Nagymamám hazaér

Megint gyalog indulnak el ketten Évával, másképp nem lehet, vonatok nem közlekednek. Mindenfelé üres tölténytárak és hasznavehetetlen fegyverek milliószámra elhajítva, rozsdás páncélöklök, aknák, kiégett járművek, romba dőlt épületek, vánszorgó emberek. Néha felveszi őket egy-egy orosz teherautó, és valameddig elviszi. Az oroszok szaga más, mint a németeké, ám ők ketten, Rozália és Éva egyformán félnek tőlük, hátha meg akarják őket erőszakolni. De az oroszok, akik nemigen válogatnak, vénséges vén banyákra is rámásznak egyébként, őket békén hagyják, valószínűleg undorodnak tőlük. A haldoklás bűze lengi körül őket. Rengeteg az elhagyott ház, összeszednek, amit tudnak belőlük, ruhákat, ételt, italt, nagymama két damaszt abroszt is, hogy az majd milyen jó lesz, és férfiingeket Alfrédnak, kosztümöt Ilonának, meg saját magának, még egy matrózruhát is nekem, és egy kalapot Frigyesnek. Mindezt el kell cserélnie aztán élelemre az úton, szerencse, hogy van mit elcserélni. És megint szomjaznak, a kutak vize fertőzött. Csapódnak hozzájuk, vagy ők másokhoz, úgynevezett túlélőkhöz. Iszonyatos hullaszag áramlik belőlük. 

Vonat tetején utazva érkezik haza nagymama. Haza? Mitől haza ez az ország még neki? Biztosan az asztal körül kergették, gondolja, hogy hazának nevezze.

Késő este van, Sátoraljaújhely utcái üresek, a csend halotti. Miközben közelít a háza felé, felmerül benne a máglya, egy fenyőerdővel körülvett tisztáson, ahol a meztelenre vetkőztetett nőket és férfiakat belökik, halálordításaik közben, a tűzbe, és ilyenkor a máglya fellobog. Egyetlen embert lát az újhelyi utcákon, azt, akinek át kellett adniuk a cipő- és ruhaüzletüket, Zsuffa nevezetűt. Zsuffa, az a sánta, bibircsókos, vastag szájú, középkorú férfi, elhűl, mikor felismeri nagymamát, persze kell neki némi idő az azonosításra, hisz nagymama harminc kilót ha nyomhat, a bőre sárgásvöröses, repedezett, a haja összeragadva, mereven áll a mocsoktól, tetvek nyüzsögnek rajta, választékos rongyokat visel, és százévesnek látszik. Olyan lehet, gondolja, mint aki most szabadult egy halálgyárból, de tényleg olyan. Hát maga él, Berkiné, kérdezi meglepetten, ingerülten meg idegesen Zsuffa, az üzletünket kisajátító, és önkéntelenül megkérdezi, hogy lehet ez? Tudja, jóember, válaszolja nagymama, éppen kifogyott a gázuk.

Egyetlen hozzátartozóját sem találja otthon nagymamám. A házába nem tud bemenni, elkergetik, azt már más lakja. Mindent elrabolnak tőle, semmit nem kaphat vissza, még a kakasát sem, a gyönyörű, fehér tollazatú, piros tarajú kakasát sem, a kedvencét. A kutyájáról, a Bogárról meg semmi hír.

És miután mi is visszakerülünk, én meg anyám, mi sem kapjuk vissza a házunkat. Tudniillik a polgármester, az a dagadt, vereslő fejű, átható szagot árasztó férfiú veszi birtokba, mindenre ráteszi a kezét, még a macskára meg a tyúkokra is, és elzavar bennünket, eszébe sincs visszaszolgáltatni sem a házat, se semmit, ami a mienk. Mit tehetünk, hisz az államtól, a törvénytől még mindig nem várhatunk semmit, holott már állítólag megváltozott a rendszer. Összeállunk a velünk egy cipőben járókkal, a haláltábort megjárt, hozzátartozóikat meggyilkolt, otthonuktól megfosztott lányokkal, asszonyokkal, beköltözünk egy elhagyatott házba, félig romosba, amely senkinek sem kell. A két szoba közül az egyikben bennünket, a gyerekeket helyezik el, igen utálom, szenvedek ott, sokat sírok, a másik szoba az asszonyoké, anyáké, nagymamáké lesz. Kezdetben matrac nélkül, csak úgy a meztelen sodronyon próbálunk aludni, két ágyon mi, nyolc gyerek, másik két ágyon hat elárvult nő, többen mint a lágerban, élivel elhelyezkedve, egymást időnként lerúgva. Az első éjjel arra riad fel anyám, hogy az arcához valami meleg, büdös tapad, hát egy láb, és a körmök karmolják, megsebzik. Ahogy a halálgyárban. Ha szomjúság kínozza, kibotorkál az udvarra, a kúthoz, igyekszik a tenyerében megtartani a nem is tiszta vizet, nem tudja visszaszerezni egyetlen edényét sem, nekem is a tenyeréből ad inni. Lassanként kerül matrac meg edény is, lesz több ágy is, a szobák csupa ágyból állnak, közlekedni csak az ágyak tetején lehet. Azok a nők, a véletlenül életben maradottak kocsmáznak, és válogatás nélkül, mindenféle férfivel adják össze magukat, hiába szidja meg őket ezért anyám és nagymamám, erre képesek, semmi másra, mint amolyan roncsok, miközben várják a férjüket, vagy már nem várják.

Mi várjuk apámat, várjuk Berki-Brüll nagyapámat meg Künsztler nagyanyámat, nagyapámat. Nemsokára kiderül, hogy már csak apámat várhatjuk esetleg.

Anyám és nagymamám kilincsel a házukért, ám a hivatalokban a szemükbe mondják, a házukat törvényesen veszítették el mindketten, bármennyire is igazságtalanságnak látszik, de csak most látszik annak, a vesztett háború után, a kormányzat, illetve az egész rendszer bukása után, tehát egy bukás, illetve vereség szükségeltetik, hogy igazságtalanságot lehessen mondani. És oda, ahova anyám meg nagymamám került, velem együtt, mint deportált, a haláltáborba, a törvények által került, ahogy érzékeltették velünk, a törvényes rendnek akkor ez, vagyis a mi meghurcolásunk, halálba űzésünk, bár ezt nem mondták ki, felelt meg. Anyám, nagymamám kiborul, és odamondja, hogy, ezek szerint, ők jogtalanul, törvényt szegve éltek túl és jöttek vissza, velem együtt, a törvényt anyám nagyszülei, meg az anyósa, apósa, és valószínűleg az apja, meg a férje, bár az még nem biztos, tartotta be, akik odavesztek, kiirtásuk tehát jogszerű volt, és anyám, nagymamám meg a magam kiirtásának elmulasztása volt jogszerűtlen. Nem mondanak se igent, se nemet erre a hivatalosok, hallgatnak összeszorított szájjal. Aztán kijelentik, arra nincs törvény, hogy visszakaphassuk az ingónkat meg az ingatlanjainkat, viszont van valami friss rendelet, amelynek értelmében elindíthatunk egy eljárást, visszavásárolni a házat, de hát ez, figyelmeztetnek, attól függ, hogy az új tulajdonos elfogad-e pénzt. Pénzért a sajátunkat, és azoktól, akik kiűztek, és ingyen megkapták, miközben a halálba küldtek, azoknak fizessünk, hát ez micsoda, kiált fel anyám, és még dühödtebben kiált nagymamám. Ne kiabáljanak egy hivatalos helyen, intik le őket.

A magyarázat egyszerűnek tetszik, nem szívesen látnak bennünket, halálra szántakat életben. Mérgesek az újhelyiek, legalábbis a többségük, mert lám, ahelyett, hogy a sírban lennénk, megjelenünk élve, és ez kellemetlen, rossz hatással lehet a lelkiismeretükre akaratlanul is. Sőt még van pofánk visszakövetelni, amit elraboltak tőlünk. Miért is úsztuk meg, a fenébe, tükröződik a tekintetekben, látványosan tükröződik. Esetleg még megtorolhatunk mindent. Bocsánatot kérni vagy csak elnézést, ugyan, mit képzelünk, hogy az olyanoktól, mint mi, kérjenek. Nem hozhatunk fel semmi sérelmet, sérülést, megrázkódtatást, szemétséget, méltóságtól és mindentől való megfosztást. Nem hozhatjuk fel, hogy hát, uraim és hölgyeim, maguk a halálba szántak és küldtek bennünket.

Marad anyám és nagymamám a kérincsélésnél, visszakapni, ami a miénk, ez is nagy dolognak tetszik, ezt merni, és kérincsél anyám meg nagymamám megalázottan, döbbenten, görccsel a torkukban, gondolván és mondván maguk között, hogy nem találkoznak egyetlen emberi emberrel sem városukban, Újhelyen, akik együtt éreznének velünk, pontosabban eggyel-kettővel találkoznak.

Mikor az új parlament, a választások után, végre megváltoztatja a törvényeket, és visszakaphatjuk a saját házunkat, mintha minden megváltozna körülöttünk, mintha szánnának bennünket most már, legalábbis úgy tesznek. És jönnek, áramlanak jövő-menők, ölelnek, szorongatnak, hoznak tojást, csirkét, malacot stb. Majd siránkozni kezdenek, hogy minden odaveszett, amit tőlünk kaptak megőrzésre, elvitték a németek, a nyilasok, az oroszok, nem tudnak visszaadni semmit, sajnos. És esedeznek, mentegetőznek, ők nem csináltak semmit, ugye, hogy nem, Rozália nagysága, ugye, hogy nem, Ilona nagysága, ők nem tehetnek semmiről, ugye Berkiné asszonyom, ugye Újhelyné asszonyom. Anyámnak, nagymamámnak siránkoznak, hisz apám, Frigyes és Alfréd nagyapám nincs sehol, és nem is kérdezik meg ezek a jövő-menők, hol vannak.

A gyomrom felfordult, Gyulus, hisz tudom, ki mit csinált, ki mit követett el, mondja nagymamám.

Beállít Heszlényi, magas, erőteljes, jóképű fickó, nagyapám barátja, akinek nagyapám ötvenezer pengőt adott át megőrzésre, és elmeséli, hogy kifosztották, elrabolták a pénzt. De kár, mondja, hogy a legjobb barátja, Alfréd még nem jött meg, mert így Rozáliát kell megkérnie, Alfréd helyett, menjen már ki az ő, Heszlényi majorjába néhány rendőrrel, és szedje össze, ami összeszedhető, mert ő, Heszlényi nem mer odamenni, őt megvernék, de Rozália nyugodtan odamehet; hát Rozália megteszi.

Jön a volt főszolgabíró, az a sovány, kopasz, kedélytelen férfi, sírva-ríva, hogy fel van jelentve, mivelhogy állítólag a gettó, amit az ő közreműködésével állítottak fel, az nem felelt meg az emberiesség követelményeinek, és megkérdezi, Berkiné asszony, hát annyira embertelen lett volna az? Berki úr bizonyára azt mondaná, hogy nem volt embertelen, mondja a volt főszolgabíró, de hát Berki úr még nem érkezett vissza, így Berkiné asszonyhoz fordul, ő bizonyítsa, hogy az nem volt embertelen. Hát Rozália megsajnálja, visszavonatja az ellene való feljelentést.

A volt csendőrök közül is sokan megjelennek, kérve, igazolja őket Rozália nagysága meg Ilona nagysága, addig is, amíg Berki úr és Újhely úr nem igazolhat, távollétükben, igazolja, mennyire jó magaviseletet tanúsítottak. Na, erre csak legyint nagymamám meg anyám, és kész. Viszont, mikor Talabircsuk volt csendőr, az az óriás, hatalmas izmokkal és kis koponyával, kér nagymamámtól igazolást, az a csendőr, akinek vezetésével eszméletlenre verték nagyapámat Kistarcsán, felháborodik nagymama, mivel Talabircsuk azt mondta, hogy csak simogatták nagyapámat, és milyen kár, hogy még nem jött meg nagyapám, mert nagyapám biztosan igazolná a simogatást. Rozáliának ez már sok, és feljelenti. Talabircsuk apósa negyvenezer még jó pengőt ajánl fel Rozáliának, ha futni hagyja a vejét. Rozália nem hagyja. Akkor Talabircsuk, volt csendőr elbujdosik, ám túsznak lefogja az új rendőrség az apósát. Hát előmerészkedik Talabircsuk, mire a rendőrnyomozó megkérdezi nagymamámat, mit csináljanak Talabircsukkal, agyonüssék? Rozália legyint, semmit, majd a bíróság. Talabircsuk megszökik a tárgyalás elől, két évig bujkál, és mire bíróság elé kerül, Rozália sokat felejt, és enyhíti a volt csendőr bűneit.

Hülye, szerencsétlen vagyok és voltam én világ életemben, Gyulus, mondja nagymamám, megérdemlem a sorsom.