Menekülni szerettem volna, mint annyiszor már, menekülni a szüleim és nagymamám veszekedése elől, menekülni szüleimtől, nagymamámtól. És még inkább menekülni, mikor felsejlett előttem, mert felsejlett a kisfiú, abban a könyvben lévő fotón, rongyokban, mezítláb, kopaszon, az a csontvázszerű kisfiú, amint hátára kötözött bilivel bámul a semmibe, fenyegettetve egy kivasalt egyenruhás géppisztolyától. Menekülni, menekülni, ismételgettem.

Ám menekülés helyett egészen mást csináltam a szüleim nagyszobájában, és amit csináltam, azt utólag elneveztem álcázásnak, tudniillik olyan mondandóval és szöveggel léptem fel, amely nem az én szövegem és mondandóm volt, illetve csak akkor lehetett az, ha nem magamat adtam, pontosabban, ha álcáztam magamat. No persze, meg kell jegyeznem, hogy az álcázásom egyáltalán nem bizonyult idegennek tőlem.

Nagy léptekkel kezdtem köröket róni szüleim nagyszobájában, és emelt hangon kijelentettem, hogy a létezés feleslegessége szemléltető példájának kellettünk és kellünk, ez az egyetlen ok, amiért még nem irtottak ki teljesen bennünket, és amiért minden kiirtási szándék és gyakorlat után megmaradtunk néhányan mutatóban. Létünk azonban minduntalan ingerültséget vált ki, a puszta létünk, mondtam, mivel a puszta létünk emlékeztet az ellenünk elkövetett bűnökre. Védekeznünk kellett és kell, szónokoltam még nagyobb hangra váltva, természetesen mindig és minduntalan védekeznünk, sőt harcolnunk kellett, persze a harcot nem igazán lehetett harcnak felfogni, de azért felhozok, mondtam, jellegzetes harcmodorunkra egy régi elbeszélést: Egy könyvbe mélyedő fiatalember, akinek négy hosszú hajtincse egészen a bokájáig lógott, és egy katonatiszt, akinek meg a kardja lógott a bokájáig, haladt egymással szemben. A katonatiszt azt kérdezte a fiatalembertől, mire való a négy földig érő hajtincse. Ez a fegyvere, válaszolta a fiatalember. A tiszt nevetett, és megkérdezte, nem volna jobb inkább egy kard, és rácsapott a kardjára. A hajtincsek erősebbek, jegyezte meg a fiatalember. Vagy úgy, mondta a tiszt, ha így áll a dolog, akkor vívjanak meg ki-ki a maga fegyverével. És vívni kezdtek, a fiatalember a hajtincseivel, a tiszt a kardjával, ám alig vívtak még, amikor a tiszt véletlenül rálépett a fiatalember egyik hosszú hajtincsére, elcsúszott rajta, elvágódott, de a fiatalember nem használta ki, sőt eltekintett attól is, hogy rátegye lábát a tiszt földre hanyatlott testére, ahogy a szokás a győztestől megkívánta volna, inkább azt mondta, keljen fel, többé balsors nem érheti. Ilyennek tudhattuk magunkat valamikor, mondtam. És hozzátettem, de most már nem szabad ilyeneknek maradnunk, a legnagyobb szabású kiirtásunk után nem maradhatunk ilyen jámborak, komoly változáson kell átmennünk, már nem a hosszú hajtincseink segítségével kell harcolnunk, mint tettük évszázadokig, hanem karddal is, illetve korszerű fegyverekkel, ami bizony végképp nem tetszik, mint már kiderült lépten-nyomon, ellenségeinknek.

Fel-alá járkáltam, már-már rohangáltam, és nem engedtem szóhoz jutni apámat, anyámat, nagymamámat, csak szónokoltam szünet nélkül, még harsányabban, mint eddig, sőt fordítottam a mondandómon.

Vigyázzanak, szólítottam fel szüleimet és nagymamámat, óvakodjanak a hullarajongóktól, a hullarajongóknak, kiabáltam, alárendelni magunkat, ahogy szoktuk, ahogy több évszázados szokásunk volt, kérem szépen, az emberi mivoltunk utolsó morzsájának elvesztését jelenti. A hullarajongók hullarajongó gondolatokat terjesztenek szerte a világon, a világ birtokbavételére készülnek, és ha nem állunk ellen, bennünket avatnak hullává először. Láttam, szüleim és nagymamám kétségbeesetten tekingetnek egymásra, és a nekik szokatlanul megnyilatkozó gyerekükre, unokájukra.

És akkor még nem beszéltünk a hullahóbortosról, kiabáltam, aki éppen bennünket szeret üldözni, ez a szokás gyökeresedett meg, emiatt félő, a szokás terjedése miatt, hogy egyre több ember szándékozik bennünket kiirtani, hogy hullává tegyenek bennünket hóbortból, egyre hatalmasabb étvággyal és hóbortból, sorra kerülünk majd megint, bizony sorra. Apám, Frigyes most már felállt, odalépett hozzám, kezét fejemre téve, nyugtatgatni próbált.

Még hátra vannak a hullagondolkodók, ordítottam, a hullagondolkodó hullagondolkodót termel, egyre többet és többet, a hullagondolkodó számára mi eleve hullák vagyunk, gyönyörűen félelmetes, izgatóan iszonyatos hullaember-tömeg, tulajdonképpen hulla-hullák. Most már anyám, Ilona is odasietett hozzám nyugtatgatni, az arcomat simogatta, gügyögve, mint egy kisfiúnak. És mi a hulla-hullával lettünk azonosak, ordítottam, mi manapság csak hulla-hullák vagyunk, bűzlő tetemek, semmi mások. Nagymamám, Rozália is hozzám sántikált és cirógatni kezdett, ám hiába, már üvöltöttem.

Tudjátok meg, ti hullatömjénezők vagytok, üvöltöttem, igen, és ráadásul ti a saját hulláitok hullatömjénezői vagytok, üvöltöttem szüleimnek és nagymamámnak, ti ócska hullatömjénezői vagytok a hulláitoknak, ti a saját hulláitok undorító, eszeveszett hullatömjénezői vagytok. Üvöltöttem családommal, legközelebbi véreimmel, kiknek szemében könnyek ültek, és kétségbeesetten próbáltak engem megnyugtatni, persze sikertelenül.

És nehogy megadják magukat a hullabuziknak, ordítottam, ugyanis léteznek hullabuzik, akik a saját rémségeik által kialakított, széttört világban uralkodnak,  hullabuzik, akik hullát csinálnak belőlünk, majd buziznak velünk, a kegyetlen, szűkagyú, züllött, ocsmány hullabuzik. A hullabuzi szenvedélye, hogy velünk, mint tehetetlen holtakkal egyesüljön, férfi férfihullával, nő nőhullával. Kiabáltam, miközben anyám, apám és nagymamám meredten bámult.

Aztán hirtelen abbahagytam, és egy pillanatnyi szünet után halkan megszólaltam, nevessetek, éppen itt az ideje a nevetésnek, és hozzátettem, hű, de eltelt az idő, és gyorsan, se szó, se beszéd, távoztam.

A lépcsőházban hihetetlen jókedv kapott el, olyan öröm, mint talán még soha, és éppen április első csütörtökjén, tizennyolc óra huszonnégy perckor. Levetettem álcámat, képletes álcámat, mert iménti fellépésemet, illetve inkább szereplésemet, álcázottnak tartottam, mint már említettem is. Meglehetős elégedettséggel gyalog indultam meg a Jókai tértől, szüleim lakásától, mert azt gondoltam, hogy hazáig, innen, a Terézvárosból, keresztül Pesten és Budán, Albertfalváig, a Csurgói útig, a kellemes tavaszi kora estében, sikerül majd elrendeznem magammal, amit a szüleimmel meg a nagymamámmal műveltem.

Egész nap a kisfiúra gondoltam, az említett könyvben látható kopasz kisfiúra, és arra jutottam, hogy csoda történt azzal a kisfiúval, hiszen életben maradt, mindenesetre csodásan, és ezt még a csodánál is nagyobb csodának véltem. Csoda történt vele, mormoltam imamalomként a csoda szót. A csoda gyermeke az a kisfiú, vagyis jómagam, gondoltam a Nagykörúton bandukolva. Aztán egyszerre felfordult a gyomrom az úgynevezett csodától, tényleg felfordult, éreztem, ha a csodára, az úgynevezett csodára gondolok, nyomban ki akarom magamból szakítani, fel akarok számolni a csodával minden kapcsolatot. A csoda pokla, futott át rajtam már a Rákóczi úton baktatva, a csoda pokla vesz körül. A csoda a leggyűlöletesebb csapda, mondogattam magamban, végig az Erzsébet hídon, majd a Gellért rakparton, szörnyűség a csoda, a csoda az, amely a feneketlen kétségbeesésbe taszít, tulajdonképpen a teljes, úgy véltem, kilátástalanságba, a szellemi, a testi, a lelki pusztulás utolsó szakaszába. Ezt mondogattam magamban már a Bartók Béla úton haladva. És hozzátettem, miszerint kínzóim, gyilkosaim számára még szalonképessé is változtatta a csoda a gyötrést, az ember voltomtól való megfosztásomat, utólag mindenképpen, igen, utólag, a megalázást, a kínzást szalonképessé tette számukra a csoda, hogy életben maradtam, szalonképessé azoknak, akik élvezettel, gyűlölettel eltelt élvezkedéssel taszigáltak a sír felé, akik ki akartak irtani. Egyszerűen szalonképessé tette a megmaradásom csodája a gyötrést, a megalázást, a kínzást, a sír felé taszigálást, meg a kiirtásom szándékát. Mert mit akarok, vághatják pofámba a gyilkosok, meg a gyilkosok utódai, gondoltam már a Fehérvári úton, és a pofámba is vágják, hát élek, a kurva anyámat.

Igen, élek, merült fel bennem. És tényleg élek.

Anyám többször elmesélte, hogy puszta véletlenségből sikerült életben maradnunk, a bili miatt, melyet a hátamra kötözött. Ugyanis mikor meglátott engem, mint kis kölköt, így, bilivel a hátamon az az illető gyilkos, akitől függött, ki kerüljön jobbra, ki balra, a megölendők csoportjába, a röhögéstől csaknem megszakadt, és kegyesen intett, a gyerek és az anyja egyelőre mehetnek jobbra.  Az a bili ott, a tetthelyen, mint magánvécé szolgált nekem, mesélte anyám, nehogy, hasonlóan egy kutyához, mégis csak egy úri gyerekről lett légyen szó, az út szélére kelljen csinálnom, mivel nem értem fel az undorító, bűzös latrinát.

Nem ment ki a fejemből a bili, ama kopasz kisfiú hátán lévő bili. És elképzeltem egy értekezést a biliről, egy nagy-nagy értekezést, amit írnék. A bili mibenléte, sőt a biliség megragadása, a bili mint olyan, ez volna, gondoltam, az értekezés tárgya. Egyszerűen a legközkeletűbb fogalmakkal operálnék, tudattam magammal, mint az ürítés forradalma, ellenforradalma, illetve reformja, ellenreformja, kopernikuszi fordulata vagy paradigmaváltása. Utánanéznék, milyen hatással volt például a himlőoltás vagy a plutóniumbomba a bili használatának formáira. Tanulmányoznám Mózes, illetve Jézus korát is, használtak-e már akkoriban ilyen kis edényt. Felvetném, milyen változáson esett át a bili, ha átesett, az egyenlőség gondolatának, a szabadság képzetének, a testvériség ábrándjának megszületése óta. Feltérképezném a bilit a felvilágosodás előtt és után, a bolsevik puccs előtt és után, a hitleráj előtt és után és így tovább. Még azt is elemezhetném, hogyan alakította át a biliség lényegét a tudományos tervezés, a tömegízlés változása, a vásárlóerő izmosodása, tulajdonképpen a civilizáció általános emelkedése, beleértve az angol budit, és nem feledkezve meg a sajátos magyar illemhelyről sem. És őszintén be kéne vallanom, hogy még mindig nem tudjuk, hogyan hatott a realizmus érvrendszere, vagy, mondjuk, a dada a biliségre. Mindenképpen szükséges volna megalkotni végre a biliség fogalmát, vélekedtem, elismertetni, mekkora téma, és elismertetni azt is, hogy senki sincs hivatottabb nálam, aki eme szellemi tettet végrehajthatja, nálam, aki egy bilivel alkotott életközösséget valamikor.

És rá kell ébrednem, gondoltam, hogy furcsa dolog történt velem, ugyanis a megrázkódtatások hatására a lelkem testet öltött, a mai napon mindenképpen, és bármennyire furcsa is, ennek lehetőségével igenis számolnak bizonyos híres pszichiáterek, mert szerintük a lélek működhet, szélsőséges esetekben, ugyanolyan szervként, mint mondjuk a szív, annak ellenére, hogy a léleknek nincs testi vonatkozása. Észre kellett vennem, hogy a lelkem mintha akaratomtól függetlenül működött volna, hasonlóképpen tehát a szívemhez, és mint ilyen, minduntalan fittyet hányt az íratlan és írott szabályoknak, szembeszegült azokkal, ha kellett, ha nem, félelemkeltőnek, veszélyesnek, rombolónak, de éleslátónak is mutatkozott. Kénytelen voltam tehát azonosítani a lelkemet a margóra szorultak lelkével, és kénytelen voltam az elítéltek, a kizsigereltek meg az alávetettek lelkével, az öngyilkosokéval, a hajdani rabszolgákéval meg a jelen rabszolgáival, sőt némiképp a rokkantak és a bolondok lelkével is azonosítani, nem is beszélve az életet megváltoztatni akarók lelkéről.

De legfőképpen azt vetette fel a lelkem, és igen megrázkódtatóan, hogy ki vagyok én?

Törekszem belső békére, arról aztán nem teszek le, és ez egyáltalán nem mendemonda.  Ámde sokszor hiába törekszem, mert birtokába vesz a békétlen elvágyódás, amiről szívesen lemondanék.

Egyedül élek, mint már ugye hangsúlyoztam, másfél szobás, a Csurgói úton lévő lakásomban, szerencsére minden második héten Ádámmal, és hát ilyenkor tölt el a belső béke, ilyenkor, ha Ádám nálam tartózkodik, vagyis minden második héten, kiegyensúlyozottságot adva nekem, otthonossá téve a lakásomat, nem engedve, már Ádám jelenlétével sem, hogy úgymond baromságot baromságra halmozzak. Ráadásul meg kell töltenem a különben üres hűtőszekrényemet, mert fiamat nélkülözve nem vásárolok, legfeljebb kenyeret, párizsit meg erős paprikát, nincs semmim, mindenem kifogy. Akad azért mindig leveskockám és tojásom is, érdekfeszítőnek számít az a rántotta, amit csinálok, se hagyma, se só benne, mert néha só sem akad nálam, és mikor ilyesmit eszem, a gyomrom szinte kiveti. Ádámot hurcolom a bogárral, a világoskékkel, cselgáncsozni a Mészáros utcában lévő gimnázium tornatermébe, úszni a Császár uszodába, teniszezni a Budafoki útra, gitározni a Vas utcába, és angolra a Bimbó útra, beteljesítem szépen az apa szerepét, és mikor Ádám néha ellenkezik, hogy unja már ezt a sok elfoglaltságot, hülyéskedve figyelmeztetem, az apának az a feladata, hogy felkészítse a gyerekét az életre, mire Ádám felnevet, hogy milyen érdekes, az osztályfőnök is ilyesmiket állít, csak az apa helyett osztályfőnököt mond. No lám, milyen helyénvaló nevelésben részesítem, mondom. Nevetünk. Szóval magamnál kéne tartanom állandóan Ádámot, gondolom, mert jó hatással van a lelkemre.  

Különben szeretek az új intézetben dolgozni, ahová meghívtak, az elsőből való kirúgásom után, a második munkahelyemen, amelyet hol életvaló, hol élethazug vizsgálónak nevezek magánhasználatra, dolgozhatok fő kutatási témámon. Szeretek bejárni, annak ellenére, hogy a munkatársaimmal sok mindenben nem egyezünk, segíti azonban áthidalni ellentéteinket, mikor felajzva megtárgyaljuk a hírközlési eszközök által bedobott témákat, jókat vidulunk, kutatásainkban meg éppen az ellenkezőjére jutunk, a tespedésbe ütközünk, nem is lehet némelyik eredményünket nyilvánosságra hozni, ámde ezt is élvezzük, és összetartozás-érzésünk erősödik, legalábbis egy darabig.  

Lesz egy barátnőm, Diána, egyelőre ennyit erről.

Szüleimnél, a Jókai téren sokszor eszem, hogy érezzen a gyomrom valami jót is, ámde ilyenkor apám, Frigyes rendszerint javasolja, váljak el végre Emmától hivatalosan is, szabaduljak meg már tőle teljesen, mire várok, egyúttal lépjek le Diánától is, az se való hozzám, és vegyem el egyik barátja lányát, aki jómódú, rám férne már egy kis vagyon, de ha másért nem, azért vegyem el, mert jól jön az, ha valaki van az ember mellett öreg korára, hamar elszalad az idő, jönnek a betegségek, jön a vég, különben is, addig törekedhet az ember egészséges kapcsolatra, amíg egészséges. Mire megragadom az alkalmat, hogy az apám által említett végről és egészségességről ejtsek egy-két szót, kissé megváltoztatva értelmüket, mert arról értekezem, hogy a vég tényleg nemsokára bekövetkezik, ha nem is nálam, hanem az országban meg a világban, ahogy látom, és ha tényleg vannak még egészséges emberek, akkor azoktól talán remélni lehet, hogy véget vetnek a jelen beteg rendszereinek, hogy végre eljöhessenek egészségesebbek. Mire apám rám mordul, ugyan mit akarok mindig és állandóan.   

 Ha Emmával ellenségeskedünk, mert sikertelennek érezzük egymáshoz való viszonyunkat, a barátságunkat is sikertelennek, hát elvágyódom, pedig mindketten szeretnénk már kimászni elkárhozott villongásainkból. Azonban dühünk a másik iránt továbbra is könnyen felkorbácsolódik. 

Ha felszállok az Albertfalva kitérőnél a 18-as villamosra, amely nyikorog, nyekereg, mint általában a budapesti villamosok, vagy a Bornemissza téren a siralmas benyomást keltő 7-es buszra, nem szeretem látni az utasokat. Elhanyagolt férfiak és nők, fáradt tekintettel, idejétmúlt, középszürke ruhákban, kabátokban, színehagyott cipőkben, a több évtizeddel ezelőtti divatot jelképezve, szinte jelmezként, mintha egy akkoriban játszódó filmben látnám őket, néhány fiatal kivételével, akik viszont ízléstelenül, semmiféle határt nem ismerve feltűnősködnek kirívóan divatos öltözködésükkel. A mosdatlanság szaga és a megsemmisültség árad mind a divatjamúlt, mind a divatos utasokból. És mintha semmit sem értenének abból, ami velük történik, szenvtelenül próbálják titkolni a szakadatlan és kínzó bosszúságaikat, feldúlt és tanácstalan voltukat. Mindig kényszerítik őket valamire, születésük óta, ez van rájuk bélyegződve.

Lakásomból, a hatodik emeletről igen festői a kilátás, legfeljebb a csepeli gyárkémények rontják el, mégis csettintenek sokan, mikor megmutatom nekik a balkonról, ahol a virágaim haldoklanak, mert nem locsolom őket. Pedig veszek vagy kilenc különböző növényt, egyfajtából többet is, hozzá virágföldet, és kiültetem a balkonra, mert azt képzelem, teremthetek a betonrengetegben egy kis kertet, amelyet élvezhetek, Ádámra is gondolva, aki, ha nálam tanyázik, egy majomkenyérfát ápol kitüntetetten, és, mint megjegyzi, szeretné megkóstolni, milyen a termése, a majomkenyér, ám csalódás éri, majomkenyérfája elszárad, nem bírja a betonrengeteget valószínűleg. Mire nyár lesz, ráébredek, hogy a balkonommal kapcsolatban hiú reményeket tápláltam, ugyanis ha kitelepedek oda, a párnákkal kibélelt  karosszékembe, nem találok nyugalmat, mert egymás szájába érnek felettem, alattam és mellettem, jobbra is, balra is az enyémhez mindenben hasonló balkonok, azokról aztán zene, főképp alja zene, duma, fütyörészés, veszekedés hallatszik, a bunkóság, a tahóság netovábbjának megnyilvánulásai, mindig megcsap az undorító rosszindulat, az aljaskodás, a másikkal való kibabrálás levegője, idegeimet roncsolván, de ha nem is, akkor is karnyújtásnyira szemlélhetem a többi lakótársamat, hallhatom még a lélegzetüket is, szagolhatom friss vagy áporodott kipárolgásukat.

Felettem, a hetediken kutyát tart egy fiatal pár, nem viszik le, a kutya kénytelen a balkonon végezni dolgát, az ürüléke pedig szépen csordogál le hozzám. Rájuk szólok, tombolok. De azok, vagyis a fickó, aki alacsony, ronda, csontváz ürge, különben küldönc, meg a párja, egy lilára festett hajú, látványosan koszos némber, aki mosodai alkalmazott, nem veszik figyelembe, sőt kiröhögnek, eszement, bogaras, kivénhedt seggfejnek tartanak. Megfenyegetnek egy félig szakadt és piszokfoltos papírra írott, vesszőt nem ismerő levélben, szó és betű szerint: „Ide figyúz  gecikém kutyahugy  és kutyaszar jár neked mert teneked  hugyos és szaros az aggyad  hozzád hasonlókat  mutogatnak mint te a tévé röhejjes  adásaiban te fasz.” És ebben, vagyis hogy a tévé egyes műsorai röhejesek és szemétkedők, egyetértek, viszont azok az adások serkentik azt a fiatal párt, merül fel bennem, hogy ilyen leveleket írjanak. Próbálok fölényeskedni velük, fensőbbségesen viselkedni, eláztatni őket a szomszédoknál, ámde a szomszédok inkább engem tartanak bosszantónak, taszítónak, sőt idegennek. Ez a szakállas, szemüveges farok, egy szerencsétlen seggfej, hallom a mellettem lévő balkonról a rólam szóló véleményt, ráadásul úgy viselkedik, mintha ő szarná a spanyolviaszkot, az újságban is olvasni lehet, hogy az ilyeneket elmeotthonba kéne utalni. Mindeme körülménytől majdhogynem idegbeteg leszek. Ezt tapasztalhatják a házban, mert a közös képviselő megjegyzi, figyeljen már ide, Újhely úr, ugyebár ön szociológus vagy mi, én nem tudom, az micsoda, de annyit sejtek, hogy hát akkor tudhatná, nem kell mindenre ugrani, főleg kutyákra nem, még valami csúnyát gondolunk magáról, használjon olyan nyugtatót, kérem, amilyet hirdetnek a tévéreklámokban, az állítólag beválik az olyanoknak, mint maga. Persze nem válaszolok neki. És próbálok nagy erőfeszítéseket tenni, összeköttetéseket mozgósítani, hogy elvitessem a közegészségüggyel az ebet, hosszasan kell intéznem. Beadványomat, az eredményesség érdekében, az újságcikkekhez hasonlóan fogalmazom, és emiatt szégyellem magam, demagóg leszek, és szégyenkezve elvágyódom. Többé soha nem ülök ki a balkonomra, sőt még pillantani sem szeretek arrafelé, pedig hát hova pillanthatok a szobámból, ha nem oda. Azonban a balkon a továbbiakban nekem érinthetetlen, tisztátalan, szorongással, utálkozással tölt el, nem színtér az számomra többé, és gyilkos ábrándokat szövök, magamban beszélve, hogy majd a felettem lakó pár lakásának ajtajához hugyozok rendszeresen. Önuralmamat elvesztem, és szorongás fog el, ahányszor csak a balkonomra esik a tekintetem. El innen, el innen, ismételgetem magamban, elvágyódom.

Viszont, ha Ádám nálam tartózkodik, megváltozik, mint már érzékeltettem, minden körülöttem, ismét eltölt a belső béke. Megérkezik az iskolából, nyomban az órájára is mutatva, bejelentvén, hagyjam már abba az írógépelést, majd, mikor csúnyán nézek rá, javít, hogy persze, persze, a kutatást meg az írást hagyjam abba. Játszani kell vele, társasozni, sakkozni, kártyázni. Ilyenkor él a lakás, sőt birtokba vesszük, az időjárástól függően, a játszóteret is, ahol még beszédbe is elegyedem a gyerekeiket őrző szülőkkel, a homokozó körül, melynek közepén rönkvár áll.

 Elég sokszor, és átmenet nélkül elzokogja nekem Emma, nekem zokogja el, pedig már sok közünk nincs egymáshoz, hogy nem tudja, mihez kezdjen, kudarcember, semmi se sikerült még neki, semmi nyomot nem hagyott maga után, nem kell senkinek, az írásai meg különösen nem kellenek, akkor sem, ha megjelennek, nem számít ő, ellenségesek vele, bár kimutathatóan vannak nagy, sőt hatalmas indulatai és gondolatai, melyekből kiformálódhatna valami, de megbukik velük, semmissé válnak. Menthetetlen ő, zokogja, javíthatatlanul tehetségtelen, egyáltalán nem létezik ő, egyáltalán nem, ráadásul nem számíthat senkire. Megkérdezem tőle kegyetlenül, mert továbbra sem tudok kibékülni vele, mióta nem élünk együtt, kijelentem neki, unom a művészek, írók sirámait, mérhetetlenül unom. Emma rám sem nézve, szótlanul hagy faképnél. Hülyén viselkedem vele, gondolom.

Diána sokkal felhőtlenebbül él, és ezt szeretem benne, igyekszik könnyedén felfogni az életet, nem is érdekli különösebben semmi, él bele a világba, persze, hogy így tehessen, innia kell, sok vodkát iszik, és az nekem most jól jön.