Nagymamám a gettóban - 1. rész

images.jpg

És elérkezik a nap, mikor a csendőrök lepecsételik nagyszüleim házát, oda többé ők be nem mehetnek, ők már földönfutók, hát Rozália nagymama kijelenti, az a pecsét, édesapáim, őrmester úr és szakaszvezető úr, pecsétnek egyenesen formás, sőt gyönyörű, mondhatja. Nagyapám, Alfréd leinti nagymamát, idegesen, suttogóra fogva hangját, miket beszélsz, Rozália, még megmérgesednek ezek, és lelőnek, ha gúnyolódsz, és akkor sincs semmi. A pondrós kutya egye meg őket, mondja ugyancsak suttogva nagymama, csak nem fogom nekik mutatni milyen borzalmat is élek át, a kétségbeesett remegést, Alfréd, azt ők nem érik meg. Nagyapám szeme könnyes. Most már mindegy, suttogja nagymama, hogy sírsz vagy nevetsz, Alfréd, hát inkább nevess. És nagymama nevetve, csak azért is nevetve odamondja a csendőröknek, délnyugatról fúj a szél, onnan érzik, édesapáim, ez a legjobb, ez a szél a kakastollnak, azért  lengedez oly szépen a sapkájukon. A csendőrök nevetnek. Maga olyan jópofa volt világéletében, nagyságos asszony, mondja az őrmester, biztosan majd a gettóban is nevetni fog. Akasszon fel benneteket Kozarek, a hóhér, gondolja nagymama. Pénzt csúsztat a csendőröknek, pedig undorító kapcabetyároknak véli őket, mindkettőt, az őrmestert, vidám arcú, lomha férfit, meg a szakaszvezetőt, nagydarab, puha, zsíros testű legényt. Minden rendben lesz, nagyságos asszony, ne féljen, mondja az őrmester, miután átvette a pénzt, a gettót mi őrizzük.  

Még akkor is azt gondoltam, Gyulus, hogy létezik ám az Örökkévaló, mondja nekem nagymamám. 

Elindulnak nagyszüleim a gettóba, kis batyu a hátukon, és az, szerencsére vagy éppen szerencsétlenségre, egyáltalán nem nehéz, mert nem lehet az, a városi vezetés nem engedélyez többet két-három kilónyi ennivalónál,  ruhaneműből egy váltásnál, pokrócból szintén egyet enged, csupán csak ennyit fejenként, mivel itt, Sátoraljaújhelyen a kemény és kíméletlen törvényeket, önkényeskedésből, tovább keményíti a városvezetés, még kíméletlenebbé, és miért is ne, ha megteheti. Visznek azért nagyszüleim még titokban ezt-azt, főleg pénzt meg ékszereket, sőt elrejthető emléktárgyakat is.

Másfél sarokra tőlük várják őket, a szintén lepecsételt házuk előtt, Rozália nagymamám szülei, dédszüleim, Szeréna és Ignác, Groszmanék, kiűzetve otthonukból ugyancsak, túl a nyolcvanon. Dédnagyapám még jól bírja magát, két kis batyu a hátán, Szeréna dédnagyanyámé is rajta, mert Szeréna már járni is alig tud, közrefogva támogatják.

Egy ismerős, eléggé közeli, az ablakán át, alacsony, kis, földszintes kőház ablakán kibámulva, odaszól nekik, a gettó jól jön maguknak, Brüllék, Groszmanék, higgyék el, ott egymás közt lehetnek, nem kell az utált gojok között feszengeniük. Jé, hát ez magáz, és a régi nevünkön hív, gondolja nagymama, mikor még tegnap este is, némi valuta megőrzésre való átadása közben, tegeződött, és Berkiéknek szólított minket, hát persze, hiszen puszi pajtásnak számítottunk. Jóember, miről beszélsz, ha nem vagyok indiszkrét, veti oda nagymama, tegezve, ahogy mindig is. A szomszéd nem válaszol, inkább becsukja, méltatlankodva, az ablakot. Nagymama integet neki, köszön is, viszontlátásra, minden jót, és mosolyog, úgy, mintha kirándulni indulna. Meg vagy hülyülve, Rozália, szól rá nagyapám, Alfréd. A lányunk megháborodott, egyenesen, jegyzi meg Szeréna, a jóisten ne adja. Hagyjátok, szól közbe Ignác, Rozália leányom még a gettóba menet is Rozália maradt, hála az égnek.

Kíváncsian szemlélik őket, igen kíváncsian az ablakokból, a kapukból, hogyan vonulnak  megfosztva lényegében mindenüktől, fedéltől is, kitéve bárminek, de hogy mi van e kíváncsiság mögött, kiderül, mikor a tekintetekkel találkoznak, tudniillik akkor vagy elfordulnak tőlük, szó, ami szó, vagy  vádlón pillantanak rájuk. Akad, aki menekül előlük, nem akar találkozni velük. És van, aki, tudni kell, röhög, alighanem. Mindenesetre a többség általában idegenül, közömbösen viszonyul. Az ismerősök egy része nem köszön, egyszerűen nem jön ki szájukon köszönés, azokén sem, akiket nagymama illemtudóan köszönt, ha meg rászánják magukat, akkor mintha nem is tennék.

Az Örökkévaló nem lepődik meg, Gyulus, mondja nagymamám, igen edzett az, bizony.

Összetalálkoznak anyámmal, Ilonával, aki engem, három és fél éves vagyok akkor, kézen fogva vezet, batyu a hátán anyámnak is, sírdogál, és én kérdezgetem, vajon miért sír. Ketten vagyunk, ugyanis a családfő, apám, Frigyes, Újhely-Künsztler Frigyes, már évek óta munkaszolgálatos, hír sincs róla. Rozália nagymamám rászól lányára, anyámra, nem sírunk, Ilona, most aztán nem, más dolgunk van, például vigyázni a gyerekre, és felkap engem, megcsókol.

Nagymamámék egy adósa, a szokásos kölcsönkérőik egyike, akivel a katolikus templom előtt futunk össze, komolykodva megjegyzi, különben alig bírja visszafojtani vidámságát, hogy majd megadja a tartozását akkor, nyugodjanak meg Brüllék, ha hazakerülnek, a gettóban úgysem lenne biztonságban a pénz, viszont nekik, Brülléknek, Groszmanéknak, meg Künsztleréknek, hangsúlyozva a magyarítás előtti neveket, annál biztonságosabb lesz ott, a gettóban, sokkal inkább, lássák be, mint a mai viszonyok között, az otthonukban. Téved, kedves jóember, jelenti ki nagymama, már ne haragudjon, az otthonunknál nincs biztonságosabb, pecsét szavatolja, ha nem tudná.

És tegeztem magamban a Jóistent, Gyulus, mondja nagymamám.

A gettó, vagy mi a rosseb, jegyzi meg nagymama, nem készült el, Sátoraljaújhely vezetősége ellopta az erre szánt pénzt, így aztán a cigányok utcáit, házait, ahonnan a cigányokat kitelepítették a kőbánya területére, jelölték ki gettónak, a külváros legkietlenebb, legpiszkosabb utcáit, persze elkerítve. A bejáratnál csendőrök várnak bennünket, meséli nagymama, éppen az ismerős és nekünk lekötelezett kakastollasok, akiknek pénzt adott, ámde ahogy meghallják köszönésünket, elsősorban nagymama feltűnően illedelmes köszönését, ránk förmednek, hogy Erger-Berger, nektek kuss. Kérem szépen, nem ez a nevem, Berkiné volnék, így nagymama. A csendőrök kitörő örömmel röhögnek. Nagymama kacsint nekik, mire az egyik, és éppen az őrmester, aki lepecsételte házukat, és azt mondta, miután átvett egy csomó pénzt, hogy minden rendben lesz, nagymamára ordít, kacsingatunk, ejnye, te rüfke, kiöregedtél már a kuplerájból. Csak valami belement a szemembe, őrmester úr, válaszol vissza nagymama, kiváltva apja, Ignác mosolygását, férje, Alfréd, meg anyja, Szeréna, és lánya, Ilona, rosszallását, félelmét.

A későn jövők közé tartozva, alig férünk már be a putrikba. Kitűnő ötlet, jegyzi meg nagymama, nem is kell jobb hely nekünk a sorstól, ugyebár. Pokoli, mondja nagyapám.  Alig bírjuk áttörni magunkat a tömegen, már teljesen tele az a putri, ahová bennünket terelnek. Egy sarokban valahogy helyet tudunk szorítani magunknak, hatunknak, és próbálunk szorítani még helyet a Stern házaspárnak is. Stern Vali nagymamámmal egyidős, több mint negyven éve barátnők, és annyira hasonlítanak, mindenki csodálkozására, mintha ikrek volnának. Apám szülei, Künsztler nagyszüleim, egy másik putriba szorulnak.

Ellenségesen merednek ránk a többiek, később jövőkre, akik már elhelyezkedtek, mert növeljük a zsúfoltságot. Nagymama, hogy oldja a feszültséget, mesélni kezdi fennhangon, hogy gyülekezetünk, mikor felavatta klasszicista zsinagógáját, egy csodarabbit választott rabbinak, aki, talizmánjai révén, ámulatba ejtő dolgokat művelt, és a neki címzett kívánságcédulákban foglaltakat szépen teljesítette, sőt kézrátétellel gyógyított és csodákat tett, ha még élne, csak ránk tenné a kezét, és máris úgy éreznénk, mintha csak ünnepi imádságra jöttünk volna össze. Leintik, hagyja a meséket. 

Elmondhatod, Gyulus, hogy a világ valószínűleg egyetlen cigányputri gettójában volt szerencséd tölteni az idődet, már egészen kisfiúként, légy hát büszke, mondja nagymamám, ha nem is emlékszel erre.

Egymás hegyén-hátán, mint bizonyos állatok, amelyek nyájban, csordában szeretnek létezni, ücsörgünk a földön, élvezve a kipárolgásokat, leheleteket, hangokat, beszédet, mindenféle visszataszító látványt, tanúként ellesve a nem ránk tartozó mondatokat, pillantásokat, mozdulatokat, szavakat. A rabbi, aki történetesen hozzánk közel ül a földön, már öreg ember, ősz, hosszú szakállal, beesett, csontos arccal, egyszer csak feláll és megszólal, mondván, esdekeljünk, testvéreim, istenünkhöz, mert  az Örökkévaló, miként azt bölcs Salamon is hirdette, mindig meghallgatja népét. Alfréd nagyapám felhördül, megkérdezve, talán az Örökkévaló most is meghallgat bennünket!? Mire a hitközség elnöke, aki a rabbi mellett ücsörög, kövérkés, kopasz, résnyi szemű, kijelenti, tűrjünk, kérem szépen, tűrjünk, ahogy eddig is tettük, megmaradásunk záloga a tűrés, testvéreim. Nagymama felkiált, talán meg kéne kérdezni illetékes helyen, engedik-e vajon, hogy tűrjünk még!? Ne gúnyolódjon, Berkiné, szól rá a hitközség elnöke, maga mindig és világ életében csak gúnyolódott, és még ilyen végzetes pillanatokban sem száll magába. Szállnék én, mondja nagymama, szállnék, elnök úr, de a szárnyaimat lenyesték, hát csak lapulok, önhöz hasonlóan, mint szar a gyomban. Van, aki felnevet, de a többség kikéri magának.

Hangos a zsongás, az állandó zsongás. Éjszakára is csak kissé tompul a zaj, viszont igen lehűl a levegő, áramlik be a putri résein a hideg, a pokrócunkban is vacogunk, próbáljuk egymást melegíteni a testünkkel. Szeréna dédnagymamámat, aki egész éjjel jajgat, körbevesszük, Ignác dédnagyapám sugdos a fülébe, mint egy fiatal szerelmes. Én pedig állandóan bepisilek. Anyám, Ilona sopánkodik, hogy megsebződik a lelkem. Nem jön álom a szemünkre. Csaknem mindenki imádkozik, azok is imádkoznak, akik egyébként nem szoktak. Nagymama kivétel, neki eszében sincs imádkozni, nagypapával beszélget, meg a barátaikkal, a Stern házaspárral. Próbálják elhitetni magukkal, hogy a gettó átmeneti állapot, bizakodnak, hogy meghurcoltatásuk tévedés, túlkapás, véletlen, és mintha nem is velük történne. Nekünk sokat köszönhet a magyarság, mondogatják, viszont Alfréd nagyapám megjegyezi, hogy éppen tán ez lehet a baj. Ezentúl csináljuk úgy, javasolja Rozália nagymamám, hogy ne köszönhessenek nekünk semmit, ha lesz még nekünk ezentúl, és akkor majd megszeretnek.

A Jóistent keresgéltük, Gyulus, hol van, hová lett, mondja Rozália nagymamám, ám nem találtuk.

Az öreg rabbi megszólal, mondván, hogy az Örökkévaló, úgy látszik, testvéreim, elhagyta, remélhetően csak átmenetileg, az ember alkotta templomokat, és átköltözött a mennyei, spirituális templomba, amelyet nem emberi kéz teremtett. És vár bennünket, ugye, rabbi Lében, jegyzi meg nagymama, izgatottan vár bizonyára, mikor szállunk fel hozzá a mennyekbe. Megint lehurrogják. Na jó, mondja nagymama, hagyjuk a mennyeket, maradjunk a földön, tudják, mit sajnálok a legjobban, a kakasomat, hófehér kakas, vérvörös tarajjal, ha lenne kakas szépségverseny, az első díjat nyerné. Maga megbolondult, Berkiné, mondja a rabbi, és akik hallják, helyeselnek.

Telnek-múlnak a napok, az élelmünk hamar elfogy, vizünk sincs, sem inni, sem mosdani nem tudunk, hát próbálunk a cigányutcák köré sebtében felállított kerítésen át az éppen elhaladó járókelőktől kérni, hozzanak, megfizetjük. Ne ijedjenek meg, mondja a járókelőknek nagymama, nem kér mást, úgy éljen, csak egy kis vizet, és próbál mosolyogni. Alászolgája, ismételgeti, egy kis vizet talán lehetne, mert képzeljék, szomjas. Még mindig pofázol, még mindig kérsz valamit, a kurva anyád, jönnek az ilyen válaszok. Az én anyám egyáltalán nem volt kurva, mondja nagymama, rendes nő volt világéletében, és ő is szomjas, itt van velem. Akad persze, aki megszán bennünket, és hoz vizet, ha azonban a csendőrök észreveszik, elzavarják, megfenyegetik, a vizet meg elkobozzák.

Egyszer csak megjelenik a főszolgabíró, sovány, kopasz, kedélytelen férfi, magyaros öltözékben, bocskaiban, magához hívatja nagyapámat, Alfrédot, sajnálkozik, hogy ilyen körülmények között kell látnia, és ha Berki úr, ahogy nevezi, ki akar időnként menni történetesen a gettóból, ad arra engedélyt, és nyomban ki is állít egy pecsétes papírt. Ezután előszed egy csomó váltót és megkérdezi, Berki úr, hát mi lesz ezekkel a váltókkal? Alfréd merően a főszolgabíró arcába néz, és eltépi a váltókat. És mikor nagyapám az engedéllyel kimerészkedik megnézni a lepecsételt házát, amelybe nem mehet be, találkozik barátjával, vitéz Füli Gáspárral, aki erőszakkal bevonszolja abba a vendéglőbe, ahol a társaságával mulatozik, mulasson velük nagyapám is. Nagyapám magyarázza, nem maradhat, vissza kell térnie a gettóba, meg aztán mulatni sincs kedve. Vitéz Füli felhorgad, majd ő megmutatja ennek a mostani bandának, hogy te, Alfrédkám, a barátom vagy, te egy asztalnál fogsz mulatni velünk, egy asztalnál, és ha elkésnél a gettóból, majd én megvédelek, Alfrédkám. Nagyapámnak nincs kedve inni, nincs kedve enni sem, pedig éhes, és ehetne, amit akar, nincs kedve a cigánnyal húzatni, nincs kedve énekelni, az asztal sarkán kókadozik, bár igen jól esik neki, hogy a barátja most is barátként viselkedik. Vitéz Füli, már jól berúgva, szidja a kormányzót és gyáva bandáját, sőt még a németeket is meri ócsárolni. Alfréd nagyapám csillapítja, pisszeg Fülinek, Gazsikám te meg vagy őrülve, ilyesmiket nyíltan mondani és leülni egy olyannal, mint én, egy asztalhoz mostanság, hát neked elment az eszed, ha elárulja valaki, neked véged. De vitéz Füli csak hergeli magát, nem félek én se Istentől, se embertől, és te, Alfrédkám, a barátom vagy. És erőnek erejével leveszi a sárga csillagot nagyapám melléről, vissza se akarja adni, hiába magyarázza nagyapám, sárga csillag nélkül baja lesz. Hajnal felé tud csak elszabadulni, vissza a gettóba, de vitéz Füli meg a főszolgabíró, aki igen örül, hogy a váltók meg vannak semmisítve, igazolják, kimentik. 

Nemcsak víz nincs a gettóban, hanem főzési lehetőség sem, a városvezetés, bár kötelessége lenne a törvény szerint, nem állít fel konyhát, az erre szánt pénzen nyilván megosztozik szépen, elsősorban a polgármester és a csendőrparancsnok, jó évet zárhat mindkettő. Sőt vécét sem állítanak fel, sarkokban halmozódik a szar és a húgy. A levegő elviselhetetlen, fullasztó, hányingerkeltő, büdös, mintha egy zárt latrinában volnánk, vigyorognak is a csendőrök, hogy lám, a helyünkre kerültünk, büdös a büdösbe.

Úgy tekintettek ránk, Gyulus, mintha állatok lennénk, mondja nagymamám.