4

Látom apámat, amint elborul az arca, ahogy megszokott kiegyensúlyozottságából és kedélyességéből, kiegyensúlyozottságra és kedélyességre törekedett mindig, kilendül. Rágyújt, energikusan fújja a füstöt. A felindultságtól kissé szaggatottan beszél, néha még dadog is.

Okozója persze én voltam, mert már megint szembehelyezkedtem vele, már megint kifogásoltam véleményét, már megint bírálni merészeltem. Nekem még a dadogást is sikerült  kihoznom belőle. Pedig tekintélye megfellebbezhetetlen, ezt sugallta  magatartása, az apai, a férji, meg persze a főnöki kiváltképp. Elvárta, ne teremtsen senki olyan szituációt, amelyben őt megkérdőjelezik, elvárta, vitathatatlan tekintélyként ismerjék el. Én voltam az egyedüli, a családunkban mindenképpen, aki próbálta kikezdeni a tekintélyét.

Mondhatom, talán az egyetlen is én voltam, akin csodálkozott.

Roppant elégedetlen volt velem, hiszen hamar kiderült számára, egyáltalán nem hasonlítok rá, sőt éppen az ellentéte vagyok. Nem mutatkoztam sem ügyesnek, vagyis úgymond élelmesnek, nem csináltam semmilyen tranzakciót, amelyen nyerni lehetett, nem szerettem, nem is tudtam, szervezni, nem voltam képes érdekeim szerint elrejteni érzelmeimet és véleményemet, ebben apám magát mesternek tartotta, megvalósítani azonban nem tudta, hála istennek, s amit legfőbb bajomnak tulajdonított, hogy nincs érzékem szerinte az emberekkel való bánni tudáshoz, s itt a „bánni” a fontos szó. Nagyon zavarta gyerekkori félszegségem, tétova kamaszkorom, a csak úgy „élek bele a világba” fiatalemberi viselkedésem. Tartott attól, hogy soha sem fogom tudni az életcélomat.

Nem nézett ki belőlem sokat, szinte semmit. Előre megjósolta, a pénzkereset tőlem távol áll, s ebben, legnagyobb bánatára, igaza is lett. Mindenáron gyakorlati pályára akart erőltetni, például technikumba gimnázium helyett. Egyáltalán nem bánta volna, ha például nem vesznek fel egyetemre.

Kiegyensúlyozott kedélyessége megbicsaklott rajtam.

Étkezések után vagy közben, az ebédlőasztalnál, sokszor robbant ki vita köztünk. Annak hevében nem mulasztotta el sosem, hogy magára hivatkozzon, ez irritált leginkább, mondván, bezzeg ő már saját lábán állt, ha hiszem, ha nem,  hétéves korában.

Van az a közmondás, a jég hátán is megél. Apám megélt a jég hátán is, muszáj is volt neki, mert, kijelenthetem, sarkvidéki viszonyok közé született.

És tényleg, hétévesen kezdett pénzt keresni, attól kezdve nem kért és nem fogadott el támogatást özvegy anyjától. Igen-igen átélte, hogy nincs apja, ők félárvák a testvéreivel, kirabolták őket, anyjuk küszködik, nehezen boldogul az eltartásukkal, szegények.

Mint első világháborús hadiözvegynek, Irma nagymamámnak járt lakás, kapott is egy szükséglakást valahol Hódmezővásárhely külterületén. És kapott trafikengedélyt, ez is járt neki, hát nyitott egy trafikot szintén valamelyik kültelki utcában.

Abban a trafikban már gyerekként egy külön pultot csinált magának apám, kitalálta, használt tankönyveket árul, az iskolai év végén megveszi  olcsón, a kezdetén eladja drágábban, a hasznot befekteti, nem ám elkölti  mindenféle gyerekes dologra, mint egy afféle gyerek, be is fektette írószerekbe, és haszonnal adott túl rajtuk. A megtakarításából, ezt is kiötlötte, cigarettát, szivart vásárol, és hétvégeken vendéglőkben árulja azokat.

Elképzelem apámat, amint  kilencévesen, elég nehéz elképzelnem alakját, arcát, tudniillik egyetlen egy fényképe sincs  gyerekkorából, szivart árul vendéglőkben, szegény, járul egyik asztaltól a másikig, mosolyog, hajlong, akkor is, ha nem hajlong, és hátul a konyha mögötti sötét átjáróban számol, és  pénzt ad át a főpincérnek, a haszon felét természetesen meg kellett osztania vele, az vagy megsimogatja a buksiját, vagy tesz egy gúnyos megjegyzést.

Észnél kellett lennie már akkor, s ezt beidegezte egy életre.

Tizenegy évesen felfogadott lányokat, asszonyokat, akikkel úgynevezett „neccelt” kézimunkát, az volt a divat akkor, csináltatott, ágyterítőt, asztalterítőt, függönyt stb., tizenöt-húsz nőt, hogy aztán értékesítse, s nemcsak helyben, Hódmezővásárhelyen,  hanem a környékén is.

A második gimnáziumból kimaradt, látta, nem bírja hármuk taníttatását anyjuk, írásba is adta, hogy a tanulás abbahagyásáért nem tesz  szemrehányást soha neki. Tanulni különben nem szeretett, bukdácsolt, minden intézményes tanulást megvetett. Lenézéssel viseltetett egyetemi tanulmányaim iránt is, nem érdekelte, mit tanulok, hogyan vizsgázom. Azt tartotta tanulásnak, amit a gyakorlatban elsajátíthatunk magától értetődő észrevétlenséggel. Hamar felhagyott tehát a gyerekkorával, a maga lábára és kereskedőinasnak állt tizenkét évesen, s mire betöltötte a tizenötöt,  segéddé lépett elő.

És ami soha sem fért a fejembe, hogyan merészelt tizennégy és fél éves korában, a fél év is számít ilyenkor, feljönni Budapestre, egyenesen a Britannia hotelba,  két szobát bérelni, szerinte nem volt drága akkoriban a szálloda, és árusítással egybekötött árubemutatót tartani a már említett „neccelt” kézimunkákból, meghívva rá a nagykereskedőket, és, ami még meglepőbb, tudta, kiket kell meghívni. Nagyon szép forgalmat bonyolított le naponta, mesélte mosolyogva, amelyből jó haszna származott. Elképedten hallgattam, és szégyelltem magam, hol vagyok én az apámtól. Persze elég korán elfogadtattam magamban,  nem is akarok hozzá hasonló lenni.

Megszokta, hogy nem lazíthat. Azt hiszem, azért vettem magamra számtalanszor bizonyos lezserséget, mutattam lazítást, mert szembe akartam szállni apám állandó és folyamatos lazításmentességével.

Nagy kiugrásnak számított, amikor éppen betöltötte a tizenkilencet és lett a Delka, Deutsch, Ludwig und Kaiser osztrák üzletlánc vásárhelyi cipőüzletének vezetője, főnöke négy segédnek, egy pénztárosnak és egy kifutónak. Ehhez le kellett tennie komoly kauciót, az osztrák cég sokat kért. Az egyik nagybátyja jótállására, annak Párizsban élő építész sógora  kölcsönözte három évre, havi térítéssel és olyan kamatra, amely  több lett a részletnél, uzsorásként lépett fel az a rokon. És még így is érdemesnek tartotta  belemenni apám, mert ezáltal gyönyörűen kereshetett, pedig mindent ő állt, az összes rezsit. Ha valaki tüsszentett a családban, akkor apám, évtizedekkel delkás múltja után is, felkiáltott, „hapci, hahaha”, s ha még egyet tüsszentett, akkor így folytatta, „hapci, Delka”; ez  hirdetése volt az üzletláncnak.

Delkásként apám minden esztendőben járt Bécsbe a cipődivatot meg a kirakatrendezési stílust tanulmányozni, rendezett kirakatot is, és a hatvanas években, amikor megint eljuthatott oda,  azt hiszem, 1965-ben, lévén, hogy ott rendezték az ifjúsági vívó-világbajnokságot, és az  öcsém a tőrvívásban ezüstérmet nyert, hát könnyekkel a szemében mesélte, nem csak testvérem, Miklós fantasztikus eredményét, hogy az Operához közeli Delka cipőüzletben felfedezték egymást azzal a hajdani segéd leányzóval, most már üzletvezető hölggyel,  akinek ő harminc évvel korábban tetszett.

Apám kezdett feltörni. Mondjuk ki, egy szelfmédmen volt.

Élete megváltozott, hirtelen lesz pénze. Fiatalembernek is fiatal, de  ismert, még a polgármester előtt is, tehát Hódmezővásárhelyen, amelyről szép emlékeket őrzött, hiszen itt bontakoztathatta ki természetének és vágyainak megfelelő életét.

Öregebbnek látszott sokkal az éveinél, de nem betegség vagy más baj miatt, hanem korán érettsége, korai felnőttsége miatt.

Egy percre sem hagyott ki. Koncentrált.

Megjelenése, öltözködése, kapcsolatai, életformája tekintélyes, tehetős embert mintázott. Törekedett fölfelé és fölfelé, ennek jegyében adta férjhez anyját, mert ő adta férjhez a Központi Szálloda tulajdonosához, egy Kiss L. Pál nevű szimpatikus, öregedő férfihoz, akit csak Pali bácsinak neveztek a városban. Gyerekkoromban nem értettem, hogyan lehet az én Berkovits nagymamám Kiss L. Pálné. Az esküvő alkalmából, mikor Irma nagymamám az ötvenegyedik évébe lépett, a vásárhelyi vicclapban, a Karikásban megjelent egy karikatúra: Pali bácsi karjában tartja nagymamám három felnőtt fiát, Jenőt, futball-labdával, sportklubot vezetett éppen, Matyit, tollal, könyvelő volt, és Ferit, apámat, cipőjén Delka felirattal. Nemsokára azonban Pali bácsi meghalt, és a megörökölt szállodát az idősebb báty, Jenő, akit nagymamám megbízott a vezetésével, elmulatta, tényleg elmulatta, például női zenekart fogadott, és igen gálánsan viselkedett tagjaival, ez a nagybátyám ilyen  ember volt. Jenő bátyját apám ki nem állhatta, mondjuk ki, linknek tartotta, és annál nagyobb bűnt keveset ismert.

Mikor a szegedi Grácia cipőgyár orosházi üzletének vezetője lett, megint le kellett tennie óvadékot, meg invesztálnia kellett a berendezésbe és a portálba. Megszerezte a gyár úgynevezett vezérképviseletét is, amely semmi mást nem jelentett, mint hogy ügynökölhetett Grácia lábbelikkel. A piactéren, tehát jó  helyen, feküdt a bolt Orosházán, nyomokban emlékszem rá, de csak nyomokban. Sikert szoktam aratni társaságban a hirdetésével: A plakáton elegáns hölgy halad el éppen az üzlet kirakata előtt, mögötte jól öltözött férfi, akiről nem tudni, a hölgy hátsó fertályát vagy a kirakatot bámulja-e; egy rendőr is oda van rajzolva, aki megkérdezi a férfitől: „Mi az, mit néz, mit lát ott, ilyen csodát még nem látott?”; a férfi azt válaszolja:  „Biztos úr, az úgy  volt, kérem, én nem a csípőt, a cipőt néztem”; s persze az üzlet neve és címe.

Szóval apám a jég hátán is megélt volna, de hamarosan már jég sem volt, legalábbis a számára.

A harmadik zsidótörvény után nem rendelkezhettünk jövedelemmel, nem kereshettünk pénzt, sőt vagyonunk sem lehetett. Miből éljünk? Anyám sem, aki apját követve szintén tánctanár lett, nagyapám sem taníthatott már táncot. Bankszámlánkat és minden vagyonunkat, elsősorban az ingatlant, tehát a házunkat is zárolták. Zárolták volna  ingóságainkat is, ha eleget teszünk  bejelentési kötelezettségünknek, de csak részben tettünk eleget, értékeinket meg a pénz többségét elrejtettük. Bevásárolni csak megszabott időpontban, délelőtt nyolctól tízig mehettünk. Már nem engedték be kávéházba apámat, ahová igen szeretett járni, se étterembe, se cukrászdába, engem sem a Musztafához, pedig nagyon szerettem volna abban a fő téri török cukrászdában, mint azelőtt, fagylaltot venni. És nem sétálhattunk végig a piactéren és a fő utcán sem, nem tehettük be a lábunkat a falu parkjába, a Mikolai-kertbe. Csak akkor ülhettünk volna fel a Gyopárosra menő kisvasútra, ha lett volna pótkocsija, és vonatra nem szállhattunk. Be kellett szolgáltatnunk a rádiónkat. Telefonunkat kikapcsolták. Margit-Mányi nagynénémet kiparancsolták a kórházból, betegen, s nem vehette igénybe a hivatalos orvosi szolgáltatást. Vendéget sem fogadhattunk, s mi sem mehettünk vendégségbe, más házának küszöbét nem léphettük át, de a miénket sem senki, nem járhattam barátomhoz, Gál Jancsihoz, ő sem hozzánk.

Apám, hogy úgy mondjam, illegalitást vállalt, mert továbbra is járta az országot, mint cipőügynök, persze illegálisan járhatta csak, hamis papírokkal, melyekért súlyos pénzeket fizetett, de tudta, megéri, keresnie kell továbbra is, csak pénzzel javíthat valamit helyzetünkön. Lefizette  munkaszolgálatos századának tisztjeit, hogy engedjék el ügynökölni, azok, a pénzért, megtették, miközben továbbra is szerepeltették a névsorban, mintha jelen lenne. Még mindig bizakodott apám, s ebben nem állt egyedül, bízott a zsidótörvényeknek és azok hatásának kimúlásában, a „jó idők” visszatérésében, de addig is próbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

Akkoriban kellett csak igazán összeszedettnek lennie.

Sokszor megróttam, amit már szégyellek, ráadásul fensőbbségesen, miért nem fogtak össze, miért nem lázadtak fel, és szánakozóan néztem rá. Ő is szánakozóan nézett rám vissza, de elnézően is, érdekes, ritkán volt elnéző velem, de ha a zsidóüldözés témája merült fel, az lett.

Amikor megúszta a shoát és a gulágot, újból nagy sebességre kapcsolt, nem tudom, honnan maradt még energia benne. Az orosházai házon kapott pénzen,  figyelem, kiszámolta, hogy kétezer-háromszáz pár cipőjébe került, de csak  kétszáz-párért tudta  eladni,  kitűnően számolt mindig cipőkben, és betársult 1947-ben Szegeden egy elhanyagolt kis cipőüzletbe, majd nyitott még egy szebb üzletet később,  egyik nagybátyjával együtt, ahol még én is, mert játéknak vettem, kiszolgáltam. Apám boldog volt, hiszen először lehetett önálló, megvalósíthatta élete álmát, mert az önállóság álmát kergette, örült, bár tudta, biztosan tudta, önállóságának napjai meg vannak számlálva. Tudta, mert ha nem tudta volna, akkor nem a kommunista pártba lép be, magántulajdonosként a magántulajdont ellenző pártba. Tudta, hasonlóan számolnak le majd nálunk is a magántulajdonnal, mint a Szovjetunióban, fogságának öt éve alatt kitapasztalta. De amíg nem számolnak le, addig, gondolta, próbálja megalapozni úgymond a jövőt.

Hát ilyen volt az én apám, mondom, egy szelfmédmen.

Két évig sem tartott az öröme, hiszen elérkezett az államosítási hullám hozzánk, javasolták neki,  ajánlja fel önként (!) az üzletét, megsúgták, így jobban jár, és ő nem sokat vacillált, megfogadta a tanácsot. Nem tette rosszul, egyből üzletvezetőnek nevezték ki egy államosított bolt élére 1949-ben. Érdekes, éppen abban az évben zárták ki a pártból.

Ennek ellenére aztán megszervezhette a Dél-magyarországi Cipő Nagykereskedelmi Vállalatot,  főosztályvezetőként, a munkáskáder igazgató után következvén rögtön a rangsorban. Hetven cipőüzletet nyitott, illetve államosított  a három dél-alföldi megyében, jól csinálta, elégedettek voltak vele, hát persze, a szakma a kisujjában volt, szervezni meg imádott, vezetni még inkább. Ráadásul a Rövidáru Nagykereskedelmi Vállalatnál is, nem találva rajta kívül más alkalmas embert, főosztályvezető lett,  félállásban,  másfél fizetést kapott. Úgy tűnt, kereskedelmi képességei nélkülözhetetlenek a pártállam számára. Képességeihez tartozott a kapcsolatépítés is, sűrűn hívott ebédre minisztériumi fejeseket, akkor a szép tányérokkal és evőeszközökkel kellett teríteni, ám ezek a vendégek mind apámhoz hasonló emberek voltak, csak nem zárták ki őket a pártból, polgárkáderek, mert akik nem ilyenek voltak, hanem munkáskáderek, azok nem értettek a kereskedelemhez, és azokkal kevésbé tudott szót érteni. De aztán bebizonyosodott, hogy szót tud érteni ő mindenfajta káderrel, ha az engedte, hogy szót értsen vele.

A személyi kultusz  korszakában bizony apámnak előnyére vált képessége a felfokozott koncentrációra.

Simon elvtárssal, a volt bőrgyári munkással, az első igazgatójával, szerencséje lett, vele szót értett,  nem is tudtam a keresztnevét, elvtársnak szólítottuk, mert ő nem törekedett  szava érvényesítésére, nem is volt szava jószerével,  apám nélkül semmit sem mert csinálni, egy levelet nem diktált volna le önállóan vagy írt volna alá, ha apám jóváhagyását nem bírta. Hogy miért így csinálta, ösztönös érdekből, okosságból, vagy mert kedves, lágy természetű ember volt, nem tudom. Munkaerőnek, vezetőnek  tökéletesen használhatatlannak bizonyult, súlyos alkoholista volt és maradt, így aztán  apám uralkodhatott felette, vezethette a vállalatot kedvére, s erre, természeténél fogva,  igényt tartott.

Közben anyámnak is, aki a társastánc mellett ráfanyalodott a  néptáncra,  segített néptánccsoportokat szervezni gyárakban, mert anyám, a divattal haladva, és a megélhetési kényszerrel, hat-hét néptánccsoport vezetője lett helyi üzemekben, a Ládagyárban, az Ecsetgyárban, a Textilkombinátban, a Konzervgyárban, a Cipőgyárban stb., országos első díjat is nyert. Tudjuk, a népi kultúra, elsősorban is a néptánc lett a divat, annak ideológiai és gyakorlati favorizálása, felső utasításra.

Apám szigorúan követte a maga számára, mondhatom, az önként magára vállalt utat, hogy szakemberként tartsák számon, távol tartva magát a politikainak minősülő posztoktól, például egyáltalán nem akart igazgató lenni, tudta, azonnal megfúrnák.

Káderlapjából, ötvenhatban, mikor mindenki megkapta és megnézhette,  ki is derült, hogy miközben elismerték kitűnő szakembernek és munkaerőnek, sőt tisztakezűnek is, háromszor ki is tüntették a „kiváló dolgozó” címmel  az ötvenes évek közepéig, azonközben tudatták vele, „sokat kell még fejlődnie, hogy megértse a munkásosztály harcát a kereskedelem területén”.

Nem fejlődött, legfeljebb csak tettette.

Budapesten, már  a puha diktatúra korszakában, négy igazgatót kellett elviselnie, kezdetben mindegyikkel jóban volt, szépen kezeli őket, így mesélte, „kezeli”, a tenyeréből esznek, de később aztán mindig kiderült,  mégsem így van, azok  nem akarnak a tenyeréből enni.

Állandóan az igazgatóiról mesélt, érthető, hiszen, mint örök második, később harmadik, tőlük függött. Mindegyikkel, kivéve az utolsót, harcban állt. Lebecsülte őket, úgy tartotta, ha ő nem volna,  régen csődbe ment volna a vállalat, vagy ha nem is, akkor nagy rendcsinálások, fegyelmik, satöbbik következnének, de legalábbis  beköszöntene az áruhiány, pontosabban a még nagyobb hiány. Ezt unos-untig hangoztatta,  nagyképűsködésnek is tartottam, de csak addig, amíg nem bizonyosodott be, hogy tényleg csőd következett, mikor az igazgatói keresztbe tettek neki, vagyis ha nem hagyták saját elképzelése szerint dolgozni.

Apámtól tartottak még a titkárnői is,  hát hiszen, aki sosem nevet, aki sosem csodálkozik, aki sohasem lezser, ráadásul keresztülnéz, mert keresztülnézett a gyengébb nemen, legyen az titkárnő is, azzal bizony, elismerem, nem könnyű.  

Miután sikerült állást kapnia Budapesten, a Női Ruha Nagykereskedelmi Vállalatnál, továbbra is főosztályvezetőként, hamar összerúgták a port az igazgatóval, pedig nagy reményeket fűzött hozzá, lévén az is zsidó. Apám kiszúrta, a raktározási viszonyok elképesztően szakszerűtlenek, de majd ő rendbe hozza, s mindezt el is híresztelte a főhatóságnál. Az igazgató azt hitte, apám meg akarja fúrni, ellentámadásba lendült, s mint Vörös Akadémiát végzett kádernek, apám nem volt hajlandó ilyen „akadémiákat” végezni,  nem sokba került eltávolíttatnia.

Elhelyezték a fővárosi Cipő Nagykereskedelmi Vállalathoz, de már csak főosztályvezető-helyettesnek, lefokozták, s ezt bizony kisebbfajta tragédiaként élte át, s most már nemcsak az igazgatót, de a főosztályvezetőt is ki kellett cseleznie. Ez az igazgatója viselte meg leginkább apámat, aki azt gondolta, mivel együtt voltak munkaszolgálatosok, majd puszipajtások lesznek. Minisztériumi nagykutyának indult ez az igazgató, mégis kibukott onnan, pedig büszkélkedhetett rengeteg párttanfolyammal is, apám az ilyen tanfolyamokat is fumigálta, hát bosszút esküdött a minisztérium ellen, nem akarta, írd és mondd, a tervet teljesíteni, hangoztatva, azt nem lehet, mert a tervezés, majd ő megmutatja, mivel többé ugye nem ő csinálja, dilettáns. Apám azonban nem állt a pártjára, esze ágában sem volt ujjat húzni a főhatósággal, tudta, a terv nem teljesítése tulajdonképpen bűntett, mert a terv törvény, s nem utolsósorban prémiumot is akart kapni. Kijelentette, bőven lehet, sőt még túl is lehet teljesíteni, erre élesen  összevitatkoztak, s azontúl nem állták egymást. Az igazgató megvonta apám intézkedési jogait, ennek ellenére, s az igazgató tudta nélkül, apám teljesítette a tervet. Erről sokat mesélt, de hogy hogyan csinálta, még sincs fogalmam. Az igazgató fegyelmit varrt apám nyakába, apám jelentette a minisztériumnak, mi a fegyelmi oka, jött a kivizsgálás, hónapokig tartott, ki is derült, apám, az igazgatóval ellentétben, mennyi érdemet szerzett, és lássunk csodát, az igazgatót, tipikus pártember mivolta ellenére, elbocsátották, de akkor már apám elszenvedte az infarktusát.

Az újabb igazgatója szintén a minisztériumból jött, szintén zsidónak tartatott, ráadásul őt, mint régi cipős  família sarját, régtől ismerte apám, pontosabban, bár hasonló korúak voltak, mégis inkább az apját, azzal számított szakmailag egyivásúnak, s nem a fiúval, aki így aztán mintha az apját igazgatta volna; szép lélektani helyzet. Nem is csoda, ha féltékeny lett apámra, holott a szakma legjobbjának tartotta magát. Apám persze nem tűrhette, rivalizáltak. S mikor bejött a gazdasági reform, akkor ez az igazgató, nem értve meg az idők szavát, pedig jogot is végzett, ha csak estin is, amire apám persze gúnyosan legyintett, meg arra is, hogy csinálja csak a hülyeségeit, hát csődbe is vitte a vállalatot, apám csendes mosolygása mellett.

Az utolsó igazgatójával, akit nem ismert előzőleg, s aki nem  volt zsidó, kitűnően kijött,  az végre hagyta, dolgozzon  a  saját szája íze szerint.

De  akkor már igen meg volt bántódva, átverve érezte magát, hogy még mindig csak főosztályvezető-helyettes, holott esztendőkkel korábban visszaállítani ígérték főosztályvezetői rangját, ráadásul az éppen soros főosztályvezető helyett is neki kellett mindig állnia a sarat. Csalódottságában szabotálásra vetemedett, szöges ellentétben éveken át gyakorolt munkastílusával. Később kelt, komótosan reggelizett, betelefonált, különböző mondvacsinált okokra hivatkozva, hogy  ezért és ezért nem ér be időre, ebédelni is hazajárt,  Giza nagymamám naponta főzött, mindenki otthon étkezett, majd le is heveredett ebéd után. Azontúl nem is lett konfliktusa senkivel. Nem tűnt fel apám szabotálása, hisz tulajdonképpen mindenki szabotált, ez volt a pártállami munkastílus, ha nem is szabotálásnak nevezték, de ez számított a  munka természetes rendjének, és apám dolgozott hosszú ideig rendellenesen.

Kijárta magának a cipőkereskedelem szakmai titkárának tisztjét, ilyen nem létezett, de kreáltak neki,  1969-ben ki is nevezték, s akkor megenyhült, látta, mégiscsak tekintély azért. Igen elégedettnek látszott, úgy oszthatta be idejét, ahogy akarta, a saját maga főnöke lett, nem tartozott sehova, legfeljebb a minisztériumhoz, kapott egy irodát és egy titkárnőt, meg kedvező fizetést. Mellékállásokat vállalhatott, ideje lévén, például hites bírósági áruszakértő lett, és régi városában, Hódmezővásárhelyen a szandálüzem tanácsadója.

Negyvenkilenc munkában töltött esztendő után 1974-ben ment nyugdíjba, és, meglepetésemre, alig várta. Elfáradt, ambícióját elveszítette. Azt mondogatta, neki kijutott a sikerekből, a munkasikerekből, a vezetői sikerekből, tele volt az élete sikerélményekkel, most már nem hiányoznak neki, most már nyugodtan, kényelmesen, senki, semmi által sem zavartatva szeretné eltölteni hátralévő idejét.

Egyszóval lazítani akart, végre egy kicsit lazítani.

                                                5

Sokszor felrémlik bennem, mennyire fel tudtam bosszantani. Hallom, pontosan hallom ziháló lélegzését, látom, kapkodja a levegőt, hallom odalökött szavait, félmondatait, hallom felháborodott, elítélő, megbélyegző mondatfoszlányait, melyeket képtelen befejezni indulata miatt.

Felindult akkor is, amikor a diplomámat megkaptam, de állást nem. Felelőtlennek nevezett, úgy gondolta, még mindig nem akarok, mert úgy tűnt, nem akarok, a saját lábamra állni.

Mikor kifogyott az odalökött törmelékszavakból, csönd telepedett közénk. Hirtelen felpattant, rám szögezte tekintetétét, nézett, engesztelhetetlenül nézett, meg akart semmisíteni ezzel a tekintettel. Annyit mondott, ha ő ilyen lett volna, mint én, akkor még mindig abban a szükséglakásban lakna, mint gyerekkorában, és vele együtt mi is ott, ahol víz és villany se volt bevezetve. Én meg mintha megnémultam volna, mert ezt utáltam a legjobban, ezt, ha magával, az ügyességével példálózott. 

Sűrűn példálózott magával pedig. Vagyis hát dicsekedett.

Dicsekedett üzleti érzékével, nem emlékszem, hogy e tekintetben valakit is elismert volna magánál tehetségesebbnek. Dicsekedett vezetői képességeivel, abban sem talált legyőzőre.

És dicsekedett otthonteremtő tehetségével, elsősorban is az orosházai házzal.

Amikor megjelent Orosházán, feltűnést keltett, főleg a férjhez menendő lányok családjában, természetesen a zsidókéban, a „vegyes” házasságot már törvény tiltotta, hiszen a legjobb korban volt a családalapításhoz,  huszonhat évesen, meg aztán jóképűnek tartották, biztos fellépésűnek, elegánsan festett, nemkülönben megfelelő egzisztenciának is látszott. Valószínűleg bemutattak neki jó néhány lányt, így anyámat is. Tudni akarta, milyenek az anyagi viszonyai leendő feleségének, nem titkolta soha, jól akar nősülni, minél tehetősebb lányt elvenni, engem is mindig erre kapacitált, lenyomozta, amennyire tudta, a leányzók családjának vagyoni viszonyait, és anyám került ki győztesen.

Anyámék pedig nem voltak kimondottan gazdagok, hiába kerestek jól a tánciskola révén, és verték fogukhoz a garast. Viszont gyanítom, apám számításba vette azt is, hogy anyám pénzkereső, táncmesteri diplomát szerzett a Tánctanári és Mozdulatművészeti Tanítóképzőben Pesten, s örökli majd apja tánciskoláját. Azonban hiába hangoztatta a pénzt, más szempontjai is lehettek, például anyám csábító, tizenkilenc éves fiatalsága, szépsége, jól öltözöttsége, gyanítható érintetlensége, úri lány mivolta. Rögtön felmérhette azt is apám, hogy anyámat lehet vezetni, befolyásolni, rajta uralkodni, persze babusgatni is, és felmérhette, anyámnak meg kimondottan olyan férfi kell, mint ő, aki majd mindent megold, leveszi válláról a gondokat, miközben biztonságot nyújt neki. Megjegyzem, anyám vezetékneve, a Rózsa mágikus erővel hathatott apámra, mert első szerelme  szintén  a Rózsa vezetéknevet  viselte; micsoda véletlen, vagy sorsszerű, hát nem? De ne bonyolítsuk annyira.

Apámnak, mint vőlegényjelöltnek, sikerült ügyes üzletembernek láttatnia magát, és ez anyám szülei számára, nem lévén üzletemberek, de mindig irigyelve azokat, döntő szempont lehetett.

A zsinagógában keltek egybe 1939-ben, emlékeimben igen nagy az a templom, s aki zsidó volt  Orosházán, az ott volt. Sem anyám, sem apám nem tartotta igazán a vallást, még a neológot sem, annak előírásait sem ismerték jól, bár jártak, igaz, rendszertelenül, templomba, de azt társadalmi eseménynek, társasági összejövetelnek tekintették. Szép párnak mutatkoztak, esküvői képük a korabeli fotó-stílus jellegzetes darabja: műtermi felvétel, tökéletesen mesterséges körülmények között, minden zavaró, tehát természetes tényező kizárva, a hangsúly a színpadszerű háttérre és a kimódolt  eleganciára tevődött;  apám szmokingban, anyám fehér, földet többszörösen söprő tüllruhában, nagy virágcsokorral a kezében mosolygott; és a boldogság meg az egymáshoz illőség külsődleges ábrázolására jó alanynak bizonyultak, sugárzott róluk az ünnepélyesség meg az összetartozásérzés. Mereven szépek ezen a fényképen,  komolyan tekintenek a jövőbe.

Kevesebb hozományt kapott, mint amennyit kialkudott apám, ezt még negyven év múlva is felhozta. De apanázst kiharcolt, nagyapám tánciskolája jövedelmének harmadát, amely azonban nem tűnt igazi apanázsnak, anyám ugyanis megdolgozott érte. Nem is tudom, miért apanázsnak hívták, valószínűleg csak azért, mert anyám az apja révén kereste, s azért, mert ezzel is kiskorúsíthatták őt. Vele tehették, kis szava volt, és kevés tekintélye. Keresményét azért maga kezelhette, úgymond zsebpénzként, apám szerette a nagyvonalú gesztusokat, ám amikor felfedezte, hogy az egyik fiókba csak úgy be van hányva összevissza ez a pénz, nyomban ítéletet is alkotott, hát ha ennyire érdeklik anyámat az anyagiak, akkor csak táncoljon, mondogatta apám, a többit  bízza rá. Rajta is maradt anyámon, hogy ő meg a gyakorlati élet bizony két különböző dolog. Apám szépen el is irányította életét anyámnak, aki nemhogy berzenkedett volna emiatt, hanem mintha kívánta volna is.

És végre megteremthette a neki tetsző otthont apám.

A házat egy orosházi falusi utcában, nyílt árok, partján fű, legelésző állatok, makadámút, téglaköves keskeny járda, parasztházak, bár tulajdonosai valószínűleg jobb módúak, a Bocskai utcában vette meg Ignác nagyapám pénzbeli hozzájárulásával. Teljesen átalakíttatta, radikálisan formálta át. Külsejében átépítése után sem sokban különbözött a többi szomszédjától, parasztháznak látszott, legfeljebb az ablakai lettek jóval nagyobbak. Belül azonban tényleg polgárházzá változott.

Eléggé élesen tudom felidézni, de éppen a hálószobát, ahol pedig én is aludtam, gyerekszoba nem lévén, a legkevésbé. Jobban emlékszem a nappaliban lévő igazi art deco bútorra, és a hall, nem tudom, miért neveztük annak, hiszen volt ablaka, berendezésére, amelynek szintén volt egy kis art decós beütése, zongorával, Blüthnerrel, anyám tudott zongorázni,  négerbarna kandallóval,  perzsaszőnyegekkel, olajfestményekkel, porcelán és ezüst dísztárgyakkal. És előttem vannak a „kajütös” stílusú, akkoriban igen divatos ajtókeretek. Fürdőszobánk is lett angol vécével, amely igen nagy szó volt akkor egy falusi házban. A kertre, virágokra és gyümölcsfákra néző nagy terasz, egy nyitott és egy fedett résszel, a maga fekete fehér kockás kövezetével attrakciószámba ment. Úgy tűnt, végre megvalósíthatta élete álmát apám, egy ilyen mutatós, sőt divatos és korszerű családi otthont, amellyel dicsekedhetett bárki előtt.

Ki nem bírta volna, ha nem mutogatja festményeit, dísztárgyait a vendégeinek, mindegyikről kimerítően elmesélve, ahogy kifejezte, „történetét”, vagyis megszerzésének, jutányos és fineszes hozzájutásának kalandját, mert úgy állította be, hogy minden tárgyát így szerezte.

Mint egy tárlatvezető, így rögzült bennem, mutatja be a falon lógó festményeket teátrális mozdulatokkal, mit ábrázolnak, ki alkotta, honnan származnak, mennyiért vette, és mennyit érnek valójában, mindezt kimerítően. Az olajképeket kedvelte blondelkeretben, első képét, egy Glatz Oszkárt, tizenkilenc éves korában szerezte. Hogy hogyan keletkezett gyűjtési vágya, nem tudom. Mindenesetre rengeteg festő kavargott a fejében, akár egy festészeti lexikonban, el tudta helyezni őket értékük szerint, elsősorban is a műtárgypiac ítéletét alapul véve.

Nemcsak a berendezési tárgyakkal, a képekkel, az ezüstneműkkel, a porcelánokkal hozakodott elő, hanem kinyitotta a szekrényeket is, és bemutatta a ruhákat, elsősorban is az anyáméit. Volt mit mutogatni. Szerettek öltözködni, ebben igen egyeztek, a jólétet gyakran ruhákban mérték. Mindig emlegette apám, mennyi rengeteg öltönyt, vagy tizenötöt  és ötven inget, vitt a házasságba.

Apámnak ez az orosházai ház, szegény, csak két évig élvezhette, maradt az igazi családi fészekről alkotott eszményképe. És ezt az eszményképet, miután elvesztette, többé soha nem volt képes újra produkálni, bár megpróbálta.

Házunkat, miután bennünket elhurcoltak, kirabolták, megrongálták, visszatértünk után még ürüléket is találtunk benne,  a hallt el kellett kerülni, a födém leszakadással fenyegetett. Giza nagymamámnak és Margit-Mányi nagynénémnek  is  hozzánk kellett költözniük, mivel az ő lakásukat, amíg haláltáborban múlatták az időt,  más vette birtokba, és esze ágában sem volt visszaengedni őket, és tehette.

Két otthonunkból egy maradt.

A szomszédoknál észrevettük bútorainkat, festményeinket,  szőnyegeinket, ha kegyeskedtek visszaadni, akkor visszakaptuk, ha nem, akkor nem. Anyám és nagymamám  találkozott az utcán a ruháival meg apám ruháival, az én ruháimmal is, azokban jártak ismerősök és ismeretlenek, és nyugodtan járhattak. Pénzt és ékszereket adtunk át  általunk megbízhatónak tartott ismerősöknek, őrizzék meg, hát letagadták. Nem kártalanított senki mindmáig. Az Elhagyott Javaktól szereztünk némi bútort, ócskát, kényelmetlent, csúnyát, és amerikai „Joint” segélycsomagokon éltünk. Anyám tánctanfolyamokat indított, és élelmiszerben, hiszen hiperinfláció dúlt, kérte a fizetséget.

Apám, amint megjött, négy napon belül eladta valamikori büszkeségét. Észrevettem, néhányszor körüljárta, meg-megállapodott egy-egy sarkában.

A pénzt nem költhette másik lakásra, be kellett fektetnie, hogy éljünk valamiből, ám szerencsére lehetőségünk volt átköltözni Szegedre, ahol Giza nagymamámnak maradt egy ötlakásos, de rossz állapotú, avítt bérháza, amelynek egyik lakását a törvény beköltözhetővé tette számunkra, lakás nélküli volt hadifogoly családja számára; karhatalommal sikerült is a törvénynek eleget tenni.

A Bercsényi utca, ahol ez a ház állt, nem esett túl messze a belterülettől, az eszményképtől viszont igen, roppant külvárosiasnak számított. Az utca keskeny járdáját, melyet  téglákból raktak ki, széles gyepsáv és persze fák választották el  a kockaköves egyenetlen úttesttől. A környező házak is  néhány lakásból álló bérházaknak épültek, szintén igénytelen, korszerűtlen épületekként, lakóik, hogy úgy mondjam, a középszegény  kategóriába tartoztak.

Hát nem ide vágyott apám, ahol is aztán hét esztendőt nyomtunk le. De még ezzel is elégedett tudott lenni, elégedettségre törekedett, el ne felejtsem, világéletében, mondván, látnánk csak, hogyan élnek a szovjetben.

Régi, még tizenkilencedig század végi, elavult ház volt a Giza nagymamámé, komfort nélküli, legnagyobb bánatomra sem fürdőszobát, sem angol vécét nem mondhatott magáénak. Mind a két emeletén budik voltak, ráadásul a lakásokon kívül, folyosóról nyíltak, bár annyi, ahány lakás. Mi a második emeletről potyogtattunk lefelé, képtelen voltam megszokni. Másik különleges ismertetőjegye a falépcsős lépcsőház volt, rozoga, élesen nyikorgó, azóta sem láttam ilyet. És hát a külleme, az bizony szegényesnek és lehangolónak, sőt csúnyának tetszett.

Két és fél szobában laktunk ott, akkoriban ez, még komfort nélküli körülmények között is, nem volt megvetendő. Apám a saját szobájukat valahogy berendezte a megmaradt bútorainkból, s a már említett Elhagyott Javaktól származókból, meg amit még hozzá vett olcsón az ócskapiacon, de az poloskásnak bizonyult, ők oda hívták a vendégeket, a rádió is náluk díszelgett egy szekrény tetején. Mi az öcsémmel az erkélyes szobában aludtunk, lám, azért volt erkély is, azt gyerekszobának hívtuk, de abban ettünk is és tartózkodtunk is tulajdonképpen, tehát ebédlőnek és  nappalinak is használtuk. Anyám lánykori rózsaszínű berendezése megmaradt darabjait világoskékre mázoltatta apám, vagyis fiúbútorrá varázsolta, ezzel a bútorral rendeztük be azt a szobát; a fiúk bútora, ha a család adott magára,  nem lehetett más, mint világoskék, a lányoké meg ugye rózsaszín. A fél szobába Giza nagymamám és Margit-Mányi nagynéném helyezkedett el, rendkívül ócska és lehangoló bútorok közé, például szalmazsákos ágyon aludtak. Hogy velünk laknak, akkor már természetesnek vettük. A konyha igen lerobbantnak tűnt a szememben, agyonhasználtnak, amelyet nem lehet rendesen kitakarítani.

Egy bádogos, egy szabó, egy esztergályos  család és  egy csupa nőből álló család, nem tudom, miből éltek, két nagy kutyával,  lakta a házat. Hatalmas veszekedések tanúja lehettem ott, élesen emlékszem, üvöltöztek egymásra, útszéli módon, s ebben bizony Giza nagymamám sem maradt le. Hogy miért? Hát a háború, a sok-sok halál, a létbizonytalanság, a közeli  nyilas puccs emléke, a német, majd az orosz megszállás, a kommunista puccs, mindez megrongálta az idegeket és a kapcsolatokat. Egyszer a bádogos be akart törni hozzánk, lelocsolni bennünket sósavval. Rettegtünk, már csaknem betörte az ajtót.

Mondanom sem kell, a mélyponton voltunk, főleg a ház államosítása után. És apám képes volt a vendégeinek továbbra is dicsekedni, még azzal a poloskás bútorral is, persze  nem tudták, mi rejtőzik benne.

Aztán, 1954-ben apám szövetkezett egyik nagynénjével, aki egyedül maradt Csanyteleken,  elpusztult mindkét fia a munkaszolgálatban, majd a férje is meghalt, hozzá jártam nyaralni,  s be akart költözni Szegedre, történetesen a házába, amelyet nem államosítottak, mivel csak magasföldszintes és háromszobás volt, de  laktak benne, nem tudta kitenni őket, ehhez apám összeköttetései kellettek. Ennek fejében osztotta meg velünk házát a nagynéni.

Újból megálmodott apám egy szép, komfortos lakást, és meg is valósította. Teljesen felújítatta azt a nagynéni-féle, akkor már rossz állapotban lévő, régi, földszintes házat a Szent István téren, amely bár nem a legjobb, de azért elég jó helyen, tulajdonképpen a belterület és a külterület határán feküdt, a piac terén, a nagy víztoronnyal szemben, ráláttunk szépen a piacra. Az egylakásos házból kétlakásost kellett csinálnia, tehát kettéválasztania, az egyiket a nagynéninek, a másikat nekünk. Apám elemében volt.

Négy szobánk lett, abból három eléggé kicsi, fürdőszobával, angol vécével, a konyhában gáztűzhellyel, de a nagy fatüzeléses sparheltet  is megtartottuk, s ezt a konyhát, otthonosságánál és nagyságánál fogva, ebédlőnek is használtuk. A szüleim szobája, egy tágas tér, mondhatom, apám büszkeségévé vált, ismét megteremtette magának azt a miliőt, amit szeretett. Festmények, perzsák, porcelánok, ezüstök. Vett pianínót; öcsém tanult zongorázni, én, a változatosság kedvéért,  hegedülni. Új kárpitokkal áthúzatta a fotelokat és a székeket, kiirtatta a poloskákat. Természetesen az utcára nézett ez a díszes szoba, mint ahogy a miénk  is öcsémmel, amely egy nagyobból leválasztott  fél szobának minősült,  a világoskék fiúbútorunk csak  összezsúfolódva fért el benne. A két, udvarra néző szoba közül az egyikben lakott Giza nagymamám  Margit-Mányi nagynénémmel, a régi, lerobbant bútorok között, szegényeknek továbbra is szalmazsákos ágy jutott. A másik udvariba Irma nagymamám telepedett, egy még kisebbe, azt az előszobából választottuk le, átfűteni nem is lehetett, viszont a Giza nagymamáménál lényegesen korszerűbb, Jenő nagybátyám gazdag korszakából származó bútorok jutottak neki.

Magához kellett vennie, lám, apámnak ismét anyját, miután kitelepítették osztályidegennek nyilvánított Jenő bátyját, s lakását társbérletesítették, hát szegény Irma nagymamám félt a társbérlőktől. Újabb lakásunk veszett el tehát, egyre kevesebb lakást mondhattunk a magunkénak, s egyre többen kényszerültünk együtt lakni, éppen heten, három öreggel. És, mondhatom, apám még mintha élvezte is volna, hogy nemcsak az anyjával, de  az anyósával és annak testvérével is együtt él. Persze takarítottak, főztek, tálaltak, vásároltak, mostak, mosogattak, vasaltak, fűtöttek, vezették a háztartásunkat, szóval kiszolgáltak, a fenekünk alá tettek mindent az öregek.

Megint mutogathatta apám ezt a lakásunkat, mutogatta is megszállottan a vendégeknek, dicsekedett hevesen vele. Persze az udvarról elfelejtkezett, mert az udvar kopár és kietlen volt, macskaköves és hodály, teherautó-garázsnak adott helyet. Elfelejtkezett a szuterénról is, mert abban lakatosműhely működött, és a lakatos sokgyerekes családjának hihetetlenül elhanyagolt lakásaként is szolgált, persze veszekedtünk velük a szurtos lurkók állandó zsivaja miatt.

Ez a lakás aztán, röpke három év múltán, ugródeszkának bizonyult a Budapestre költözésünkhöz, kitűnően tudtuk elcserélni még egy fővárosira is, ami igen nagy  szerencsének számított  akkor, 1957-ben, amikor lakáshoz jutni, cserélni, adni, venni szinte lehetetlennek látszott, különösen nem a vidékről  Pestre törekvők számára. Azt a házat néhány évvel ezelőtt lebontották; mikor megláttam hűlt helyét, mondhatom, megsértődtem.

Aztán még jobban örültünk, de nemcsak úgy egyszerűen, hanem euforikusan, annak a két szoba hallos fürdőszobás, akkor igen elegánsnak tetsző hajléknak a Csengery utcában, az Andrássy úttól egy háznyira, az Oktogontól két sarokra,  örültünk a jó környéknek, a négyszintes,  tetszetős háznak, ahol még látszottak az eklektikus díszítések maradványai. A tizenhat lakásos épület legszebb, fő erkélyes lakásába kerültünk, amely természetesen akkor már le volt választva. Jelentékeny polgári lakásnak mutatkozott így is,  az 1949-es budapesti VIT-en nyerte egy hegedűs, aki a szegedi színház zenekarához szerződött, ezért cserélt velünk. Gyönyörűen faragott ajtókkal és ablakokkal bírt, szép fürdőszobával, megfelelő, bár inkább kicsi, mint nagy  konyhával. Csak hát nem bizonyult túl tágasnak  hatunknak még ez a száz négyzetméter sem. Margit-Mányi nagynénémet, a valamikori hetediket, akkorra már eltemettük. És nem három nemzedék számára tervezték. Mégis apám annyira büszkélkedett ezzel a lakással, mint hajdanán az orosházai házzal,  csaknem annyira. A nagymamák a legbelső szobát foglalták el, az apai és anyai nagymamám  egy szobában (!), valószínűleg kuriózum, és, mivel az nem volt külön bejáratú, a szüleimen kellett keresztüljárniuk, no és rajtam meg az öcsémen keresztül. De hát rajtunk keresztül járt mindenki, mert a mi rezidenciánknak az ablak nélküli, sötét, bár tágas  hall szolgált, ahol nappal is égetni kellett a villanyt, és amely ráadásul még az ebédlő feladatát is ellátta. Tulajdonképpen csak az alvás szempontjából osztottuk fel a lakást, mert napközben akárhol tartózkodhattunk, én például, ha kedvem úgy tartotta, tanulhattam apám foteljában vagy bármelyik nagymamám ágyán is. Senki sem zárkózhatott be, nem is zárkózott, tárva-nyitva álltak az egymásba nyíló szobák ajtói, legfeljebb éjjel zártuk be, de a szüleim szobája és a miénk közötti ajtót még akkor sem (!), ám ilyenkor éjszaka, megjegyzem,  nagymamáim  nem jártak  azért át rajtunk a vécébe, hanem bilibe végezték a dolgukat. Apám hangot adott annak, hogy lám, ismét feltörtünk. Később tudtuk meg, hogy ez a lakás belügyes  házban van, így aztán igyekeztünk magunkat távol tartani a többi lakótól.

A bútorokat különben felújíttattuk, a nagymamáim is szebb berendezést kaptak, apám tovább gyarapította szőnyegei, képei, dísztárgyai állományát, az ő  szemében szobájuk a reprezentativitás csimborasszójának számított, de én, felcseperedvén,  megállapítottam, az bizony csupán egy szerencsétlen kombinált szoba túlfeszített változata volt.

A hatvanas években már csak öten laktuk. A hetvenesben hárman lakták, szüleim és Giza nagymamám, én és az öcsém elköltöztünk. Apám és anyám, ketten együtt, csak öt évig élhetett benne, apám haláláig. Anyám nyolcvannégy  éves korában távozott az élők sorából, akkor eladtuk, annál is inkább, mert svábbogarak tünedeztek fel benne.