgy mindenki előtt nagydolgozni, ízlésesen, tapintatos finomsággal a vödör felett. Fokozatosan foszladozik a szégyenérzetük, lassan oda lesz, együtt az öntudatukkal, bár él még bennük egy kicsi, és élne tovább is, meséli nagymama, ha élhetne. Alig van víz és étel, de nagymama azt a kis ételt sem bírja már megenni, kiveti a gyomra, viszont kiinná, Alfréd nagyapámmal együtt, a tenger vizét. Ám inni tulajdonképpen nincs mit. Mosdani meg lehetetlen, és talán szerencsére, mert a piszkos mosdóvizet is meginnák; hát a tetű és a szar, ahogy Rozália kifejezi, egyre jobban megeszi őket. Az a bűz jellemezhetetlen, soha nem megy ki az orrból. Levegő után kapkodnak, hisz levegő sincs, elszívják egymás elől. A nyári hőség  bénító abban a zsúfolt, zárt térben, és mivel nincs mit kiizzadni, hát ájuldoznak. Egy öreg néni, igen kedves néni, nagymamába kapaszkodik, mondani akar valamit, de már nem tud, nagymama mellé zuhan le a földre, holtan. Mindig csak innának, állandóan innának, sokkal többet, mint rendesen, vad szomjúság kínozza őket, és csak a víz megszerzése, ami lehetetlen, foglalkoztat mindenkit. Tudod-e Vali, mi az igazi szomjúság, kérdezi nagymama az ikertestvérének látszó Valitól, és válaszol is, hát az, mikor úgy érzed, hogy meg tudnád ölni egy kis vízért, akit szeretsz, és képzeld, én meg tudnálak téged, Vali, ölni, mit szólsz. De jó, hogy szeretsz, mondja Vali, és mosolyog. Halad a szerelvény, a napok összefolynak. Jajgatnak, bűzlenek, oszladoznak. Együtt utaznak élők, fél-élők, haldoklók és halottak. Egyszer csak azt ordítják nekik, megérkeztek. Kérdezi Vali, élsz még Rozália? Élek, Valikám, válaszolja Rozália, miért, tudsz jobbat? Lehet, hogy tudok, Rozália, válaszolja Vali.

Nagymamám a gettóban - 1. rész

images.jpg

És elérkezik a nap, mikor a csendőrök lepecsételik nagyszüleim házát, oda többé ők be nem mehetnek, ők már földönfutók, hát Rozália nagymama kijelenti, az a pecsét, édesapáim, őrmester úr és szakaszvezető úr, pecsétnek egyenesen formás, sőt gyönyörű, mondhatja. Nagyapám, Alfréd leinti nagymamát, idegesen, suttogóra fogva hangját, miket beszélsz, Rozália, még megmérgesednek ezek, és lelőnek, ha gúnyolódsz, és akkor sincs semmi. A pondrós kutya egye meg őket, mondja ugyancsak suttogva nagymama, csak nem fogom nekik mutatni milyen borzalmat is élek át, a kétségbeesett remegést, Alfréd, azt ők nem érik meg. Nagyapám szeme könnyes. Most már mindegy, suttogja nagymama, hogy sírsz vagy nevetsz, Alfréd, hát inkább nevess. És nagymama nevetve, csak azért is nevetve odamondja a csendőröknek, délnyugatról fúj a szél, onnan érzik, édesapáim, ez a legjobb, ez a szél a kakastollnak, azért  lengedez oly szépen a sapkájukon. A csendőrök nevetnek. Maga olyan jópofa volt világéletében, nagyságos asszony, mondja az őrmester, biztosan majd a gettóban is nevetni fog. Akasszon fel benneteket Kozarek, a hóhér, gondolja nagymama. Pénzt csúsztat a csendőröknek, pedig undorító kapcabetyároknak véli őket, mindkettőt, az őrmestert, vidám arcú, lomha férfit, meg a szakaszvezetőt, nagydarab, puha, zsíros testű legényt. Minden rendben lesz, nagyságos asszony, ne féljen, mondja az őrmester, miután átvette a pénzt, a gettót mi őrizzük.  

Még akkor is azt gondoltam, Gyulus, hogy létezik ám az Örökkévaló, mondja nekem nagymamám. 

Elindulnak nagyszüleim a gettóba, kis batyu a hátukon, és az, szerencsére vagy éppen szerencsétlenségre, egyáltalán nem nehéz, mert nem lehet az, a városi vezetés nem engedélyez többet két-három kilónyi ennivalónál,  ruhaneműből egy váltásnál, pokrócból szintén egyet enged, csupán csak ennyit fejenként, mivel itt, Sátoraljaújhelyen a kemény és kíméletlen törvényeket, önkényeskedésből, tovább keményíti a városvezetés, még kíméletlenebbé, és miért is ne, ha megteheti. Visznek azért nagyszüleim még titokban ezt-azt, főleg pénzt meg ékszereket, sőt elrejthető emléktárgyakat is.

Másfél sarokra tőlük várják őket, a szintén lepecsételt házuk előtt, Rozália nagymamám szülei, dédszüleim, Szeréna és Ignác, Groszmanék, kiűzetve otthonukból ugyancsak, túl a nyolcvanon. Dédnagyapám még jól bírja magát, két kis batyu a hátán, Szeréna dédnagyanyámé is rajta, mert Szeréna már járni is alig tud, közrefogva támogatják.

Egy ismerős, eléggé közeli, az ablakán át, alacsony, kis, földszintes kőház ablakán kibámulva, odaszól nekik, a gettó jól jön maguknak, Brüllék, Groszmanék, higgyék el, ott egymás közt lehetnek, nem kell az utált gojok között feszengeniük. Jé, hát ez magáz, és a régi nevünkön hív, gondolja nagymama, mikor még tegnap este is, némi valuta megőrzésre való átadása közben, tegeződött, és Berkiéknek szólított minket, hát persze, hiszen puszi pajtásnak számítottunk. Jóember, miről beszélsz, ha nem vagyok indiszkrét, veti oda nagymama, tegezve, ahogy mindig is. A szomszéd nem válaszol, inkább becsukja, méltatlankodva, az ablakot. Nagymama integet neki, köszön is, viszontlátásra, minden jót, és mosolyog, úgy, mintha kirándulni indulna. Meg vagy hülyülve, Rozália, szól rá nagyapám, Alfréd. A lányunk megháborodott, egyenesen, jegyzi meg Szeréna, a jóisten ne adja. Hagyjátok, szól közbe Ignác, Rozália leányom még a gettóba menet is Rozália maradt, hála az égnek.

Kíváncsian szemlélik őket, igen kíváncsian az ablakokból, a kapukból, hogyan vonulnak  megfosztva lényegében mindenüktől, fedéltől is, kitéve bárminek, de hogy mi van e kíváncsiság mögött, kiderül, mikor a tekintetekkel találkoznak, tudniillik akkor vagy elfordulnak tőlük, szó, ami szó, vagy  vádlón pillantanak rájuk. Akad, aki menekül előlük, nem akar találkozni velük. És van, aki, tudni kell, röhög, alighanem. Mindenesetre a többség általában idegenül, közömbösen viszonyul. Az ismerősök egy része nem köszön, egyszerűen nem jön ki szájukon köszönés, azokén sem, akiket nagymama illemtudóan köszönt, ha meg rászánják magukat, akkor mintha nem is tennék.

Az Örökkévaló nem lepődik meg, Gyulus, mondja nagymamám, igen edzett az, bizony.

Összetalálkoznak anyámmal, Ilonával, aki engem, három és fél éves vagyok akkor, kézen fogva vezet, batyu a hátán anyámnak is, sírdogál, és én kérdezgetem, vajon miért sír. Ketten vagyunk, ugyanis a családfő, apám, Frigyes, Újhely-Künsztler Frigyes, már évek óta munkaszolgálatos, hír sincs róla. Rozália nagymamám rászól lányára, anyámra, nem sírunk, Ilona, most aztán nem, más dolgunk van, például vigyázni a gyerekre, és felkap engem, megcsókol.

Nagymamámék egy adósa, a szokásos kölcsönkérőik egyike, akivel a katolikus templom előtt futunk össze, komolykodva megjegyzi, különben alig bírja visszafojtani vidámságát, hogy majd megadja a tartozását akkor, nyugodjanak meg Brüllék, ha hazakerülnek, a gettóban úgysem lenne biztonságban a pénz, viszont nekik, Brülléknek, Groszmanéknak, meg Künsztleréknek, hangsúlyozva a magyarítás előtti neveket, annál biztonságosabb lesz ott, a gettóban, sokkal inkább, lássák be, mint a mai viszonyok között, az otthonukban. Téved, kedves jóember, jelenti ki nagymama, már ne haragudjon, az otthonunknál nincs biztonságosabb, pecsét szavatolja, ha nem tudná.

És tegeztem magamban a Jóistent, Gyulus, mondja nagymamám.

A gettó, vagy mi a rosseb, jegyzi meg nagymama, nem készült el, Sátoraljaújhely vezetősége ellopta az erre szánt pénzt, így aztán a cigányok utcáit, házait, ahonnan a cigányokat kitelepítették a kőbánya területére, jelölték ki gettónak, a külváros legkietlenebb, legpiszkosabb utcáit, persze elkerítve. A bejáratnál csendőrök várnak bennünket, meséli nagymama, éppen az ismerős és nekünk lekötelezett kakastollasok, akiknek pénzt adott, ámde ahogy meghallják köszönésünket, elsősorban nagymama feltűnően illedelmes köszönését, ránk förmednek, hogy Erger-Berger, nektek kuss. Kérem szépen, nem ez a nevem, Berkiné volnék, így nagymama. A csendőrök kitörő örömmel röhögnek. Nagymama kacsint nekik, mire az egyik, és éppen az őrmester, aki lepecsételte házukat, és azt mondta, miután átvett egy csomó pénzt, hogy minden rendben lesz, nagymamára ordít, kacsingatunk, ejnye, te rüfke, kiöregedtél már a kuplerájból. Csak valami belement a szemembe, őrmester úr, válaszol vissza nagymama, kiváltva apja, Ignác mosolygását, férje, Alfréd, meg anyja, Szeréna, és lánya, Ilona, rosszallását, félelmét.

A későn jövők közé tartozva, alig férünk már be a putrikba. Kitűnő ötlet, jegyzi meg nagymama, nem is kell jobb hely nekünk a sorstól, ugyebár. Pokoli, mondja nagyapám.  Alig bírjuk áttörni magunkat a tömegen, már teljesen tele az a putri, ahová bennünket terelnek. Egy sarokban valahogy helyet tudunk szorítani magunknak, hatunknak, és próbálunk szorítani még helyet a Stern házaspárnak is. Stern Vali nagymamámmal egyidős, több mint negyven éve barátnők, és annyira hasonlítanak, mindenki csodálkozására, mintha ikrek volnának. Apám szülei, Künsztler nagyszüleim, egy másik putriba szorulnak.

Ellenségesen merednek ránk a többiek, később jövőkre, akik már elhelyezkedtek, mert növeljük a zsúfoltságot. Nagymama, hogy oldja a feszültséget, mesélni kezdi fennhangon, hogy gyülekezetünk, mikor felavatta klasszicista zsinagógáját, egy csodarabbit választott rabbinak, aki, talizmánjai révén, ámulatba ejtő dolgokat művelt, és a neki címzett kívánságcédulákban foglaltakat szépen teljesítette, sőt kézrátétellel gyógyított és csodákat tett, ha még élne, csak ránk tenné a kezét, és máris úgy éreznénk, mintha csak ünnepi imádságra jöttünk volna össze. Leintik, hagyja a meséket. 

Elmondhatod, Gyulus, hogy a világ valószínűleg egyetlen cigányputri gettójában volt szerencséd tölteni az idődet, már egészen kisfiúként, légy hát büszke, mondja nagymamám, ha nem is emlékszel erre.

Egymás hegyén-hátán, mint bizonyos állatok, amelyek nyájban, csordában szeretnek létezni, ücsörgünk a földön, élvezve a kipárolgásokat, leheleteket, hangokat, beszédet, mindenféle visszataszító látványt, tanúként ellesve a nem ránk tartozó mondatokat, pillantásokat, mozdulatokat, szavakat. A rabbi, aki történetesen hozzánk közel ül a földön, már öreg ember, ősz, hosszú szakállal, beesett, csontos arccal, egyszer csak feláll és megszólal, mondván, esdekeljünk, testvéreim, istenünkhöz, mert  az Örökkévaló, miként azt bölcs Salamon is hirdette, mindig meghallgatja népét. Alfréd nagyapám felhördül, megkérdezve, talán az Örökkévaló most is meghallgat bennünket!? Mire a hitközség elnöke, aki a rabbi mellett ücsörög, kövérkés, kopasz, résnyi szemű, kijelenti, tűrjünk, kérem szépen, tűrjünk, ahogy eddig is tettük, megmaradásunk záloga a tűrés, testvéreim. Nagymama felkiált, talán meg kéne kérdezni illetékes helyen, engedik-e vajon, hogy tűrjünk még!? Ne gúnyolódjon, Berkiné, szól rá a hitközség elnöke, maga mindig és világ életében csak gúnyolódott, és még ilyen végzetes pillanatokban sem száll magába. Szállnék én, mondja nagymama, szállnék, elnök úr, de a szárnyaimat lenyesték, hát csak lapulok, önhöz hasonlóan, mint szar a gyomban. Van, aki felnevet, de a többség kikéri magának.

Hangos a zsongás, az állandó zsongás. Éjszakára is csak kissé tompul a zaj, viszont igen lehűl a levegő, áramlik be a putri résein a hideg, a pokrócunkban is vacogunk, próbáljuk egymást melegíteni a testünkkel. Szeréna dédnagymamámat, aki egész éjjel jajgat, körbevesszük, Ignác dédnagyapám sugdos a fülébe, mint egy fiatal szerelmes. Én pedig állandóan bepisilek. Anyám, Ilona sopánkodik, hogy megsebződik a lelkem. Nem jön álom a szemünkre. Csaknem mindenki imádkozik, azok is imádkoznak, akik egyébként nem szoktak. Nagymama kivétel, neki eszében sincs imádkozni, nagypapával beszélget, meg a barátaikkal, a Stern házaspárral. Próbálják elhitetni magukkal, hogy a gettó átmeneti állapot, bizakodnak, hogy meghurcoltatásuk tévedés, túlkapás, véletlen, és mintha nem is velük történne. Nekünk sokat köszönhet a magyarság, mondogatják, viszont Alfréd nagyapám megjegyezi, hogy éppen tán ez lehet a baj. Ezentúl csináljuk úgy, javasolja Rozália nagymamám, hogy ne köszönhessenek nekünk semmit, ha lesz még nekünk ezentúl, és akkor majd megszeretnek.

A Jóistent keresgéltük, Gyulus, hol van, hová lett, mondja Rozália nagymamám, ám nem találtuk.

Az öreg rabbi megszólal, mondván, hogy az Örökkévaló, úgy látszik, testvéreim, elhagyta, remélhetően csak átmenetileg, az ember alkotta templomokat, és átköltözött a mennyei, spirituális templomba, amelyet nem emberi kéz teremtett. És vár bennünket, ugye, rabbi Lében, jegyzi meg nagymama, izgatottan vár bizonyára, mikor szállunk fel hozzá a mennyekbe. Megint lehurrogják. Na jó, mondja nagymama, hagyjuk a mennyeket, maradjunk a földön, tudják, mit sajnálok a legjobban, a kakasomat, hófehér kakas, vérvörös tarajjal, ha lenne kakas szépségverseny, az első díjat nyerné. Maga megbolondult, Berkiné, mondja a rabbi, és akik hallják, helyeselnek.

Telnek-múlnak a napok, az élelmünk hamar elfogy, vizünk sincs, sem inni, sem mosdani nem tudunk, hát próbálunk a cigányutcák köré sebtében felállított kerítésen át az éppen elhaladó járókelőktől kérni, hozzanak, megfizetjük. Ne ijedjenek meg, mondja a járókelőknek nagymama, nem kér mást, úgy éljen, csak egy kis vizet, és próbál mosolyogni. Alászolgája, ismételgeti, egy kis vizet talán lehetne, mert képzeljék, szomjas. Még mindig pofázol, még mindig kérsz valamit, a kurva anyád, jönnek az ilyen válaszok. Az én anyám egyáltalán nem volt kurva, mondja nagymama, rendes nő volt világéletében, és ő is szomjas, itt van velem. Akad persze, aki megszán bennünket, és hoz vizet, ha azonban a csendőrök észreveszik, elzavarják, megfenyegetik, a vizet meg elkobozzák.

Egyszer csak megjelenik a főszolgabíró, sovány, kopasz, kedélytelen férfi, magyaros öltözékben, bocskaiban, magához hívatja nagyapámat, Alfrédot, sajnálkozik, hogy ilyen körülmények között kell látnia, és ha Berki úr, ahogy nevezi, ki akar időnként menni történetesen a gettóból, ad arra engedélyt, és nyomban ki is állít egy pecsétes papírt. Ezután előszed egy csomó váltót és megkérdezi, Berki úr, hát mi lesz ezekkel a váltókkal? Alfréd merően a főszolgabíró arcába néz, és eltépi a váltókat. És mikor nagyapám az engedéllyel kimerészkedik megnézni a lepecsételt házát, amelybe nem mehet be, találkozik barátjával, vitéz Füli Gáspárral, aki erőszakkal bevonszolja abba a vendéglőbe, ahol a társaságával mulatozik, mulasson velük nagyapám is. Nagyapám magyarázza, nem maradhat, vissza kell térnie a gettóba, meg aztán mulatni sincs kedve. Vitéz Füli felhorgad, majd ő megmutatja ennek a mostani bandának, hogy te, Alfrédkám, a barátom vagy, te egy asztalnál fogsz mulatni velünk, egy asztalnál, és ha elkésnél a gettóból, majd én megvédelek, Alfrédkám. Nagyapámnak nincs kedve inni, nincs kedve enni sem, pedig éhes, és ehetne, amit akar, nincs kedve a cigánnyal húzatni, nincs kedve énekelni, az asztal sarkán kókadozik, bár igen jól esik neki, hogy a barátja most is barátként viselkedik. Vitéz Füli, már jól berúgva, szidja a kormányzót és gyáva bandáját, sőt még a németeket is meri ócsárolni. Alfréd nagyapám csillapítja, pisszeg Fülinek, Gazsikám te meg vagy őrülve, ilyesmiket nyíltan mondani és leülni egy olyannal, mint én, egy asztalhoz mostanság, hát neked elment az eszed, ha elárulja valaki, neked véged. De vitéz Füli csak hergeli magát, nem félek én se Istentől, se embertől, és te, Alfrédkám, a barátom vagy. És erőnek erejével leveszi a sárga csillagot nagyapám melléről, vissza se akarja adni, hiába magyarázza nagyapám, sárga csillag nélkül baja lesz. Hajnal felé tud csak elszabadulni, vissza a gettóba, de vitéz Füli meg a főszolgabíró, aki igen örül, hogy a váltók meg vannak semmisítve, igazolják, kimentik. 

Nemcsak víz nincs a gettóban, hanem főzési lehetőség sem, a városvezetés, bár kötelessége lenne a törvény szerint, nem állít fel konyhát, az erre szánt pénzen nyilván megosztozik szépen, elsősorban a polgármester és a csendőrparancsnok, jó évet zárhat mindkettő. Sőt vécét sem állítanak fel, sarkokban halmozódik a szar és a húgy. A levegő elviselhetetlen, fullasztó, hányingerkeltő, büdös, mintha egy zárt latrinában volnánk, vigyorognak is a csendőrök, hogy lám, a helyünkre kerültünk, büdös a büdösbe.

Úgy tekintettek ránk, Gyulus, mintha állatok lennénk, mondja nagymamám.

Kalandom Horthy Miklóssal

92553.jpg

A nélkülem lepergett  évekbe továbbra is odaképzeltem magam, ábrándozva, hogyan is éltem volna.

Arra  jutottam képzeletemben, hogy a bécsi művészeti iskola, a Höhere Grafische Lehr- und Versuchsanstalt hallgatójaként sajátítom el a fényképész mesterséget, majd Münchentől Konstantinápolyig utazgatva készülök fel a pályámra. És aztán mindent megörökítek, mint képzeltem, parlamenti küzdelmeket,  felhőszakadást,  sportversenyeket, politikai megmozdulásokat és színházi előadásokat, sztrájkokat és kutyakiállítást, főurakat és híres művészeket, nincstelen koldusokat és a külvárosok munkásait, szántóvetőket, városokat, erdei tájakat, de apró eseményeket is, hangulatokat stb. Megalapítom a honi fényképészek klubját. Természetesen fotós lapokat is szerkesztek. Nagy gondot fordítok képeim csiszoltságára, kellemes, tetszetős voltára, ugyanakkor felkavaró hatására is. A saját szemszögemből, a magam egyéniségét bevetve, belső világomtól ösztönözve fényképezek. Angol és német kiadásban is megjelennek  az albumaim. Ismét és ismét útra kelek Európában, sőt Amerikába is eljutok, sokat élek Párizsban, főleg ősszel, nyáron viszont Cannes-ban, tavasszal Nizzában, télen Londonban fogadom a kuncsaftjaimat. Műtermeim fényűző eleganciával vannak berendezve, különleges gonddal, ízléssel. Fényképezőgépeim a legmodernebbek.

Berlinben telepedek le egy időre, mint elképzeltem, mintegy elmenekülve az itthoni parancsnokló, elnyomáson alapuló, szörnyű, maradi légkör elől, azt érezve, mintha az ország nem is vett volna tudomást a felvilágosodásról. És munkatársa leszek a híres Berliner Illustrierte Zeitungnak, az új német köztársaság és a világ vezető képeslapjának, és fürdök a felszabadult, kellemes, minden újdonságot magáénak  valló, hihetetlenül szabad, no és persze szabados légkörben.

Az egyik napon berontok a főszerkesztő szobájába, és mutatok egy sorozatot: egy második emeleti lakásban egy férfi megöl egy nőt, és az ölés minden mozzanata rajta van a képeken. Előadom a csodálkozó főszerkesztőnek, hogy valami sokadik érzéktől hajtva felmászok annak a háznak a tetejére, ahol a gyilkosság történik, és onnan, a tetőről veszem észre, véletlenül, egy nyitott ablakon  keresztül, a szörnyű esetet. Nem is száguldó, hanem magasba emelkedő, repülő fényképész vagy, mondja a főszerkesztő elismerően. Köszönöm, mondom, hogy felismerted. Az újságot elkapkodják ezek miatt a fotóim miatt. Hogy  repülő fényképész vagyok, elterjed rólam. Na, gyerekek, kérdezgetem, hol vannak a szárnyaim? Nevetés a válasz. Ebben maradunk. Máskor egy autóverseny hihetetlen sebességét ábrázolom, a gyorsaság kézzelfogható tárgyszerűségével, természetesen a versenyző szemszögéből. Te csalsz, laboratóriumban eszkábáltad össze, jegyzi meg a főszerkesztő. Hogyan gondolhatsz ilyet, mondom sértődötten, egyszerűen az autó oldalához szíjaztattam magam. Ennyire vagánynak nem lehet lenni, hüledezik a főszerkesztő. Elfelejted, hogy pesti vagyok, mondom.

Próbálom fényképezni a náci mozgalom kibontakozását is, mint elgondoltam fantáziámban, bejutni az összejöveteleikre, és lencsevégre kapni, de az lehetetlennek látszik. Így aztán meglesem vezéreiket az utcán, a kamerámra állencsét szerelve, azt az utcai járókelőkre irányítva, mintha őket fényképezném, miközben az igazi lencsével lekapom a nácikat. A lap példányszáma megemelkedik. Igen ám, de rám találnak és összevernek.

A Romanisches Caféban, Berlin művészkrémjének találkozóhelyén, miután így, összeverve térek be oda, a lapom főszerkesztője, akinek ez a kávéház a törzshelye, kijelenti, hagyjam egy kicsit a nácikat és menjek rá a transzvesztitákra. Hát megfogadom, és a képek nagy szenzációt keltenek. Ezek után női ruhába öltözötten jelenek meg abban a kávéházban, zajosan ünnepelnek.

Mikor hazajövök Budapestre, betérek a New York kávéházba, ahol sok az ismerősöm, egyik asztaltól vándorolok a másikig, élvezettel teszem, és beszámolok Berlinről, az ottani korlátlan szabad életről, amelyet össze sem lehet hasonlítani a budapesti korlátozottal.

Késő délután van, jó volna valami zene, mondom, például egy charleston.         

És dúdolni kezdem:  Oly jól csúszik ez a banánhéj, együtt csúszni ezen babám, kéj.  

Egyszer csak egy katonatiszt jelenik meg az asztalunknál, bemutatkozik, rám mutat, és felszólít, menjek át az asztalához. Átmegyek, miért ne. Charleston lépésekkel megyek át.

És közben dúdolom:  Oly jól csúszik ez a banánhéj, együtt csúszni ezen babám, kéj.

Több katonatiszt társaságában találom magam, ők már nem mutatkoznak be, hellyel sem kínálnak, hanem barátságtalanul, merően szemlélnek.  Ők ülnek, én állok.

Az a tiszt, aki ide hív, megkérdezi, ön felháborítóan viselkedik, ráadásul a híre megelőzte, ugye maga zsidó?

Nemet intek, és kijelentem, transzvesztita vagyok, és szeretem a charlestont, mondom.

És dúdolom továbbra is: Oly jól csúszik ez a banánhéj, együtt csúszni ezen babám, kéj.

Hagyja abba ezt az undorító, romlott , a magyar szellemtől idegen slágert, ripakodik rám az a tiszt, aki ide hívott, az ön helyében visszafogottabban viselkednék, magával komoly elszámolnivalónk van, ugyanis ön, ha nem is zsidó, de zsidóbérenc, sőt, saját bevallása szerint is nemileg eltévelyedett személy, igen, nemileg, és provokál ön, szemtelenül provokál, mint fényképész.

Hogy milyen a nemem, az a magánügyem, uraim, és ha nincs ellenükre, lefotóznám magukat, mint szerencsétlen, élő kövületeket, ha provokációnak veszik, ha nem.

A kurva anyád, mondja az egyik tiszt, aki eddig csendben volt.

Így beszélnek azzal, akit éppen ma a kormányzó úr fogadott, jelentem ki ezt a hazugságot.

Majd éppen téged fogadott a kegyelmes úr, mondja egy másik tiszt, egy ilyen szemetet, aki váltogatja a nemét, elárulva a magyarságot.

Ámde nem hagyom magam, mocorog bennem a kisördög, mert nem bírnám ki, ha nem mondanék olyasmit, ami ne keltene furcsa feltűnést, hát mit csináljak, ilyen vagyok, a fantáziámban mindenképpen. És előadom nekik, hogy igenis fogadott Horthy Miklós, kormányzó, ugyanis egy csomó képet csináltam róla, és ezért maga elé engedett, hogy bemutassam neki. És elmesélem a hazugságot, hogyan fogad a kormányzó.

A Várpalotában, Budán, közrefognak a kormányzó személyes őrei fegyveresen, és felkísérnek a fogadó szobába, amely barokk bútorokkal van berendezve, mesélem. Mosolytalanul fogad ugyan vitéz, nagybányai Horthy Miklós, de készségesen belelapoz az albumba, amely róla és családjáról szól. Általában tetszenek neki a képek, néhány képről meg is jegyzi, hogy ez igen, fényképész uram, ez valami. Az első számú kép, amely megnyeri tetszését, azon altengernagyi egyenruhában, fehér lován lovagol  a Vérmezőn; csak az aláírás nem tetszik neki, hogy lovastengerész, megkér, nyomatékosan, valami mást írjak ide. Mert ahelyett, hogy elismernék, ilyen országvezető nincs több, mint ő, fejti ki, hát csekélységét felhasználják gúnyolódásra. Értem, mondom, akkor majd más aláírást találok ki, például, hogy bár kormányzó, de király is lehetne. Ez már jobb, mondja, nem volna ellenére egy ilyen képaláírás, megmondja őszintén, de ez nem publikus, mármint, hogy ő olyan, mint egy király, egyáltalán nem, úgyhogy ilyet se írjak. Aztán igen elbűvöli az a kép, mesélem a katonatiszteknek képzeletemben, amelyen megnyitja az antiszemita világkongresszust, ugyanis ráismer magára, arisztokratikus és patriarchális, nem olyan, mint egy zsidó. De a legjobban az a képsorozat tetszik neki, mikor Békéscsabára érkezve, az autójából kitekintve, meglátja, hogy egy munkás nem veszi le láttára a sapkáját, erre megállítja a kocsit, az egész kocsisort, nem rest kiszállni, magához hívja azt az embert, és megfeddi, hogy őelőtte, aki kegyelmes úr, kötelező a sapkalevétel, sőt a kalaplevétel is. Egy munkásban is kell lenni erkölcsnek, mondja, igen, erkölcsnek. 

Ez a nemzetáruló csúfot űz belőlünk, jegyzi meg az egyik katonatiszt ott, a kávéházban.

De  nem hagyom magam, és mesélem tovább a fantáziálásom hazugságát, hogy, képzeljék tiszt urak, megkérdezem a kormányzótól, kegyelmes uram, nem tudom, olvasta-e, hogy ma már az emberi bőrre is lehet fényképezni, csak előtte meg kell mosni sós vízzel, majd gyönge salétromsavas ezüstoldattal kell bekenni, ez felbecsülhetetlen találmány, fontos és korszakalkotó. És, ha nem volna ellenére, kormányzó uram, mondom, a kormányzó úr arcbőrére fotóznék, no persze, előtte megmosnám sós vízzel, satöbbi, ez volna az első bőrre fényképezés a magyar hazában, és hát ki lehetne az első ebben, ha nem ön, kegyelmes uram. No nézd csak, ez igen, Boroczkó úr, jegyzi meg Horthy kormányzó, adom elő azoknak a tiszteknek, maga látom, hogy tudja, imádom a technikát, a műszaki dolgokat, minden ilyen újdonságot, ehhez van érzékem, az nem csalja meg az embert, mint ahogy megcsalja az úgymond társadalomnak nevezett valami  meg a művészet. És kitér néhány őt igen zavaró fejleményre. Nem ért egyet a párbaj elítélésével, hiszen egy úriember, aki bátor és lovagias, ad a becsületére, az ilyen nem lehet meg párbaj nélkül. Mérges, ha nem ismerik el, hogy tulajdonképpen úgy kell vezetni egy országot, mint egy cirkálót a tengeren. És kikéri magának, hogy operettállamnak nevezzék hazáját, mert nézzenek csak utána, hány énekes van a kormányában, operetténekes, hát egy se. És szégyelljék magukat azok a prolik, akik állandóan tüntetnének, ha tehetnék, pontosabban sétálnának, mert a tüntetés az csak sétálás, le és föl, munka helyett. No meg aztán, üzeni a kételkedőknek, igenis, ha visszavesszük a korábban hazánkhoz tartozó magyar területeket, azokat nem vehetik el már tőlünk, de nem ám. Ezeket fejtegeti. Majd felszólít, hát csináljon a bőrömre fotókat, Boroczkó úr, majd a legközelebbi találkozónkon rendelkezésére állok. Ezt mesélem azoknak a tiszteknek, képzeletemben.

Na, erre felugranak, és helybenhagynak.

Mikor magamhoz térek, csak azért is dúdolom: Oly jól csúszik ez a banánhéj, együtt csúszni ezen babám, kéj.

Persze a sebeim fájdalmától ordítani tudnék.

És azt is elképzeltem, hogyan reagáltak volna a szüleim, Menyhért és Barbara, meg a nagybátyáim, Dezső meg András, és hogyan reagált volna Gáspár nagyapám és Emília nagymamám a megverésemre, a sérüléseimre, és hogyan reagáltam volna jómagam.

Miért nincs a kezed ügyében, kérdezi fantáziámban Menyhért apám, a kamera mindig, Ckó? Nagyszerű képeket csinálhattál volna arról, ahogy helyben hagynak, és tudd meg, hogy jómagam megcsináltam volna.

Volna, volna apa, jegyzem meg, de a téma is bemozdult volna eléggé.

Könnyen előfordul az ilyesmi, a bemozdulás, mondja oktatóan apám, Menyhért, de, istenem, hát egy-egy gesztus, mozdulat  elmosódottabb lesz, annyi baj legyen, Ckó, csak életszerűbbé, valóságosabbá teszi a jelenetet, és ott a vér, ugye, mert a véred kicsordult a veréstől, az jól fest egy fotón.

Igazad van, apa, mondom elismerően, most az egyszer igazad van, főleg a vér, tehát a lényeg említésében.

És dúdolom: C’est si bon...

Ne  játszd már a jassz fickót, mondja András, a fiatalabb nagybátyám, a dzsessz imperialista műfaj.

Mindig vicsorogsz, András, mondom, engedd el már egy kicsit magad.

Mit vársz egy ilyentől, Ckó, jegyzi meg Dezső, az idősebb nagybátyám, lexikonokat árul részletre, és proli lett.

Haha, Dezső, a burzsoá hülye fejed gondolatai szépen meghülyítenek téged, jelenti ki  András.

Miről beszéltek, kérdezi anyám, Barbara, nem értem, hiszen Ckót nagyon helybenhagyták, maradandó nyomokat hagyott az egyetlen fiamon minden sebe, szinte hallom a kínoktól zenélni, szomorúan, fájdalmasan  zenélni ezeket a sebeket, mintha a zongorám szólalt volna meg disszonánsan, ti meg csak úgy érzéketlenül viszonyultok ehhez.

C’est si bon, dúdolom.

Le kellett volna fényképezni Ckó testét rögtön, mondja Gáspár nagyapám, dokumentálni a sebeit, sebhelyeit, ahogy magam tettem volna, látleletet venni és feljelentést tenni.

Nagyon földhözragadtak vagytok, jelenti ki nagymamám, Emília, mert  az értelmezés a lényeg, és ami Ckóval, unokámmal történt, azt csak úgy lehet értelmezni, hogy a söpredék uralkodik, és ezt kéne ábrázolni a fotókon.

Söpredék, akkor már értem, miért néznek rám egy ideje oly furcsán itt-ott, sóhajt Barbara, hát a söpredék bámul így.

C’est si bon, dúdolom.

Térjünk vissza a témánkhoz, mondja Emília, tudjátok meg, hogy akkor, mikor  Ckót helybenhagyták ezek az utolsó kapcabetyárok, egy röntgenfénnyel átvilágított leveli békát fényképeztem éppen, ha jól emlékszem, és, ha akarjátok tudni, egy béka is lehet transzvesztita.

Megkérdezem, és, nagymama, náci is vagy bolsi is lehet egy ilyen transzvesztita béka?

A béka kedves kis állat, Ckó, legyen akár transzvesztita is, így aztán elképzelhetetlen, hogy  egy béka náci, illetve bolsi legyen, jegyzi meg Emília.

Igazán elmondhattad volna a kormányzónak, annak az operett jelmezbe öltözött fickónak, mondja apám, Menyhért, hogy az arcképével ellátott bélyegeken úgy fest, mint aki tökéletesen impotens, és felajánlhattad volna, hogy a mi fényképész familiánk olyan portrékat csinálna róla, amelyről sugározna, hogy bizony ő még javában potens.

Igazad van, apa, mint mindig, mondom, majd a legközelebbi találkozónkon felajánlom neki, bár kételkedem abban, hogy hiteles lehet-e egy ilyen kormányzóról készült potens kép.

És csak dúdolom a banánhéjt meg a  C’est si bon-t.

Így képzelődtem.

süti beállítások módosítása