Valami megzavart, mintha bizony látomásom támadt volna, valami afféle.

Minden, de minden feszültséggel töltött el mostanság, az is, aminek nem kellett volna feszültséggel eltöltenie, az is, ami régebben nem okozott feszültséget bennem.  Állandóan hadakoztam a feszültségeimmel, nehezen lehetett elviselni őket, tulajdonképpen a feszültségek uralkodtak bennem és felettem, a feszültségek uraltak, karöltve az igen elszabadult érzelmekkel, érzékenységgel, szomorúsággal, megbántottsággal, kuszáltsággal, a magamból való kivetkőzés szenvedélyes, hogy úgy mondjam, játékával, karöltve a képzeletem hiteltelen furcsaságaival, a túl heves izgalmakra vágyódással, vagy éppen a csendes elvonulással, a feltűnő elvonulással. Feszültségeim ráadásul telítve voltak megannyi veszélyes önrombolásra biztatással, erre is ráébredtem, és sikertelenül próbáltam rendszabályozni.

Az egyik hajnalban felriadtam álmomból, egy olyan álomból, amely megterhelt, igen-igen megterhelt, egy szerdai napon, hát csendesen kikeltem az ágyamból, a könyvespolchoz botorkáltam a félhomályban, hogy rátaláljak, az álmom útmutatása szerint, egy könyvre, amely gazdagon volt illusztrálva fényképekkel, és amely valahol hátul és magasan feküdt a fehér-barna polcrendszeren, olyan magasságban, ahol sosem keresgéltem, és mégis oda nyúltam, valami sejtéstől vezéreltetve, egyenesen oda, ahová kellett, ahhoz a könyvhöz. Nem lapoztam bele azóta, hogy kiadták, kisgyerekkorom óta, el is lepte a vastag por. És aztán mintha áram ütött volna meg, mikor odalapoztam a könyvben, egyenesen oda, egy fotóhoz, amelyen, emlékeim szerint, egy kisfiú, három- vagy négyéves forma, rongyokban, mezítláb, kopaszon, egy csontvázszerű kisfiú tekintett rám űzötten, hátára egy bili kötözve, nem tévedés, egy bili. Egyenesen arra a kisfiúra lapoztam, kopaszra nyírt kisfiúra, akire emlékeztem, hogy azon a fotón van, emlékemet azonban mélyen eltemettem több évtizedig, de most az álmomban előjöttek. A kisfiú mögött egy felnőtt állt, nem, nem, nem is állt, inkább magasodott, vasalt, sötétszürke katonai egyenruhában, géppisztollyal, arcvonásai kivehetetlenek voltak, és én örültem ennek, nem akartam vele szembesülni. Csak néztem és néztem azt a kopasz kisfiút, azt a fejet, azt az arcot abban az albumban, és nem mertem kimondani, még magamnak sem mertem, hogy az a kisfiú én vagyok, hogy magam vagyok az a csontváz, a bilivel a hátamon, magam vagyok az a kiirtásra szánt. Gyerekkoromban, úgy hatévesen, mikor ezt a könyvet először átlapoztam, titokban, mert nem engedték meg nekem, még nem azonosítottam ezt a fotót magammal, egyáltalán nem, az albumban lévő rengeteg borzalmas fotó között, most viszont kénytelen voltam magamra ismerni, hogy én vagyok az a kopasz, csontvázszerű, űzött kisfiú a bilivel meg az egyenruhás géppisztolyossal. Végiglapoztam a könyvet, összpontosítva a fényképekre, és, furcsa vagy nem, azoknak a szörnyűségeket ábrázoló képeknek a látványában, amelyeket a könyvben találtam, semmi különöst nem láttam, nem ráztak meg. Nemcsak azért, mert az ilyen és ehhez hasonló szörnyűségek, borzalmak, ha nem is pontosan ilyenek, megszokott látványok lettek, ezeken már régen túltettük magunkat, meg sem érintenek bennünket, és, mint bevallottam magamnak, engem sem érintettek meg, egyáltalán nem az a számtalan haldokló roncs, és már holt tetem, a csontváztekintetek, vér, agyvelő, gerincvelő, levágott fülek, kinyomott szemek, bezúzott koponyák, rezzenéstelenül bámultam a szenvedés, a megkínzás, a megaláztatás és a halál képeit. Csak egyetlenegy kép érintett meg, amelyiken magamat láttam, a bilivel a hátamon. Érdekes, hogy leginkább a kopasz fejem borzolta fel az idegeimet.

És rájöttem, miért nem bírtam elviselni soha a kopasz fejet, mert nem bírtam, sértett a kopaszság, utálatosnak, félelmetesnek tetszett nekem. Számomra a kopaszság egyenlő volt mindenfajta borzalmas helyzettel. A kopaszság szörnyű, a kopaszság visszataszító, a kopaszság halálra ítélő, gondoltam mindig. Tulajdonképpen a kopaszság, mint a meztelenség egy fajtája, a kiszolgáltatottság jele, gondoltam, és elszörnyedve néztem a kopasz fejekre. Szégyennek, hihetetlen magaláztatásnak, botránynak tartottam mindig a meztelen fejet. Az még hagyján, ha valakinek természetes módon hullott ki a haja, gondoltam, de ha lenyírják, ráadásul erőszakkal, mint az enyémet is annak idején, akkor egyszeriben fegyvertelen lesz, vélekedtem, megfosztódik tartásától, az ellenállástól. Úgy képzeltem, a haj lelki fegyver, általa dacolni lehet még a megsemmisítéssel is.

Ádámra gondoltam, arra, hogy ő nem lesz kopasz soha, nem és nem, határoztam el, nem lehet kopasz, mert azt nem engedem, a fiam nem lehet soha kopasz, az lehetetlen lesz, hogy a fiam egyszer is kopasz legyen, és ha véletlenül kopasznak kell lennie, akkor inkább… de még gondolatban sem folytattam. És persze szó sem lehet arról, hogy a hátára valaha is bilit kötözzenek.

Nevettem, hogy ilyesmiket gondolok, és észrevettem, milyen kínosan nevetek, hát persze, átvettem családomtól a kínos nevetést, ha ugyanis anyám, apám, nagymamám nevetett, akkor kínosan nevettek, az Újhely-család minden tagja kínosan nevetett, hagyománnyá vált ez a kínos nevetés nálunk. Mennyi, de mennyi kínos nevetésben volt részem életemben, meg is jelentek előttem jelenetek, kirajzolódva szépen, amint szüleim és nagymamám bár nevetnek, de kínjukban nevetnek. Mert ugyan, és ez volt nálunk a mondás, minek örüljünk, talán annak, hogy mindentől megfosztottak bennünket, elsősorban emberi méltóságunktól, ember voltunktól, és ki akartak irtani!? És talán, kérdezgettük önmagunktól, annak örüljünk, hogy szinte minden honfitársunk gyűlöl bennünket, és a halálunkat akarja, sőt megmenekülésünk miatt még jobban gyűlöl és akarja halálunkat, hát ennek örüljünk?! Ezt kérdezgettük minduntalan, persze csak a lakás négy fala között, csak ott, és ott is szorongva. Ilyenkor menekültem otthonról.

Ám felfedeztem, hogy nemcsak jómagam, a szüleim és a nagymamám, hanem sokan mások is kínjukban nevetnek, és ez mostanság jellemző, és bár mások is kínjukban nevetnek, gondoltam, másfajta kínok azok, mint a mi kínjaink.

Felötlött bennem minduntalan, ha ily sokan nevetnek kínjukban, vagy egyáltalán nem is nevetnek, akkor változást kéne elérni a nevetésben, és azonnal fő kutatási témámra, a korszakváltozásokra, új kezdetekre összpontosítottam, a második kötetére, az elsőt már éppen befejeztem. Felötlött bennem, hogy témává kéne tennünk, kutatási témává  magát a nevetést, központi témává, körül kéne írnunk, taglalni kéne hatásait, és meghatározni, a meghatározáson is nevetve. Bevezethetnénk a vallomást a nevetésről, vallhatnánk lépten-nyomon, mindig és mindenhol a nevetésről, a nevetésről mint olyanról tarthatnánk beszámolókat, a róla való tudást elmélyíthetnénk, és új, friss tudást szerezhetnénk. Ezzel, a nevetésről való új tudással megerősíthetnénk, hogy a nevetés és az ember egymásból következik, csak az ember képes nevetni, és ha az ember nem használja ki eme különleges, egyedi képességét, akkor nem maradhat ember. Ha ki akarunk mászni jelenlegi siralmas állapotunkból, amiben most vagyunk, nevetnünk kell, mindenképpen nevetni, sőt kacagni, vigyorogni, mosolyogni, röhögni, lehetőleg teli szájjal és persze ösztönösen, igen, ösztönösen, vagy ha nem megy, akkor lehet tudatosan is. Sőt, meg kellene kísérelni, hogy bánatunkban is nevessünk, vagyis nevessünk, ha akadályba ütközünk is, ha nincs is örömünk, igen, ez volna egy igazi változás, korszakváltozás, nevetni öröm vagy tréfa vagy siker hiányában, bánatból nevetni és aggodalomból és sikertelenségből nevetni, nevetni a mindentől való megfosztottságunkon, a méltóságunktól való megfosztásunkon is, sőt nevetni azon is, ha ki akarnak irtani, és persze egyáltalán nem kínosan nevetni akkor sem. Erre kellene törekednünk, de tényleg, mert öröm, siker kevés van, bánat, aggodalom, kín, kiirtás meg sok, és ha bánatunkban, aggodalmunkból vagy kínunktól függetlenül, no meg kiirtásunkon is nevetnénk, nevethetnénk akármikor, és ez bizony valamifajta új kezdet lehetne.

Tavasz volt, mégis egyszeriben fakónak láttam a szüleim nagyszobájába beáramló napsugarakat, mikor felugrottam hozzájuk a Jókai térre, illetve színtelennek érzékeltem, és virágillatot sem éreztem, amit pedig tavasszal mindig érezni szoktam. Lám, gondoltam, az egészséges tavasz sem tud betörni a szüleimhez.

Mi öröm ért benneteket, anyuka, apuka, nagymama, kérdeztem váratlanul, magamat is meglepve, olyan öröm, ami az utóbbi harminc-negyven-ötven esztendőben nevetésre késztetett? Nem gondoltam volna, hogy ezt fogom kérdezni.

Anyám, Ilona nagy szemeket meresztett a kérdés hallatán, és azt mondta, mi jut eszedbe, Gyulám, hát erre bizony nemigen lehet válaszolni, mondjuk például ő maga örült egy-két szép ruhának, cipőnek, vagy talán akkor érte öröm, amikor én megkaptam a diplomámat vagy megkapta a saját diplomáját, illetve korábban, amikor engem felvettek az egyetemre. Tulajdonképpen az örömmel ők, bevallja, csínján bántak mindig, gyanakodtak az örömre, hogy talán az nem is öröm, ha náluk köszöntött be, féltek is tulajdonképpen az örömtől, úgy gondolták, az őket nem illeti meg. Rossz tapasztalatot szereztek az örömről, mert gyenge lábakon állt náluk, gyorsan el is párolgott mindig az örömük. És hát a nevetés, mit mondjon arról, legfeljebb annyit mondhat, hogy ha nevetnek, bizony óvatosan, visszafogottan, sőt savanyúan nevetnek. Eltűnődött aztán Ilona anyám, és azt mondta, valószínűleg azért olyan furcsa a viszonyuk a nevetéshez, mert életük eseményeiből következően illetlennek, nem helyénvalónak gondolják, szinte öntudatlanul, és tartanak attól, nehogy túllőjenek a célon.

Öröm, nevetés, Gyulus, jegyezte meg nagymamám, Rozália, remélem nincs valami bajod, eléggé különös, hogy ilyeneket kérdezel. Majd hozzátette, nem nagyon élhettek nevetéssel, örömtelivel meg végképp nem, mivel nem sok okuk lett volna rá, és ha nevettek is, főképp keserűségükben. Eszébe jut, hogy szegény férje, az én nagyapám, Alfréd, biztosan a pincébe járt, fogalmazta így Rozália, nevetni, mert szegény nagyapámat, és nagymamám elnevette magát, soha nem kapta nevetésen. Megvallja, mondta nagymamám, hogy ő maga meg inkább ordítozott, mint nevetett, ordítozott ezzel a buta, irigy, rabló tömeggel, amely körülveszi és körülvette egész életében, persze csak magában, a szobájában ordítozott és ordítozik. Utálja és utálta ezt a gyilkos tömeget, mert tömegben igenis gyilkos, utálta ezt az egész itteni népséget, gyűlöli, mert mindig félni kellett tőlük, akkor is, amikor úgy látszott, mintha nem kellett volna, ráadásul olyankor kellett a legjobban. Undorító, hóhér tömeg között kellett élniük mindig, szögezte le Rozália nagymama, a szó szoros értelmében.

Frigyes apa felhördült, és rászólt Rozáliára, állítsa le magát, ne traktálja ilyesmikkel az unokáját, vagyis engem, főképpen, hogy ilyen, és ezt a szócskát különös nyomatékkal hangsúlyozta, ilyen jó soruk, mint manapság, sohasem volt ebben az országban. Nekem meg azt mondta, micsoda hülyeség, fiacskám, öröm, nevetés, jellemző rád, hogy ezeken gondolkozol. Aztán feltehetőleg nevelő célzattal hozzátette, azt azért szögezzük le azonnal, volna okuk örömre és nevetésre, és éppen mostanság volna.

Szándékolt hanyagsággal kérdeztem meg, vajon, apuka, megfoszthatnak-e megint bennünket méltóságunktól, kiirthatnak-e megint bennünket?

Vigyázzunk a szavakkal, fiacskám, jelentette ki Frigyes apa támadóan, most, jelenleg, manapság egészen más a helyzet, most nem történhet ilyesmi, most nem bélyegez meg bennünket, nem hoz ellenünk törvényeket a rendszer, most a választóvonal nem köztünk és a többiek között húzódik, hanem egészen máshol van, így aztán akár nevethetünk is mindig.

Akkor vajon hol van, kérdeztem, a választóvonal, apuka?

A választóvonal, ha nem tudnám, válaszolta apám, a kormány ellenségeit különíti el a túlnyomó többségtől, vagyis a kormány  híveitől, úgyhogy örülhetünk és...

Közbeszóltam, ugyan, apuka, bármikor kimondhatják bárkire, így ránk is, és éppen a kormányzat  jellegéből következően mondhatják ki, hogy ellenségek vagyunk. 

Fiacskám, emelte fel a hangját apám, nem hajlandó a lakásában ilyen hangot eltűrni, még a fiától sem, mert nem akar bajt, a falnak is füle van, ezért  kéri, fejezzük be ezt a témát. És ha tudni akarom, akkor, tette hozzá, tudjam meg, ahányszor csak meghányják-vetik a saját sorsukat az ismerőseivel, rokonaival, mindig arra a végső eredményre jutnak, hogy bizony itt és most milyen jó életük van, és…

Megint közbevágtam, tehát akkor nyilván sok a móka, kacagás, apuka?

Ühüm, mondta apám, Frigyes kesernyésen, mondhatja, hogy sok, ha hiszem, ha nem, igen sok.

És ha például, vetettem fel, ismét fenyegetnének bennünket, sőt el akarnának hurcolni, megfosztva mindentől, akkor ellenállna-e, bujkálna-e, megszökne-e vagy teljesítené a parancsokat híven, esetleg…

Fiacskám, hördült fel apám, ha ez a mai kormányzat rendelné el, akkor teljesítené a parancsokat, mert tudná, pillanatnyi tévedés volna eme kormány vezetőinek a részéről, pillanatnyi tévedés, fiacskám, mondta, és egy kis idő múlva úgyis mindent helyrehoznának. Ugyan, Frigyes, csattant fel Rozália nagymama, micsoda hülyeségeket beszélsz… Maga hallgasson, mama, intette le apám nagymamámat, gondoljon az özvegyi nyugdíjára… Frigyeském, kérdezte anyám idegesen, már megint így kell beszélned, újra itt tartunk... Megkérlek, hallgass te is, Ilona, mondta apám, ez a téma nem neked való… A nagyokos vejem, dohogott nagymamám, hát szép kis ország ez, amitől úgy oda van, hányszor javasoltam neki, menjünk el innen… Ejnye, mama, vágott közbe megint apám, fogja már be a száját… Ámbátor, folytatta zavartalanul nagymamám, neki, Frigyesnek, a vejének a kártyázás fontosabb volt, mint eliszkolni, és amikor üzlete lett… Apám közbekiabált, mert már kiabált,  hogy ha nem hagyja abba Rozália, akkor… De nagymamám továbbra is csak kerepelt, azt kerepelte, hogy szegény veje, Frigyes, a marha, úgy gondolta, mivel most már van egy üzlete, mit ugráljon, amikor meg elvették, kétszer is, először azok, aztán ezek… Legyen szíves, mama, menjen be a szobájába, mondta apám ingerülten, és próbálta felállítani, kitessékelni Rozáliát, de Rozália nagymamám nem mozdult, csak mondta, mondta, hogy a veje, mikor állami állást kapott, elkezdett ragyogni a boldogságtól, a hülye, most hogy meg már nyugdíjas lett… A rossz nyavalya törjön ki, mama, kiáltott közbe  anyám is, meg a  pondrós... Inkább egy követ szültem volna helyetted, Ilona, emelte fel hangját nagymamám, egy követ...  És folytatta, hogy szóval  pedig a vejem feltalálhatta volna magát külföldön, de még mennyire, mégis hiába lelkeltem neki, hiába mondtam, Frigyeském, el kéne innen menni... Maga meggárgyult, mama, jelentette ki apám, Frigyes… Jaj, mama, és anyám elsírta magát… Látod, fiacskám, fordult hozzám apám, és nagymamámra mutatott, súlyos agyér-elmeszesedése van nagyanyádnak, és… Szeretnétek ti, csattant fel nagymamám, Rozália, nyolcvanhét éves korotokra ilyen agyér-elmeszesedést, mint az enyém…