Nem akartam többé változni, dehogyis. Hanem azt vártam, változzon meg helyettem az ország, miután a diktatúra megdőlt. Kívülálló voltom most már idegesített, úgymond belülálló szerettem volna lenni.

Meg is tehettem az első lépést a belülállás felé, mivel kiállíthattam, hosszú évek után először, és nagy sikert arattam a pártállamban elmarasztalt képeimmel, a kritika is jól fogadta.

Beadtam az iparengedély-kérelmemet, hogy nyithassak üzletet, műtermet, műhelyt, galériát, ahogy tetszik, végre a saját nevemen, amit a régi rendszerben megtagadtak tőlem. Amíg az engedélyre vártam, a képeimmel házaltam lapoknál, és kijártam az Ecseri bolhapiacra, még mindig, az úgymond régiesített fotóimat eladni.

Nyüzsgött az élet az új Boroczkó-műteremben, megnyitásának napján, a Király utca, amely visszakapta a régi nevét, belső szakaszán, roppantul izgultam, mit szólnak majd üzletemhez a barátaim, közelebbi ismerőseim és néhány fotóskollégám. Teljesült tehát a vágyam, hogy műtermet nyissak a magam nevén, és nagyobbat, mint az apámé volt, technikailag jobban felszereltet, korszerűbb fotóapparátussal, egy Plaubel Peco Profiával, modern fotólámpákkal, örökvillanó berendezéssel, és mindenképpen nagyvonalú miliőben. Láttam, elismerően nézegetik az általam fogadószobának nevezett, utcáról nyíló első helyiséget, amelybe átlátszatlan üveggel borított szárnyas ajtón lehetett belépni, és amelynek fala vörös-sárga színben pompázott, padlózata szürkésfehér volt. Világoszöld, süppedős ülőgarnitúrával és lila üveggel ellátott dohányzóasztallal rendeztük be. Csaknem mindenki megszagolta a rengeteg virágos növényt, és megkérdezte, hogy a hatalmas perzsaszőnyeg keleti-e vagy magyar. Ide a nap is be tudott sütni a két nagy kirakaton keresztül, mert a bejárattól jobbra is meg balra is volt egy kirakat. A fogadószobából nyílt egy külvilágtól elzárt, vakítóan fehér falú, fehér kövezetű, rejtett világítású, pódiummal és a fényképezőeszközökkel ellátott helyiség, amelyet kameraszobának neveztem, a legfontosabb, hiszen itt csináltam a felvételeket. Innen egy fehér, párnázott ajtón léphettem be az előhívóba, vagyis a sötétkamrába, de laboratóriumnak hívtam, ahogy a korábbi üzletben is. A két nagy kirakat szintén elismerést keltett. A bal oldaliban a legújabb felvételeim díszelegtek: repülő fecskék csapata, ahol a fekete és a fehér lett a főszereplő; egy motoros száguldása, tulajdonképpen a sebesség ábrázolásaként; villámlások sorozatban; kutyaszem az egész képtérben; tükör és tükröződések; rémület, arcokban elbeszélve; öröm végtelen tekintetetekben, szemvillanásokban. A jobb oldaliban a kuncsaftjaim legjobban sikerült portréi, családi fotói, esküvői képei szerénykedtek. Ha nem tartom indiszkrétnek, megkérdezheti-e, kérdezte egy szakmabeli, honnan volt ilyen műteremre pénzünk? Lehet indiszkrét, nincs titok, mondtam, hitelt vettem fel. A hitel, már Széchenyi is megírta, létkérdés, mondta Lív. És, kérdezte egy másik kollégám, miből fizetjük vissza? Dolgozni kell, mondtam, ilyen egyszerű. És nevettem.

Új kor kezdődött éppen, ha észrevettétek, ha nem, mondta Lív a pódiumról a megnyitó társaságának, nyugtalan és felemelő örvénykavargás, és az új kor újmódi viszonyulást kíván. És, hogy bekerüljünk az örvénybe, vettem át a szót, szintén a pódiumról, egy olyanba, amely nem lesüllyeszt, hanem feldob, hát próbáltam lépéseket tenni, és éppen ezzel a műteremmel.

És pezsgőt bontottam, holott utálom a pezsgőt.

Egyre csak azt gondoltuk Lívvel, szabadok lettünk, és élni is akarunk a szabadsággal meg a tulajdonnal, Lív is önálló ügyvédi irodát nyitott, és reméltük, mi magunk léphetünk ezentúl arrafelé, ahová akarunk, és ahogy akarunk, nem irányíthat senki bennünket.

Az egyik kora délelőtt bejött a műterembe egy család, férj, feleség, harmincasok, három gyerek, kicsik, még lábra sem tudtak állni, egy fiú meg két lány, ikrek, és nemcsak együtt, hanem külön-külön is kértek magukról képeket. Észrevettem, hogy roppantul figyelnek rám, nemcsak arra, amit mondtam, hanem arra is, ahogy mozogtam. Öt szempár figyelt tehát, még a kicsik is. Már nem először történik meg velem, hogy a kuncsaftok koncentráltan figyelnek rám, rémlett fel bennem, hanem nagyon is sokszor, csak eddig nem tudatosítottam. Egyszeriben az az érzésem támadt, hogy úgy jött hozzám ez a család, mintha orvoshoz vagy talán jósnőhöz mentek volna, meg akarván tudni, hányadán állnak magukkal, milyen a viszonyuk a gyerekeikhez stb. Mintha függtek volna tőlem. Nem szabad csalódást okoznom nekik, gondoltam, várnak tőlem valamit. Ráébredtem, nincs más út, magammal kell ragadnom őket. Igyekeztem nemcsak udvariasan beszélni, hanem könnyed barátságossággal is, és felléptem gyógyászként, illetve jósként. Érdekes napjuk ez a mai, mondtam, különbözik minden más napjuktól, szerintem. Különbözik, kérdezte az asszony, ezt mire alapozza? A férj meg azt tudakolta, már miért különbözne? Mert a mai napon készülnek el azok a fotók, amelyeket majd évtizedek múlva is nézegetni és mutogatni fognak, mondtam. És itt nálam a hétköznapok ünnepnappá válnak, jelentettem ki. A feleség megkérdezte, komolyan? A férj nem nyilvánított véleményt, csak halványan mosolygott. Az ikrek gőgicséltek. Felültettem mindnyájukat a pódiumra, elrendeztem őket, a gép mögé álltam, bevilágítottam. Azt kell érzékeltetnem velük, gondoltam, hogy kiragadtam őket a környezetükből, egyúttal a hétköznapjaikból, de mintha nem ragadtam volna ki. Koncentráltam, persze máskor is koncentráltam, de ez, a mostani koncentráció teljesen áthatott, és annyira felfokozódott bennem, mint észrevettem, hogy nem hallottam semmit, miközben készítettem róluk a felvételeket, semmi zajt. Önmaguk jelképévé kell válniuk a felvételeken, gondoltam. Télen a kihalt tengerparton megszólal egy klarinét, mondtam csak úgy, mintha magamnak mondtam volna. Felfigyeltek, és kíváncsian tekintettek rám. Csináltam egy felvételt. Nézzenek valahova a távolba, és képzeljék el, hogy méhet látnak repülni, mondtam. Elnéztek a távolba. Exponáltam. Megkérdeztem a nőt, hol a másik fülbevalója? Csak a bal fülembe szoktam tenni, válaszolta. És meglepett tekintetet vetett felém. Megörökítettem ezt a tekintetet. A szerelem vallásos szertartás, ugye, kérdeztem a férfitól, mi a véleménye? Furcsákat kérdez, mondta a férfi. És visszafogottan magába mélyedt. Na, így került rá a képre. Hogyan csapkod, kérdeztem, a sirály a szárnyával? Tanácstalanul néztek össze, felhúzták a vállukat, hunyorítottak. Hát mint a kisgyerekek a kezükkel, úgy csapkod a sirály, mondtam, ahogy most például a maguk ikrei. Ezt mondtam, mert észrevettem, hogy az ikrek csapkodnak a kezükkel. Nyomtam a gombot. És megállt az idő, gondoltam, az én időm, de megállt, mint megéreztem, az ő idejük is. Tudtam, hogy most, igen, most szoros, meghitt viszony alakult ki köztünk. Csakhogy ennek a viszonynak nem volt múltja, és nem lehetett jövője, nem marad belőle egyéb, csak a képek. Néhány kép és egyfajta furcsa érzés. És amikor másnapra előhívtam a felvételeket, és az asszony eljött értük, csodálkozott, ezek ők volnának? Persze, magyaráztam, ilyenek is tudnak lenni, sőt, ha naponta ezekhez a képeikhez lesznek hasonlatosak, asszonyom, akkor megváltozik az életük, mondtam. Közben pedig szégyelltem magam. Ugyanakkor büszke is voltam, mert a képek igen jól sikerültek. A következőkben így próbáltam dolgozni, így, illetve hasonlóképpen, persze sokszor nem sikerült. Viszont szépen kerestem.

Kárpótoltatni kéne magam és a családomat, gondoltam erre is, mivel a diktatúrában kirúgtak az állásomból, és nem kaphattam iparengedélyt. Sőt, apám nem tarthatta meg annak idején az üzletét, bár ugyan később nyithatott egyet, de az visszfénye sem lehetett az előzőnek, és, mint már említettem, nem örökíthette rám. Nagyapám és nagymamám nem jelentethette meg a fényképeit, mert, ha még erről nem szóltam volna, most szólok, burzsoá fotósnak bélyegezték őket, akiknek például bérházuk is van, államosították is. Apám három infarktust hordott ki lábon, a pártállam teremtette körülmények miatt, és a negyedikbe belehalt. Idősebb nagybátyámat munkatáborba zárták mint kizsákmányolót, fiatalabb nagybátyámat börtönbe csukták mint ellenforradalmárt. És egy ismerős levéltáros, aki a besúgással, a besúgókkal és a besúgottakkal foglalkozott, megsúgta, hogy több besúgó is ránk volt állítva, rám és Lívre, és jelentettek rólunk. Mikor mindezt egy levélben megírtam a kárpótlásokat intéző szervezet vezetőjének, hónapokig nem kaptam választ, majd felháborodott sürgetésemre hajlandó volt fogadni, ezt elértem, amit más, a többség nem érhetett el, mivel neves ember hírében álltam. Az illető, kárpótlási főnök, csak így neveztem magamban, apró, sovány, szinte csontsovány, vastag szemüveges, középkorú fickó volt, aki igyekezett nyájasan viselkedni. A besúgásról kijelentette, hogy az csúnya dolog volt, erkölcsileg mélységesen megvetendő, de egyrészt még hivatalosan be sem bizonyosodott, másrészt meg, ahogy tudja, nekünk ebből, nekem és Lívnek nem származott kárunk, sőt mi megdicsőülünk, a besúgóinkat pedig megvetés sújtja majd, szegényeket, tette hozzá, elégedjünk meg a dicsőséggel. Elképesztő, mondtam. Nem szólt semmit, elnézett mellettem. Engem azért rúgtak ki, mondtam, mert nem voltam hajlandó besúgónak lenni. Hát ez is gyarapítja a dicsőségemet, mit akarok még. Valószínűleg a besúgok jelentései miatt sem kaphattam iparengedélyt, nem nyithattam üzletet, jegyeztem meg. Abban az időben ritka volt, mint a fehér holló, aki üzlettulajdonos, úgynevezett maszek lehetett, mondta, ha vállaltam volna a besúgást, akkor lehettem volna maszek, tette hozzá, és mosolygott. Hogy jön ahhoz, hogy ilyeneket mondjon, csattantam fel. Csak tréfált, mondta helyesbítő szándékkal. Mindenesetre azért nem jár kárpótlás, ha valaki nem lehetett maszek. Megkérdeztem, no, és a nagybátyáim minden emberiességgel ellentétes fogvatartása és kínzatása minek minősül? Aljasságnak természetesen, mondta a kárpótlási főnök, de hát a diktatúrák természete ilyen, emberietlen, aljas, különben pedig az ezért járó kárpótlás nem engem, hanem nagybátyáim gyerekeit illeti, de azok nem jelentkeztek. Majd javaslom nekik, hogy jelentkezzenek, mondtam. Azt is megkérdeztem, és hogyan kárpótolják őket? Pénzzel, esetleg, válaszolt a kárpótlási főnök, de csak akkor, ha alapos vizsgálat után jogosultságot lehet megállapítani. És nekem mennyi jár azért, kérdeztem, mert nem kaphattam állást a pártállam utolsó évtizedében. Lapozgatott egy aktában, valószínűleg az enyémben, és kijelentette, elmélyedve az akta szövegében, hogy körülbelül negyvenezer. Nem mondom, szép összeg, mondtam. Ez a törvény, illetve a rendelkezés, mondta a kárpótlási főnök. Vissza akarom kérni apám üzletét és nagymamám házát, mondtam. Ezt, az ilyesmit a törvény kizárja, jegyezte meg a kárpótlási főnök. Egyre feldúltabb lettem, és most már csak azért is megkérdeztem, uram, és az apám infarktusai? Ne vicceljen, mondta a kárpótlási főnök. Felálltam, és búcsúzás közben kijelentettem, hogy ideje volna bezárni ezt a kárpótlási hivatalt, sőt meg sem kellett volna nyitni. A kárpótlási főnök csúnyán nézett rám.

Közben soha nem látott hevességgel és hevülettel koncentráltam arra, hogy különleges fotókat is készítsek, már-már műtárgyként eladható fotókat. Megismerkedtem a fényképezés legújabb irányzataival, hatottak rám, és töprengésre késztettek. A nemzetközi művészeti piacon, úgy láttam, egyre jelentősebb helyet foglal el a fénykép, bizonyos fotósok műveiért óriási összegeket fizetnek, a fénykép bekerült a műtárgy-kategóriába, hisz meghonosodott, hogy egy negatívról igen csekély számú kópiát állítsanak elő, sorszámozzák, így garantálva egyedi voltát. Rendszeresen jártam Bécsbe, Berlinbe, Párizsba, Londonba, sőt elutaztam New Yorkba is. Sokat tanultam, próbáltam hasznosítani.

Felkerestem a hírneves fotóst, Kepes Györgyöt Manhattanban, a fotógrafikust, fényjátékok, világító szobrok, programozható mozgó fényfalak, infra- és röntgenfotók művészét, aki kilencven is elmúlt már, de nem látszott rajta, legalábbis nem hagyott fel azzal, hogy továbbra is állandóan kísérletezzen. Uram, mondta, miközben nézegette a képeimet, el kellene hagynia Magyarországot, hogy fejlődjön, mert ha marad, megreked. Megsértődtem, és ellentmondtam, Magyarhon igen érdekes hely, Kepes úr, folyamatos meglepetések érik az embert, hát még egy fotóst. Uram, kérdezte, új érzések kifejezésére, olyanokra, amelyek szinkronban vannak a fejlett világban elterjedt érzésekkel, van ott Pesten lehetőség? Ajjaj, Kepes úr, de még mennyire, mondtam, még felül is múlhatjuk ebben Amerikát. Nevetett. Azt tudja, Boroczkó úr, hogy egyszerre kell rendelkeznie a tudós agyával, a festő szemével, a költő szívével? Naná, hogy tudom, Kepes úr, mondtam. Közben kávéztunk. Megkérdeztem, mit üzen, Kepes úr, a magyar fotósoknak? Hogy küzdjenek a kommunikáció zűrzavara, a reklám nyelve, a propaganda galádsága, az elegáns képeslapok álságossága és az üres képi világ ellen, mert mindezek egyúttal a Magyarországon éppen most kialakult demokrácia tragédiáját is jelentik. Szép összefoglaló fogalmazás, Kepes úr, az üzenetet átadom, mondtam. Akkor még megkínált egy újabb kávéval, amit nekem kellett főznöm, és elköszöntem. Jókor látogattam meg, mert pár hónapra rá meghalt.

Lívnek az az ötlete támadt, csináljak egy olyan nagyszabású kiállítást, egy újabbat, amilyet még sosem. És kezdtem elképzelni. Nagy szellemi horderejű drámákat óhajtottam összesűríteni, értve ezen a belső életemet is, a legmélyebb fájdalmaimat, a sokféle küszködésemet és főleg a sikoltásokat. Azt akartam, hogy maradandó képeket hagyjak az utókorra, vallomásokat, izzó emlékeket, sőt véleményeket. Ráadásul még dokumentálni is akartam. És kizártam a terveimből a hamis látszatot, a csalóka észleletet, ami mesterségesen kívánta megtéveszteni az érzékeket. Így aztán kiállítottam rengeteg önportrét, sírót, nevetőt, szomorút, vidámat, töprengőt, felhőtlent, magamba roskadót, kitárulkozót, mindezt óriásira felnagyított színes táblaképek formájában, különböző korszakok stílusát magamévá téve. Meg aztán például acélöntők munkáját dolgoztam fel a gyógyszerreklámok modorában; szeméthegyeket helyeztem városok főútvonalaira; árvíz sújtotta családok kitelepítését úgy fotóztam, mint színházi előadásokat.

Szép meg csúnya kritikákkal illettek.

Ezek után értesítettek, hogy kitüntetést kapok, és nem tudtam, hogyan álljak hozzá, gondoltam, nem veszem át, hisz rühellem a kitüntetésosztást, és kis kivétellel lenézem azokat, akik a kitüntetéseket átveszik. Ráadásul utálnám attól az alaktól átvenni, aki most osztja, mert hát magam előtt láttam, mert láttam, mint a diktatúra egyik fennforgóját, és láttam, ahogy magát demokratának álcázza, hallottam a dumáját, amitől felforrt a vérem, szenvedtem az intézkedéseit, a kurva anyját, mondtam Lívnek, ezzel én kezet sem fogok. Lív azonban erősködött, vegyem csak át, nem érdemes ilyesminek, mint kitüntetésadományozás meg kitüntetésátadó ellenszegülni, nincs jelentősége. Hát ha nincs jelentősége, kérdeztem, akkor miért vegyem át? Szokásból, mondta Lív. Nem veszem át, ismételgettem, ettől az alaktól nem. Akkor elválik tőlem, így Lív. Nem akartam elválni, hát mit tehettem, elmentünk Lívvel átvenni. Érdekes volt az időjárás, hol esett, hol kisütött a nap. Egy múzeum meglehetősen nagy aulájában találtuk magunkat, nyüzsgött a közönség, leendő kitüntetettek és családtagjaik, meg akik reprezentálni jöttek. Erre a látványra minden kedvem elment, és leginkább azután ment el, hogy felfedeztem, mennyi olyan figurát látok, akiket nem tudok elviselni. Ezekkel együtt vegyem át a kitüntetést? Kijelentettem Lívnek, amikor már helyet foglaltunk, hogy nem, nem veszem át. Lív azt mondta, na ne hülyéskedjek, mert tényleg elválik. Sóhajtottam, és vártam, mikor szólítanak. Útban a kitüntetésátadó felé, néztem, szemléltem már messziről az illetőt, és ahogy közeledtem, le nem vettem róla a szememet, és egyre jobban taszított, ahogy ott állt, derűs arcot vágva, és azonnal felmerült bennem minden rossz, ami ehhez az emberhez fűződött, hisz csupa rosszat tett, legalábbis az én szempontomból rosszat. Amikor megálltam előtte, azt szónokolta, micsoda nagy fotós vagyok, az új korszak egyik emblematikus művésze, satöbbi. És nyomott valami hülye protokollszöveget, nem várhattam mást, mert mit is várhattam volna, ilyenkor az ilyen szöveg a szokás, ámde valahogy elegem lett. Át akarta nyújtani a felszalagozott plecsnit az oklevéllel, de hirtelen megjegyeztem, csodálkozva magamon, hogy megjegyeztem, csak egy pillanat, mondtam, vissza kell mennem a feleségemhez. A közönség meg a kitüntetésátadó elbámult, felmordult, és elhűlve, hitetlenkedve nézett, miközben visszafelé tartottam, hogy megkérdezzem Lívet, tényleg el akar-e válni, ha nem veszem át? Lív zord arccal tekintett rám, mi van, kérdezte, megbuggyantál? Á, dehogy, súgtam neki, csak azt akarom megtudni, tényleg elválnál-e, ha nem venném át. Lív először nem értette, majd elnevette magát, és azt súgta, ugyan, hát hogyan képzelhetsz ilyet. Akkor jó, mondtam, akkor nem veszem át. Odaszóltam a színpadon álldogáló kitüntetésátadónak, jó hangosan, mert elég messze voltam tőle, hogy, kérem szépen, nem veszem át. Hihetetlen zúgás, morajlás fogadta. Lív felállt, belém karolt, és indultunk kifelé. A morajlás, zúgás nem csökkent. Az utcán elkapott bennünket az eső, sűrűn esett, és nem volt ernyőnk, kezdtünk átázni, ámde egyszer csak kisütött a nap. A másnapi lapok lehúzták rólam a vizes lepedőt. Nagyképű művésznek neveztek, túlságosan kritikus művésznek, meg olyan művésznek, aki nem tudja, hogy bizony fémjeleznie kéne nevével az új demokráciát, tehát felelőtlen, és aki persze el van szállva. Dániel viszont azt mondta, nagy voltam, ilyen apja senkinek sincs. Hülye, Ckó, mondta Sikk, irigyellek. Rozsossy megállapította, nem rossz, ám mit akartál elérni, Ckó? Ügyes vagy, Ckó, mondta Egger, de nem volt ez felesleges? Nyilatkozd azt, Ckó, mondta Gyáli, hogy a kitüntetést odaítélő zsűri nem volt elég felkészült megítélni a teljesítményedet.