A nélkülem lepergett  évekbe továbbra is odaképzeltem magam, ábrándozva, hogyan is éltem volna.

Arra  jutottam képzeletemben, hogy a bécsi művészeti iskola, a Höhere Grafische Lehr- und Versuchsanstalt hallgatójaként sajátítom el a fényképész mesterséget, majd Münchentől Konstantinápolyig utazgatva készülök fel a pályámra. És aztán mindent megörökítek, mint képzeltem, parlamenti küzdelmeket,  felhőszakadást,  sportversenyeket, politikai megmozdulásokat és színházi előadásokat, sztrájkokat és kutyakiállítást, főurakat és híres művészeket, nincstelen koldusokat és a külvárosok munkásait, szántóvetőket, városokat, erdei tájakat, de apró eseményeket is, hangulatokat stb. Megalapítom a honi fényképészek klubját. Természetesen fotós lapokat is szerkesztek. Nagy gondot fordítok képeim csiszoltságára, kellemes, tetszetős voltára, ugyanakkor felkavaró hatására is. A saját szemszögemből, a magam egyéniségét bevetve, belső világomtól ösztönözve fényképezek. Angol és német kiadásban is megjelennek  az albumaim. Ismét és ismét útra kelek Európában, sőt Amerikába is eljutok, sokat élek Párizsban, főleg ősszel, nyáron viszont Cannes-ban, tavasszal Nizzában, télen Londonban fogadom a kuncsaftjaimat. Műtermeim fényűző eleganciával vannak berendezve, különleges gonddal, ízléssel. Fényképezőgépeim a legmodernebbek.

Berlinben telepedek le egy időre, mint elképzeltem, mintegy elmenekülve az itthoni parancsnokló, elnyomáson alapuló, szörnyű, maradi légkör elől, azt érezve, mintha az ország nem is vett volna tudomást a felvilágosodásról. És munkatársa leszek a híres Berliner Illustrierte Zeitungnak, az új német köztársaság és a világ vezető képeslapjának, és fürdök a felszabadult, kellemes, minden újdonságot magáénak  valló, hihetetlenül szabad, no és persze szabados légkörben.

Az egyik napon berontok a főszerkesztő szobájába, és mutatok egy sorozatot: egy második emeleti lakásban egy férfi megöl egy nőt, és az ölés minden mozzanata rajta van a képeken. Előadom a csodálkozó főszerkesztőnek, hogy valami sokadik érzéktől hajtva felmászok annak a háznak a tetejére, ahol a gyilkosság történik, és onnan, a tetőről veszem észre, véletlenül, egy nyitott ablakon  keresztül, a szörnyű esetet. Nem is száguldó, hanem magasba emelkedő, repülő fényképész vagy, mondja a főszerkesztő elismerően. Köszönöm, mondom, hogy felismerted. Az újságot elkapkodják ezek miatt a fotóim miatt. Hogy  repülő fényképész vagyok, elterjed rólam. Na, gyerekek, kérdezgetem, hol vannak a szárnyaim? Nevetés a válasz. Ebben maradunk. Máskor egy autóverseny hihetetlen sebességét ábrázolom, a gyorsaság kézzelfogható tárgyszerűségével, természetesen a versenyző szemszögéből. Te csalsz, laboratóriumban eszkábáltad össze, jegyzi meg a főszerkesztő. Hogyan gondolhatsz ilyet, mondom sértődötten, egyszerűen az autó oldalához szíjaztattam magam. Ennyire vagánynak nem lehet lenni, hüledezik a főszerkesztő. Elfelejted, hogy pesti vagyok, mondom.

Próbálom fényképezni a náci mozgalom kibontakozását is, mint elgondoltam fantáziámban, bejutni az összejöveteleikre, és lencsevégre kapni, de az lehetetlennek látszik. Így aztán meglesem vezéreiket az utcán, a kamerámra állencsét szerelve, azt az utcai járókelőkre irányítva, mintha őket fényképezném, miközben az igazi lencsével lekapom a nácikat. A lap példányszáma megemelkedik. Igen ám, de rám találnak és összevernek.

A Romanisches Caféban, Berlin művészkrémjének találkozóhelyén, miután így, összeverve térek be oda, a lapom főszerkesztője, akinek ez a kávéház a törzshelye, kijelenti, hagyjam egy kicsit a nácikat és menjek rá a transzvesztitákra. Hát megfogadom, és a képek nagy szenzációt keltenek. Ezek után női ruhába öltözötten jelenek meg abban a kávéházban, zajosan ünnepelnek.

Mikor hazajövök Budapestre, betérek a New York kávéházba, ahol sok az ismerősöm, egyik asztaltól vándorolok a másikig, élvezettel teszem, és beszámolok Berlinről, az ottani korlátlan szabad életről, amelyet össze sem lehet hasonlítani a budapesti korlátozottal.

Késő délután van, jó volna valami zene, mondom, például egy charleston.         

És dúdolni kezdem:  Oly jól csúszik ez a banánhéj, együtt csúszni ezen babám, kéj.  

Egyszer csak egy katonatiszt jelenik meg az asztalunknál, bemutatkozik, rám mutat, és felszólít, menjek át az asztalához. Átmegyek, miért ne. Charleston lépésekkel megyek át.

És közben dúdolom:  Oly jól csúszik ez a banánhéj, együtt csúszni ezen babám, kéj.

Több katonatiszt társaságában találom magam, ők már nem mutatkoznak be, hellyel sem kínálnak, hanem barátságtalanul, merően szemlélnek.  Ők ülnek, én állok.

Az a tiszt, aki ide hív, megkérdezi, ön felháborítóan viselkedik, ráadásul a híre megelőzte, ugye maga zsidó?

Nemet intek, és kijelentem, transzvesztita vagyok, és szeretem a charlestont, mondom.

És dúdolom továbbra is: Oly jól csúszik ez a banánhéj, együtt csúszni ezen babám, kéj.

Hagyja abba ezt az undorító, romlott , a magyar szellemtől idegen slágert, ripakodik rám az a tiszt, aki ide hívott, az ön helyében visszafogottabban viselkednék, magával komoly elszámolnivalónk van, ugyanis ön, ha nem is zsidó, de zsidóbérenc, sőt, saját bevallása szerint is nemileg eltévelyedett személy, igen, nemileg, és provokál ön, szemtelenül provokál, mint fényképész.

Hogy milyen a nemem, az a magánügyem, uraim, és ha nincs ellenükre, lefotóznám magukat, mint szerencsétlen, élő kövületeket, ha provokációnak veszik, ha nem.

A kurva anyád, mondja az egyik tiszt, aki eddig csendben volt.

Így beszélnek azzal, akit éppen ma a kormányzó úr fogadott, jelentem ki ezt a hazugságot.

Majd éppen téged fogadott a kegyelmes úr, mondja egy másik tiszt, egy ilyen szemetet, aki váltogatja a nemét, elárulva a magyarságot.

Ámde nem hagyom magam, mocorog bennem a kisördög, mert nem bírnám ki, ha nem mondanék olyasmit, ami ne keltene furcsa feltűnést, hát mit csináljak, ilyen vagyok, a fantáziámban mindenképpen. És előadom nekik, hogy igenis fogadott Horthy Miklós, kormányzó, ugyanis egy csomó képet csináltam róla, és ezért maga elé engedett, hogy bemutassam neki. És elmesélem a hazugságot, hogyan fogad a kormányzó.

A Várpalotában, Budán, közrefognak a kormányzó személyes őrei fegyveresen, és felkísérnek a fogadó szobába, amely barokk bútorokkal van berendezve, mesélem. Mosolytalanul fogad ugyan vitéz, nagybányai Horthy Miklós, de készségesen belelapoz az albumba, amely róla és családjáról szól. Általában tetszenek neki a képek, néhány képről meg is jegyzi, hogy ez igen, fényképész uram, ez valami. Az első számú kép, amely megnyeri tetszését, azon altengernagyi egyenruhában, fehér lován lovagol  a Vérmezőn; csak az aláírás nem tetszik neki, hogy lovastengerész, megkér, nyomatékosan, valami mást írjak ide. Mert ahelyett, hogy elismernék, ilyen országvezető nincs több, mint ő, fejti ki, hát csekélységét felhasználják gúnyolódásra. Értem, mondom, akkor majd más aláírást találok ki, például, hogy bár kormányzó, de király is lehetne. Ez már jobb, mondja, nem volna ellenére egy ilyen képaláírás, megmondja őszintén, de ez nem publikus, mármint, hogy ő olyan, mint egy király, egyáltalán nem, úgyhogy ilyet se írjak. Aztán igen elbűvöli az a kép, mesélem a katonatiszteknek képzeletemben, amelyen megnyitja az antiszemita világkongresszust, ugyanis ráismer magára, arisztokratikus és patriarchális, nem olyan, mint egy zsidó. De a legjobban az a képsorozat tetszik neki, mikor Békéscsabára érkezve, az autójából kitekintve, meglátja, hogy egy munkás nem veszi le láttára a sapkáját, erre megállítja a kocsit, az egész kocsisort, nem rest kiszállni, magához hívja azt az embert, és megfeddi, hogy őelőtte, aki kegyelmes úr, kötelező a sapkalevétel, sőt a kalaplevétel is. Egy munkásban is kell lenni erkölcsnek, mondja, igen, erkölcsnek. 

Ez a nemzetáruló csúfot űz belőlünk, jegyzi meg az egyik katonatiszt ott, a kávéházban.

De  nem hagyom magam, és mesélem tovább a fantáziálásom hazugságát, hogy, képzeljék tiszt urak, megkérdezem a kormányzótól, kegyelmes uram, nem tudom, olvasta-e, hogy ma már az emberi bőrre is lehet fényképezni, csak előtte meg kell mosni sós vízzel, majd gyönge salétromsavas ezüstoldattal kell bekenni, ez felbecsülhetetlen találmány, fontos és korszakalkotó. És, ha nem volna ellenére, kormányzó uram, mondom, a kormányzó úr arcbőrére fotóznék, no persze, előtte megmosnám sós vízzel, satöbbi, ez volna az első bőrre fényképezés a magyar hazában, és hát ki lehetne az első ebben, ha nem ön, kegyelmes uram. No nézd csak, ez igen, Boroczkó úr, jegyzi meg Horthy kormányzó, adom elő azoknak a tiszteknek, maga látom, hogy tudja, imádom a technikát, a műszaki dolgokat, minden ilyen újdonságot, ehhez van érzékem, az nem csalja meg az embert, mint ahogy megcsalja az úgymond társadalomnak nevezett valami  meg a művészet. És kitér néhány őt igen zavaró fejleményre. Nem ért egyet a párbaj elítélésével, hiszen egy úriember, aki bátor és lovagias, ad a becsületére, az ilyen nem lehet meg párbaj nélkül. Mérges, ha nem ismerik el, hogy tulajdonképpen úgy kell vezetni egy országot, mint egy cirkálót a tengeren. És kikéri magának, hogy operettállamnak nevezzék hazáját, mert nézzenek csak utána, hány énekes van a kormányában, operetténekes, hát egy se. És szégyelljék magukat azok a prolik, akik állandóan tüntetnének, ha tehetnék, pontosabban sétálnának, mert a tüntetés az csak sétálás, le és föl, munka helyett. No meg aztán, üzeni a kételkedőknek, igenis, ha visszavesszük a korábban hazánkhoz tartozó magyar területeket, azokat nem vehetik el már tőlünk, de nem ám. Ezeket fejtegeti. Majd felszólít, hát csináljon a bőrömre fotókat, Boroczkó úr, majd a legközelebbi találkozónkon rendelkezésére állok. Ezt mesélem azoknak a tiszteknek, képzeletemben.

Na, erre felugranak, és helybenhagynak.

Mikor magamhoz térek, csak azért is dúdolom: Oly jól csúszik ez a banánhéj, együtt csúszni ezen babám, kéj.

Persze a sebeim fájdalmától ordítani tudnék.

És azt is elképzeltem, hogyan reagáltak volna a szüleim, Menyhért és Barbara, meg a nagybátyáim, Dezső meg András, és hogyan reagált volna Gáspár nagyapám és Emília nagymamám a megverésemre, a sérüléseimre, és hogyan reagáltam volna jómagam.

Miért nincs a kezed ügyében, kérdezi fantáziámban Menyhért apám, a kamera mindig, Ckó? Nagyszerű képeket csinálhattál volna arról, ahogy helyben hagynak, és tudd meg, hogy jómagam megcsináltam volna.

Volna, volna apa, jegyzem meg, de a téma is bemozdult volna eléggé.

Könnyen előfordul az ilyesmi, a bemozdulás, mondja oktatóan apám, Menyhért, de, istenem, hát egy-egy gesztus, mozdulat  elmosódottabb lesz, annyi baj legyen, Ckó, csak életszerűbbé, valóságosabbá teszi a jelenetet, és ott a vér, ugye, mert a véred kicsordult a veréstől, az jól fest egy fotón.

Igazad van, apa, mondom elismerően, most az egyszer igazad van, főleg a vér, tehát a lényeg említésében.

És dúdolom: C’est si bon...

Ne  játszd már a jassz fickót, mondja András, a fiatalabb nagybátyám, a dzsessz imperialista műfaj.

Mindig vicsorogsz, András, mondom, engedd el már egy kicsit magad.

Mit vársz egy ilyentől, Ckó, jegyzi meg Dezső, az idősebb nagybátyám, lexikonokat árul részletre, és proli lett.

Haha, Dezső, a burzsoá hülye fejed gondolatai szépen meghülyítenek téged, jelenti ki  András.

Miről beszéltek, kérdezi anyám, Barbara, nem értem, hiszen Ckót nagyon helybenhagyták, maradandó nyomokat hagyott az egyetlen fiamon minden sebe, szinte hallom a kínoktól zenélni, szomorúan, fájdalmasan  zenélni ezeket a sebeket, mintha a zongorám szólalt volna meg disszonánsan, ti meg csak úgy érzéketlenül viszonyultok ehhez.

C’est si bon, dúdolom.

Le kellett volna fényképezni Ckó testét rögtön, mondja Gáspár nagyapám, dokumentálni a sebeit, sebhelyeit, ahogy magam tettem volna, látleletet venni és feljelentést tenni.

Nagyon földhözragadtak vagytok, jelenti ki nagymamám, Emília, mert  az értelmezés a lényeg, és ami Ckóval, unokámmal történt, azt csak úgy lehet értelmezni, hogy a söpredék uralkodik, és ezt kéne ábrázolni a fotókon.

Söpredék, akkor már értem, miért néznek rám egy ideje oly furcsán itt-ott, sóhajt Barbara, hát a söpredék bámul így.

C’est si bon, dúdolom.

Térjünk vissza a témánkhoz, mondja Emília, tudjátok meg, hogy akkor, mikor  Ckót helybenhagyták ezek az utolsó kapcabetyárok, egy röntgenfénnyel átvilágított leveli békát fényképeztem éppen, ha jól emlékszem, és, ha akarjátok tudni, egy béka is lehet transzvesztita.

Megkérdezem, és, nagymama, náci is vagy bolsi is lehet egy ilyen transzvesztita béka?

A béka kedves kis állat, Ckó, legyen akár transzvesztita is, így aztán elképzelhetetlen, hogy  egy béka náci, illetve bolsi legyen, jegyzi meg Emília.

Igazán elmondhattad volna a kormányzónak, annak az operett jelmezbe öltözött fickónak, mondja apám, Menyhért, hogy az arcképével ellátott bélyegeken úgy fest, mint aki tökéletesen impotens, és felajánlhattad volna, hogy a mi fényképész familiánk olyan portrékat csinálna róla, amelyről sugározna, hogy bizony ő még javában potens.

Igazad van, apa, mint mindig, mondom, majd a legközelebbi találkozónkon felajánlom neki, bár kételkedem abban, hogy hiteles lehet-e egy ilyen kormányzóról készült potens kép.

És csak dúdolom a banánhéjt meg a  C’est si bon-t.

Így képzelődtem.