Nem is egyszer képzeltem el, hogy a Monarchiában élek és fényképész vagyok, dédnagyapámhoz, anyai nagymamámhoz és mindkét nagyapámhoz hasonlóan. Szóval képzelődtem erről.

Jól jövedelmező megrendeléseknek teszek eleget. Járom Európát, otthonosan mozgok minden jelentős fővárosában, több nyelven beszélek, jeles személyiségek ismeretségével büszkélkedem. Laboratóriumomat vándorlásaim idején hintóban, szekéren, majd később már egy kisteherautón rendezem be. Itthon, néhány éven belül, üvegtetejű és üvegfalú műtermet építek, a legmodernebb fotókellékekkel és műtermi fényképezőgépekkel, például Plaubel Peco Profiával. Négy-öt segéddel dolgozom, évi jövedelmem szép summa. Résztveszek a párizsi világkiállításon, ahol  aranyérmet nyerek. Nemcsak a Váci utcában, hanem Bécsben, a Kärtnerstrassén is nyitok műtermet. Udvari fényképész leszek, magas kitüntetésekben részesülök. Albumokat állítok össze hazai tájakról, érdekes és híres emberekről, a szellemi élet nagyjairól, tulajdonképpen mindenről, amit meglátok, amit észlelek, ami az utamba kerül, például utcai demonstrációkról és elesett, nélkülöző emberekről, megejtő tájakról és városrészletekről, gyönyörű palotákról különleges berendezésükkel együtt, figyelemfelkeltő országokról is, például a Franciaországról és Angliáról.

Magyarországról óriási albumot készítek, amelyet személyesen szeretnék átnyújtani  Ferenc József császárnak és királynak, mint elképzeltem, de az nem megy, nem fogad. Ámde sikerül elintézni, hogy Tisza István, a magyar országrész miniszterelnöke  fogadjon, tudniillik érdekli, történetesen, vajon a Magyar Birodalomról milyen képeket is csináltam a haza meg a nagyvilág számára.

Tehát színe elé enged a miniszterelnök, szegedi és borosjenői gróf Tisza István Imre Lajos Pál, a színe elé, mint elképzeltem.

A Budai Vár Sándor Móric palotájában rögtön átkutatnak, már a bejáratnál, majd ismét  átkutatnak a gróf miniszterelnök dolgozószobája előtt, a folyosón, nincs-e nálam fegyver. Mikor belépek, azonnal szemembe ötlik, mennyire fénylenek az aranyozott bútorok, a lámpák és csillárok, meg a dísztárgyak a kora délelőtti beeső napfényben.  Azonnal elgondolom, milyen jól festene ez a miliő fényképen, tulajdonképpen egy kincseskamrát jelképezne, ahogy én ábrázolnám.

Mély meghajlással üdvözlöm gróf Tisza István miniszterelnököt, aki hatalmas íróasztala mögött ül, úgy vélem, hogy szalonkabátban, nem áll fel, merően néz engem. Aha, gondolom, olyan mint a képein, elől kopaszodik, nagy, pödrött, barna bajusza van, rövid, igen rövid szakálla, ovális fejformája, hideg, barna szeme. Kissé nyomasztó a tekintete. Nem rokonszenves. Háta mögött a titkárai, nem is látom át, mennyi. Lassan kiegyenesedem, és várakozóan nézem a miniszterelnököt. A Magyar Birodalomról szóló hatalmas albumot szorongatom a kezemben. Tisza István gróf most már nemcsak merően, hanem  várakozóan is tekint rám. Telnek a másodpercek.

És egyszer csak halkan énekelni kezdem: Londonban, hej, van számos utca, és minden utcán több sarok. Nem tudom, miért pont ezt a dalt, csak úgy jön.

Akkor az egyik zsakettet viselő titkár a miniszterelnökhöz hajol, és súg valamit neki.

Aha, szólal meg a miniszterelnök, szóval ön a Boroczkó Tamás fényképész, mi járatban van itt nálam?

Egy fényképalbummal szeretném meglepni excellenciás uramat, a Magyar Birodalom országainak hiteles képét ábrázoló albummal, mondom, igyekezve a legnagyobb tisztelet hangját utánozni. Megörökítettem regényes tájakat, festő ecsetjére kívánkozó városokat, történelmi nevezetességeket, híres  embereket, amelyek és akik még léteznek, de holnap, holnapután már semmivé lesznek. Engedje meg, hogy szerény művészetem által önnek és a jövőnek átadjam őket.

Ja, vagy úgy, mondja Tisza István, miniszterelnök, egy gróf.

Zavarban nem vagyok,  mégsem tudom, mit csináljak, merjek-e közelebb lépni az íróasztalhoz, és merjem-e átnyújtani az albumot, nem tudom, mi a szokás ilyenkor. Telik az idő.

Közben halkan mormolom magam elé: Londonban, hej, van számos utca, és minden utcán több sarok.

Miért London, kérdezi visszautasítón Tisza miniszterelnök, hát nem Budapesten vagyunk!? Tudja, hogy ott, Londonban, milyen köd van? Ritka a fény. Keservesen tudna ön ott fényképezni. Ellenben Budapest napos, fényes város.

Isten mentsen, hogy Londonban legyünk, excellenciás uram,  különben is mi magyarok vagyunk, Európa védőbástyája, Londont is mi védtük és védjük, mondom, és közben röhögök magamban.

Ne hízelegjen nekem, mordul rám a miniszterelnök, ezzel a védőbástyával, a hízelgést nem szeretem. És miért nem adja már ide azt  az albumot?

Akkor közelebb lépek az íróasztalhoz, és átnyújtom az albumot, igen, át tudom nyújtani, mert a miniszterelnök, meglepetésemre, kinyújtja érte a kezét, egyszerűen kinyújtja. Belelapoz, nézegeti.

Szép, mondja ezt a szót kurtán Tisza miniszterelnök, lapozgatja, majd megismétli, szép, és tovább lapozgatja teljesen magától, bizony. És megjegyzi, ahogy itt látom magam, az egyik képen, meg is ismerem, ilyen vagyok tényleg, mondja. Hogyan és hol csinálta?

Hát a képviselőházban, mondom, és mélységesen igyekeztem, bizony igyekeztem, teszem hozzá,  úgy ábrázolni excellenciás uramat, amilyen,  látsszon, mennyire elhivatott vezéregyéniség ön, tulajdonképpen fanatikusan meg kálvinista módra. És merészen megkérdezem, lefényképezhetem-e most, itt, ebben a percben?

Miket merészel mondani, hogy fanatikus vagyok, és belekeveri kálvinista voltomat, aki ilyesmiket állít, az nem fényképezhet le, fényképész úr, mondja keményen, visszautasítón Tisza István, a miniszterelnök gróf, azonkívül meg, mint magának tudnia kell,  utálom a fotográfusokat.

Tudom, mondom, tudom, és bocsánat, ha a jelenlétem bántja excellenciás uramat. De szeretném bebizonyítani, hogy létezik olyan fényképész is, nevezetesen jómagam, aki szolgálatokat tehetne önnek, például azzal, hogy dokumentálná életpályáját, ugyanis kiderülne önről, az általam készített képek segítségével elsősorban is az, hogy mennyire a Magyar Birodalom fennmaradásának letéteményese, a hadikiadásokat  másfélszeresre emelte ugye, bár azt rebesgetik, hogy erőszakkal, és nem lenne rossz önnek, ha kiderülne eme fényképekből, persze áttételesen, hogy mennyire munkál önben a hagyományos rend iránti igény, a nagybirtok és az arisztokrácia mint vezető erő fenntartása, hogy mennyire hűséges a Habsburgokhoz, mennyire találó, hogy önt egyesek geszti Napóleonnak nevezik, ugye Geszten lévő kastélyáról és birtokáról, no meg megyéjéről bihari istennek. Ígérem, hogy egy olyan hős tekintene le  a képekről, exellenciás uram személyében, akit nem akármilyen fából faragtak, hisz  mikor  háromszor  rálőttek önre a képviselőházban, azzal okolva a merényletet, hogy  nem bírták elviselni törvényeket semmibe vevő, erőszakos természetét, semmi baja nem lett, a golyók nem mertek önbe fúródni; kár, hogy nem voltam ott, és a merényletkísérletről nem készíthettem fényképet.

És dúdolom magamban: Hej cica eszem azt a csöpp kis szád.

Micsoda, miket beszél ez az ember, hördül fel Tisza miniszterelnök, és felugrik íróasztala mögött, arca lilává változik, geszti Napóleon, bihari isten, és emlékeztet az ellenem való merényletre! És igen emelt hangon kijelenti, dobják ki ezt az alakot!  És hozzáteszi, ez a fényképész is egy levéltetű a magyar kultúra pálmafáján.

A titkárok és az őrök kidobnak, mint elképzeltem, és örömmel, dicsőségben úszva képzeltem el.

Mindezen közben  dúdolom: Hej cica eszem azt a csöpp kis szád.

Mikor elmesélem, szintén elképzelve, hogy elmesélem a vándorfényképész Hajnal Artúr dédnagyapámnak, Boroczkó Lénárd, meg Babos Gáspár ugyancsak fényképész nagyapáimnak és Babosné, Hajnal Emília szintén  fotós nagymamámnak, nem sokat teketóriáznak és kifejezik, hogy nem hiszik el, amit előadtam.

Nem ismertek ti még engem, mondom mosolyogva, apám fia vagyok én, ezt is mondom, pedig apám akkor még meg sem született, illetve csak pólyás volt.

És dúdolom: Túl az Óperencián, boldogok leszünk, túl az Óperencián csókra éhezünk.    

Lénárd nagyapám  kifogásolja, mint gondoltam képzeletemben, hogy elmulasztottad  jellemezni, Ckó, a Hajnal- Babos-Boroczkó  fényképész családot a miniszterelnöknek, megmagyarázva, miszerint ez a család húzta ki a hazai fényképészetet a kátyúból, ugyanis a Hajnal-Babos-Boroczkó stílus elveti a sablonos képeket, a természetellenes világítást, a cifra háttereket, a színpadiasságot, vagyis a környezet és az ember meghamisítását, tehát minden művi dolgot, és először alkalmazta, vagyis alkalmazzuk mindeme hamisítás ellen és  helyett a természetességet,  a közvetlenséget, és persze a valóság kívánalmát, mint Hajnal-Babos-Boroczkó felfogást.

Dédnagyapám meg a három nagyszülőm bólogat.

No és javasolhattad volna, Ckó, mondja mindkét nagyapám, Gáspár és Lénárd, hogy a miniszterelnök akadályozzon meg minden illetéktelen beavatkozást ügyeinkbe, ne üsse ki a rendőrség kezünkből a fotóapparátust, ha valami nem tetszik neki, és különben is, ismerjék el, hogy a hatalmaskodókkal szembeszegülő, tehát az uralkodó rétegekkel, sőt a magával a miniszterelnökkel is perlekedő ellenerők fényképes ábrázolása szalonképes, illetve szalonképesnek kéne lennie, ami különben is érdeke volna a Monarchiának és benne Magyarországnak.

Javasoltam volna,  de nem maradt rá időm, kidobtak azok a hülyék, mondom.

És dúdolom: Túl az Óperencián, boldogok leszünk, túl az Óperencián csókra éhezünk.

Képzeljétek, veszi át a szót Artúr dédnagyapám, a miniszterelnök, mióta meghalt a kedvenc trónörököse, nyüszítésre kényszeríti a kutyáit, nem hazudok, különben a kelleténél merevebb, hiányzik belőle a diplomáciai rugalmasság.

Óriási szederjes hímvesszője van ennek a grófnak, mint beszélik, mondja Lénárd  nagyapám, de azt is beszélik, hogy állítólag született vezér.

Tragikus egy nemzet, amelynek ilyen erőszakos vezére van, mondja Emília nagymamám, holott,  érzésem szerint, gyerekkorában még egészen más volt, roppant érzékeny, magányos kisfiú.

Zöldnek látom az arcát, fűzöldnek, mondja Gáspár nagyapám, főleg akkor változik  zöldre, amikor felmerül benne, hogy talán a magyarságnak tragikus jövője lesz.

Ha telihold van éjjel, akkor nappal nem tud dolgozni állítólag, mondom én, Ckó, és ilyenkor azt gondolja, hogy az ország elárvult.

Hát így képzelődtem, dúdolva a Londonban hejt, a Hej cicát meg a Túl az Óperenciánt.