Nagymamám erőltetett menetben és kőbányában

Aztán bevagonírozzák megint nagymamát, csíkos rabruhát kap, csalánból készültet, ez már melegebb, sőt még facipővel is ellátják, meg egy új bugyival is. Sokáig utazik, nagyon sokáig, és mintha jobb lenne az úton, a Jóisten legnagyobb meglepetésére, mint magában mormolja, az ellátás. Mikor kiszállítják, észreveszi, ki van írva, Leipzig vagyis Lipcse, ez igen, eigentlich, ismételgeti. Hullákat szállítanak ide nekünk, jegyzi meg az egyik náci őr, aki átveszi  nagymamáék szállítmányát, villogtatva fehér, egészséges fogait, maga is egy hulla, mondja nagymamának, honnan jött? Természetesen Auschwitzból, Krakkó érintésével, válaszolja nagymama. Az jó messze van, mondja a náci őr, és  ráncolja homlokát.

Egy repülőgépgyárba osztják be nagymamát, esztergapadhoz, propellercsavart kell készítenie tizedmilliméter pontossággal, hát szépen megtanulja. Újhelyből valók már nincsenek körülötte, pápaiak vannak, például a Jellinek lányok, apró termetűek, beszédesek, műveltek, és, mint kitetszik, bizakodók, mert már lassanként elfoglalják Némethont az amerikai, angol meg a szovjet csapatok. Egy este, február elején, szokatlan időpontban sorakoztatják fel őket, és a hórihorgas, teljesen kopasz lágerführer közli, hogy az oroszok már Lipcse határában vannak, menekülniük kell, gyerünk.

Csőre töltött fegyverekkel veszik körül és hajtják nagymamáékat, akik továbbra is rabruhát és facipőt viselnek. Hogy hová, fogalmuk sincs. Egy esztergomi lányt, Évát, aki vért köp és vigasztalan, görcsösen sír, nagymama pártfogásába veszi, megfogja kezét és vezeti, mintha az anyja volna. Nincs se ennivalójuk, se innivalójuk, megint nincs semmijük. Télre való ruhájuk sincs, zord az idő, átfagynak sokadszorra. Ha előbukkan valami zöld a hó alól, azt eszik, legfőképpen csalánt, hólében levest főznek belőle. Éjszaka meneteltetik őket, hogy ne legyenek szem előtt, hazai, német szem előtt, nappal  pedig erdőkön át, ne tudjon a létezésükről, akinek nem kell tudnia. Lakott településen csak sötétben mennek át, lopva. Megcsodálja nagymama, még mindig képes csodálni, a szép építkezést, az ápolt, rendezett környezetet, ha éppen nincs lebombázva. Telik-múlik az idő, de ők csak mennek és mennek. Vándorolnak, úgy látszik, céltalanul. Aki nem bírja és lemarad, azt lelövik. Annyira közel érzi a halált nagymama, hogy már ettől kiveri a veríték. Vizük nincs, szerencsére van hó bőven, nagymama csak hólevet iszik, aki pocsolyavizet is, az meghal. Mennek és mennek, nem érti, miért, hova, de mennek.

Egyszer csak változik a helyzet, mert nem kerülnek el egy várost, úgy látszik, már nem fontos, hogy láthatatlanok legyenek. Így érkeznek Drezdába.  Egy pékségből friss kenyér illata száll, megtorpannak jajgatva kenyérért, kiáltoznak kenyérért, mire csoda történik, megjelenik egy pékfiú, és kenyeret osztogat nekik. Valahogy ettől kezdve a náci őrök és őrzők nem lőnek le senkit. Végighaladnak a főutcán, a Zwingernél megpihennek, éppen ott, a híres képtárnál, amely valamikor, világosítja fel nagymamát a Jellinek lányok közül az idősebb, lovarda volt, rokokó lovarda. Barokk ez a javából, vitatkozik a fiatalabb Jellinek lány, és a kertje, nézzétek csak, mondja, keveréke a versailles-i és a római kertépítészetnek, gyönyörű és sajátságos. Tényleg bámulatra méltó, és bámulják önfeledten, bár éhesek és szomjasak, nyomorultak és haldoklók, illetve halálra ítéltek még mindig. A parancsnokhelyettes náci tiszt kitalálja, ha nem is érti, miről beszélnek, és büszkén előadja, mi van a képtárban: Rubens, Tintoretto, Veronese, Giorgionétól a Szendergő Vénusz, Coreggio, Tiziano, sőt Raffaello Sixtusi Madonnája, meg néhány Botticelli. És például Dürer helybéli, vagyis Drezdai Oltára, aztán Holbein, Cranach stb.

Örültem ám, Gyulus, mondja nagymama, hogy a Zwinger lépcsőin pihenhetek, arra gondolva, hogy legalább láthatom, ha csak az épületet is, mielőtt eltávoznék a másvilágra.

Aztán megint bolyonganak, céltalanul bolyonganak, úgy érzi, elájul, és nincs tovább. A gázkamra után vágyom, mondja nagymama Évának, pártfogoltjának, esetleg még egy kőbánya után, ott legalább nem késztetik az embert bolyongásra, és nincs Sixtusi Madonna. Bolyonganak, és visszakerülnek napok múlva, csodák csodája, Drezdába, megint a Zwinger lépcsőin pihennek, mintegy kulturális élményként, amikor amerikai és angol gépek, látják a jelzéseikről, zúgnak elő, és bombázni kezdenek. Rozália és Éva rohannának fedezékbe, de hát hova, a földön kúsznak, körülöttük becsapódások, repeszek, szilánkok, házomlások, kövek, téglák repülnek, jajgatások, vér, holttestek. A bombázás órákig tart. Elborítják őket a törmelékek és a hullák. A fák lángolnak, szétporladnak. Házak omlanak le, tégláik, köveik füstölögnek. Csupasz csontok fehérlenek. A felfúvódott hullák bőre feszes, mint a dob. Mikor érzékeli nagymama, hogy él, és pártfogoltja, Éva szintén él, nagymama azt suttogja, élek, a jóisten legnagyobb meglepetésére, és hozzáteszi, neki legyen mondva.

A vértől vöröslött minden, Gyulus, mondja nagymama, és a Zwinger eltűnt.

Mennek tovább, ha az még menésnek számít, inkább vánszorgás az, szóval vánszorognak, most már csak  ketten, nagymama és  Éva. Az úton fel nem robbant bombák hevernek. Eljutnak egy kisvárosba, Altenburgba, középkori levegőt áraszt, sok toronnyal, szűk utcáiban reneszánsz és barokk házakkal, több tóval, nagy parkkal és várerődítménnyel. Kis paradicsom volna ez, vélekedik nagymama, békében és szabadon, és persze nem Némethonban. Egy gyönyörű domboldalra érnek, festői környezetbe, ahol minden az óceánra emlékeztet, a fű végtelen hullámzása, a hatalmas tengerkék égbolt. Családi házakat látnak, bekopognak az egyikbe, egy nagy darab nő, mintha kutyák lennének, kergeti el őket. Bekopognak máshová is, hiába. Nem törődnek azzal, ha kutyaszámba sem veszik őket. Az ötödik házban végre befogadásra lelnek, egy fiatalabb asszonynál meg az anyjánál, nekik segíthet nagymama és Éva, az állatok körül, szükség van erre, mert a férfiak, a férj meg a fiú a fronton vannak, nem biztos, hogy visszatérnek onnan. Nagymamáék trágyát hánynak, moslékot készítenek, etetik a disznókat, közben a disznóknak szánt krumplit dézsmálják, bár kapnak enni, ha hihető, ha nem, rendesen. Még ruhával is ellátják őket, nagymama levetheti a rabruhát, sőt cipőt is kap. Csak a férj negyvenötös cipője megy rá  megdagadt, sebes, keményedésekkel teli lábfejére. Az egyik reggel a fiatalabb gazdasszony azt kiabálja, hogy a rádió bemondta a kapitulációt, és a Führer öngyilkosságát, vége a háborúnak. Összesereglik a domboldal, van, aki örül, van, aki sír, van, aki viccelődik, van, aki gyalázkodik. Nagymamának valami azt súgja, hogy nincs oka még örülni, mondja is Évának, és hozzáteszi, kétséges, örülhet-e még valaha. Nemsokára német gépek úsznak el fölöttük, és bombáznak, németeket bombáznak a németek. Na, gondolja nagymama, innen ugyan nem menekülsz, Berkiné, Groszman Rozália, ha eddig sikerült is, most nem úszod meg. Rengeteg a halott, mint  rongybabák fekszenek a földön, az a nagydarab nő is köztük, aki elzavarta őket. A házából csak egy ajtó maradt meg ajtókerettel, amely mintha a semmiben egyensúlyozna.

Hallatszik a front közeledésének roppant moraja, jönnek az oroszok. A helybéliek, köztük a jótevőik is, az erdőbe húzódnak, félnek az oroszoktól, de nagymamáéknak azt javasolják, ne menjenek velük, nekik nem kell félni.

Nekivágtunk hát a vakvilágnak megint mi ketten, meséli nagymama. Hol a lombsusogás, hol a madárdal, ezt kérdeztem Évától, Gyulus, mondja nagymamám, mikor egy erdőn haladtunk át, mert nem hallottam, és Éva azt mondta, ő sem hallja.

Elérnek megint egy várost, a nevét nem tudják, nem is érdekli őket, romokban áll, nagy folyó partján, kikötőiben rengeteg hajó van, mind sérült. Leülnek egy padra a folyó partján, és valahogy meghallják, hogy beszélik mellettük, miszerint Theresienstadtban van a gyűjtőhelye az olyanoknak, mint ők, onnan indulhatnak haza. Így aztán csatlakoznak, elindulnak a többivel, el egy haláltáborba, vissza egy haláltáborba, az az ő közegük, gondolja nagymama, de már nem bírják, lemaradnak. Egy hétig bolyonganak ketten, vánszorognak, elveszítik az irányt, nagymama nem érzi már, hogy teste volna, maradék önazonossága is elillan, tévelygő fűcsomónak véli magát. Mire megtalálják azt a volt haláltábort, és átlépik a kapuját, nagymama összeesik, megszűnik számára, ahogy mondják, a világ.

Kórházban ébred, illetve tér magához, a mellette lévő ágyon Éva fekszik. Az ablakon keresztül azokat a barakkokat láthatja, amelyekhez hasonlókban hónapokig halálra kínzottként sínylődött. Az osztrák Theresienstadt, a cseh Terezín, kis határváros, fénykora a Monarchiára esett, osztrák helyőrséggel, kaszinóval, a kettős fasorral övezett főterén térzenével, sörözőkkel, ahol a helyi, híres serfőzde söreit mérték a fénykorban, és a híres osztrák kedélyesség csinált és természetes fajtája hatotta át, tudja meg nagymama az egyik ágyszomszédjától, akinek le kellett vágni mind a két lábát. Látszik egy tizennyolcadik századi erődítmény, amely egykor bevehetetlen hírben állt, éppen az Eger és az Elba összefolyásánál. Felsorolja ez a nyomorék, kimutogatva az ablakon, hol, merre működött  az erődben még néhány hete is a kötszerműhely, a táskakészítő, a díszműgyártó, a fatalpcsináló, a csillámkőhasító, a nyúlszőrnyíró, a tintaportöltő, a ruhafoltozó, a nyűttesleadó, a rongytároló, a társasjátéküzem, a könyvgyűjteményező, a krumplihámozó, a csonthasznosító, a matracnyilvántartó. Elmeséli, hogy a nyugati szövetségesek küldöttségének, amely a haláltáborok létéről vagy nemlétéről akart megbizonyosodni, átdíszletezték a várost, olyanná, mint valamikor a Monarchiában volt, még térzenét is adtak, és a nyugatiaknak igen tetszett, és megnyugodva távoztak.

Érkeznek mindenféle hivatalos küldöttek ajánlatokkal, hogy jöjjön nagymama ebbe az országba meg abba, befogadná ez az ország meg az, leginkább Svédországot javasolják, és olyasmit papolnak, hogy ők, nagymamámék, mint akik kiirtandó áldozatokból híres túlélők lesznek, igen nagy erkölcsi erőt képviselnek. Ki sem nyitja a száját nagymama, nem hajlandó válaszolni egyetlen kérdésre sem, amely a múltjára vagy a kilétére vonatkozik. A nevét sem árulja el. Makacsul tagadja azt is, hogy magyar volna. Hallgat, amikor az orvosok azt kérdezik, hogyan keletkeztek a sebei, miért nem tudja kinyújtani a tenyerét, mióta dobog alig érezhetően a szíve, miért kevés a vére, miért sántít, miért kezd el ordítani csak úgy, és mitől nem működik rendesen egyetlen szerve sem. Kedve lenne megmondani, de nem mondja, hogy a testi felbomlása semmi a lelkihez képest. Valami hihetetlen harag gyülemlik fel benne, és odamondja, még nem éltem túl, a kurva anyátokat, és nem is biztos, hogy akarok. Azoknak vágja a fejéhez, akik vétlenek és segíteni szeretnének rajta. Ne beszéljen így, figyelmeztetik, már minden jó úton halad. Jó úton, kérdezi, miféle jó út lehet még?! Mikor felkelhet, viszont nyomban indulni szeretne haza, neki legyen mondva, gondolja, a haza, de hát mi van akkor, fut át rajta, ha várják, várja a férje, a lánya, az  unokája, vagyis én, meg a veje.