Napok múlva egyszer csak megjelenik nagyszüleim kutyája, a Bogár, a gettó kerítésénél, egy gyönyörű, fehér komondor, lefogyva, éhesen, de boldogan, hogy megtalált bennünket, elszökve attól a családtól, ahová nagyapám adta. Kandikál befelé a kerítésen, keresi nagymamámat, nagyapámat. Mikor nagymama meglátja, odarohan, suttogja a nevét, és megsimogatja a kerítésen átnyúlva. Mondja neki, egyem meg a pofádat, Bogár. A kutya dörgölőzik nagymama kezéhez, és sír, igen, sír. Lám, a Bogár szán bennünket, mondja nagymama meghatottan, példát vehetne Bogárról a legjobb keresztény barátnőm, aki, mint meséli nagymama, elbúcsúzván nagymamától, kérte vissza az ajándékait, melyeket az évek során adott, bár azért kissé zavartan kérte. Kérdezte nagymama, hogy-hogy, miért kéred? A barátnő hallgatott, néma csend keletkezett köztük. Mi az, kérdezte nagymama, a szádra ültek? A barátnő arca, miközben se szó, se beszéd otthagyta nagymamát, hideg kárörömöt tükrözött. Szóval megtalál bennünket a Bogár, és nagymama mondja neki, Bogár, ha istent ismersz, hozzál vizet, és ad a kutyának egy vékony palackot, ebben loptak be nekik vizet a minap. Bogár a szájába veszi a nyakánál, és nemsokára megjelenik a palackkal, amely tele van vízzel. Akkor azt mondja neki nagymama, Bogár, ha élve akarsz látni bennünket még, hozzál ennivalót. És hoz, másnap hoz, hoz a hátára felszerelt kis tartóban, hogy ki szerelte fel rá, és ki adta hozzá  az alkalmas edényt, bele meg az ételt, nem lehetett tudni. És azontúl minden nap hoz ételt a Bogár, a Jóisten legnagyobb meglepetésére, mint nagymama megjegyzi, hoz húst, krumplit, főzeléket, még savanyúságot is; nyilván nem kóser az. Dédszüleim nem is akarnak hozzányúlni, ámde  nagymamám hívja a metszőt, állapítsa meg, kóser-e vagy sem, a metsző elkéri a felét, és kijelenti, miközben már habzsolja is, kóser ez a javából, de még mennyire. Na ugye, mondja nagymama a  szüleinek, kik aztán, kénytelen-kelletlen, esznek belőle, ha öklendeznek is. Pár nap múlva a csendőrök észreveszik, mit csinál a Bogár, és egyszerűen lelövik, azt ordítva, így jár minden piszkos zsidrákbérenc kutya, főleg ha magyar fajta, mert az ilyen hazaáruló kutya. Jól tudnak célozni, uraim, ez igen, mondja Rozália a csendőröknek, férfi teljesítmény. Hát kap akkora pofonokat, hogy két alsó szemfoga kiesik.

Te, Gyulus, sírtál, meséli nagymamám, mindig sírdogáltál, és nem voltál hajlandó sem pisilni, sem kakálni, csak a nadrágodba.

Anyám, Ilona kiborulóban van, Szeréna, dédnagymamám, bár alig bír már beszélni, nyugtatgatja, Rozália nagymamám meg ösztökéli, tartsa magát, feladatai vannak körülöttem, és azt mondja anyámnak, ha itt volna az a kosztümöd, Ilona, tudod, az a helyes kis galambszürke, azzal a kék zsabós fehér blúzzal, most divatbemutatót tarthatnál, hogy lám, ilyen a legújabb gettódivat. Nevetnek. Még tudnak nevetni, ha hihető, ha nem. Ignác dédnagyapám és Alfréd nagyapám, a tekintélyesebbnek számító férfiakkal terveket sző, hogyan szerezzenek vizet és élelmet. Nagymama állandóan az ikertestvérének látszó Valival beszélget elmélyülten. Anyám meg levelet fogalmaz apámnak, akiről semmi hír sincs, hogy él-e, hal-e a munkaszolgálatban.

Amikor kissé megnyugodtál, Gyulus, a hasonló korú gyerekekkel futkároztál, meséli nagymamám.

Belátogat a polgármester, aki dagadt, vereslő fejű, átható szagot árasztó, és a csendőrparancsnok, egy szikár, kedvetlen alezredes. A polgármester szónokol, hogy lám, milyen jó dolgot biztosít nekik, zsidrákoknak, hisz egymás közt, közösségben lehetnek, különben nevezhetné új helyüket egy számukra létesített szanatóriumnak is, annyiba is került a magyar népnek, mint egy szanatórium, ha nem többe, legyenek szívesek értékelni. A csendőrparancsnok meg kijelenti, hogy a város lakói felkoncolnák őket, ha nincs ez a gettó, mondjanak hát köszönetet az elkülönítésükért, ami nem más ugye, mint egy szervezett védelem, ám persze csak addig tart, amíg megbecsülik magukat, viszont ebben nem bízhat, hisz a zsidrákoknak fogalmuk sincs semmiféle becsületről.

Ignác dédnagyapám hirtelen felszólal, kikérve magának ezt az aljas beszédet. Azonnal véresre verik a csendőrök, eszméletlenül hever mellettünk, és nekünk tehetetlenül kell néznünk. Nagymama kijelenti, öljük le ezeket a kakastollasokat, amíg nem késő.

Te, Gyulus, sokszor sikítoztál, meséli nagymamám, és mindig vacogtál valahogy, és bújtál anyádhoz, bújtál hozzám, még Szeréna dédnagymamádhoz is bújtál, és továbbra is bepisiltél, és abban a pisis gatyában és nadrágban kellett  maradnod, nem volt másik, felfáztál, és még többet pisiltél be. 

A csendőrök elveszik azokat a vagyontárgyakat is, amelyeket mindeddig még sikerült megmenteni, és a legegyszerűbben sikerült, például viselte a gazdája, ámde most már kiveszik a fülbevalót a fülből, ha nehezen menne, egyszerűen kiszakítják, a fülcimpa véresen, szakadtan lóg; a nyakból a nyakláncot leveszik vagy letépik, az órát a csuklóról szintén, a jegygyűrűt is lehúzzák az ujjról. És vallatnak, gyerünk megmondani, mi hová van eldugva, és odaadni, és aki nem ad oda semmit, mert már nincs mit, azt félig agyonverik, vagy teljesen, hiába magyarázza, nincs neki, mindentől megfosztatott. Maguknak már, ismételgetik a csendőrök, úgysem lesz szükségük semmire. Ezt mondja az a csendőr is, egy dagadtképű, igen izmos, aki magához veszi nagymama kézitáskáját, egyenesen a karjáról, benne egypár maradék pengővel és a családi fényképalbummal. Mondja neki nagymama, főtörzsőrmester úr, ne tévedjen már az istenért, abban az albumban nem az ön családja van megörökítve. Kuss, ordít a csendőr, neked már felesleges ez a táska, felesleges a család, felesleges az album is, és az albumot, nagymama szeme láttára, meggyújtja.

Azt mondtam annak a gyilkosnak, Gyulus, hogy ha tudtam volna, milyen szépen lángol, magam égettem volna el, meséli nagymama.

Már képtelenek uralkodni magukon, képtelenek mind anyám, mind nagyszüleim, mind dédszüleim, veszekszenek egymással csúnyán, undorítón, egymás fejéhez vágnak mindent, minden rondaságot, ami eszükbe jut. A csendőr élvezi. Leginkább azonban némán, magukba roskadva ülnek, illetve eszelősként járkálnak fel-alá.  Ezt kevésbé élvezi a csendőr. Járkálnak, ahol egy kis ösvény támad a földön kupacban heverők között, ott járkálnak, a rengeteg megnyomorított ember között, járkálnak, és ahogy nagymama kifejezi, mint a megveszekedettek járkálnak.

A csendőrparancsnok, miközben lovagló ostorának nyelével elégedetten veregeti csizmáját, kijelenti, hogy mennyivel szebb, méltóságteljesebb az olyanok nélkül a város, mint mi, megtisztulva tőlünk, fertőző testektől, lelkektől, szellemtől. Nagymama nem bír magával, és odamondja, hogy alezredes úr, Kossuth nem így vélekedett, hanem a mifélénk egyenjogúsítása mellett tört lándzsát, mikor városunk, Sátoraljaújhely követeként kezdte meg politikai pályafutását. Kuss, ordít rá a csendőrparancsnok, te, ribanc, mi közöd neked Újhelyhez meg Kossuthhoz, te, féreg, nem veheted szádra egyik nevét sem. Ököllel nagymama arcába vág, akkor kiesik nagymamának két felső szemfoga is.

Az egyik napon, úgy június elején, rekkenő hőségben, berontanak a csendőrök, ordítanak, korbácsolnak, kikergetnek bennünket, ötös sorokba állítva, üvöltözve, hogy gyerünk, gyerünk kifelé, gyerünk, üvöltik, de gyorsan, idő nincs. Szeréna dédnagymamám éppen az éjjel lehelte ki a lelkét, kiszáradt, egyszerűen kiszáradt, Ignác dédnagyapám ráborul a holttestére, tulajdonképpen ráfekszik, erőszakkal kell lefejteni. De nem sír, érdekes, és egyikük sem sír, sem anyám, sem nagymamám, sem nagypapám, hamar bekövetkezik, hogy nem tudnak sírni. Nagymama felveti a csendőrosztag vastagnyakú, kopasz, testes parancsnokának, hogy el kéne temetni anyját. Az ráförmed, mit ki nem talál maga, nem olyan világot élünk, hogyan is képzeli, csodálkozom magán, Brüllné, maga intelligens asszony. Hát éppen ezért mondom, százados úr, mondja nagymama, hogy el kéne temetni, intelligenciából mondom. Nagy pofont kap, felreped az ajka. Dédnagymamám holttestét, a többivel együtt, mert több halott is van, temetetlenül kell hagynunk, legalábbis nem mi temethetjük el.

És megint elveszik csomagjaink egy részét, pedig az már szinte semmi, már sokadszorra fosztanak meg bennünket mindentől. És kergetnek, kergetnek minket, kergetnek végig Újhelyen keresztül.

Anyám és jómagam egyszer csak eltűntünk, meséli nagymamám, eltűntünk a szeme elől, meg  Alfréd nagyapám és Ignác dédapám szeme elől, a szemük elől, meg apám szülei, Künsztler nagyszüleim hasonlóképpen eltűntek, hát kérdezgeti is nagymama a csendőröktől, hol a lánya, hol az unokája, hol vannak Künsztlerék, kérdezgeti, de a csendőrök csak röhögnek, és azontúl nagymamának fogalma sincs, mi történt lányával, Ilonával, és unokájával, velem, sem arról, mi történt apai nagyszüleimmel.

Csak fátyolosan látja nagymama az utat, amelyen futtatják, mint egy kutyát. Futnak, elesnek az ütlegektől, feltápászkodnak, és futnak tovább, megint elesnek az ütlegektől. Felrémlik az utcán nagymamának sok arc, közömbös, vagy ujjongó, esetleg komor arcok, ám senki sem tesz egyetlen, őt, őket védő mozdulatot véletlenül sem, senki. Kiderül, hogy a vasútállomás a cél, a csendőrök oda hajtják őket, ahol németek, vagyis a Shutztaffel egy alakulata, amit csak két nagy s-betűvel szoktak jelezni, vár rájuk, és marhavagonokba kergetik fel őket, egy vagonba ötvenüket, nyolcvanukat is, tényleg mint az állatokat, ordítozva, korbácsolva. Korbácsolják, aki nem képes felmászni, mert öreg, mert beteg, mert legyengült, vagy gyereket cipel, azt véresre korbácsolják, vagy ha nem mozog elég gyorsan. Ignác dédapám, aki egészséges öregemberből már mozgásképtelen vénséggé vált, nem hajlandó fellépni a vagonba, hiába noszogatja Rozália és Alfréd, hiába győzködik, nem hajlandó, ő marhavagonba nem, ő ember tudniillik. Felemeli hangját, hadonászik, kiabálván, hogy utolsó gazemberek, gyilkosok, az Örökkévaló figyel benneteket. A csendőrök és a Shutztaffel emberek puskái szegeződnek rá, lövedékek hatolnak belé. Nagymama ráborul az apja, a dédapám tetemére. Majd feltápászkodik és odalép a csendőrosztag parancsnokához, mondván, képzelje, százados úr, az asztal körül kergettek engem, hogy apámat eltemessem, annál is inkább, mivel anyámat nem temethettem el, hát szóljon hozzá. Korbácsütéseket kap, kiterül apja holtteste mellé.

Van sírja dédszüleidnek, Gyulus, hát hiszen tudod, mondja nagymamám, állítottunk nekik, csak nincs benne semmi, senki.

Bezárul a vagon ajtaja, a marhaszaros vagoné, préselődnek szardíniaként egymáshoz, akár egy konzervdobozban, vagy még annál is zsúfoltabban. Ők, Berkiék igyekszenek Sternék, a barátaik mellé kerülni, azok is igyekeznek melléjük. Aludni szeretne, mindig csak aludni, jegyzi meg Stern Vali, a nagymamához teljesen hasonló Vali, és csak aludni, ne tudjon semmiről, ne érezzen semmit. Nagymama azt mondja, hogy neki viszont egy kis testmozgásra fáj a foga;  tudod, Vali,  a sport állítólag  életerő, egészség. Van bilijük, szerencsére, pisilni abba pisilnek, és a többiek feje fölött, az apró kis ablakon öntik ki. Nagydolgozni vödrökbe kell, hát ugye milyen gyönyörű, mondja nagymama, úgy mindenki előtt nagydolgozni, ízlésesen, tapintatos finomsággal a vödör felett. Fokozatosan foszladozik a szégyenérzetük, lassan oda lesz, együtt az öntudatukkal, bár él még bennük egy kicsi, és élne tovább is, meséli nagymama, ha élhetne. Alig van víz és étel, de nagymama azt a kis ételt sem bírja már megenni, kiveti a gyomra, viszont kiinná, Alfréd nagyapámmal együtt, a tenger vizét. Ám inni tulajdonképpen nincs mit. Mosdani meg lehetetlen, és talán szerencsére, mert a piszkos mosdóvizet is meginnák; hát a tetű és a szar, ahogy Rozália kifejezi, egyre jobban megeszi őket. Az a bűz jellemezhetetlen, soha nem megy ki az orrból. Levegő után kapkodnak, hisz levegő sincs, elszívják egymás elől. A nyári hőség  bénító abban a zsúfolt, zárt térben, és mivel nincs mit kiizzadni, hát ájuldoznak. Egy öreg néni, igen kedves néni, nagymamába kapaszkodik, mondani akar valamit, de már nem tud, nagymama mellé zuhan le a földre, holtan. Mindig csak innának, állandóan innának, sokkal többet, mint rendesen, vad szomjúság kínozza őket, és csak a víz megszerzése, ami lehetetlen, foglalkoztat mindenkit. Tudod-e Vali, mi az igazi szomjúság, kérdezi nagymama az ikertestvérének látszó Valitól, és válaszol is, hát az, mikor úgy érzed, hogy meg tudnád ölni egy kis vízért, akit szeretsz, és képzeld, én meg tudnálak téged, Vali, ölni, mit szólsz. De jó, hogy szeretsz, mondja Vali, és mosolyog. Halad a szerelvény, a napok összefolynak. Jajgatnak, bűzlenek, oszladoznak. Együtt utaznak élők, fél-élők, haldoklók és halottak. Egyszer csak azt ordítják nekik, megérkeztek. Kérdezi Vali, élsz még Rozália? Élek, Valikám, válaszolja Rozália, miért, tudsz jobbat? Lehet, hogy tudok, Rozália, válaszolja Vali.