Az egyetemen, ahová Boroczkó András, leendő nagybátyám, apám fiatalabb bátyja járt, folytak viták, és András nélkül nemigen folyhattak. Akadt egy filozófiaszeminárium, ahol szinte háborúskodás tört ki a professzor és András között. A professzor vézna, beteges, öregedő férfi, rendkívüli előadónak bizonyult, meglepően mély hangon beszélt, ha egyszer elkezdte, nem hagyta abba, amíg el nem hangzott minden, ami szerinte szót kívánt. Modorát könnyedség, előkelőség jellemezte, amely a sok, a túl sok beszédének is valamiféle súlyt adott. Olvasottsága, emlékezete igazán szokatlan kiterjedésűnek tetszett, a legkülönbözőbb szaktekintélyek jeleseit kápráztatta el egy-egy értő szóval. András azonban mindig halálos vitába keveredett vele. Egyszer behívta magához Andrást, úgymond elbeszélgetni.

Hadd meséljem el magának, fiatalember, kezdte a filozófiaprofesszor, hogy nemrég Németországban járva találkoztam bizonyos német fajvédőkkel, és mondhatom, nagy élményben volt részem, amikor bemutattak a vezetőjüknek, egy bámulatos embernek. Ez az ember mágikus erővel bír, mondhatom, azzal rendelkezik. És igen tájékozottnak láttam bennünket illetően is. Dicsért minket, magyarokat, mert Európában először hoztunk zsidóellenes törvényt. És elmesélte látomásait rólunk, így mondta, látomás, és mondandója igen megörvendeztetett engem. Helyes úton haladunk, mondta, hiszen fejlett nemzeti öntudattal és nemzeti érzéssel vagyunk felvértezve, és mert a természetes vezető erőinket juttattuk hatalomra, ámde hogy továbbra is ők uralkodhassanak, el kell érnünk, ez is a látomása volt, hogy még erősebb magyar irredenta érzésekkel telítődjünk, mert számunkra, mint hangoztatta, Nagy-Magyarország visszaállítása a legfontosabb. És ki kell iktatnunk minden maradék zsidó és maradék szabadkőműves tényezőt, elsősorban liberálist, mindazt, ami szembemegy velünk, sőt, sajátságos magyar vallást kell teremtenünk, igen, magyar vallást, és szövetséget kell majd kötnünk az ő sajátságos német, illetve germán vallásukkal, amely persze nem hagyományos vallás, hanem mitológia, szerinte ugyanis a jelen mítoszait kell megteremteni, nemzeti mítoszokat. Mindehhez le kell leplezni a titkos összeesküvéseket országaink ellen. És még az is a látomása volt, hogy Európa hamarosan fejet hajt előttük, tehát, jól jegyezze meg, fiatalember, a német fajvédők előtt, akkora lesz az erejük, és ha mi is követjük őket, magyarként, akkor a mi erőink is megsokszorozódnak, előttünk is fejet fognak hajtani. És most azon dolgozom, hogy ennek a különleges embernek a megnyilvánulásait filozófiává lényegítsem, mondta a professzor. Mit szól ehhez, fiatalember?

András megkérdezte, professzor úr, ismeri az Übü királyt? És felnevetett, a hasát fogta nevettében, majd elkomorodott, és azt mondta, sírni volna kedvem. Ha nem ismeri, elmondom önnek, milyen ez az Übü. Egy jelkép. Képzeljen el egy torz embert, akire a legjobb szavak, hogy dohos potrohú, körtekobakú, bűzös bendőjű tökfej, ugyanakkor a hatalom megszállottja, minduntalan felbugyborékolja agyalágyultságát, böfögve, köpködve, és úgymond budiban ücsörögve szeret létezni, miközben uralkodó hangnemben beszél, fröcsögő hangtölcsér, a szennyesség megtestesítője, egy hányinger. És Andrásból kirobbant a röhögés, majd elfogta a sírás. Torz megjelenítője mindannak az aljasságnak, folytatta sírva, hitványságnak és undorító, pipogya, de gyilkos és gyilkoló gyávaságnak, amit csak egy emberi állat magába rejthet. Aljas, ravasz, gusztustalan, páratlanul romlott, és romlottsága révén teljhatalomra tesz szert. És, professzor úr, ön, önök, ha tudják, ha nem, önöknek egy ilyen ember a vezérlő csillaguk, önök egy ilyen Übü, szörnyszülött önkényúr legjobb tanítványai, mert az a német fajvédő és magyar barátai szörnyszülöttek, torznál is torzabb alakok, nem emberi lények, elfajzott emberek, de, szerencsére, lehet rajtuk röhögni, hahaha. És a sírásból átcsapott nevetésbe. Ámde aztán, ami ez után az Übü után jön, az a mi jövőnk lesz, folytatta András, és mosolygott, egy emberi ember jön el, aki azt hirdeti, és meg is valósítja, hogy le a kizsákmányolással, teremtsük meg a társadalmi tulajdont, amelynek alapján lehetővé válik az egyén szabad fejlődése, az egyenlőség megvalósítása, a kultúra és a tudomány virágzása, és egy ilyen ember, egy nagy ember, egy acélos ember már most is, szerencsére, egy hatalmas ország vezetője, amit ön is tud, professzor úr.

Szemtelenség és persze undorító meg hazug, amit mond, vigyázzon, fiatalember, a szájára, mondta a filozófiaprofesszor, és figyelmébe ajánlom azt a sok nagy szellemet, aki azt vallja, hogy ama hatalmas ország vezetője, akire maga emberi emberként, acélos emberként gondol, egy igazi gyilkos, veszélyt jelent az egész világra, az egész emberiségre. És éppen az az ember az igazi Übü, pontosan arra illik rá a maga Übü-jellemzése, mondta felháborodottan a professzor.

Ugyan már, professzor úr, akit én nevezek Übünek, az egy remegő kezű kisember, mondta András, az a fickó nem vitte semmire, talán még egy nője sem volt, nyilván csak onanizál, és nem kíván semmi egyebet, mint hogy romboljunk le mindent, amit eddig felépítettünk, és közben szolgáljunk neki egy rakás csokoládés süteménnyel, azt imádja, no meg bűntényekkel, gyilkosságokkal, mert azokat is igen szereti. Viszont akit maga nevez Übünek, az szilárd, magabiztos, nagyszabású ember, nem magának követel csokoládés süteményt, hanem éppen ő ad másoknak, szereti a sós, fűszeres ételeket, igazi, potens férfi, akinek felesége, családja, gyereke van, majálisokon az egyszerű emberek közé heveredik a fűre, és az egész társadalmat, főleg a többséget átható jótéteményekkel áll elő, az életet megjavítva, mert tudja, hogy a legfontosabb kérdés az, hogy kinek mi jut, meg az, hogy azok kapják a legtöbbet, akik eddig a legkevesebbet kapták, mert ő a korábban szegényeknek, elnyomottaknak, jogfosztottaknak elkötelezett ember, aki egy olyan társadalmat teremtett, ahol mindenki boldog, öreg és fiatal, nincs éhezés, kisemmizettség, szolgai létezés, megalázás és így tovább, persze ehhez nagyszabású forradalom kellett, amelynek az élére állt, és hiszem, hogy nálunk is bekövetkezik egy ilyen forradalom.

Ejnye, fiatalember, hát nem látja, hogy a maga despotája bármit megengedhet magának, és vizsgálja csak meg, hogy az olyan korokban, amelyekben bármi, akármi megengedett volt, minden pusztult.

Mintha nálunk nem pusztulna minden, mondta András, és az aljas uralkodás miatt pusztul, mert a mostani hatalom hazánkban hitvány, és éppen ez a hatalom enged meg magának mindent, és szeg meg minden tilalmat. Persze ez a hatalom sírnivalóan nevetséges, hiába próbálják mesterséges és álságos mítoszokkal, ceremóniákkal kedvező fényben bemutatni, csak a röhejessége és az alávalósága derül ki, és hogy cselédsorban tart milliókat.

Ekkor nyitott be a szobába a tanszék fiatal titkára, és András utolsó mondatainak hallatán kijelentette, hogy Boroczkó Andrásra már éppen ideje volna a törvény erejével lesújtani.

Állítsanak törvény elé, mondta András, majd ott messze hangzón kiáltom, hogy elég volt abból, hogy önök kaviárt zabálnak, a többségnek meg száraz kenyér sem jut. Különben szégyelljék magukat, professzor úr, titkár úr, hogy fenyegetnek a hatalmukkal.

Ez a Boroczkó András, jelentette ki a tanszéki titkár, imádja a kommunista despotát, ezt régóta tudja róla, és gyűlöli a mi fennálló rendszerünket, a nemzetünkért dolgozó nemzeti vezető rétegünket, gyűlöli a professzort és az egész tanszéket, és különösen őt, a titkárt különösen gyűlöli, mert ő vitézi családból származik. Dehogy, tiltakozott András, szubjektíve nem gyűlölök, legfeljebb objektíve. Aha, mondta a fiatal titkár, még nem is gyűlöl, holott egy ilyen alaknak gyűlölnie kell bennünket. És hozzátette, szerintem maga, Boroczkó, egy buzeráns. Hagyjuk az ilyesmit, ez vakvágány, mondta szigorúan a professzor. Maradjunk az elveknél. Legyen olyan kedves, és menjen ki, mondta a titkárnak, négyszemközti megbeszélnivalónk van Boroczkó hallgató úrral.

A titkár sértetten az ajtó felé indult, de még visszafordult, és megkérdezte Andrástól, szokott maga imádkozni? Hogyne, mondta András mosolyogva, imádkozom, hogy feltámadjon nálunk is Marx szelleme. Ezek szerint maga, Boroczkó hallgató úr, hisz a feltámadásban, hát ez biztató, jegyezte meg kissé gúnyosan a professzor. Bizonyos feltámadásokban hiszek, eszmék feltámadásában, de emberek, például istenemberek feltámadásában csak annyira, amennyire ön is, professzor úr, mondta András, és nevetett. Maga nyilván zsidó, mondta gúnyosan a titkár, és kilépett a szobából. Már nem hallhatta, hogy András kijelentette, nem vagyok zsidó, Marx is megírta, milyen a zsidó, hát, összefoglalóan, kétes elem, amivel ugyan és kivételesen nem értek egyet.

Szóval, fiatalember, el van telve magától, felelőtlen valaki, de én felelős ember vagyok, ami annyit jelent, hogy rendes embert akarok faragni magából, aki a zseni találékonyságát, mert ön igen tehetséges, párosítja, persze képletesen, a csalogány kedves és erényes énekével.

Professzor úr, hát a csalogány erénye madárerény, de én nem vagyok madár, mondta András, és a magam éneke úgy szól, hogy tőzsde helyett proletár-önigazgatást, ellenforradalom helyett forradalmat.

Ön infantilis, már ne haragudjon, mondta a filozófiaprofesszor, sőt instabil és éretlen, viszont az érett személyiségek, mint például a vezető elitünk tagjai, tudják, hogy sem a forradalmit, sem az ellenforradalmit nem képviselhetik, egyik elv szellemében sem cselekedhetnek, és nem is teszik, ha hiszi, ha nem, Boroczkó hallgató úr, ami rendkívül fontos, mert természetes állapotokat hoz létre.

Szerintem az az elit, amelyet ennyire feldicsér, professzor úr, ha elitnek lehet nevezni, színpadias módon beöltözik például bohócnak, pojácának, nézze csak meg, miben és hogyan reprezentál a jelen magyar elitje, a középkorias eredetű díszmagyarban, mintha nem is ebben az évszázadban élnénk, de nekem a munkásoveráll jobban tetszik.

Maga dekadens és beteges megnyilvánulásokba esik, fiatalember, mondta a filozófiaprofesszor, sajnálom önt, Boroczkó hallgató úr, mert súlyos érzelmi bizonytalanságban leledzik, komoly lelki zavarokkal küszködik, de a magyar ember, hála istennek, fütyül az olyanokra, mint maga, ha nem tudná.

Úgy látszik, hogy a rigót utánozza a magyar ember, legalábbis maga szerint, professzor úr, mondta András, mert ugye a rigó szokott fütyülni, az ember csak ritkán.

A professzor legyintett, és azt mondta, megsúgom magának, hogy a jelenlegi, szerintem sem tökéletes politikai rendszer egyszer majd tökéletesedik, mégpedig akkor, ha lehetséges lesz a politika szintetikus előállítása, úgy, amiképpen a szintetikus anyagok létrehozhatók, a jövőben majd ezt is kutatom, nevezetesen azt, hogy a jelenlegi politikánkat hogyan lehetne kémiailag, természettudományosan, tehát a résztvevőktől bizonyos értelemben függetlenül, de a hagyományrendszerre meg a mi jelen eszméinkre támaszkodva, a hibákat kiküszöbölve előállítani, és a mindenkori jövőre is tartósítani.

Húha, mondta András, és megkérdezte, nem tévesztett-e pályát véletlenül a professzor úr, talán vegyésznek kellett volna inkább mennie.

A professzor dühösen, sértetten és hidegen vált el Andrástól.