Néhány nappal a második köztársaság újabb, második képviselő-választása előtt, amely a köztársaságot, pontosabban a demokráciát volt hivatott megerősíteni, vagy éppen gyengíteni, attól függően, ki lesz a győztes, a helyi, pécsi kisgazdavezér meghívta vacsorára barátnőjével, Olgával együtt Dezsőt, mint nevezetes embert, aki nemcsak újsütetű gazdagsága és a polgármesterhez fűződő kapcsolata miatt lett feltűnő, hanem mert burzsujként belépett a kommunista pártba. Hivatalos volt az összejövetelre a főjegyző, a rendőrfőnök, egy volt tábornok, egy irodalom- és egy orvosprofesszor meg a feleségeik.

Boroczkó úr, maga krőzus hírében áll, mondta a volt tábornok, apró, kiálló csontú, kopasz, öregedő férfi, aki már civil ruhát, nevezetesen frakkot viselt, és akit internáltak, de mivel hitet tett az új hatalom mellett, kiengedtek, és most hozzátette, feltűnő, sőt annál is feltűnőbb krőzus, és megkérdezte, hogyan csinálta, Boroczkó úr?

Rengeteget dolgoztam és dolgozom, válaszolta Dezső, aki termetes, hasas testét fehér szmokingba burkolta, mert értelmét látom, exportálok egyrészt kendert, kenderzsákot és minden kenderből készült terméket a kereskedésemből, másrészt állatokat meg gabonát a földemről, Finnországtól Szicíliáig, mindenhová, és ebben segít az új, demokratikus rendszer, amely a szabadpiacot támogatja.

Azt mesélik, mondta rekedt hangján a volt tábornok, hogy rengeteget áldoz a kommunista párt céljaira, Boroczkó úr, időnként megtömi annak a pártnak a kasszáját, márpedig az a párt egyáltalán nem a szabadpiac híve.

Más pártot nem érdemes támogatni, jegyezte meg Dezső szuszogva, általában sokat szuszogott beszéd közben, a kommunistáké a jövő, tette hozzá. És látta az elképedést, pontosabban a rosszallást a társaság legtöbb tagján, hát jól szórakozott.

Micsoda, mit mond, mit állít, Dezső, hördült fel a kisgazdavezér, aki egy kimustrált zsakettban feszített, ne vicceljen, ezt a választást is mi nyerjük meg, mint az előzőt, és nekünk köszönheti, hogy tovább gazdagodhatott, de ha a kommunisták nyernének, akkor elvesznek magától mindent, Dezső, ahogy a szovjetben.

Ez itt nem a szovjet, jelentette ki Dezső, és azt mondták a kommunista pártban, hogy igazam van, mikor a magántulajdon szentségét meg az egyéni, önálló kezdeményezést mint legfőbb értékeket hangsúlyozom. Maga a polgármester, aki a barátom, szólított fel, lépjek be a kommunistákhoz, hazudta Dezső, ugye, főjegyző úr, fordult a főjegyzőhöz, ön nyilván hallott erről.

Igen, így volt, megmondom őszintén, hazudta a főjegyző is, aki sötétszürke öltönyt viselt, színes mintázatú nyakkendővel. És hozzátette, Dezső barátommal befolyást tudunk gyakorolni a kommunistákra, annak ellenére, hogy én, minden kapacitálás ellenére, nem léptem be.

És miért nem lépett be, főjegyző úr, kérdezte az irodalomprofesszor, aki szabadkozott, hogy csak egyszerű, fekete öltönyt vett fel, bár csokornyakkendővel, mivel a frakkját meg a szmokingját el kellett cserélnie, nem is olyan régen, élelemre.

Bátorkodom kijelenteni, csak a városért dolgozom, mondta a főjegyző zengő tenorján, pártkarriert nem akarok befutni, dehogy akarok, egyetlen párt sem vonz, mind gyenge, hamis, és hazudnak, de persze alkalmazkodnom kell bármelyik párthoz, amelyik éppen győz, nem tehetek mást, és pártonkívüliként könnyebben tehetem, bevallom őszintén.

Hát ez szép, mit mondjak, és milyen hamis elképzelés, mondta gunyorosan a Bocskai-ruhás orvosprofesszor, aki nemrég úszta meg a népbírósági tárgyalást, felmentették.

Mi, kisgazdák egyedüliként nem vagyunk hamisak, jelentette ki a kisgazdavezér.

Jaj, de unalmasak maguk, szólalt meg a fehér-fekete nagyestélyiben pompázó, igen magas és molett Olga, térjünk át valami másra, uraim és hölgyeim, szóval képzeljék, lényegében még hatéves se voltam, amikor megjött a menstruációm, és azóta egyfolytában élvezem, soha nem maradt el, hat és fél éves koromban gyereket szülhettem volna, teljesen nemi érett voltam, fejlett volt az emlőm, és rámutatott a dúsan meredező mellére. Ez önmagában nagyon érdekesnek tűnt, folytatta, mert Magyarországon, ahogy engem felvilágosítottak, ritkán fordul elő. A szókészségem, a fellépésem felnőttesnek látszott, viszont az agyam, a gondolkodásom gyerekes maradt, lehetett velem beszélgetni úgy, mint most, de olyan hézagos volt nálam minden. Mondhatom, meglehetősen fel tudtam kelteni magam iránt az érdeklődést, kigúvadt szemmel lestek, jól felmérték testem minden egyes porcikáját.

Nem bántam volna, ha akkor ismerem magát, Olga, mondta mosolyogva a volt tábornok, a maga korai menstruációjának idején.

Kifejezhető volna úgy is, hogy a hölgy ivarmirigyei már gyerekkorában intenzíven működtek, jegyezte meg az orvosprofesszor, és ez az intenzitás adja, mint a híres Voronoff kísérleteiből kiderült, a szervezet energiájának jelentős részét, a hölgyön látszik is az igen nagy energikusság. Voronoff azt is kimutatta, egy rozoga kis párizsi színházban, a Faubourg színpadán, hogy az elhasználódott szervezet energiáját fiatal majomivarmirigyek átültetésével meg lehet újítani. Összesen negyvenhárom alkalommal ültetett át ez a Voronoff majomherét emberbe, azért majomét, mert senki fiatal férfi nem volt hajlandó heréjét felajánlani erre a célra.

Azért ez érthető, uraim, hölgyeim, szólt közbe Dezső röhögve.

Nevettek, rázkódtak a nevetéstől, sőt a röhögéstől. Még a nők is, akik Olgához hasonlóan estélyi ruhát hordtak, röhögtek, bár igyekeztek csak kacarászásnak feltüntetni.

Térjünk át egészen másra, szólt közbe a főjegyző, foglalkozzunk azzal, miért veszítettük el a háborút, meg is mondom, szerintem azért, mert nem voltunk előrelátók és persze tehetségesek sem, ha azok lettünk volna…

Volna, volna, vágott közbe a tábornok, nem mi vesztettünk, hanem az ellenség győzött, az nagy különbség, uraim. A háborús vereséggel elvesztettük, és ez a legnagyobb szerencsétlenség, hőn szeretett eszményeink nagy részét is, ráadásul nincs vezérünk, aki megtestesítené a magyarságot, a magyar erőt, nincs, akihez hűségesek lehetnénk, hazánk romokban, nemzetünk roncs, remélhetően azért a hazafiságunk még ép. Siratom a múltunkat, de minden erőmmel azon leszek, hogy feltámasszuk.

Azok az eszmények, tábornok úr, amelyekről említést tett, vérben sőt egyenesen vérfürdőben születtek, már ne haragudjon, mondta eltökélten az irodalomprofesszor, és nem véletlen, hogy ugyancsak vérfürdőben, vérben semmisültek meg.

Elgaloppírozza magát, professzor, mondta dühösen a volt tábornok.

Uraim és hölgyeim, járuljunk az asztalhoz, javasolta a kisgazdavezér felesége, meglepetéssel szolgálhatok, csupa vadat tálalhattam fel, a vadászok a kisgazdákhoz húznak, bizony.

Megint nevettek, miközben a Zsolnay tányérokkal, ezüst evőeszközökkel és kristálypoharakkal megterített, hosszú asztalhoz ültek, és jó étvággyal evéshez láttak.

Azon vettem magam észre, képzeljék az urak és a hölgyek, szólalt meg Dezső evés közben, hogy egyenesen háromféle krémhez tartozom, a régi meg az új gazdagok krémjéhez, és a kommunisták krémjéhez egyaránt, ezt nem mindenki mondhatja el magáról, mindenhová bejárásom van.

Ebből még baj lehet, jegyezte meg a kisgazdavezér.

Ugyan, ne féltsen, jelentette ki Dezső. A minap dorbézoltunk a Nádor lokáljában, és miközben a koktélokat ittuk, berontottak ilyen süvölvény, kis hülye komcsi fiókák, és ki akartak zargatni bennünket, hogy burzsujok kifelé, és képzeljék az urak és hölgyek, de ha van köztünk elvtárs, az is képzelje, hogy a testvéremnek, annak a hülye Andrásnak a vezetésével törtek be, aki azt ordítozta, nem a tőkéseknek, hanem a népnek építjük újjá az országot. Ránk rontottak, ütöttek-vertek, szerencsére az irodából felhívhattam a rendőrséget, megmondtam, ki vagyok, kijöttek, és a komcsi rendőrség, mert ugye az komcsi, gyorsan elintézte a komcsi fiatalokat, elsősorban Andrást, az én közbenjárásomra, hát ez van, mondta Dezső, és vigyorgott.

Értesültem róla, mondta az eddig némán ülő rendőrkapitány, aki civil ruhát öltött, sötétkék mellényes öltönyt, piros nyakkendővel, terhünkre vannak az olyan túlzásba esett, eszement fickók, mint András, a maga öccse, Dezső.

Maradjunk inkább Voronoff kísérleteinél, jegyezte meg az orvosprofesszor. És elmagyarázta, hogy na szóval ez a Voronoff egy nyolcvanhárom éves, igen beteges aggastyánból, név szerint Arthur Evelingből a nők iránt újra érdeklődő férfit faragott, de ez a marha Eveling visszaélt második fiatalságával, mert mindennap kirúgott a hámból, más-más nővel hált, és egy tizenhat éves lánnyal közösült éppen, amikor hirtelen meghalt.

Gyönyörű halál, akárki akármit mondjon is, közölte Dezső, én is így szeretnék kimúlni.

Röhögtek megint, és ettek, persze ittak is jócskán.

Mi nyerjük meg ezt a választást is, jelentette ki a kisgazdavezér, és akkor magát, Boroczkó úr, ha mellénk állna, ránk szavazna, az alkalmazottaival, cselédeivel együtt, ahogy ígérte, a kisgazdák megvédenék.

Ígértem, ígértem, de mit nem mond rólam, jegyezte meg Dezső, érdekes volna, ha védelemre szorulnék, és éppen a maguk védelmére.

Megmagyarázom, mondta a kisgazdavezér, az a földbirtok, amelyet most már a tulajdonaként kezel, Boroczkó úr, eléggé gyanús, új törvények születtek a köztársaság parlamentjében, így aztán könnyen fel lehet önt jelenteni, és akkor megnézheti magát, a kommunisták nem védik meg, sőt majd elítélik, annak minden következményével együtt, de a kisgazdák másképp állnának az ügyéhez.

Kikérem magamnak, engem nem kell megvédeni, emelte fel a hangját Dezső.

Uraim és hölgyeim, szólt közbe Olga felemelve hangját, figyeljenek még egy kicsit rám. Az egész életemet meghatározta, befolyásolta a korai menstruáció, először is úgy, hogy az édesanyám állandóan féltett, a szó legnemesebb értelmében féltett a fiúktól, az orvosok meg is tárgyalták édesanyámmal, hogy a gyereket, vagyis engem sportoltatni kell, egy ilyen nemi érett gyereket, aki elcsábítható. Így aztán úszni kezdtem. Ráadásul anyám úgy öltöztetett, nehogy felfigyeljenek rám a férfiak, ezért a hajamat egyszerű copfba fonta, sötétbarna pamutharisnyát adott rám, hosszú szárú, otromba cipőt, bokáig érő, szürke, bő ruhát, úgy néztem ki, mint egy lelenc vagy árvízkárosult. Ugyanakkor tudtam, valahogy így kell kinéznem, ez a helyes, mert belém neveltek valamit, hát mit is, mondjuk erkölcsöt és illemtudást, országunk imádatát meg vallásszeretetet. Szóval a korai menstruációmnak köszönhetően hamarabb lettem gondolkodó ember és hazafias nő, jelentette ki Olga. És arra gondolt, milyen jól beszél, meg volt elégedve magával.

Hát akkor találja ki, ha gondolkodó, mondta vizsgáztató modorban az irodalomprofesszor, hova szokták felírni a következőt: Légy tölgyfa, mit a fergeteg ki képes dönteni, de méltóságos derekát meg nem görbítheti.

Majd utánanézek, professzor úr, ne féljen, mondta mosolyogva Olga, szeretek utánanézni a dolgoknak. Szóval én már tízéves koromban úgy viselkedtem, mint egy felnőtt, úgy is néztem ki, százhatvan centi magasságot értem el, és most vagyok százhetvenkettő, ötvenhárom kiló voltam, most is csak hetvenhét vagyok. Tizenöt éves korom után persze már másképp történtek meg velem a dolgok, de erről, uraim és hölgyeim, majd máskor.

Pedig mi, azt hiszem, erre a másképpenre lennénk elsősorban kíváncsiak, jegyezte meg mosolyogva a leváltott tábornok eléggé koros felesége.

Ez még most titok, mondta Olga, különben Közép-Európa legjobb mellű nője, így hívtak az uszodában, hát igen, roppant jó alakú, fess nő lettem, fess, ezt nem én mondom, ezt nekem szokták mondani, ki is használtam, megmondom őszintén, minden előnyöm ebből táplálkozott és táplálkozik.

Hát nem rossz a magácska előnye, az a bizonyos, az már igaz, mondta az irodalomprofesszor, aki agglegény volt, és kirajzolta a levegőben Olga melleit.

Őnagyságának a mozgása, igen, a mozgása tűnt fel nekem az utcán, mondta Dezső, a mozgása elsősorban, ilyen furcsa viszonyok között, amilyenben most élünk, egy ilyen mozgás egyszerűen hihetetlennek tetszett.

Enyhe kifejezés a viszonyokra, hogy furcsa, jegyezte meg a volt tábornok, inkább aljas, undorító, ördögi.

Azért az túlzás, tábornok úr, amit mond, jegyezte meg a rendőrkapitány, mert lesz még magyar feltámadás, hogy a régi nyelven fejezzem ki magam, azon a nyelven, amit maga is ért, de az én nyelvemen inkább azt mondanám, hogy országunk létének alapja csak a termelőmunka mielőbbi felfuttatása lehet.

Kikiáltottuk a második magyar köztársaságot, és a második szabad választásokra készülhetünk, szögezte le a főjegyző. És szónoklatba kezdett, mondván, a magyar nemzet újjászületésének még nincs élő jelképe, de meg kell teremteni, mert jelképek iránt érzékeny nemzet vagyunk, új honfoglaló, új atya után vágyódunk, olyan után, aki közel áll a nép szívéhez, kemény, izzó lelkű hazafi, vitéz, daliás, rendkívüli ember, persze jóságos és igaz magyar úr, esetleg elvtárs, mindegy, hogyan nevezzük. Becsületben élenjáró, hazugság soha nem hagyja el a száját, fényes diplomáciai és katonai képességekkel, magabízó férfiassággal bír, derűsen, felszabadultan vezeti az országot, törhetetlen hálát és ünnepélyes bizalmat áramoltat maga felé, képes megnyerni mások rokonszenvét, akár egyetlen találkozó során. Kemény munka, nemzeti büszkeség, a család és az életszínvonalunk felemelése, a munka és a munkásság iránti megkülönböztetett figyelem, no és a Nyugat meg a szabadelvű demokrácia iránti elkötelezettség jellemzi, ugyanakkor nem feledkezik meg arról, hogy ki kell egyeznünk a Kelettel is, a kommunizmussal. És persze lehetőleg ne a régi uralkodó osztályokból kerüljön ki, hanem a nép fia legyen, ez most fontos.

Úgy ám, jelentette ki a kisgazdavezér, a mi táborunkban több ilyen férfiú is található.

Voronoffnak kellene felmérnie a leendő első ember férfiasságát, jegyezte meg nevetve az orvosprofesszor.

Csak ne gúnyolódjon, professzor, mondta a volt tábornok, ne mérgezze a közszellemet, eléggé meg van az mérgezve, és erre, a mérgezésre jó példa a főjegyző úr előbbi szónoklata.

Érdekesek a viszonyok, jegyezte meg Dezső, a kommunista igazolványomba bele van írva, hogy nagykereskedő és földbirtokos, ugye jól illik egy ilyen vörös igazolványba, uraim, haha. És megsúgom, megbíztak, hogy figyeljem a városi rendőrkapitányt, vagyis a te tevékenységedet, kapitányom, fordult Dezső a rendőrfőnökhöz, ám azt nem mondhatom meg, kik bíztak meg vele. Szóval felszólítottak, figyeljelek téged, kapitányom, kövesselek, nekem van ugye kocsim, az a fekete Mercédesz, így aztán járok utánad, nyomozok, jelentek, mondta Dezső, és igen élvezte a dumáját.

Hahaha, nevetett a volt tábornok.

Nocsak, Dezsőkém, szólalt meg a rendőrfőnök és mosolygott, de mivel elárultad nekem, hogy figyelsz, én is elárulom neked, hogy nem újság nekem, miszerint nyomozol utánam, Dezsőkém, ám én is nyomozok utánad, és remélem, te is tudod.

Persze, naná hogy tudom, haha, röhögött Dezső, jó játékok ezek.

Hát akkor kvittek vagytok, urak, esetleg elvtársak, szögezte le a főjegyző.