CKÓ ANYJA, BARBARA, AKÁR EGY BABA

Barbara, leendő anyám, Babos Barbara könnybe lábadt szemmel nézett a rózsaszín keretes nagy, ovális toalett-tükrébe, amelynek állványzatán rózsafüzér-mintázat díszelgett, csupa rózsaszín bútorokkal berendezett szobájában, mert megszidták a szülei, Emília és Gáspár, tulajdonképpen lehordták, ugyanis nem adott választ Menyhértnek, Boroczkó Menyhértnek, aki megkérte a kezét. Szinte látta a tükörben Menyhért arcának változását, igen-igen borússá válását, miután elhangzottak a lánykérés szavai, és ő, Barbara csak állt, álldogált, és tökéletesen megnémult.

Megismerkedésük egyszerűen történt, mikor Barbara egy barátnőjénél nyaralt Pécsett, és Harkányfürdőn, a szálloda teraszán összeverődött egy nagy társaság, elegánsan, divatosan, a nők kisestélyiben, a férfiak szmokingban, koktélokat ittak, hát ott és akkor mutatták be egymásnak őket, egy bágyadtan meleg estén. Barbara megnézte magának Menyhértet, nyugtázta, hogy nem rossz képű, jól áll rajta a ruha, fellépése kitűnő, de nem érzett iránta semmi különöst.

Menyhértet viszont meglepte, mennyire emlékeztet Barbara egy babára, egy csodaszép babára, persze nem tudta, mennyire rátapintott, mikor mint babát érzékelte Barbarát, mintha kitalálta volna Barbara vonzódását a babákhoz és ahhoz, hogy ő maga is baba legyen.

Barbara rózsaszín lányszobája tele volt babákkal, rajongott a babákért, kedvence egy porcelánfejű, nagy baba volt, csaknem akkora, mint ő, selyemruhába öltözve, fehér anyagát apró piros rózsák díszítették, bő szoknyája lebegett, blúza a testhez simult, puffos ujja elállt. Barbara borzasztóan szerette morzsolgatni ezt a ruhát, szenvedélye lett morzsolgatni, ki is lyukadt ott, ahol morzsolgatta. Ilyen babának képzelte el magát.

Anyja, Emília előszeretettel fotózott színésznőket, közülük többen a barátnői lettek, s amikor egy operettprimadonna barátnőjének kiadták egyik szobájukat, aki éppen A cirkuszhercegnő főszerepét játszotta, és jelmeze, a flitterektől meg fodroktól hemzsegő piros selyemruha ott lógott vállfán a fogason, hát Barbara, aki akkor hatéves lehetett, ebbe a ruhába is beleszeretett, ezt is mindig morzsolgatta. Egyszer csak a primadonna és Emília megvarrta a ruha kicsinyített mását, és ráadták Barbara kedvenc babájára. Az a boldogság, ami akkor elfogta, valami álom volt.

Sírt, miközben nézegette magát toalett-tükrében, nézte, ahogy a könnyek utat vágnak maguknak kikozmetikázott arcán. Mintha látta volna a tükörben, amint Menyhért belép a templomba, és észreveszik egymást, megismerkedésük után pár nappal.

Összenéztek az istentisztelet közben. És mikor Barbara igyekezett haza a barátnőjével, akinél vendégeskedett Pécsett, Menyhért utánuk eredt, csatlakozott hozzájuk, kísérni kezdte őket, de kimutatta, hogy kimondottan Barbara miatt teszi. Barbarának nem volt ugyan ellenére, ám Menyhértben most sem látta meg azt az ideális férfit, akit elképzelt magának, kétméterest, hirtelenszőkét, barázdáltan markáns arcút és tökéletesen szabályos, fehér mosolyút, ugyanakkor megállapította magában, hogy azért Menyhért elég magas, bár csak sötétbarna, de azért most is, mint már először, jóképűnek látta, ha arca nincs is tele barázdákkal, viszont amikor a fogai kivillannak, szerencsére nem sűrűn, kitűnik, hogy kissé szabálytalanok. Igen elegánsan festett most is, szokatlanul és feltűnően elegánsan, ezzel Barbara elégedett is volt.

Menyhért meg úgy érzékelte, hogy Barbara szinte kiköpött típusa az úrilánynak, és az ilyen lányokhoz roppantmód vonzódott. 

Hazakísérte a két lányt, és Barbarától nyíltan, a barátnő füle hallatára, találkozót kért. Barbara vacillált, nem tudta, mit mondjon, de Menyhért határozott, sőt kissé agresszív fellépésére meghátrált, és igent mondott. Rögtön meg is indult a pletyka Pécsett, hogy a legkisebbik Boroczkó fiú, a fényképész, egy pesti lánynak udvarol, aki zongoratanárnő, és akinek a famíliája szintén fényképész.

Barbarának akkoriban éppen baja támadt zongoratanárnő voltával. Nem úgy lépsz fel, Barbara, mint egy tanárnő, hanem önbizalom nélkül, jegyezte meg anyja, Emília. Képtelen vagy rendesen levezetni egy zongoraórát, mondta apja, Gáspár. Mit akartok, alig vagyok idősebb a tanítványaimnál, jelentette ki Barbara, különben is elfelejtettétek már ugye, hogy balett-táncos akartam lenni.

Mintha látta volna magát abban a rózsaszín toalett-tükörben, négyévesen, amikor kínai táncot lejtett a balettvizsgáján, akkor a kínai tánc volt a divat, vagy amit annak véltek, pöttöm kis alakját elnyelte a színpad óriási tere, de így még hatásosabb volt a szereplése. Narancssárga, lefelé szépen bővülő kulikabátot viselt, piros trapéznadrágot és zöld kulikalapot. Félt kimenni a színpadra, úgy kellett kilökni, borzasztóan rettegett, öntudatlanul táncolt. Aztán mégis jól megcsinálta, forgott, pörgött, nem tévesztett, pedig tartott attól, hogy belesül. Nagy sikert aratott, többször visszatapsolták. Jutalmul kapott egy babát, amely éppen őt mintázta kínai jelmezében, és azontúl ezzel a babával aludt. Tehetségesnek tartották, mozgása kecses volt, alkata, mint egy szabályos felkiáltójel. Ám egyszer csak, gyakorlás közben, megfájdult a lába, megbicsaklott a bokája, és ezután, ha gyakorolt, mindig megbicsaklott, ezért az orvos javaslatára abba kellett hagynia a balettozást, és fájó szívvel, sírva-bőgve befejezte. Még évekig gondolt a balettra, és mikor már nagyobb lett, úgy emlékezett rá, mint a szépség megtestesülésére.

Felmerült benne, miközben bámulta magát a toalett-tükörben, hogy esetleg valamiféle babaként és nem tanárként tanít. És megkérdezte magától, talán egy baba nem taníthat jól?

Emília kierőszakolta, vegyenek zongorát Barbarának, tanuljon zenét, ha már balett-táncos nem lehet, hisz kiderült, tökéletes hallása van. Gáspár ellenkezett, egyrészt a fogához verte mindig a garast, nemigen akart pénzt kiadni semmire, másrészt azt szerette volna, ha Barbara orvos lesz, ami akkoriban még szokatlan volt egy nőnek. De Emíliával nem nagyon lehetett ellenkezni, amit kimondott, annak úgy kellett lennie, hát vettek zongorát, egyenesen egy Blüthnert. Persze mindketten arra törekedtek, Barbara értsen valamihez, ne legyen kiszolgáltatott nő belőle.  

Emília ismételgette, roppant tehetséged van a zongorázáshoz, Barbara, a hosszú ujjaid csak úgy száguldoznak a billentyűkön. Szép vagy, mondta Gáspár, csak úgy sugárzik rólad a szépség, előadóművésznek születtél. Tehetség vagy, tehetség vagy, tehetség vagy, Barbara, mondogatta Emília. Szép vagy, szép vagy, szép vagy, Barbara, hangoztatta Gáspár.

A toalett-tükrébe pillantva, mert továbbra is a tükörben nézegette magát, Barbara látni vélte, amint egy-egy babát cipel magával a konzervatóriumba, és amikor elvették tőle, figyelmeztetve őt, hogy a zongorázásra kell koncentrálnia, nem holmi babákra, megrázkódtatást élt át. Úgy érezte, agyongyötrik lelkileg, illetve úgy érezte, hogy őt lehet gyötörni, a lelkét célba venni, erre ő jó alany.

Hányszor, de hányszor jegyezte meg Emília, látom, Barbara, magad is holmi baba akarsz lenni, de javaslom, most már hagyd a babákat, nem vagy gyerek. Gáspár viszont azt mondta, hát olyan a lányunk, mint egy baba, így született. Majd én megmutatom, mondta Emília, hogy Barbara már kinőtt a babaságból, és az összes babáját kidobta. Barbara akkor azt gondolta, jaj, jaj, az anyja gyűlöli. Gáspár viszont egy hosszú ruhát, fekete estélyit, és hozzá egy ugyanilyen ruhába bujtatott babát ajándékozott neki kárpótlásul. Az apja rajong érte, gondolta Barbara. És Gáspár rengeteg fényképet készített Barbaráról, állandóan modellt kellett állnia apja fényképezőgépe előtt, miközben apja sűrűn kijelentette, a szépséget fényképezem. Emília eleinte nemigen fényképezte Barbarát, aztán versenyre kelt Gáspárral, és azon vitatkoztak, ki készít élethűbb képet Barbaráról.

Látta a tükörben a záróvizsgáját, amelyre egy gyönyörű, flitteres, rózsaszín, elomló ruhát kapott, ha csak rágondolt, könnybe lábadt a szeme, és egy ugyanilyen öltözékű babát is kapott hozzá, ám a szülei azt mondták, még egyszer, de utoljára kap babát. Könnyezett, amikor először vette fel azt a ruhakölteményt, miközben az új babáját simogatta.

Ruhabolond ez a Barbara, mondogatta Emília, olyan, mint te, Gáspár, rád hasonlít. És bababolond, jegyezte meg Gáspár, te is az volnál, bababolond, Emília, jól tudom, csak elnyomtad magadban. Nekem nem volt ilyen jó dolgom, mint Barbarának, mondta Emília.

Mintha Barbara ismét megpillantotta volna Menyhértet a tükörben, és meglepődött, hogy mennyire áthatónak látja a tekintetét, mintha azt tükrözte volna, hogy pontosan tudja, milyen is ő, Barbara.

Hát igen, Menyhért nyomban ráérzett arra, hogy Barbarát istápolni kell, a széltől is óvni, mert olyan érzékeny. És meghökkent Barbara átlátszóságán, milyen átlátszó, gondolta, csaknem mint az üveg, az arcán minden tükröződik.

Barbara meg azon csodálkozott, mert csodálkozott, hogy Menyhért mennyire magabiztos, önbizalommal teli, és ez kissé riasztotta.

Amíg Barbara Pécsett nyaralt, Menyhért Pestre utazott, amit nem árult el Barbarának, felkereste a lány szüleit, Babosékat, és kitűnően összejött velük, fényképész a fényképésszel, különösen, miután Menyhért bemutatta a felvételeit, azzal is dicsekedve, mennyire jól keres velük. És megmutatta a legújabb fényképezőgépét is, amelyet nemrég szerzett be, egy legmodernebb Praktikflexet, amelyet aztán Emília és Gáspár szakszerűen megvizsgált.

Az a mese járta aztán Pécsett, hogy Menyhért kiszedett minden fontos dolgot, amit akart Emíliából és Gáspárból, nyilván a vagyoni helyzetükről is tájékozódott, és elégedetten vette tudomásul, hogy eléggé tehetősek.

Jól kerestek Babosék, Gáspár és Emília, egyre elismertebb fényképészek lettek. A körúti lakásuk melletti négyszobás lakást is kibérelték, ide költöztek, hogy a régi lakást műteremmé alakíthassák át. A nappali bútorzata tökéletesen kerek és gömbölyű formát mutatott, nemcsak a kis márvány dohányzóasztalok, hanem a fotelok, a székek is gömbölyded formát mutattak, rozsdabarna bársonyhuzattal; a padlót fekete-fehér gyapjúszőnyeg takarta, a sokágú csillár is fekete-fehér gömbökkel lógott alá a mennyezetről; és néhány kubista jellegű kép, divatos magyar festőktől, függött a falakon. Az ebédlő közepét világosbarna, fényesre politúrozott, kerek, megnagyobbítható asztal foglalta el, körülötte ugyancsak kerek formát mutató székek, ülőkéjük és háttámlájuk világoskék-sötétkék csíkos huzattal bevonva; a négyzet alakú, világosbarna tálaló ajtain és oldalain fákat mintázó domborulatok látszottak; a vitrinen meg bokrokat utánzó vésetek, és lilásan tükröződő üvege mögött geometrikus formájú porcelánok díszelegtek, ezüsttárgyakkal együtt; terjedelmes, világospiros hatású szőnyeg borította a parkettát, és a mennyezetet egy igen nagy, ugyancsak négyzet alakú, metszett üvegből készült, óriási világítótest uralta. A hálószoba hagyományosan volt berendezve, egyszerű duplaággyal, ruhás- és éjjeliszekrényekkel. A konyhából cselédszoba nyílt, a cselédlánynak, aki kitűnt azzal, hogy igen spórolósan vásárolt, mégis minden szükséges élelem megvolt a spájzban, sőt kitűnő lekvárokat és befőtteket készített, amelyek katonás rendben és igen festői hatást keltve sorakoztak a kamra polcain. Ámde a legnagyobb gondot Emília és Gáspár a műterem berendezésére fordította, mondhatni, hogy tipikus art deco miliőt teremtettek, élénk színekkel, csillogó, egyrészt legömbölyített felületekkel, másrészt éles derékszögekkel, bársonyhuzatokkal, puhán elomló szőnyegekkel, kecses dísztárgyakkal, és gondjuk volt arra, hogy a nagy kirakatokon beeső, erős nappali fényeknél is erősebb fényekkel világítsák meg. Beszerezték a legkorszerűbb műtermi gépet, a Voigtlander Studiót. 

Emília és Gáspár tájékoztatta Barbarát, hogy Boroczkó Menyhért fényképész náluk járt, megkérte a kezét, és ha Barbarának megfelel, nekik is, és remélik, Barbara igent mond, mert Menyhért élelmesnek látszik, az egyik legjobb fotós vidéken, és nem volna ellenükre, ha Barbara egy fényképészhez menne hozzá, aki majd átveheti az üzletüket. Ráadásul igen jóravalónak, családszeretőnek és gondoskodónak jellemezték. Barbara viszont meglepődött és megorrolt Menyhértre; micsoda, a háta mögött egyezkedett a szüleivel, sőt a kegyeikbe férkőzött, rendes dolog ez, és helyénvaló hamarabb megnyerni magának a szüleit, mint őt magát?!

Menyhért azonban látta, hogy Barbarához a szülein keresztül vezet az út.

Hát igen, Barbara önállótlannak mutatkozott, olyannak, akinek kevés saját akarata van, és ezt Menyhért felismerte. Arra is rájött, hogy Barbara elintézni sem képes semmit, hogy a gyakorlati élet távol áll tőle, sőt viszolyog attól, és képtelen megtanulni, hogyan kell a mindennapokon úrrá lenni, nem birtokolja az ehhez szükséges eszközöket, ebben a tekintetben gyerek maradt. Majd Barbara helyett elintéz mindent, gondolta Menyhért, tud és szeret is intézkedni, a maga érdeke szerint, és egy olyan pár kell neki, aki nem zavarja majd ebbéli tevékenységében, és Barbara ilyen.

Barbara, miután ismét belepillantott a tükörbe, és miután nem volt képes felfedezni magában sem a zongoratanárnőt, sem a szépséget, rávetette magát a sötétlila csipke ágyterítővel letakart, rózsaszínű franciaágyára, amelynek sarkait, széleit rézveretek díszítették, magához szorítva kedvenc, fehér tüllestélyibe burkolt babáját, és zokogott.

Miután jól kisírta magát, arra gondolt, hogy ideje felnőnie.

Naponta küldte Barbarának Menyhért a gyönyörű virágcsokrokat, a hatalmas bonbonokat, találkozókat sürgetett, és amikor Barbara visszautazott Pestre, gyakran járt fel hozzá látogatni, ajándékokkal elhalmozni. A Britanniában szállt meg, és vitte Barbarát vacsorázni előkelő éttermekbe, lokálokba táncolni, még a Moulin Rouge-ban és az Arizonában is megfordult vele, színházba, moziba is jártak, de elsősorban tárlatokra, mert Menyhért a fotón kívül elsősorban a festészetet szerette, és legkevésbé hangversenyre mentek, mert Menyhérttől a zene láthatóan eléggé idegen volt, sőt, egészen tájékozatlannak látszott benne. Hát hogyan válasszon ilyen férjet, morfondírozott Barbara, olyat, aki nyilván a zongorajátékát sem tudja értékelni. Meg aztán nem akar még férjhez menni, húszéves sincs, gondolta, inkább zongoraművész szeretne lenni, legszívesebben továbbtanulna az Akadémián.

Sokat bőgött, napokon át sírt, sírdogált. Gáspár és Emília vigasztalta, miközben nem tettek le arról, hogy rábeszéljék, menjen hozzá Menyhérthez.

Szerelmes leveleket is írt Menyhért, ha nem is sokat, eléggé nehezére esett, nem szeretett levelet írni és vallomásokat tenni, szerelmes levelet meg különösképpen nem, hülyeségnek tartotta, de azért írt, mindenesetre.

Barbara a toalett-tükrében látta, igen, mintha látta volna, hogy egyszer csak beadja a derekát, látta, ahogy sírással küszködve igent mond, maga sem tudta, hogyan és miért, és közben az arcán mélységes kín tükröződött. Nem merek harcolni, mondogatta magában bánatosan, azt gondolta, teljesen hiábavaló. És kezdte átlátni, hogy Menyhért mellett majd megy minden, mint a karikacsapás, anélkül hogy neki tennie kéne valamit, bizony, hirtelen kezdte átlátni.

Menyhért nyugtázta, Barbara milyen kiszolgáltatott, például nem képes megfigyelni, kinek mi a gyengéje, és azt kihasználni, vagy kinek mi az ereje, és ahhoz alkalmazkodni, és észrevette, hogy Barbara képtelen magát biztonságban érezni, ha ebben nem segít neki valaki. Azonnal levonta a tanulságot, majd ő megteremti Barbarának a biztonságot. Azt igyekezett érzékeltetni Barbarával, hogy megvédi majd mindentől, hisz annyira érzékeny és védtelen.

Hát igen, Barbara nem vette észre a kétértelműségeket, a ravaszkodást, a képmutatást és a többit, bement bárkinek az utcájába. Annyiszor bántak el vele, ahányszor erre lehetőség adódott, számtalanszor és mindenhol. Vele aztán állandóan történt valami, valami rendellenesség, valami úgymond cirkusz. Ha például csúnyán néztek rá, vagy úgy képzelte, csúnyán néznek rá, amit sokszor tényleg csak beképzelt, azonnal megsértődött, megbántódott.

Teltek a hónapok, és ahogy Barbara mind jobban megismerte Menyhértet, egyre inkább ráébredt, hogy Menyhért épp az a férfi, aki neki kell, aki neki van teremtve, magabiztos, gyakorlatias, sőt nagyvonalú, tud pénzt keresni, roppant felelősnek mutatkozik, legfőképpen iránta, Barbara iránt felelősnek. Úgy kezdett Menyhértre nézni, mint egy csodára, egy olyan csodára, aki helyette megold mindent.

És igent mondott. Szép esküvőt tartottak.

Menyhért egyszerűen azt érezte, hogy roppant szerencsés, mert rátalált Barbarára. Ő is babának kezdte tartani Barbarát, porcelánbabának, lévén fehér bőre, és egyre inkább babának, akit babusgatni, dajkálni kell, a széltől is óvni, és erre Menyhértnek nagy hajlama mutatkozott, sőt roppant késztetése. Tehermentesíteni kell Barbarát, gondolta Menyhért, sok mindent le kell venni a válláról. Barbara meg élvezte a tehermentesítést. Ámde ösztökélni is kell, amit nem rejtett véka alá Menyhért, mivel Barbara igen borúlátó, visszahúzódó. És Barbara teljesen rábízta magát Menyhértre, elfogadta az irányítását, sőt igényelte uralkodását is. Nem is tudta volna elképzelni az életét, egy idő múlva, Menyhért nélkül, mert mi lett volna vele, gondolt erre sűrűn, Menyhért védőszárnyai nélkül. És Menyhért hamarosan elérte, persze Barbara közreműködésével, hogy a feleségét gyámolító, ritka mintaférjek között tartsák számon.

Menyhért megvette, Barbara hozománya segítségével is, Pécs központjában, a Király utca csendesebb végén lévő földszintes házat, ahol a Boroczkó-féle fényképész műterem működött, emeletet húzatott rá, igen rövid idő alatt, és újonnan berendezte, ez volt az első, igazi kellemes lakása. A szép teraszról félköríves, kajütvonalat követő ajtón át lehetett bemenni a földszinti előszobába, onnan balra az ebédlőbe, amelyet két korábbi szobából építtetett egybe Menyhért, és éppen úgy rendezett be, mintha az apja, Lénárd ebédlőjének mása lett volna, ismerte fényképről, szecessziós bútorokkal. Jobbra a konyha meg a spájz nyílt, a konyhából a cselédszoba; a cselédlányok igen szerették Barbarát, és nagyon tartottak Menyhérttől. Az új építésű emeleten a meglehetősen terjedelmes nappali ajtaja és ablakai ugyancsak félkörívesek voltak, és a bútorok szintén, a fotelok meg a székek más és más színű anyaggal voltak kárpitozva, a dohányzóasztalok metszett üvegfelülettel dicsekedtek, a négerbarna kandalló is félköríves volt, vele szemben állt Barbara fekete zongorája. A hálószobában nagy, bordó huzatú franciaágy terpeszkedett és intarziás ruhásszekrény meg éjjeliszekrény; Barbara ovális toalett-tükre is itt díszelgett. És attrakciónak bizonyult a fehér csempés fürdőszoba, amelyben csillogtak a nikkelezett tárgyak. A gyerekszobát világoskék gyerekbútorokkal rendezték be, várták a gyereket, engem, minthogy Barbara szinte azonnal teherbe esett. Perzsaszőnyegeken lépkedtek, fehér csipkés függönyök szűrték meg a napsugarakat. Az ebédlő és a nappali falait feltörekvő festőktől olcsón megkapott olajfestmények borították. A hálószobába és az előszobába Menyhért kitette a saját fotóit meg az apja, Lénárd fotóit, melléjük, apósa, Gáspár meg anyósa, Emília fotóit is, és ezzel a gesztusával végképp megnyerte magának őket. Mindenki csodálkozott a városban, hogy ilyen hamar és kellemesen berendezkedtek. Menyhért elérte azt, amit világéletében szeretett volna, egy igazi szép, ízléses, otthonos otthont, olyat, amilyet elképzelt, olyat, amilyennek az apjáét is elképzelte.

Barbarát továbbra is elhalmozta ajándékokkal, ruhákat vett neki számolatlanul, még nercbundát is, meg ékszereket. Vizitelni jártak, vacsorameghívásoknak tettek eleget, és vacsoravendégeket hívtak, kártyacsatákat folytattak. Menyhért sosem mulasztotta el kinyitni a szekrényeket, hogy bemutassa, milyen újabb divatkreációkkal lepte meg Barbarát. Kellemes társasági életet éltek, élhettek, Menyhért a város híres fényképésze volt, Barbara meg egyre nevesebb zongoratanár.

A gyerekszüléstől meg a gyerektől azonban borzalmasan félt, dermedten várta a szülést, mert annyira felkészületlennek gondolta magát erre.