Még jóval a háború előtt, Boroczkó Lénárd, leendő nagyapám, felszólítást kapott a városházától, Pécsett, ahol élt, hogy a fényképkiállítását sürgősen, haladéktalanul be kell zárnia, haladéktalanul, ismételte meg ezt a szót a felszólító, ha nem teszi meg, akkor majd megteszi a rendőrség, ám nem kéne megvárnia, amíg a rendfenntartók kivonulnak, mert az feltűnő, és különböző találgatásokra adhat alkalmat, mindenesetre a Boroczkó műtermet rossz hírbe hozná, állt ez is az értesítésben.

Lénárd feldühödött, hogy-hogy, mit képzelnek, beavatkozni a fényképezés  szabadságába, eszében sincs levenni a képeket műterme faláról és kivenni a kirakatából. Az igaz, hogy igen kényes a kiállítás, ismerte el Lénárd, hiszen a képeken Lénárd, maga Lénárd fellépett császárnak és királynak, vagyis magát úgy  ábrázolta, mintha Ferenc József, a császár és király bőrébe bújt volna, a híres pofaszakállal és pödrött bajusszal. Hónapokig növesztette, formázta a pofaszakállt és a bajuszt, majd parókát, amelyet csináltatott, tett a fejére, kopaszt, kétoldalt gyér, ősz hajjal, a kaisert és königet mintázva. Aztán jelmezként belebújt a császár tábornoki egyenruhájának drága pénzért csináltatott utánzatába, világoskék, nehézselyem zubbonyba, amely díszítve volt piros szegélyekkel, jobbra záródva arany gombokkal, szorosan simuló állógallérján és mandzsettáján fekete aranyozott mintákkal ékesítve,  és díszítve két vékony selyemszalag átalvetővel, amelyek egymást  keresztezték,  az egyik piros-fehér-zöld, a másik piros-fehér-piros színben, és fehér, könnyű selyem öv fogta  át, szintén aranyozva;  gyapjúselyem fekete nadrágot öltött, oldalán vastag aranysújtással végig; ragyogóan fekete, hosszúszárú bőrcsizmába bújt; a Habsburg-ház jelvényei virítottak  jobb mellén, köztük a legjelentősebb, az oroszlánnal harcoló sárkány, amely utalt a germán mitológiában arra, hogy Szigurd, a hős, megöli  Fáfnirt, a gonosz sárkányt. Némely kép fehér császári csákóban ábrázolta Lénárdot, rajta aranysújtásokkal, a császári címerrel, sötétzöld forgóval és fehér tollbokrétával. Akadt kép, amelyen egy túlzottan is fekete paripával eggyé válva volt ábrázolva, miközben áradt róla a született méltóság; rengetegszer kellett a segédnek megismételni ezt a felvételt, hogy úgy ülje meg a lovat Lénárd, látszatra, mint a császár, gyertyaszálként, mert Lénárd nem tudott lovagolni. A képeket, a segéd közreműködésével, a legmodernebbnek számító fényképezőgépekkel készítették, a műteremben egy tekintélyes Linhof  Cardannal, erre  minden spórolt pénze ráment Lénárdnak, a szabadban a legújabb Kodakkal; ezek a gépek már tudták késleltetni az exponálást addig, amíg Lénárd a megfelelő pózba be nem állt. 

Nem volt hajlandó eltávolítani a képeket, amelyek igen nagyszámú közönséget vonzottak, ácsorogtak tömegben a kirakat előtt, mosolyogtak, sőt röhögtek. Lénárdnak igen tetszett, ahogyan reagáltak. Műtermének forgalma megnőtt. Persze hatalmas botrány kerekedett, de Lénárd nem is akart mást. A városvezetésben dühöngtek és dühödtek voltak. Lénárd tudta, ha nem zárja be a városháza felszólítására a kiállítást, nemsokára megjelennek a rendőrök, kiszedik a kirakatból a képeket, leszedik a falakról, talán még el is kobozzák azokat, őt pedig elítélik.

Krónikás vagyok, uraim, ezzel állok majd a rendőrök elébe, mondta feleségének, Arankának, fényképész történetíró, és a jelen történelem meghatározó egyéniségét fényképeztem. És megkérdezem, talán ez baj? Ugyan, krónikás, nem érdekli ezeket, jegyezte meg Aranka, mit gondolsz, inkább te magad szedd le önként a falakról, és vedd be a kirakatból, különben, meglásd, nagyon megbüntetnek, ilyet nem lehet csinálni, hogy te vagy a császár és király, ez hajmeresztő. Még jó, Aranka, hogy sose hallgattam rád, hol lennék, ha úgy gondolkoznék, mint te, még császár se lehetnék, mondta Lénárd, és nevetett.

Vitázni készült a rendőrséggel, remélte, maga a rendőrkapitány jön ki, a kirívó cselekedetére tekintettel, egy szakasz kíséretében.

Majd elmeséli a kapitánynak, gondolta, hogy ő hazafi, és emlékezteti a kapitányt, hogy már bizonyította hazafiságát, amikor évekkel ezelőtt, felutazván Pestre, Kossuth Lajos temetéséről rengeteg képet csinált, és ezeket is közszemlére bocsátotta a műtermében meg a kirakatában: soha nem látott százezres tömeg, megrendülten, gyászruhásan, sírva-ríva, elönti az utcákat, mint az árvíz; volt honvéd huszártisztek sűrű serege, bokáig érő, fekete színű, szürke zsinórozású mentében, pisztolyokkal az övükben, keserű arccal; a házakon gyászlobogók százai; fekete díszmagyarban, fekete tollas csákóban pompázó előkelőségek, kivont karddal, komoran; Kossuth-címeres, nemzetiszínű zászlórengeteg; öreg nemzetőrök sárga zsinóros, halványpiros köpenyben, búsongva; huszárok fekete, zöld sujtásos díszegyenruhában könnyezve; koporsóvivők, atilla-mentéjükre fehér ingüket petőfisen  kihajtva; Kossuth-bankók, amint hullanak; a Kossuth-fiúk Kossuthnak öltözve sírnak és integetnek apjuk kalapját, a Kossuth-kalapot utánzó kalapjukkal. Sok százan tekintették meg ezeket a képeket, legtöbbjükből meghatottságot, zokogást,  illetve búsongást, legfőképpen búsongást  kiváltva, így aztán Lénárd elérte művészi célját, hogy a búsongó képek búsongást váltsanak ki, a híres magyar búsongást.

Akkor őt is elkönyvelték búsongónak és egyúttal hazafinak, mert a búsongó ugye hazafi, ez a műtermének bevételében roppant megmutatkozott. Ám azzal is megvádolták egyúttal, hogy egyoldalúan hazafi, mert a volt kormányzó mellett tette le a voksát, viszont van másik oldali hazafiság is, a császár és király melletti. Hát ezt fogadta most meg, mondja majd a rendőrkapitánynak, mint elhatározta, a kaiser und könig melletti búsongást, illetve dehogyis a búsongást, sokkal inkább a vidulást. Igen, igen, a vidulást, vagyis a jókedvet. Talán a jókedv megteremtése nem érdem? Mosolygott előre csalafintaságán, de azonnal felmerült benne, hogy persze, majd a rendőrkapitány megrója, mondván, álljon meg a menet, Lénárd úr, mert sajnos nem a császár és király van ábrázolva a kérdéses képeiden, hanem te, Lénárd úr, te, bizony te, te magad, ugyanis tegeződtek a kapitánnyal, igenis, te, császár és királyként, és ez kifigurázás, sőt felséggyalázás. Éppen ellenkezőleg, kapitány uram, mondja majd a rendőrkapitánynak, mint elgondolta, tudniillik az veszi magára a császár fizimiskáját, az azonosítja magát vele, aki elismeri és szereti. Ez jó érv, gondolta.

Csak meg ne tudja a rendőrkapitány, jutott Lénárd eszébe, hogy nemrég a Nádor kávéházban, ahová naponta betért, és törzsasztala volt, színészekkel, festőkkel, újságírókkal, bohémekkel, éppen a császáron élcelődtek, és ő, Lénárd kezdeményezte, megkérdezve, na, urak, mikor kel fel álmából a császár illetve király, és mivel foglalatoskodik? Nem várt rá választ, ő válaszolt, és a röhögéstől alig bírta kinyögni:  nyáron hajnali négy órakor kel, télen ötkor, nem bír aludni, és fél az altatótól, hogy majd örökre elalszik; a borbélya megborotválja  arcának igen kis felületén, mert vigyázni kell a nagy pofaszakáll épségére; aztán elfogyasztja szerény reggelijét, általában egy pohár tejet, szigorúan frissen fejve a saját kedvenc, Gerda nevű  tehene tőgyéből. Vigyázz, Boroczkó úr, jegyezte meg egy festő, nem az a baj, hogy ilyesmiket mondasz, hanem egyáltalán, hogy éppen a királyunkról mondasz valami csiklandóst, illetve szabálytalant. Ördögöd van, mondta Lénárd, ezért vagy jó festő, ha még több ördögöd lenne, még jobb piktor lennél. Szóval boldogan röhögtek a császár és király rovására, no persze eléggé gyerekesen.

 Talán azt kéne hangsúlyozni, gondolta, hogy ő, mint fényképész, nem mérhető egy közemberhez, egy fényképész többet engedhet meg magának, és többet is kell megengednie, hiszen a fényképész az embert környező világ mozzanatainak, nemkülönben magának az embernek a megjelenítője, az élethű valóságábrázolás elkötelezettje, a legapróbb részletek finom, pontos bemutatója, meg persze a nagy emberek krónikása, ilyen értelemben kell a császárról és királyról szóló felvételeit szemlélni. Ráadásul mintegy piedesztálra állította az uralkodót.

És ne felejtsük el, emlékezteti majd a rendőrkapitányt, hogy már az első hivatalos fényképkiállítását nagyra értékelték a helyi lapok, és megírták, hogy ő az új magyar fényképész generáció legjobbjaihoz tartozik. Karakteres portrékat állított ki akkor: suhanc, rendőr,   küldönc,  utcaseprő,  bakter,  hordár, üveges, kucséber , portás , és így tovább, a pesti lapok is közölték. Akadtak más témái is, mint: kuglizó parasztok, munkás olvasókör, vándorcigányok, parasztszoba, pásztorszállás, kubikolás, acélöntés, külvárosi utcák, hetivásár, szénbányászok lakása, ebéd egy napszámosnál, és így tovább. Ezt csak azért hozza fel, mondja majd a kapitánynak, mert a polgármester, minek ezt titkolni, a megnyitón személyesen gratulált neki, ám kifogással is élt, és ezt sem titkolom el, kapitány úr, jegyzi majd meg, ugyanis a polgármester felvetette, hogy Lénárd úr, maga a magasabb körökkel  nem foglalkozik. Na erre  fényképezni kezdte a város híres embereit, akiknek neve közszájon forgott, portrékat készített róluk, rólad is, kapitány úr, ugye, el is küldtem neked ajándékba. Erre talán a kapitány majd elmosolyodik, gondolta. A következő képeket tárta a nyilvánosság elé: frakkos, nagyestélyis jótékonysági bálon folyik az adakozás; fehér, hosszú, csipkés ruhákba, kocsikerék nagyságú kalapokba öltözött úrhölgyek árva gyerekek menhelyét látogatják; lóversenyen a szalonkabátos, cilinderes közönség pénzeket dobál koldusok perselyébe; vadászaton meglőtt vaddisznókat, nyulakat, fácánokat stb. adományoznak ingyenkonyhának, választékos vadászruhákba öltözötten; a polgármester és a bankigazgató redingotban, köcsögkalapban haladva  a korzón,  sétapálcát lóbál, miközben kéregetőknek pénzt nyom a kezükbe; az első automobil Pécsett; léghajó bemutató a város főterén, a Széchenyi téren; az első repülőgép a Mecsek légterében; a városi távíróhivatal és a kézi kapcsolású telefonközpont átadása; és így tovább.

És számtalanszor maradoztak ki együtt a kapitánnyal, emlékezteti majd a kapitányt,  kártyáztak, biliárdoztak, ment a baccara játék, éjjeleken át,  de hát ezt, kapitány úr, te is jól tudod, emlékezteti majd a kapitányt, már délután megkezdtük, akkor zsakettban, miközben együtt élveztük a vastag szivarokat, kezdetben, amikor még nem szoktunk rá, émelyegve, mint elárultuk egymásnak, de lassanként megedződtünk, estére meg átöltöztünk szmokingba, még fehérbe is, esetleg szalonkabátba, selyem mellénnyel. És császárkabátot is viseltem néha. Császárkabátot! Nem biztos, hogy a kapitány  jól fogja venni ezeket az emlékeket, mondta Aranka, nem akar majd arra emlékezni, hogy egy olyannal járt egy társaságba, akit most el kell talán ítélnie. Lénárd megkérdezte, szemét embernek gondolod a kapitányt, Aranka? Egy hivatalnokról van szó, szögezte le Aranka, vajon a helyében te hogyan viselkednél? Én nem lennék soha a helyében, mondta Lénárd felháborodva, és ez a lényeg.

Mindig meg szokta kérdezni a kávéházban, jutott eszébe, mi a lényeg, és azt is hozzá szokta tenni,  mennyi  korlátolt ember van, nem tudják, mi a lényeg, és szétnézett, feltűnően nézett szét. Hát mi a lényeg, Lénárd? Ezt egy színész minduntalan firtatta. Nem tudod, a háború a lényeg, válaszolta Lénárd, nemsokára ki is fog törni, emelkedik majd a búza ára, nem lesz kenyér, és a búzával kereskedők meggazdagodnak. Ezt megbeszélte az asztaltársaság. És aztán Lénárd azt is megkérdezte, na, urak, mi újság Pécsett? Reménytelen hely, válaszolták egyöntetűen, és röhögtek, de szomorúan röhögtek.

 Lénárd nagyapám, a magáról készített fényképek tanúsága szerint, jól festett, igen elegánsan, nyílt tekintettel. Élénk, szellemes társalgó, ez hírlett róla, tele önbizalommal és szereplési vággyal, fennforgónak született, szerette vinni a szót, és bár sokat tréfálkozott mások kárára, mondhatni, froclizott, mégsem utálták, inkább szerették, illetve bírták. Aranka nagymamám időnként felsóhajtott és kijelentette, nem tudják, milyen kiállhatatlan is tudsz lenni, Lénárd, ne is tudják meg. Az a szóbeszéd járta Lénárdról, hogy úgy viselkedik a családjában, mint egy kényúr, ha például nem volt az orra előtt a só az asztalon, felcsattant, már só sincs, vagy mikor nem találta a bajuszkötőjét, felháborodott, megjegyezve, mit csinál vajon a hites feleségem, ha még a bajuszkötőmre sem figyel.

Tulajdonképpen meg kellene hívni vacsorára a rendőrkapitányt, ötlött fel hirtelen Lénárdban, elmulasztotta eddig, igen, meg kellene invitálni a lakására, lássa csak meg, milyen környezetben is él ő, kellemes polgári miliőben, és mindezt a császár és király eredményes uralkodásának köszönheti, célozgathatna erre, hát hogyan is jutna eszébe gúnyolni az ilyen uralkodót.

És célozni fog arra is a rendőrfőnöknek, határozta el, hogy kapitány úr, hát mi együtt ülünk a város szabadkőműves páholyában, és milyen jól egyetértünk. Hányszor, de hányszor beszélték meg az igazságtalanságokat, emlékezteti majd a kapitányt, az óriási egyenlőtlenségeket, és mindez csak súlyosbodik, értettek egyet ebben, viszont a szabadkőművesek célja, hogy javítsanak a körülményeken, és lépeseket is tesznek ez irányba, tehetnek is, mert igen jelentős emberek vannak a soraikban. Újoncként éppen a rendőrkapitánytól kérdezte meg, aki sokkal régebben volt tagja a páholynak, tulajdonképpen  kell-e érteni a falazáshoz? Ugyan, Lénárd, a kőművesség csak képletesen értendő, válaszolta a kapitány.  No és miért éppen a szabad jelző van hozzátéve a kőművességhez, kapitány úr, például te szabad vagy? Az a szabad ember, akinek tiszta a lelkiismerete, mint nyilván tudod, Lénárd, válaszolta a kapitány, és ehhez nem kell szabadkőművesnek lenni. És neked, kapitány úr, tiszta a lelkiismereted? Hát, mondhatom, tiszta, éppen úgy, ahogy a tiéd is, Lénárd, mint gondolom. Majd felhozza ezt a beszélgetést a kapitánynak, határozta el Lénárd, sőt hozzáteszi, hogy szép eszmecsere volt kettőjük között. És mikor eszébe jutott, hogyan is folytatódott a beszélgetésük, jót szórakozott magában,  ugyanis  rátért egy általa kitalált híresztelésre, mondván, kapitány úr, az terjedt el a városban, miszerint a szabadkőművesek fel akarják építeni Salamon király híres templomának utánzatát a főtéren, és ez ugye zsidó térnyerést feltételez. Ki híresztel, kérdezte a kapitány felháborodottan, ilyen ökörséget?  Azt nem mondhatom meg, mondta Lénárd, bizalmas közlés, hazudta mosolyogva.  És magában jót röhögött, akkor is meg most is.     

Mindeközben tájékozódott, hogyan és mint van a szabadkőművesekkel, és azt olvasta különböző, szabadkőművesekről szóló könyvekben, hogy mennyire fontos szempont számukra megvédeni az ember meg az emberiség jogait, elengedhetetlen fellépni az önkény ellen, mindenfajta önkény ellen. Ez gyönyörű eszme, gondolta.  Micsoda fontos emberek jelentek meg, nyugtázta csodálkozva, mikor először vett részt az úgynevezett falazáson, teljesen elképedt, elcsodálkozott, hogy ott van a polgármester, a bankvezér, a szénbánya tulajdonosa, sőt a város országgyűlési lépviselője is, és mindegyikkel összetegeződhetett; különben azt természetesnek találta, hogy tag az egyik lap  főszerkesztője, a színigazgató,  néhány kereskedő, tanár és festőművész meg több ügyvéd.

Megvan, gondolta, és felnevetett, majd előadja a rendőrfőnöknek,  hogy  szabadkőműves voltának köszönheti az elítélt kiállítását, ugyanis megfogadta a páholyban, amire tanították, miszerint a régi énjét el kell vetnie, újjá kell születnie, át kell formálnia magát, sőt megismerni, ugye, az igazságot, amely megvilágosítja az elmét, hát erre összpontosított, és az eredménye ez a kiállítás lett. Nagyon jó, ezt kell mondania a kapitánynak, gondolta vidáman.

Az a fontos, hogy összezavarjam a rendőrfőnököt, magyarázta Arankának. Nem fogja engedni összezavarni magát, mondta Aranka, téged fog zavaros fejűnek tartani, és elterjeszti a városban. Aranka, te mindig csak ilyeneket tudsz nekem mondani, jegyezte meg bosszúsan Lénárd. Féltelek és kész, mondta Aranka. Ne félts, inkább légy büszke rám, mondta Lénárd.

Szóval a császárszakállas és bajuszos önarcképei tömegeket vonzottak, jól szórakozott mindenki, röhincséltek, és a képekről  beszéltek városszerte.

A helyi lapok azonban megkezdték a támadást ellene, Boroczkó Lénárd megbolondult, írták, azt hiszi, ő a császár, illetve a király, és valószínűleg bolondokházába zárják; és több cikkben lázítással vádolták.

Megjelentek a rendőrök, és tényleg a rendőrfőnök vezette őket.

Szervusz, kapitány úr, mondta mosolyt erőltetve magára Lénárd. Boroczkó úr, nem emlékszem a tegeződésünkre, jegyezte meg a rendőrfőnök. Hát akkor elég rossz a memóriád, jelentette ki Lénárd szemtelenül, továbbra is tegeződve, majd hozzátette gyorsan, persze, tényleg, mi magázódunk, bocsánat, elfelejtettem. Vegye be, Boroczkó úr, a képeket a kirakatból, szedje le műterme vagy galériája, ahogy tetszik, faláról, mondta a rendőrfőnök, de minél gyorsabban. A saját műtermemben azt teszek ki a falra, uram, amit akarok, mondta Lénárd ridegen. Akkor bezáratjuk a műtermét, Boroczkó úr, mondta a rendőrfőnök. Lénárd megkérdezte, mivel okolnák meg vajon? A közrend elleni lázítással, uram, mondta a rendőrfőnök. És ha leszedem, mivel jutalmaznak? Ezt kérdezte gunyoros merészséggel, és mosolygott. Nem visszük  be magát, vagyis nem tesszük előzetesbe, mondta a rendőrfőnök, legfeljebb feljelentjük a bíróságon. Lénárd megkérdezte, miért jelentenének fel? Mert nem hagyhatjuk, hogy maga, Boroczkó úr, felháborító aljassággal támadja hátba tulajdonképpen a  Monarchiánkat, az államrendet, felbolygatva a közönséget, nekem itt a városban nyugalom kell, és nem hisztéria, ki fogom irtani a lázongás szellemét Pécsett, mondta a rendőrfőnök.

Lénárd nagyapám eltávolította  a képeket. És düh meg fájdalom töltötte el.

Közben feljelentették felséggyalázásért, és a feljelentőt, akinek személyazonossága nem derült ki, a szabadkőművesek nagymestere mint ügyvéd képviselte, Lénárd döbbenetére, miközben áttért Lénárddal szemben a magázódásra ő is. A bíróságon élesen kikelt Lénárd ellen, lázítónak bélyegezve, ennek ellenére a bíró csak pénzbüntetésre ítélte Lénárdot, de hozzátette, legközelebb börtönbe kerülhet.

 A szabadkőműves páholy összejövetelein viszont mindenki a nagyrabecsüléséről  biztosította  Lénárdot,  továbbra is tegeződve, és szomorkodtak azon, hogy be lett tiltva az önmagát császárként ábrázoló fényképkiállítása.

Nagyon mulatságos korszakban élünk, mondta Lénárd a Nádor kávéházban. Minden korszak mulatságos, mondta egy újságíró, de valószínűleg a mi korunknál eddig nem volt  mulatságosabb kor. Lénárd kijelentette, a kurva anyját a korunknak.

Feljárt Budapestre, tájékozódott az új fényképésztechnikákról és törekvésekről, és megvette a legújabb típusú Kodak fényképezőgépet. Szorgalmasan fényképezett bizonyos eseményeket, és megrendezte  újabb kiállítását a következő képekkel: tüntetés az általános választójogért; koldusok reszkető kezei; éhesen kóborló gyerekek reménytelen pillantása; rendőrök amint bilincselnek; csendőrszuronyok erdeje; sztrájkolók börtönbe toloncolása; kilakoltatott, reményvesztett családok az utcán; tolongás népkonyhán; düledező munkásházak; kivándorlók gyülekezetének szorongó tekintete; rendőrgolyók áldozatai; utcai harcokban felborított villamos; és még számos hasonló kép.

És egy ötlete támadt, mi volna, ha kiírná, dicsőség a császárnak, a császárszakállas és bajuszos önarcképei fölé vagy alá, micsoda  ötlet, gondolta, hahaha, és megcsinálta, kiírta, és ismét kitette a kirakatába azokat a császárt utánzó önarcképeit.  A Nádorban azt mondogatták elismerően, te, Lénárd, nagy hóhányó vagy. Egész nap tömegek csoportosultak a kirakat  előtt és jól szórakoztak. De mikor bementek a műterembe, és meglátták az ott felaggatott képeket a sztrájkolókról, népkonyhán tolongókról, kivándorlókról, sírni volt kedvük.

Boroczkó Lénárdra rá sem lehet ismerni, írták a pécsi lapok, most már biztos, hogy tényleg megbolondult, császárnak képzeli magát ismét, ugye már nem először, miért késlekednek ugyan bolondokházába csukni. Sőt valószínűleg kommünárd is lett, ezt valószínűsítik bizonyos néprétegekről szóló fotói, amelyeket nyilván megrendezett, vagyis fikciókat állított elő, írta az egyik kormánypárti lap, ez már technikailag lehetséges, szóval kitalációt, koholmányt, agyrémet tálalt  a közönség elé, mert nálunk ilyen nincs, ilyen kiszolgáltatottság, ilyen romlás, ilyen reménytelenség,  legalábbis úgy nincs, ahogy a képek mutatják; és házkutatást kell tartani nála, nincsenek-e tiltott fegyverei.

Néhány rendőrrel beállított egy ismeretlen, civilruhás, fiatal férfi, beszedette a képeket a kirakatból, le a falakról, és letartóztatta Lénárdot, akit ezután előzetesbe helyeztek.

Miután megkapta a behívó parancsot, és erről Aranka értesítette a rendőrséget, kiengedték, készüljön fel a háborúra.

Az élet és halál foglalkoztat, jegyezte meg Lénárd a Nádorban, mutogatva a behívó parancsot. Na még szép, mondta egy újságíró. A létezés misztikuma is foglalkoztat, jegyezte meg. Ne mondd, szólalt meg egy festő. A természet csodálatos berendezésén is gondolkozom. Éppen jókor, mondta az újságíró. Az ember keletkezésének titkai sem hagynak nyugton, jelentette ki. Ejnye, hát tele vagy érzelmi viharokkal, amelyek csaknem szétvetnek, mondta a festő, majd a fronton kiverik belőled, meg belőlem is, én is megkaptam a behívómat.

 Azokban a napokban, amíg be nem vonult, sokszor beszélgetett és vitatkozott a törzsasztalánál a fényképész feladatairól. Legyenek fotós Rafaellók, Tiziánók, Munkácsyk meg impresszionisták, mondogatta.