Nem sokkal születésem után meg kellett változnom, nagyon változnom kellett, megváltoztatni az eredendő természetemet, és ennek igen mély okai voltak.
Mi történt velem? Lejátszódott bennem nem is egyszer.
Állítólag kiegyensúlyozott, érdeklődő, barátságos és barátkozó fiúnak születtem, öntudatosnak, de kellemesen viselkedőnek is, aki felhívja magára a figyelmet, de nem mesterkedéssel, hanem természetes magától értetődőséggel, nyugodtnak mutatkoztam, keveset sírtam, nem háborogtam, semmifajta kilengés nem volt jellemző rám. Afféle sikerült gyerek vagyok, dicsekedtek a szüleim. Mindenesetre így állítottak be, sőt még a szeretetreméltósággal is felruháztak.
Milyen aranyos ez a fiú, mondták rám, aranyos.
Változásom akkor kezdődött, amikor kiugrottam a Miki egeres díszítésű kocsimból a pécsi házunk fekete-fehér kockás kövezetű teraszán, amely virágoskertre és egy terebélyes cseresznyefára nézett, és hirtelen, hogy, hogy nem, apámhoz rohantam, az ölébe fészkeltem magam, miközben anyám idegesen csókolgatta apámat, és összevissza beszéltek. Egyszer csak mély csönd támadt. Apám megcirógatott, megcsókolt, és azt mondta, hamarosan hazajön, ne féljek, és ne féltsem őt. Na, erre mosolyogtam, sőt nevettem, miközben elmerülten játszani kezdtem a piros-sárga-zöld csíkos bádog búgócsigámmal, amelytől ritkán váltam meg. Menyhért apám elegánsan, világosszürke, angol szövetből készült ruhában, fehér ingben, enyhén csíkozott, bordó nyakkendőben, egy hivalkodó, borjúbőr bőrönddel és természetesen a legmodernebb fényképészfelszereléssel, Exaktával szándékozott elindulni. Egy haditudósító fotós adjon magára, mondta. A búcsúzkodásnak nem akart vége szakadni. Menyhért apám mindig visszaült, és rágyújtott egy-egy utolsó cigarettára, Memphisre. Szótlanul, szorongva nézték egymást a szüleim. Én meg csak nevetgéltem, de hirtelen zokogásban törtem ki, olyan zokogásban, mint még soha. Ugyan, Ckó, egy ilyen nagyfiú, nem sír, mondta apám, és még egyszer, utoljára magához ölelt, majd a feje fölé emelt, és azt mondta, nőjek nagyra, hát akkor szervusz, Ckó. Nagyon nagyra fogok nőni, apa, mondtam. De a szívem nehéz volt. Persze lekéste a vonatot, taxival kellett útnak indulnia. Ezt mesélték a nagyszüleim, mert különben egyáltalán nem emlékeztem apám frontra indulására, hogyan is emlékezhettem volna abban a koromban, kétévesen.
Hogy a szívem mennyire nehéz lett, miután apám eltávozott, arról persze nem tudott anyám sem, bár azért sejthetett valamit, tudniillik sokszor elsírtam magam, csak úgy, miközben apámat emlegettem. Akkor még senki sem kérdőjelezte meg aranyos kisfiú voltomat.
Amikor anyám búcsúzott, úgy két év múlva, hát éppen a kedvenc helyemen üldögéltem, a Blüthner páncéltőkés, kereszthúros zongora tetején, ahol a fekete szempillás, hajas alvóbabámnak udvaroltam, és arra összpontosítottam, hogy azon a méteres, hétköznap is báli ruhás, fehér csipkekalapos babán, azon a tiszta delnőn egy gombot nyomogassak, hogy a japán legyezőjét működésbe hozzam, ezt csináltam, mikor anyám könnyezve átölelt, és azt mondta, reméli, még viszontlát, hát szervusz. Csak annyit árult el, hogy elutazik, sürgős ügye van, de hamarosan visszajön. Én azt mondtam, ne utazz el, anyu. Aztán hirtelen zokogni kezdtem, de sokkal hangosabban és riadtabban, mint amikor apám búcsúzott, és azt kiabáltam, ne menjen el, maradjon mellettem. Anyám bőgött, szorosan magához ölelt, aztán fájdalmasan meg olyan vontatottan, mint egy lassított filmfelvételen, mégiscsak elengedett. Vigyen magával engem is, kiabáltam sírva. Emília nagymamám megszólalt, búcsúzz el tőlem is, Ckó, én is megyek anyukáddal, ne félj, együtt leszünk mi ketten. Gáspár nagyapám megszólalt, kissé rekedtes hangon, miközben könnyezett, Ckó, majd sokat játszunk, én maradok veled. Nem akarok csak a nagypapával maradni, és a földhöz vágtam magam. Bújócskázunk naponta, mondta Gáspár nagyapám, és megölelt. Akkor kissé magamhoz tértem, és bizonyítva, hogy még mindig aranyos kisfiú vagyok, hirtelen abbahagytam a sírást, és kijelentettem, ha a nagypapa vigyáz rám, akkor én is vigyázok a nagypapára, anyu és nagymama, mondtam. Átkaroltak, simogattak, cirógattak, mire kijelentettem, már nagyfiú vagyok, és csak azért sírtam az előbb, mert búcsúzáskor sírni kell. Anyám, a félelemtől, a bánattól görcsös arcú anyám egy röpke pillanatra elnevette magát, nagymamám meg kissé elmosolyodott, bár fájdalmasan. Anyám nehezen is lélegzett, tulajdonképpen fuldoklott, nagymamám jobban tartotta magát, de ő is igen szomorúnak, levertnek látszott. Majd ismét sírva fakadtak, és útnak indultak. Számomra igen furcsán, szánandóan hatottak fekete kendőben, pedig kalapot vagy szőrmesapkát szoktak hordani. Gáspár nagyapám Pécsről elvitt magával Budapestre, ahol lakott.
Budapesten már nem voltam az az aranyos kisfiú, megváltoztam.
Miután anyám is, nagymamám is eltűnt mellőlem, apám után, rajongani kezdtem egy porcelán bohócfiguráért, szerettem mindig magamnál tudni és simogatni, bohóckának nevezve. Fehér porcelánból készült, a bohócok ősi viseletét hordta, vérpiros, bojtos-csúcsos bohócsipkát, sárga-rózsaszín nagykockás, szűk kabátot, fekete csíkos, buggyos nadrágot, felpördülő orrú, lila cipőt. Mikor Gáspár nagyapám észrevette, hogy egy percre sem akarok megválni a bohócfigurától, hát meghallottam a suttogását, mert akkoriban magában suttogott, hogy valószínűleg ezt a szertartást azért végzem, vagyis a bohócfigurát azért simogatom, mert fájdalmasan nélkülözöm a szüleimet meg a nagymamámat, és ő, Gáspár, kevés nekem. Megkérdeztem, mit jelent a szertartás? Az bonyolult, mondta Gáspár nagyapám. Próbáltam rávenni, vegyen egy barna szőrű foxi kutyát nekem, akkor majd, ígértem, nem simogatom többé a bohócomat. Még mit nem, háborús körülmények között egy kutya, ne vicceljek, jegyezte meg. Akkor nem reggelizem többé, jelentettem ki. És ahogy kijelentettem, azzal a hangsúllyal, hát az maga volt a riasztó kellemetlenkedés. És tényleg nem reggeliztem, de amikor éhes lettem, titokban faltam egy kis zsíros kenyeret.
Kérdezgettem apámról, anyámról, nagymamámról Gáspárt, nem múlt el nap, hogy ne hoztam volna szóba őket, mi van velük, miért nem adnak életjelt magukról. Apámra legyek büszke, kaptam a választ nagyapámtól, mivel a frontról, ahol manapság minden valamirevaló férfi szolgál, hihetetlen képeket küld haza az újságoknak, és a megjelenteket meg is mutatta nekem, más felvételeket viszont, amelyek nem láthattak napvilágot, titkolt előttem, azokat sokkal később ismertem meg. Na jó, apám, mint talpig férfi, háborúzik, gondoltam. De hova tűnt anyám meg nagymamám, akik nők? Gáspár nagyapám ötölt-hatolt, aztán kijelentette, hogy anyám továbbképzésre utazott mint zongoraművész, nagyon örült ennek, és sokat fejlődött, most már úgy megy neki a zongorázás, mint egy igazi művésznek, és nemsokára megjön. Emília nagymamám meg vele ment, legyen valaki közeli hozzátartozó mellette. Ahogy telt-múlt az idő, és hiába vártam rájuk, gyanakodni kezdtem, talán valami baj érte őket, de nem akarja nagyapám megmondani. Ám váltig állította, semmi bajuk, jól vannak.
Ámde megérezhettem valamit, mert mérhetetlenül ideges lettem, sokat bőgtem, minden kicsiségért sírva fakadtam, és háborogtam, leginkább háborogtam.
Megkérdeztem, miért nem telefonálnak. A telefonvonalak egy része a háborúban nem működik, és ahonnan hívhatnának, az a vonal sem működik, el van vágva, kaptam a választ. Miért nem táviratoznak? Nincs ott távíróhivatal. Írjanak levelet! És másnap újságolta nagyapám, hogy írtak, illetve anyám írt, és elővett egy teleírt papírlapot, onnan olvasta, jól vagyok, kisfiam, Ckó, hallom, szeretnél egy barna szőrű foxi kutyát, hát majd igyekszem hozni neked, nagymamád már keresi is, hol lehet egy ilyet találni, szerető anyád. Na ugye, háborúban is lehet kutya, mondtam. Lehet, de felesleges, mondta nagyapám. És apám is jól van, mondogatta nagyapám, csak nem tud hazajönni, látogatóba sem, mert a front úgy alakult, hogy onnan mostanság nem közlekednek vonatok, persze nemsokára közlekednek majd, vigasztalt. Hát akkor menjünk mi a frontra, apámhoz, javasoltam, akkor kipróbálhatnék, tettem hozzá, egy igazi puskát.
És egyre hevesebben és egyre hosszabb ideig öleltem és simogattam a porcelán bohócfigurát.
Mély belső csönd ereszkedett rám, annak ellenére, hogy nagyapám, Gáspár, mindent megtett értem, tigrisként őrzött, görcsösen igyekezett helyettesíteni a szüleimet meg nagymamámat. Úgy járatott, mint egy békebeli kis herceget, legalábbis utólag így emlegette, és tömte belém a nehezen megszerzett falatokat. Csodádra járnak, Ckó, mondogatta elégedetten. Nem hisznek a szemüknek, háborúban így kinézni, mint te, Ckó, az tényleg felér egy csodával, mondta, mert a háború még itt, nálunk is, holott csak hátország vagyunk, érezteti hatását. És arra gondolt nyilván, milyen nehéz előteremteni bármit, elsősorban ételt.
Én viszont állandóan ellentmondtam nagyapámnak, felcsattanva mondtam ellent, például, hogy lám, nagyapám hazudik, mert igenis elő lehet teremteni ételt, nekünk is van elegendő, mit akar nagyapám. És ordibáltam.
Elmentünk sétálni a Duna-korzóra, csaknem mindennap elmentünk, de az egyik délután mintha anyámat vettem volna észre, csupán hátulról láttam, de felismerni véltem, és kiabálni kezdtem, ott megy anyu, és futottam a nő után, elébe kerültem, ám csalódásomra nem az anyu volt. Gáspár rohant utánam, elkapott, és üdvözölte a nőt, kiderült, ismeri. Azonnal bemutatott, és mondogatni kezdte neki, ugye milyen jóképű kisfiú vagyok, milyen szép alakú lett a koponyám, milyen jól fest a kakastaréjba fésült, szőkésbarna hajam. Én meg vigasztalan voltam, hogy az a nő nem az anyu, szerencsére magammal hoztam a bohócfigurát, simogathattam azt. Majd egyszer csak kiböktem, tudniillik a nő elég molett volt, hogy szegénykém, milyen dagadt maga. Nagyapám elsápadt, bocsánatot kért, és elvonszolt. Csak otthon nyugodtam meg, mikor a Saláta Sára című kedvenc mesekönyvemet lapozgattam.
Éjjel rendszerint bepisiltem, minden éjjel, annak ellenére, hogy az orvos nem állapított meg nálam hólyaghurutot. Nagyapámat oldalba pisiltem, ugyanis vele aludtam, nem voltam hajlandó külön, külön ágyban, csak vele, a nagyapámmal, a bordó plüssel bevont franciaágyon. Nem is én pisiltem be, hanem te, feleseltem nagyapámmal, és rám fogod. És vadultam, az ellenkezőjét csináltam mindannak, amit mondott nekem nagyapám. Akkor már furcsa természetűnek tartott, vadóc kisfiúnak, de ha elege volt belőlem, kezelhetetlennek nevezett. Aki erős, mint én, az vadóc meg kezelhetetlen, mondtam.
Ugyanakkor visszahúzódó is lettem, félénk, illetve félszeg, mert ha valaki látogatóba jött nagyapámhoz, elbújtam, nem mutatkoztam. Nehezen találtam fel magam akkoriban, hamar zavarba jöttem, sokszor szívesen láthatatlanná váltam volna. Magamba zárkóztam, egyre inkább mutatkoztam vadócnak, félszegnek, kerültem a korombeli gyerekeket, ellenben a pici babák meg a kismacskák érdekeltek. Ugyanakkor hihetetlenül makacs voltam, amit a fejembe vettem, attól nem tágítottam, toporzékoltam, a földre vetettem magam. Már nem nevezhettek aranyos kisfiúnak. Nagyon furcsa vagy, Ckó, mondta nagyapám, Gáspár, vajon kire hasonlítasz? Furcsa te vagy, nagypapa, nem én, mondtam megbántottan.
A zsigereimben éreztem a bizonytalanságot, ugyanis megérintett, hogy az életem folyásának nincs biztos medre. Majd ha visszatérnek a szüleim meg a nagymamám, minden másképp lesz, hallottam mindig nagyapámtól. Vártam, roppant vártam apámat, anyámat, nagymamámat, de fogalmam sem volt már, milyenek, milyen az arcuk, a hangjuk, a szaguk, nem tudtam felidézni szilárd körvonalaikat, alaktalanul, zavarosan jelentek meg emlékeimben. Azt a kérdést nem tettem fel magamnak, élnek-e még, azt nem fogalmaztam meg, egyáltalán nem, ahhoz kicsinek bizonyultam.
És rendületlenül ölelgettem, simogattam a porcelánbohócomat, minden nagyapai ellenkezés, figyelmeztetés, lebeszélés ellenére, még az sem használt, hogy rámutatott, már nagyfiú vagyok az ilyesmihez, nagyfiú.
Sokszor szokatlan vidámság hatalmosodott el rajtam, ellenállhatatlan vidámság, jókedvrohamok, robbanásszerű nevetések fogtak el, aztán rekedt, mély sóhajokban törtem ki, amelyek súlyos torokhangokba mentek át, sőt zokogást hallattam, könnyek leptek el, kitágult a szemem, elöntött a szomorúság. Majd megint felragyogtam, őrülten ragyogtam, valóságos őrületben. Később lelohadtam, és csendes, néma jóindulat áradt belőlem. Nem tartott sokáig, mert csúnya nyugtalanság vett birtokába, elsápadtam, szorongás uralkodott el rajtam, sőt szorongásom mintha mérhetetlen rettegésbe csapott volna át. Gyötrődésemben már-már bolondnak is nevezhettek volna, kis rosszindulattal, ha nem a szó szoros értelmében is. Még elmentem volna olyan szalajtottnak is, vagy hogy is mondjam. Néhány óra múlva azonban, mintha valami ellenállhatatlan jókedv áradt volna csekélységemből. Mindeközben a bohócomat simogattam.
Szóval bekövetkezett a változásom, az első megváltozásom, aranyos fiúból vadóc, félszeg, szalajtottféle lettem.
Éppen a kertben játszottam, a pécsi házunk kertjében, mert visszautaztunk, pontosabban menekültünk nagyapámmal a budapesti bérházból, az oroszok meg a németek összecsapása, vagyis Budapest ostroma elől, mikor egy tavaszi délutánon egy asszony rohant felém, kiszikkadt arcú, fáradt szemű nő, sántítva. Ismeretlen volt, igen kövér nő, kimustrált ruhában, úgy nézett ki, akár a számkivetettek, ócska cipőjében húzta maga után a lábát. Ckó, kisfiam, Ckó, kiabálta. Felkapott és csókolt, ahol ért. Megijedtem, ki akartam tépni magam a karjából, de nem sikerült, annyira szorosan ölelt magához, és azt kérdezte, hát nem ismerem meg, ő az anyukám. Bámultam az asszonyt, majd elszaladtam. Persze nem akartam elhinni, hogy ez a csúnya, rossz szagú, csaknem rongyos nő az én szép, jó szagú és elegáns anyukám, ahogy emlékfoszlányaimban élt. Feltűnt egy öregebb asszony is, igen lerobbant, nagyon lassan járt, de amikor odaért hozzám, szintén megcsókolt, és kijelentette, ő a nagymamám. Az lehetetlen, gondoltam, hogy a nagymamám lenne ez az igen betegnek, sőt koldusformájúnak kinéző öregasszony, az én valaha jól öltözött, élénk, fiatalos nagymamám. Gyorsan a porcelánbohócomhoz futottam, és simogattam. Anyám utánam sietett, és újra a karjába zárt. Ismét meg akartam szabadulni tőle, de most nem engedte. Másnap aztán hirtelen anyám ölébe ültem, rácsimpaszkodtam, öleltem és nevettem. Imádatommal halmoztam el, nem mehetett el nélkülem sehová, nem engedtem, csak ha magával cipelt, mert különben ordítottam, és a földhöz vágtam magam. Én vagyok a testőröd, anyu, kiabáltam.
És vártuk apámat, de csak nem akart megjönni.