Csak jóval később, gimnazista koromban tudtam meg, mi történt anyámmal és nagymamámmal a börtönben, meg azután, hogy kiszabadultak.

Egy zsúfolt fogdába zárták Barbarát és Emíliát. Barbara mintha a korábbi életét csak álmodta volna. A mellette lévő ágyban feküdt egy egész nap imádkozó parasztasszony, aki több disznót vágott le, mint amennyit a háborús viszonyok között engedélyeztek, úgymond nyerészkedett. Egy másik falusi nőt tiltott pálinkafőzés miatt csuktak be. Több prostituált szünet nélkül, élénken, fennhangon cserélte ki egymással élményeit. Barbara elszörnyedve hallgatta őket, ilyen rettenetes, számára rettenetes dolgokról sosem hallott. Félelmetesnek tűnt neki ez a világ. Könyörgött apjának, mindent tegyen meg, hogy innen kikerüljön, de Gáspár nagyapám hiába tett le óvadékot, megszigorodtak a törvények.

Másfél évre ítélték anyámat és nagymamámat. Fegyveres őr kísérte őket az állomásra. Anyám lehajtotta a fejét, ne lásson senkit és semmit. Rettegett, nehogy ismerőssel találkozzon, nehogy megszólítsák. Utolsó páriának érezte magát, hiszen ő, a szép és csinos meg fennforgó, társaságbeli fiatalasszony, köztiszteletnek örvendett a városban, tudniillik nem derült ki, mind mostanáig, hogy negyedzsidó, evangélikus templomba járt. Úgy gondolta, élete megtört egyszer és mindenkorra.

A gyűjtőfogházban, Kőbányán, elszakították őket egymástól. Barbarát meztelenre vetkőztették, fertőtlenítették, ócska, csíkos rabruhát adtak rá, és fatalpú bakancsba bújtatták. Injekciót kapott, ne menstruáljon, arra a fogház nincs felkészülve. Magánzárkába csukták, majd, hetek múlva, áttették egy fiatal nő mellé. A cella büdös volt, falai piszkosak, a feliratokat, mert ocsmány szavakból álltak, Barbara viszolygott elolvasni. Az apró, rácsos ablakon alig hatolt -be fény, egyetlen meztelen villanykörte világította meg a két priccset meg a küblit. Állandóan sírógörccsel küzdött Barbara. Cellatársa, a csalásért elítélt Irén kinevette. Barbara azonnal megutálta, ráadásul Irénnek be nem állt a szája.

Pár héttel később Barbara szokatlan zsibongásra, számtalan lépés zajára ébredt. Mintha hirtelen valami vidámság és élénkség költözött volna a fogházba. Megtudta, politikai elítéltek érkeztek, igen fiatalok. Rögtön megérezte, ők mások, valahogy mások, mint a többi rab. Lassan megismerte ezeket a nőket, akikre azt mondták, hogy kommunisták, szabadon mozoghattak, rájuk, politikai foglyokra, más szabályokat alkalmaztak, házimunkára osztották be őket, Barbaráék cellájába is bejárhattak. Általuk értesült Barbara a legfrissebb hírekről, eseményekről. Például, hogy az oroszok átlépték az országhatárt, és nyomulnak előre. Újságokat is szereztek, mindenről tudtak, mindenről volt véleményük. Értékelték a politikai helyzetet, elmagyarázták, mit gondolnak a jövőről, mi lesz a háború után, hát természetesen kommunizmus köszönt majd be. Jól festettek, jól néztek ki, a többi fogollyal ellentétben, és öntudatosak voltak. Barbara irigyelni, csodálni kezdte őket, szeretett volna közéjük tartozni, a helyükben lenni. Arra gondolt, hogy tudatosan, saját elhatározásukból tették, amit tettek, és tudták, hogy veszélyekkel jár, hogy börtönbe kerülhetnek, előre tudták, mégis vállalták. De hát mit tud ő? Legfőképpen az összetartásukat bámulta. Néhányan, gazdag úrilányok, finom ételeket kaptak otthonról, lepénzelve az őröket. Megosztottak mindent egymással, adtak Barbarának is.

Hamarosan megbarátkozott az egyikkel, egy fekete hajúval, bűbájos mosolyú, szép lánnyal, Orsolyával, aki elintézte, hogy Barbara is házimunkás lehessen, így ismét kapcsolatot találhatott Emíliával, bejárhatott Emília cellájába is. Barbara élete megváltozott, együtt takarított, együtt ürítette a küblit a kommunista lányokkal, közéjük tartozónak érezte magát. Ők meg úgy tettek, mintha tényleg így lenne. Orsolya módszeresen kifaggatta Barbarát, és Barbara lassanként elmesélte az életét, elmesélte azt is, miért került börtönbe. Orsolya megfellebbezhetetlenül kijelentette, a férjed a hibás, Barbara, felelőtlenül járt el azokkal a veszélyes képekkel, konspirálnia kellett volna. Barbara megkérdezte, mi az, hogy konspirálni? Orsolya elmagyarázta, majd kijelentette, jaj, de tudatlan vagy, hogy lehet így élni, új életet kell kezdened. Barbara megkérdezte, lehet egyáltalán új életet kezdeni? Persze, nagyon is lehet, először is el kell válnod a férjedtől, jelentette ki Orsolya. Hogyhogy, én jól megvagyok a férjemmel, mondta Barbara, remélem még él, nem pusztult el a fronton. Orsolya határozottan leszögezte, egy olyan férjtől, aki börtönbe juttatta a feleségét, mert ugye nem is kétséges, így van, attól el kell válni. Barbara felsóhajtott, és megkérdezte, akkor mi lesz a gyerekkel? Orsolya kijelentette, a gyereknek is meg kell tudnia, milyen apja van. A gyerek imádja az apját, mondta Barbara. Orsolya felcsattant, hát nem érted, itt az alkalom, hogy a régi életedet eldobd, hogy tiszta lappal kezdjél a háborút követően. Írd meg a férjednek, el akarsz tőle válni, jött Orsolya, és papírt, tollat meg tintát adott. Barbarának eszében sem volt elválni, nem írt semmilyen levelet. Emília elképedt, és figyelmeztette Barbarát, nehogy megírja a levelet. Másnap Orsolya azonnal a levélről érdeklődött, és dühösnek látszott, amiért Barbara nem írta meg. Ha megírtad a levelet, jelentkezz, mondta, és faképnél hagyta Barbarát. Nem is kereste meg többé, ha véletlenül, a sétán összetalálkoztak, úgy tett, mintha nem ismerné. Hasonlóan viselkedett a többi politikai is Barbarával.

Megint magára maradt Barbara, és visszazuhant a reménytelenségbe. Valahogy akkor belé hasított egy addig ismeretlen érzés, hogy neki is így kellene élnie, így, ahogy ezek a kommunista lányok élnek. És hirtelen megírta a levelet a büntetőszázadban sínylődő Menyhértnek a frontra, hogy elválik; Emília előtt eltitkolva. A levelet, mielőtt elküldte volna, megmutatta Orsolyának, aki elégedetten, mosolyogva olvasta, sőt felolvasta a társainak, és ismét felkarolta Barbarát.

Miután feladatta a levelet Menyhértnek, ugyanis a fogházból háromhavonként lehetett levelet írni, Barbara megbánta, kétségbeesett, és igyekezett vigasztalódni azzal, hogy majd új életet kezd. Orsolya mindennap kiselőadást tartott neki, beszélt a nagy Szovjetunióról, a hősies kommunista építésről, a kivételes emberről, Sztálinról, és arról, hogy a magyar kommunisták a háború után átveszik a hatalmat. Tanítgatta, oktatgatta Barbarát, de elégedetlen volt az úgymond fejlődésével, sokszor leszidta, kigúnyolta, és felrótta neki, hiába beszél, nincs sok eredménye, Barbara nem érti. Sokszor felpaprikázódott Barbarán, és akkor csúnyán beszélt vele, azt mondta, ide figyelj, te zongoratanárnő, tájékozatlan, buta nyárspolgár vagy, ti úgy éltek, úgy gondolkoztok, mint a hülyék. Barbara megszégyenülten hallgatott. De egyszer megelégelte, és kitálalt, mondván, te, Orsolya, nagyon akarsz engem, nagyon erőszakos vagy. Ugyanis gyanút fogott, hogy Orsolya nem önzetlenül foglalkozik vele, hanem pártfeladatként, megérezte, hogy Orsolya elmondja a társainak, miképpen halad vagy nem halad az ő, Barbara megagitálásával. Azzal a kikényszerített levéllel Orsolya próbatételnek vetette alá, erre is ráébredt Barbara, hogy kiderüljön, alkalmas-e a beszervezésre, át lehet-e formálni őt. Na, erre ösztönös tiltakozás fogta el, és bőgött, és hülyének nevezte magát, amiért elküldte Menyhértnek a levelet.

Orsolya egyszer csak hetekig nem jelentkezett, eltűnt. És amikor újból előkerült, Barbara nem ismert rá. A negyedére fogyott, üveges tekintettel nézett, kopaszra volt nyírva, és mikor megmutatta a testét, Barbara elrémült a rengeteg véraláfutástól és sebtől. Éhségsztrájkba kezdett, de hogy abbahagyja, áramot vezettek belé, fejét vízbe nyomták fulladásig, fellógatták, mintha fel akarnák akasztani, és verték. Barbara bőgött, Orsolya vigasztalta, ugyan, nem érdekes. Meg is erőszakoltak, többször is, mondta Orsolya.

A politikaiakat hamarosan elszállították, miután megkezdődött Budapest ostroma, hát Barbara visszaesett a még nagyobb reményvesztettségbe, hogy nem számíthatott már Orsolyára, anyjába kapaszkodott, Emíliába, aki igyekezett lelket önteni belé, és Barbara úgy viszonyult Emíliához, mint gyerekkorában.

Süvítettek a lövedékek, zuhantak a bombák, gránátok csapódtak be. A fogházépület iszonyúan rengett. Az óvóhelyre a rabok nem mehettek le. Barbara számtalanszor elképzelte, hogyan temetik maguk alá a romok. Nem tudott nyelni, azt gondolta, a torkán akadt valami. Fuldoklott, minden egyes belövés zajára fuldoklott. És később is, még évek múlva is, hasonló zajt hallva, a lövedékek zajához hasonlót, fuldokolni kezdett.

Amikor az oroszok Kőbányához közeledtek, a rabokat szélnek eresztették, mivel a fegyőrök is menekültek, hát Barbaráék felöltözhettek a raktárban meglelt saját ruháikba.

Nekivágott anyjával, Emíliával az ostromlott Budapestnek. Közelükben szünet nélkül lövedékek, ágyúgolyók, bombák süvítettek. Hogyan mertek csak úgy menni, nem tudja, mesélte később Barbara. Repeszgránát fúródott be mellettük egy házba, a fal inogni kezdett, ők futottak, ugrottak el, messzebb, messzebb. A ház leomlott, omladékainak pora ellepte őket.

A József körúti lakásba indultak. A ház romokban hevert. Emília itt-ott felfedezte szétroncsolódott bútorai nyomait. Zokogtak. Hol lehet Menyhért? Hol vagyok én, Ckó? Hol Gáspár? Elpusztultak? Zokogtak. Emília javasolta, menjenek el az egyik jó barátnőjéhez. Az a ház is romokban hevert. Akkor, Emília újabb javaslatára egy távoli rokont kerestek fel, az a ház ép volt, a lakásban hegyén-hátán ágyak és földre terített pokrócok, és kibombázott férfiak, nők, gyerekek nyüzsögtek mindenütt, a fekvőhelyeken át közlekedtek. Az előszobában kaptak ők ketten egy ócska sezlont. Suttogó hangok hallatszottak mindenfelől. A levegő fojtogatott, a víz fogyóban, a vízszolgáltatás éppen szünetelt és egyre gyakrabban. Enni nem volt mit. Barbara éjjel meghallotta, azt suttogták, fokozottabban kell vigyázni, mert kiengedték a rabokat. Célzásnak vette, és már hajnalban, mielőtt a többiek felébredtek volna, elinaltak.

De hova menjenek? Céltalanul kóboroltak. Mellettük, előttük, mögöttük házak égtek és omlottak össze. Mindenhol hullák, rajtuk patkányok hemzsegtek. Éhesek voltak. Hogyan szerezzenek ennivalót? Felfedeztek egy pékséget, ahonnan kenyér illata szállt. Viszont előtte egy nyilas pártszolgálatos állt őrt puskával, nyilván, hogy csak a nyilasok kaphassanak kenyeret. Gyorsan el akartak tűnni a szeme elől, ám a nyilas, amikor elhaladtak mellette, megszólalt, szervusz Barbara, Orsolya vagyok. Barbara elámult. Orsolya megmagyarázta, azért öltött nyilas ruhát és jelvényeket, hogy a pékséget, ahol sokan bujkáltak, megvédje, ráadásul itt még akadt liszt kenyeret sütni. A pékség tulajdonosa széttárta karját, már nincs több hely. Mindenhonnan szemek kandikáltak kifelé. Megszánta anyámat és nagymamámat a pék, Orsolya hatására is, és adott nekik egy veknit, azonnal szétmarcangolták és megették. Kaptak még egy cipót búcsúzóul. Megint nyakukba vették a haldokló, ostromlott várost, osontak, halottakba, sebesültekbe, lótetemekbe, kutyatetemekbe, leomlott házakba, rohanó, rejtőzködő, kibombázott, helyet kereső alakokba ütköztek. Nyilasosztagok férfiakat, nőket, gyerekeket tereltek, leginkább sárgacsillagosokat. Emília azt mondta, erre menjenek, aztán meg azt, arra. És Barbara, aki csak a gyerekére, vagyis rám, meg a férjére, tehát Menyhértre és apjára, Gáspárra tudott gondolni, ment vele. Követte anyját, mint egy hipnotizált. De hová?

Egy öreg férfi észrevette, hogy kenyér van náluk, és felajánlotta, ha megosztják vele, és megmondják, hol lehet szerezni, lakhatnak nála, egy külvárosi nagy bérkaszárnyában. Másnap már nem mehettek vissza kenyérért, mert a front karnyújtásnyira került. Az oroszok lövedékei jégesőként hullottak. Az óvóhelyen várták, mikor omlik össze és temeti maga alá őket a ház. A bombázások szüneteiben takarítani, mosni kellett az öregre. És amikor véget ért az ostrom, az öreg azonnal felkerekedett, és lóhússal tért haza. Mindennap hozott valamit, olyasmit, amit elbírt, széket, festményt, nadrágot, kisasztalt, harisnyát, de leginkább lóhúst és néha még kenyeret is. Barbara és Emília főzte a lóhúst, a megdöglött lovak húsát. Nem szívesen mutatkoztak az utcán, féltek az orosz katonáktól. Folyton rajtam járt az eszük, meg Menyhérten és Gáspáron. Vajon mit szól Menyhért a levélhez? És mit csináljanak? Hova legyenek? Letargiában voltak, nem tudtak gondolkozni.

Aztán csak felkerekedtek, elbúcsúztak az öregtől, elindultak a Déli pályaudvarra, hogy Pécsre menjenek. Felkapaszkodtak egy vagonba, három napig utaztak állva, embertömeg közepén.

Öröm és meglepetés érte őket, mert ránk, Gáspár nagyapámra és rám találtak a pécsi házban, Gáspár nagyapám ugye Pécsre menekült velem Budapest ostroma elől, szóval madarat lehetett volna velük fogatni. Barbara többszörösére hízott, hiszen a fogházban az injekciók miatt nem menstruálhatott, Emília meg csontvázra fogyott. És most már csak az foglalkoztatta őket, hogy mi lehet Menyhérttel. Barbara rettegett, hogy mit szólt a levélhez, amelyet a börtönből küldött neki, és amelyben tudatta vele, a kommunista lány, Orsolya hatására, hogy el akar válni tőle.

Gáspár és Emília megindította a fényképészüzletet, miután Pécs a front mögé került, és mire Menyhért nagy sokára megérkezett, az üzlet már elég jól prosperált. Menyhért panaszkodott, hogy egyetlenegy levél sem jutott el hozzá, hát Barbara fellélegzett.

Zongoraórákat hirdetett meg Barbara, tandíjként élelmiszert kért, jöjjenek csak a régi és az új tanítványok, és azok, érdekes, jöttek is.

Tízéves lehettem, amikor anyám részleteket mesélt nekem valami visszatérő álmáról.

Anyu, te emlékszel az álmaidra, kérdeztem, hát én aztán nem, ha emlékszem is, elmondani nem tudom, az nekem magas, majd magyarázd el, hogyan lehet az álmokat felidézni.

Azt álmodtam, figyelj, Ckó, mesélte anyám, hogy megérkeztem valami fegyveres őrrel egy börtönbe, ujjlenyomatot vettek tőlem, rengeteg rácsos ajtón haladtunk át, hidak és őrtornyok között, mindenhol állig felfegyverzett foglárokat és farkaskutyákat láttam. Fogalmam sem volt, mi történik velem, rettenetesen féltem. Elvittek egy helyiségbe, ahol azt mondták, vetkőzzem le, ott női foglárok voltak. Levetkőztem, a ruháimat elvették, és adtak helyette csíkos rabruhát. Aztán bevittek egy másik helyiségbe, lefényképeztek, elölről, hátulról, mindkét profilból. Akkor felvittek egy újabb folyosóra, ismét nyíltak és csukódtak a rácsos ajtók, ismét láttam az egyenruhás és fegyveres őröket meg a farkaskutyákat. Kinyitottak egy ajtót, azt mondták, lépjek be, én beléptem. Egy szűk kis helyiségben találtam magam, lehetett olyan másfélszer kétméteres, két deszkapriccs állt benne, rajtuk matrac meg pokróc, a kis, magasan fekvő ablakon drótháló, a sarokban kübli. Hallottam, ráfordítják kétszer a kulcsot. Égett egy csupasz villanykörte, körülötte rács. Akkor úgy éreztem, valami véget ért, azt hiszem, sírtam, úgy gondoltam, elkezdődik valami más, amitől rettenetesen féltem. Ennél a pontnál szerencsére néha megszakad az álmom.

Hüha, anyu, kiáltottam fel, miért nem próbáltál megszökni, aki életrevaló, az megszökik, én megszöktem volna, mint Monte Cristo grófja.

Mert nem olyan volt az álmom, Ckó, hogy megszöktem. Hanem ültem a priccs szélén, sírtam, vacogtak a fogaim, rázott a hideg. Bizonyos idő elteltével egyszer csak kitárult egy négyszög alakú nyílás a sötétbarna ajtóban, és betoltak egy tálat zöldessárga péppel, egy darab kenyérrel, meg egy kanalat, a tálban híg borsófőzelék volt, sótlan, nem ettem meg, nem éreztem éhséget. Egyre fáradtabb lettem, ledőltem a priccsre, de pár perc múlva dörömbölni kezdtek az ajtón, és azt kiabálták, nem szabad lefeküdni, te kurva, nappal van. Akkor felkeltem, és tovább üldögéltem. Nemsokára ismét kinyílt a négyszög alakú nyílás, megjelent benne egy arc, egy ősz hajú, igen kövér, öregedő nő, fején szürke Bocskai-sapka, és azt mondta, takarodó van, vegyem le a felsőruhát, és feküdjek le, hát lefeküdtem, és betakaróztam a büdös pokróccal. És elaludtam. Egyszer csak rugdosták az ajtót, erre riadtam fel álmomban, nagy zaj volt, bejött egy férfi foglár, azt mondta, öltözzön fel, én felöltöztem, álljon oda a falhoz, odaálltam, tegye fel a kezét, feltettem, és akkor végigtapogatta az egész testemet.

Juj, de izgalmas álom, anyu, filmekben szoktak ilyenek történni, mondtam, és ha én átéltem volna egy ilyen történetet, ha csak álmomban is, büszke lennék.

Lehullott rólam a hús álmomban, csontsoványra fogytam, aztán néhány hét múlva rettenetesen meghíztam, képzeld, Ckó. 

Szegény anyu, bizonyára a lehullott húsdarabjaid tértek vissza a testedre, egy álomban ilyen lehetséges, juj, ha elmesélném az osztályban, mindenki összecsinálná magát.

Eltöltött álmomban a kétségbeesés, Ckó, mert mit csinálhat az ember egy talpalatnyi zárkában, ahol éjjel-nappal ég a villany, semmi mást, mint ülhet, le-föl járkálhat, töprenghet, begolyózhat, begolyózhat. Szerencsére hamarosan kaptam egy társat, akivel beszélhettem, egy Irén nevezetű nőt, akivel nem rokonszenveztem, mégis könyörögtem neki, mivel nem mertem egyedül aludni, hadd feküdjek mellé, megengedte, hozzábújtam. De persze a foglárok ordítottak, hogy ilyen nincs, és csúnyákat mondtak rám, hát vissza kellett feküdnöm a saját priccsemre. Meg voltam győződve arról, számomra nincs kiút. Nem tudtam enni, nem tudtam nyelni álmomban. Fuldokoltam, ezzel teltek a napjaim. Bizony, Ckó, fuldokoltam. Kértem a foglárokat, hozzanak orvost, hogy nézze meg, mi akadt a torkomon, mert úgy éreztem, a torkomon akadt valami. A foglárok kiröhögtek, és azt mondták, a börtön nem szanatórium, sem elmegyógyintézet.

Anyu, én azt álmodtam volna biztosan, hogy nekiugrom a foglároknak, nekik én, mondtam.

Ckó, hát arra gondoltam én is álmomban, hogy nekik megyek, de aztán letettem róla, pedig ha megteszem, akkor, és érdekes, hogy erre is gondoltam álmomban, szóval, ha megtámadom őket, akkor legalább ellenálló, illetve hős lehettem volna, mártír.

Mi az, hogy mártír, anyu, kérdeztem, nagyon hülye szó.

Vértanú, Ckó, olyan áldozat, akit nagyra tartanak. De hát én rettegtem abban az álmomban nemcsak az ellenállástól, tehát attól, hogy vértanú legyek, hanem mindentől, a sétától is rettegtem, mert a fatalpú bakancs három számmal is nagyobb volt a lábamnál, és már az első napon véresre törte a sarkamat, és minden egyes séta csak tovább sebesítette. És közben háború volt, képzeld, Ckó, álmomban háború. És amikor kiengedtek, egy ostromlott városban találtam magam, és egy lövedék csaknem levitte a fejemet.

Még ilyet, hát ez állati, mondtam, különleges anya vagy anyu, ilyet más anyja nem álmodik. Na és tovább?

Nincs tovább, Ckó, ennyi volt, szerencsémre, az álom. Ja igen, lovakkal fejeződött be, sok halott lóval, és ettem a lóhúst.

Fújj, lóhúst enni, fújj, anyu, de sajnállak, hogy ilyet álmodtál, mondtam tízévesen, én ugyan nem ettem volna meg a lóhúst, de nem ám, még álmomban sem, az biztos.