Boroczkó Ivettet, a nálam sokkal fiatalabb unokatestvéremet, aki, mint már említettem, Párizsban született, és Yvette-nek, vacsorára hívta egy felkapott vendéglőbe az az államtitkár-helyettes, aki a kormány részéről kapcsolatban állt vele. Ivett nem szerette ezeket a találkozókat az államtitkár-helyettessel, minduntalan úgy érezte, tartania kell valamitől. És persze észnél kell lennie, gondolta.

Nem félt, mert abból indult ki, hogy nem magyar állampolgár, de aztán gyorsan eszébe jutott, ez talán a kelleténél sebezhetőbbé teszi, őt, aki a magyar viszonyokra próbálja a nemzetközi mércét alkalmazni, egy nemzetközi segély- és segítő szervezet magyar tagozatának vezetőjeként.

Miközben készülődött, egyre komorabb lett, és azon morfondírozott, nem kellett volna-e visszautasítania a találkozót. Tulajdonképpen a tevékenységéhez semmi köze holmi kormányzatnak. Persze nem lett volna értelme kitérni, jutott a következtetésre, sőt, valószínűleg rászálltak volna minden lehetséges formában és eszközzel.

Vajon mit akarhat tőle most az államtitkár-helyettes?

Dolgozott a számítógépén, de nem tudott koncentrálni, hanem az járt a fejében, talán arra figyeltek fel, hogy üzenetet küldött a miniszterelnöknek. Felfigyelhettek erre a kormányban, mert az üzenetben röviden összefoglalta, milyen elmaradott és rosszindulatú a segélyezés rendszere Magyarországon. Elküldhette volna egyszerű levélben is, de ő, hogy a közönség tudomást szerezzen róla, üzenetnek nevezve nyilvánosságra hozta; választ nem kapott. Ezzel különben elérte a maga elé tűzött célt, mivel azt akarta, hogy kiderüljön, milyen is a magyar miniszterelnök, és kiderült, hogy milyen, mert hisz milyen kormányfő az, egy demokráciának nevezett államban, aki egy fontos, közfeladatokat is ellátó, nemzetközi szervezet vezetőjének üzenetére nem reagál.

Tanakodott magában azon is, hogy Évának, az élettársának elárulja-e, kivel kell találkoznia, és annak ellenére, hogy mindent megbeszélt Évával, aki pszichológus volt, úgy döntött, eltitkolja. És nyomban eszébe jutott, esetleg zsarolni akarják a leszbikus volta miatt, egyáltalán nem kizárt, magyar viszonyok között. Ha bekövetkezik, majd odamondja, mi közük hozzá. Aztán eszébe jutott, és mosolyogni kezdett, hogy előhozakodhat Annával is, a lányával, mondván, uram, nekem van egy gyerekem, na mit szól hozzá?

Felfigyelhettek arra is, és nem tetszhetett, gondolta, hogy propagálni kezdte, legyen egy nap, amikor minden magyar együtt táncol, korra, nemre, rétegre, csoportra, életstílusra, tanultságra, foglalkozásra, életszínvonalra stb. tekintet nélkül. Felbőszülhettek, mert miért egy külföldi állampolgár kezdeményez ilyesmit?

Otthon dolgozott most is, mint mindig, a bérelt lakásának egyik szobáját nevezve ki irodának, a másik kettőt hálónak és gyerekszobának használta, és akadt még egy kisebb szoba Éva számára, meg egy nagyobb tér konyhának, ebédlőnek, nappalinak, igen egyszerűen berendezve. Nemrégen épült, új ház volt, Budán, zöldövezetben, de rengeteg hibával, és Ivett csodálkozott, hogy az aránylag jómódú szomszédjai szépen belenyugodtak a hibákba, bár állandóan panaszkodtak, és amikor Ivett javasolta, hogy talán orvosolni kéne, csak legyintettek. Különben fennakadtak Ivetten, mert nem használt kocsit, hanem kerékpározott, sőt görkorcsolyával is közlekedett, együtt a lányával. Azt is furcsállták, hogy Ivettet sohasem látták másként, csak farmernadrágban, pólóban, pulóverben, dzsekiben, lapos, sportos cipőben, és csodálkoztak, mikor kiderült, hanyagolja a fodrászt, a haját Éva vágja, és rövidre, a divatot figyelmen kívül hagyva, sőt a körmét sem lakkozza. Persze szóbeszéd tárgya volt, megbotránkoztak rajta, hogy nő létére egy másik nővel él.

Én magam szépnek láttam ezt az unokahúgomat, a fekete haját, hibátlan, egészen fehér bőrét, mint egy felkiáltójel, úgy festett, meglehetős magasságával, hosszú lábával, karcsú törzsével, szép vonalú, nem kiugró mellével. Az arca barázdált volt, de szabályos, az egyik szeme zöld, a másik kék, a szeme fogott meg, nyomban a szemére figyelt fel az ember, a nagy, kerek szemére, úgy láttam, hogy feneketlen az ilyen szemek mélysége, mintha sosem engedte volna el, amit megpillantott. És állandóan mosolygott, kissé már meg is untam az állandó mosolygását, különben a fogai igen szabálytalanok voltak. Azt nem tudtam, hogy évekkel ezelőtt száznégy kilóról fogyott le hatvanegy kilóra.

Ivett igen kései gyerekként született meg, vagy húsz évvel fiatalabb volt nálam, francia anyja hamar meghalt, a kislány nevelése apjára, András nagybátyámra maradt. Ivett anyja halála után kezdett hízni, hétéves korában, az orvosok szerint a megrázkódtatás hatására. Igen szegényen éltek, és Ivett a fejébe vette, hogy meg akar gazdagodni. Lett volna hozzá tehetsége, ami már tízéves korában megnyilvánult: a párizsi iskolában az alsósok nem vásárolhattak a büfében, erre ő a közeli bisztróban megvett szendvicseket, és nyereséggel adta tovább a kicsiknek. András, miután elvitte a balhét, jól megszidta, ő aztán igazán nem bírta az üzletelést. Pár év múlva Ivett egy nyári napközis táborban nyaralt a Loire mentén, amikor jött egy árus csillogó, villogó, nyakba akasztható csecsebecsékkel, Ivett megvette az egészet bizományban, és ő adta el a társainak, s miután kifizette az árust, sok pénze maradt. Persze hamar elköltötte, mert nem volt elég ruhája, cipője, nem volt lemezjátszója, magnója, mindezt megvásárolta. És sok pénzt költött ételre is, mert András nem vezetett háztartást. Ivett akkor, azon a sok pénzen lett falánk, és a későbbiekben is tovább hízott. Ám a pénzszerző képességét aztán valahogy parlagon hevertette, most viszont, Budapesten, ha nem is a maga javára, de a szervezete javára kamatoztathatta, és kamatoztatta is.

Igyekszik majd teljesen semleges információkat elmesélni magáról az államtitkár-helyettesnek, határozta el, amit nyilván tudnak is, például azt, hogy ösztöndíjjal került a London School of Economics-ra, ahol semmi mást nem akart, csak tanulni, rendkívül motivált volt, már-már az őrület határáig, minden tanulmányi versenyt megnyert, ezért sem tandíjat, sem a kollégiumért nem kellett fizetnie. Azt tanulta, és magáévá is tette, és ezt is előadja majd az államtitkár-helyettesnek, hogy az európai eredetű civilizáció, több évszázad tespedése után, az úgynevezett nyílt társadalomra váltott át, legalábbis a kontinens nyugati részén, ahol a szabadpiac és a szabadság megvalósult, felszabadítva az ember alkotó- és kritikai képességét stb., és mindez lehetővé tette, hogy ne csak az lehessen szabad egyén, aki tehetős és hatalmas, hanem mindenki más is, és ő, Ivett ebben nőtt fel, ebben hisz, bár sokszor csalódnia is kellett hitében. És miért ne térne ki arra is, gondolta, tulajdonképpen elterelésként, hogy szenvedélyes vitákat folytatott apjával, aki csak undorító kapitalizmusnak és aljas imperializmusnak nevezte ezt az Ivett által szeretett rendszert. Évekig nem is beszéltek, annyira összevesztek, és András azt a kevés támogatást is megvonta tőle, amire képes volt. Persze Ivett az ösztöndíj és minden kedvezmény mellett is évekig nyomorgott, meséli majd el, füvet nyírt, éttermekben mosogatott, vállalta, hogy biciklis, majd motorkerékpáros kifutó legyen, kórházban cipelte a magatehetetlen betegeket, bébiszitternek szegődött stb. Mindenütt kitűnt azzal, hogy akármeddig dolgoztathatják, nem panaszkodik. És evett, evett, evett, na erre azért nem tér ki, határozta el. És azt sem köti az államtitkár-helyettes orrára, hogy nem ért rá barátkozni, bulizni, mint egy furcsa lényre tekintettek rá társai, tulajdonképpen nem szerették. Mire megkapta a diplomáját, úgy érezte, két-három ember életét leélte már. És meghízott több mint száz kilóra.

Szóval egyáltalán nem tetszett Ivettnek ez a váratlan megkeresés a kormányzattól. Vajon mit akarhatnak tőle? Ezen töprengett készülődés közben, töprengett, hogy felvértezze magát minden eshetőségre. Rögtön elöljáróban tisztáznia kell az államtitkár-helyettessel, gondolta, hogy az ő szervezete magánszervezet, magánalapítvány, magánemberek, magáncégek pénzéből működik, és ők döntik el, tetszik, nem tetszik, mit tegyen a szervezet, és mit ne tegyen. Semmi közük a kormányzathoz, nem szólhat bele az ügyeikbe, bármennyire szeretne is beleszólni, mert az kiderült már, hogy szeretne. És megkérdezi, mi a baj velük, mert nyilván van valami bajuk, kormányzati szempontból. Mit akarnak, ha egyáltalán akarnak valamit? És töprengett, töprengett. Eszébe jutott, hogy talán az a baj, miszerint néhány kistelepülés önkormányzata kapott tőlük pénzt szociális kiadásokra, és a kormányzat kiderítette, hogy nem arra fordították. Vagy talán azokra a magáncégekre és magánemberekre, akiktől a pénzük származik, rá lehet sütni, hogy az ország érdekei ellen cselekszenek. Vagy talán az a baj, hogy szélsőségesnek határozott meg ő, Ivett személyesen bizonyos csoportokat, amelyeket a kormányzat másképpen látott, és talán még a titkosszolgálatok emberei is részt vettek bennük? Esetleg az nem tetszik, hogy nincs udvartartása, és ezáltal nehéz hozzá beépíteni embereket? És az sem tetszik, hogy nem rendez fogadásokat, és nem vesz részt hatalmas bulikban, amelyekre meghívhatna kormánytisztviselőket is? Nem tetszik esetleg, hogy minduntalan átvilágíttatja a szervezetét független és nemzetközileg elismert könyvvizsgáló cégekkel, és nem hazaiakkal, nem olyanokkal, amelyek a kormány befolyása alatt állnak? És az sem tetszik, hogy nem gazdagodott meg, és ezáltal nincs pénze, hogy lefizessen bizonyos embereket? Mindez átfutott rajta. És elhatározta, meg is kérdezi mindezt, azért is megkérdezi. 

És elmosolyodott, mert felidéződött benne Kenya, és ezzel együtt az, hogy Magyarország Kenyához képest egy üdülő. Csak nem ijed meg egy ilyen szegény magyar államtitkár-helyettestől, ha a kenyai Mungiki bandától nem ijedt meg?

A tükörbe nézett, kinyitotta a száját, hogy megnézze, amit mindig megnézett, azt a kis Nairobiból származó fémgolyót, amely a nyelvét díszítette, majd felhúzta az afrikai karpereceit a csuklójára. Diplomaosztás után hét hónappal ledoktorált, tehát alig több mint félév múlva, ez tulajdonképpen csúcsnak számított, és elszegődött egy segélyszervezethez, hogy Afrikába mehessen, el is indult egy zenész barátjával, egyrészt világot látni, másrészt segíteni a borzalmas viszonyok között élőkön, nemkülönben lefogyni, azt képzelte, hogy Afrikában aztán tényleg le lehet fogyni. Kenyába utaztak, ahol Ivett lányanyákat igyekezett megmenteni, akiket nyolc-tíz éves korukban elraboltak, szexrabszolgaként tartottak, illetve mint katonát harcolni kényszerítettek, miközben számtalan férfi ment át rajtuk, rengetegen megrokkantak, megbetegedtek közülük, már aki életben maradt, és nem tudták, ki a gyerekük apja, nem is akartak tovább élni. Amikor tapasztalta, hogy a segélyek töredéke jut el a rászorulókhoz, egy amerikai barátnőjével megalapították a saját segélyszervezetüket, Centre for Indigenous Women and Children, vagyis Őslakos Nők és Gyerekek Központja néven. Segíteni próbált azokon a nőkön is, akiket a férfiak kegyetlenül dolgoztattak, vertek, megaláztak; próbálta elérni, hogy lányok is járhassanak iskolába; fellépett a kényszerű körülmetélés ellen, az ellen, hogy még a városok nyílt utcáin is, fényes nappal megtámadva nőket, megcsonkítsák nemi szervüket, akár rozsdás késsel is, tulajdonképpen fertőzéses halált okozva.

És hogy mit élt át? Hogyan élt? Lakott olyan összetákolt házban, a Bogoria-tó közelében, egy erdőirtáson, amelynek teteje nemcsak beázott, hanem egy közepes széllökéstől már össze is omlott, nem is egyszer maga alá temetve őt. Nairobi egyik nyomornegyedében is lakott, ahol víz meg áram sem volt, tetvek lepték el, és persze többször meg akarták erőszakolni, de ő tőrt tartott magánál, és eredményesen védekezett. Egyszer például hason szúrt egy rasztafrizurás kikuju férfit, a félelmetes Mungiki banda tagját, elég mélyen hatolt belé a kés, a fickó csaknem elpatkolt.

És közben Ivett egyre fogyott. A zenész barátja akkor, amikor már jól lefogyott, meglátta benne a csinos lányt, együtt kezdtek élni, sőt össze is házasodtak, és Anna megszületett.

Dániel ámulattal és részvéttel hallgatta nála nem sokkal idősebb nagynénje, Ivett élményeit, elhatározta, ő is elmegy Afrikába, micsoda fotókat csinálhatna ott. Szeretett beszélgetni Ivett-tel, aki előadta neki, hogy folyamatosan tanulja saját magát; vállalja igazi arcát, nem bújik álarc mögé; a lényeg a belső erő; még nem eléggé hiteles önmaga számára; elfelejti a rosszat, és nincs is annál fontosabb, mint azt elfelejteni; kényszeríti magát, hogy felelősséget vállaljon mindazért, amiért vállalhat; roppant álmodozó, sok mindent a képzeletében él át; és azon igyekszik, ne érje olyan csalódás, amely után elveszíthetné illúzióit.

Ha tisztában lett volna azzal, milyen is ez a Magyarország, nem jön ide, gondolta Ivett, apja vette rá, András, aki már korábban hazatért, aztán pár hétre rá meghalt; az új, demokratikus rendszer kiformálódásában, mondta, nagy szükség volna olyan szakemberre, aki a segélyezésben és a segítésben otthon van, mint Ivett, jöjjön ebbe az országba, ahol az ilyen szervezeteknek nincs hagyománya; ráadásul nemcsak angolul és franciául tud, hanem magyarul is.

Talán az államtitkár-helyettes megpróbálkozik, gondolta Ivett, az ő korrumpálásával. Elnevette magát, de csak gondolatban. Vagy valamivel meg akarják zsarolni?

Egyedül maradt kilencéves kislányával, miután elvált a férjétől, a zenésztől, akivel együtt mentek Kenyába, mert ráébredt, neki nem a férfiak kellenek. Miután találkozott jelenlegi párjával, Évával, ismeretlen boldogság szállta meg. Úgy élnek, mint egy házaspár. Mindent elmesélnek egymásnak, mindent tudnak a másikról. Éva gyilkos humorú, kemény jellem, éppen ilyen pár kellett Ivettnek. Anna, Ivett lánya is bírja Évát, ez kölcsönösnek tetszett, Éva pótmama, illetve lehet, hogy pótpapa lett. Ketten, Ivett és Éva egy úgynevezett dumagyógyítót nyitottak, Éva pszichológiai magánrendelőjében, jöhetett hozzájuk bárki, kibeszélhette magát, ők meghallgatták, eltársalogtak vele, próbálták ráébreszteni saját magára, egy bizonyos útra, amelyen végig kéne haladnia, és mindezt ingyen tették.

Átfutott Ivetten, hogy mivel az ikrek jegyében született, felhőtlenül kell lebegnie, ikervonásként, egy ilyen államtitkár-helyettes felett, és megvigasztalódott.

Az államtitkár-helyettes már várta az előkelő étteremben, ahova a találkozót megbeszélték, mázsányi, puffadt arcú, középkorú férfi. Kezet csókolt, és azonnal bejelentette, nagy garral, milyen vacsorát is rendelt: kapros fogaslevest, tésztában sütött rákot, szarvasgombás libamájpástétomot mangócsatnival, párolt lazacrózsát lazackaviárral cukkiniszőnyegen, szarvasgerincet dióbundában ananászcsipsszel, sajtvarázslatot tündérszárnyakon, crème brûlée-t karamellöntettel és friss gyümölcsökkel; és azért beszélte meg ebben az étteremben a találkozót, mondta, mert ez az egyetlen hely Budapesten, ahol ilyesmiket lehet enni; az italt még nem rendelte meg, várja, Ivett mit szeretne. Ivett kijelentette, ő este ilyen ételeket nem eszik, különben is szereti a magyar konyhát, csupán borjúpaprikást galuskával rendelne, uborkasalátát és egy pohár soproni sört, többet nem is akar inni, mert kerékpárral jött, és szeret józanul biciklizni, közben meg jól szórakozott magában. Ejnye, Ivett, mondta az államtitkár-helyettes savanyúan, hát akkor visszamondom a rendelést, és azt eszem, amit maga, pedig megsúgom, nem mi fizetnénk, repipénz van nálam. Egye csak nyugodtan, amit megrendelt, mondta Ivett mosolyogva, főleg ha nem a maga zsebe bánja. Az államtitkár-helyettes bosszúsan legyintett. Hamar a végére jártak annak az egytálételnek, és közben közömbös dolgokról beszélgettek, az államtitkár-helyettes udvariaskodott és udvarolt. Közben megkérte Ivettet, meséljen magyarországi élményeiről.

Ivett elmesélte, hogy az elmeszociális otthonokban szörnyű dolgokat tapasztalt, erre egy ügyvédnő rokona hívta fel a figyelmét, ő, Ivett felajánlott egy szép összeget, javítandó a helyzeten, jól járt volna az állam is, de a kormányzat megüzente neki, oké, de csak akkor, ha Ivett mindenhol azt nyilatkozza, hogy a pénz a kormánytól származik, ő, Ivett, csak kezeli. Hát beintett, kényszerűen. Arra is kitért, hogy rendbe hozatta az egyik jelentős kórház intenzív osztályát, a legújabb gépekkel, eszközökkel szereltette fel. Ez sem tetszett a kormánynak, mert miért üti bele mindenbe az orrát. Nemrég finanszírozott egy állami kezdeményezésből induló öregotthon-hálózatot, adta elő, szerte az országban, és amikor elkészült, nagy pénzekért szállodaláncként kezdték működtetni. A segélyszervezet nevében ő tárgyalt, illetve kezelte az ügyet, és mikor először megjelent, a hálózat vezetői mosolyogtak, milyen jó csaj, mondták egymás közt, bizonyára remekül átlátja, miről is van szó, és röhögtek, de nem sokáig, ugyanis amikor megtapasztalta, kikkel áll szemben, erőteljesen lépett fel, ahogy Kenyában kénytelen volt megtanulni, azonnal félresöpörte a homályos, félrevezető szövegeket, és kijelentette, uraim, ha egyáltalán nevezhetem önöket úrnak, jó volna most már, ha a magyar nyelvet, amely állítólag az anyanyelvük, helyesen használnák, és nem keltenék azt hitet, miszerint ez a nyelv csak bődületes hazugságokra alkalmas, nemde. Hm, micsoda kardos menyecske, mondták, tekintélyre szeretne szert tenni, és szidni kezdték, nem is olyan jó csaj. Mivel nem ért el semmit, bírósághoz fordult, ám a bíróság, szakértők véleményére alapozva, elutasította szervezetének követelését, hogy az eredeti célnak megfelelően használják a hálózatot, vagyis öregek otthonaként; no persze kiderült, hogy a szakértők le voltak fizetve, de hiába derült ki. Nyilvánosságra hozta az ügy minden ága-bogát, a bírósági ítéletet is megtámadva. Na ezután úgy vette észre, mintha követnék.

Az államtitkár-helyettes elmosolyodott, és megkérdezte, Ivett, talán csak nem fél?

Ivettnek megint eszébe jutott Kenya, mikor a Mungiki maffia egyik bandája megtámadta azt a falut, ahol ő éppen tartózkodott, lerohanták, kifosztották, felgyújtották, Ivett szerencsével menekült meg, mert helyi barátnője, Jane, ismert egy rejtekutat, azon rohantak észvesztően. Éppen az esős évszak köszöntött be, szerencsére, a fák, cserjék nedves leveleit nyalogathatták, hiszen nem volt vizük. És amikor megéheztek, kaparni kezdték a földet maniókáért. Egy szintén menekülő, rohanó csapathoz csatlakoztak az őserdőben, egy korábbi útonálló vezette őket. Futottak, Ivett szandálja hamar elszakadt, mezítláb futott tovább, a lába tele lett tüskékkel, sebekkel, vérzett és feldagadt. Pihenés közben arról beszéltek, hogyan ne süppedjenek bele a kétségbeesésbe, szenvedésbe, hogyan kerüljenek minden olyan mozdulatot meg gondolatot, ami lebénítaná őket, de leggyakrabban arról beszéltek, van-e élet a halál után. Futottak, ették a maniókát, pihentek elbújva, a fák leveleit nyalogatták. Új létezést értek meg. Ivett titkon beszélt magában, az életre gondolt, és számolta, hány napja lehet még hátra. Ám kijutottak az őserdőből, és egy cserjésen át valami faluba értek, ahol nem voltak ellenségeik. Ezek után nem úgy gondolkodott már, ahogyan azelőtt.

Merőn nézte az államtitkár-helyettest, vajon ez a szerencsétlen, elpuhult fickó túlélte volna-e azt az őserdei menekülést? Ugyan, semmi esélye nem lett volna. És nevetett magában. Hihetetlen fölényt érzett.

Nem félek, uram, mondta Ivett. Azt hiszem, maga jobban fél. Az államtitkár-helyettes mosolyogva megkérdezte, azt gondolja, Ivett, hogy mivel Kenyában megúszott mindent, nálunk is megúszhatja? Ivett visszakérdezett, mit kellene megúsznom?

Akkor betért az étterembe egy Ivett-tel körülbelül egyidős nő, a párjával, kitörő örömmel franciául üdvözölte Ivettet. Micsoda hájpacnival üldögélsz itt, Ivett, ejnye, mondta nevetve franciául. Titkos ügynök, mondta Ivett komolykodva franciául, és ő is nevetett. A nő megkérdezte, csak nem, te jó ég, ha megkérdezi, mi a fő foglalatosságod, folytatta a nő, meséld el neki, hogy az alaszkai bálnákról számtalan filmet gyűjtöttél össze, és azt szoktad nézegetni. Ezt nem árulom el, azt ki kell érdemelni, mondta Ivett. Hát akkor magyarázd el neki, hogy Magyarország egy második Afrika, ha nem is egészen úgy, mint Afrika, mondta a nő, és elköszönt.

Azért az túlzás, hogy Afrika lenne az országunk, kikérem magamnak, mondta komoran az államtitkár-helyettes. Ez igen, maga tud franciául, emelkedett a szememben, mondta Ivett.

Az államtitkár-helyettes felhajtotta a sörét, még egyet rendelt, és hirtelen azt mondta, Ivett, kérem szépen, adnánk egy nagyobb összeget a maga szervezetének, képzelje el. Érdekes, mondta Ivett, és mit kíván cserébe? Semmi különöset, Ivett, csekélységet, csak annyit, hogy vegye maga mellé stratégiai tanácsadónak, és kimondott egy nevet, amelytől Ivett megborzongott, és indulatba jött. Aha, szóval azt szeretnék, hogy a szervezetem mossa tisztára a titkosszolgálatok piszkos pénzét, mondta Ivett. Ne olyan hangosan, asszonyom, mondta az államtitkár-helyettes, ez itt nyilvános hely. És megkérdezte, szóval nem hajlandó? Ivett nem válaszolt, hanem az államtitkár-helyettes tekintetét kereste, szinte farkasszemet nézett vele. Ez a kövér pali nem tétel számomra, gondolta. 

Javaslom magának, uram, mondta Ivett, hasson oda, hogy a velejéig romlott államapparátus változzon meg, legyen becsületes, tisztakezű, igazságszerető, jóérzésű, és persze tartsa be a saját törvényeit, de csak a jó törvényeit, az aljasakat meg vesse el. Hassanak oda, hogy meghonosodjon végre az országban a szabálytisztelet, a szavahihetőség. És tudja meg azt is, az a véleményem, hogy az ország jelenlegi politikai elitje egy söpredék, egyszerűen törvénytelenül működik. És közben arra gondolt, könnyű neki, mert ő francia, vagyis francia állampolgár, és kissé elszégyellte magát. Merné elmondani, kérdezte magától, akkor is, ha magyar útlevele lenne?

Az államtitkár-helyettes közömbösen hallgatta, majd hirtelen megkérdezte, mennyi a fizetése, asszonyom, meg a különböző pótlékok? Jól tudják azt maguk, mondta Ivett. De én arra vagyok kíváncsi, amit csak úgy feketén vesz fel. Küldje rám a rendőrséget, azok majd kreálnak annyi összeget, amennyi maguknak tetszik, mondta Ivett. Az államtitkár-helyettesnek a szeme sem rebbent, és megkérdezte, ingatlanjai, belföldi, külföldi, befektetései, offshore cégei? Ha még ezt sem tudják, kérdezett vissza Ivett, akkor hogyan dolgoznak? Vizsgálatot indíthatunk, és akkor kiderül, maga mennyit lopott a szervezetétől, mondta az államtitkár-helyettes. Ne magából induljon ki, uram, már ami a lopást illeti, jegyezte meg Ivett. Az államtitkár-helyettes arca eltorzult. Ivett felpattant, és jó éjszakát kívánva távozni akart.

Ugyan, Ivett, ne rohanjon el, csak vicceltem, mondta az államtitkár-helyettes visszakozva, csupán arról van szó, amit még nem sikerült elmondanom, de most elmondom, tehát arról van szó, ami mélyen lakik a szívünkben, vagyis segíteni akarunk magának és a szervezetének, segíteni a családokat meg a rászorulókat, segíteni a szeretet, az összetartozás, a remény, a méltóság nevében, a hitről meg a hazáról nem is beszélve. Ámen, mondta Ivett, de elvárnám, hogy magánál hitelesebb ember szavalja el ezeket a szóvirágokat. És megint elköszönt.

Várjon még, mondta az államtitkár-helyettes, és merőn szemlélte Ivettet, majd elmosolyodott, és megkérdezte, Ivett, ugye maga leszbikus? Ivett elnevette magát, és azt mondta, uram, hogy leszbikus vagyok-e vagy sem, akkor vallom be, ha ön is bevallja, vajon heteroszexuális-e. Képzelje, Ivett, az vagyok, heteroszexuális, mondta az államtitkár-helyettes, és nevetett. Ejnye, csak nem, nahát, érdekes, mondta Ivett, de nem baj, nyugodjon meg, ne féljen, hát van ilyen is, heteroszexuális is van, nem veti meg ezért magát senki, egy leszbikus sem, ezért nem, ezért egyáltalán nem, még a kenyai őserdőben sem vetnék meg magát ezért, nyugodtan lehetne heteroszexuális, másért viszont bőven megvetnék, és otthagynák egyedül a vadállatok prédájául.

És Ivett felpattant, nyomban elviharzott.

Tapasztalta, hogy még sokkal inkább figyelik.