Berkovits György blogja

2017.máj.12.
Írta: Berkovits György Szólj hozzá!

Kiből mi bújt elő az új korszakban?

Az új korszakban sokszor kellett megdöbbennünk, látva, tapasztalva, hogy kiből mi bújt ki, ki mivé lett, kinek milyen az igazi természete és felfogása, mert a múlt rendszerben ez nemigen derülhetett ki, mindenki félt attól, nehogy kiderüljön, milyen is ő valójában, mit is képvisel ő igazán.

A régi asztaltársaságunk tagjaival évtizedek óta együtt ültünk kéthetenként az Astoria kávéházban, a barátaimon, Sikk Lacin, Rozsossy Petin, Egger Sanyin és Gyáli Palin kívül Szeghy Boldizsár divattervezővel, James bácsival, a meglehetősen koros, magánórákat adó angoltanárral, akinek nem is tudtuk a vezetéknevét, és Szerb N. Miklós karikaturistával. Miután a régi rendszer megdőlt, és létrejött az új, tehát amikor a változások után először jöttünk össze, hát megdöbbentünk, mert Szeghy Boldizsár olyan feltűnő vonulást produkált, amilyet sosem tapasztaltunk, és olyan ruházatban, amilyenben sosem láttuk. Fehér, testére szabott öltönyt viselt, fekete inget, piros nyakkendőt, fekete csizmát és fekete kalapot. Vonult, hóna alatt a divatterveivel, és amint helyet foglalt, máris elmagyarázta, hogy az a figura, amilyen ő is, most hirtelen a társadalom gyújtópontjába került, manapság oda került, mert korábban, egy olyan balkáni közegben, mint a mi országunk még nemrégiben volt, félre volt nyomva, ő, a jobb sorsra érdemes.

Most már vállalhatom, mondta, hogy a test becsomagolásának nagy tudora vagyok, egyúttal fővárosunk csodája is, aki mind polgárnak, mind ellenpolgárnak is nevezheti magát.

Nocsak, mondtam.

James bácsi meg, szokásához híven, sok asztalhoz odaköszönt, de most olyan színészkedően tette, amit soha nem csinált, és mintha dicsfénnyel övezett figuraként, ritkaságértékű valakiként lépett volna fel. Bár az korábban is kiderült róla, hogy bohém öregúr. És elcsodálkoztunk, mert örökifjúra maszkírozta magát, a legdivatosabb cuccokat viselte, melyek kissé komikusan festettek rajta, és még egy fekete parókát is tett kopasz fejére.

Állandóan fel vagyok dobva, fiúkák, mondta, hangulatom mindig ragyogó, egy idő óta ragyogó. Megkérdezte saját magától, és ugyan miért? Ugye nem tudjátok. Hát mert nyilvánosan mutatkozhatom a szeretőimmel, akik szintén fiúkák, hozzátok hasonlóan. Nevetett.

Jé, mondta Rozsossy Peti.

És Szerb N. Miklós, bár továbbra is ágrólszakadt másnapossággal hurcolta kenyérzsákszerű vászontáskáját, de most már nem vizslatott ide-oda kiéhezetten, mint régen, hanem heherészve újságolta, milyen jól keres a régi rendszert gúnyoló karikatúráival, és elvehette feleségül a barátnőjét, akivel még előzőleg tett egy próbát, hogy alkalmas-e törvényes párjának, egy költőnővel, fekete hajú, nagy mellű, izgató csajjal, mesélte így. A próba abból állt, hogy bemutatta az új költészet gurujának, aki azelőtt el volt zárva a közönségtől, elvitte hozzá, a csengetésre a guru pizsamafelsőben, holott már délidő volt, és meztelen altesttel jelent meg a küszöbön, herezacskói a térdét verték, angyali mosollyal üdvözölte őket, és a költőnő nevetett, és azt mondta, ez igen, ez fogadtatás, aztán elbeszélgettek ők ketten az akusztikus költészetről meg arról, hogy a guru üvegkoncerteket rendez otthonában, és verseinek ritmusa eleve a szív dobbanásának ritmusát utánozza, amikor pedig alkot, igénybe veszi a stopperórát meg a saját szívveréséről készült EKG-felvétel grafikonját, így sajátos szerkezetet hoz létre, és mindezenközben vakargatta a heréjét. A barátnőmet ez nem zavarta, mondta Szerb N. Miklós, hát alkalmas feleségnek, gondoltam, és esküvőt tartottunk.

Csodálatos, mondta Egger.

A barátaim meg jómagam kapucsínót rendeltünk, mint mindig, Szeghy Boldizsár ellenben martinit rendelt, James bácsi whiskyt, Szerb N. Miklós sört, de többször is egymás után. És a beszélgetésünk is egészen megváltozott, a dumájukkal, megvallom őszintén, bennünket is áthangoltak.

Amikor pelyhedzik a nyárfa, mérget vehettek rá, gyerekek, hogy vége a télnek, ugye látjátok, mondta James bácsi, és kimutatott a Kossuth Lajos utcára, ahol egyáltalán nem voltak nyárfák, de semmilyen fa sem, és azt mondta Sikk Lacinak, erről, a nyárfákról csinálj filmet, kisfiú.

Megfontolandó, mondta Sikk Laci, jó ötlet, mert ahogy tudom, még egyetlen film főszereplője sem volt nyárfa.

Sztrazsan pizs ull, kisfiam, mondta James bácsi röhögve. Remélem tudjátok, fiúkák, ki vagyok, hát ha nem, akkor elmondom, mert korábban titkolnom kellett. Tehát atyja vagyok az undergroundoknak, a perverzeknek, a hivatásos naplopóknak, az alkoholistáknak, a nimfomániásoknak, a melegeknek, a csellengőknek-lézengőknek, a szektás hívőknek, a mindenben kételkedőknek, az intellektuel cigányoknak, a Dávid-csillagot feltűnően viselő zsidóknak, az avantgárd dzsessz-zenészeknek, a serdülő útkeresőknek, hát nem könnyű éldegélni nekem ezen a még mindig vidékies és keleties Pesten.

Ez igen, James bácsi, mondtam, egy felvilágosult fej vagy, és most olvastam, hogy a felvilágosodás az ember kilábalása a maga okozta kiskorúságából, tehát nem volnál már kiskorú, gratulálok.

Éljen, James bácsi, aki igen nagykorú, mondta Gyáli.

Röhögtünk.

Hű, milyen nászéjszakát tartottunk, fiúk, mondta Szerb N. Miklós, azt a költő gurut is bevettük, óriási ivarzsúrt hoztunk össze hárman.

Rozsossy megkérdezte, és ki vállalja majd a gyereket?

Hát akinek kedve lesz hozzá, válaszolta Szerb N.

Veszélyesen kell élni, veszélyesen, mondta Szeghy Boldizsár, én így élek, mert, képzeljétek, mindenki megbámul, sokan leszólítanak, csajok ugye, általában szőke nagymellűek, ez azért veszélyes is lehet, hát mérlegeltem, hogy esetleg ne kérjek-e rendőri védelmet, de meggondoltam, maradjon a veszély.

Hát igen, a szőke nagymellűeknél nincs veszélyesebb, mondta Gyáli, van bennük valami kriminális.

Well, fiúk, mondta James bácsi röhögve, az őrgróf zavarában a körmeit vizsgálja, különben sztrazsan pizs ull.     

Rozsossy Peti megkérdezte, az mit jelent, James bácsi, talán csak nem nyárfaerdőt szlávul?

Zakopánye piscse, mondta James bácsi még hangosabban röhögve, majd kijelentette, röhög a vakbelem, és megkérdezte Rozsossytól, mit kell csinálni egy röhögő vakbéllel, doktor kisfiú?

Megtanítani sírni, mondta Rozsossy.

És James bácsi megkérdezte Egger Sanyitól, kisfiú, történész úr, most hogy eltakarodtak a ruszkik, hát mikor jönnek be az amcsik, erről mit tudsz?

Arra gondolok, mondta Egger komolykodva, hogy te, James bácsi, jól beszélsz angolul, úgyhogy megértenék, ha te hívnád be őket.

Tell Me About It, mondta James bácsi, hogy mik vannak.

Majd hozzám fordult, csinálj rólam egy fényképsorozatot, Tamáskám, illetve Ckó, ahogy szeretkezem a legkedvesebb fiúkámmal, és írd alá vagy fölé, hogy James bácsi megtalálta önmagát. Nevetett.

A zenebohócok harsonával fújják a vizet, mondtam.

Csaknem minden asztalnál ültek, és rengeteg felcicomázott nőt láttunk.

Ennyi punci egy rakáson, mondta a divattervező, Szeghy Boldizsár, és milyen ízléstelenül öltöznek, úgy látszik, kevés idő telt még el a változás óta, egyik csajon sem látszik, hogy ellátogatott volna Párizsba, és az én kreációimat sem viselik, pedig ha azokba csomagolnák magukat, máris úgy éreznék, mintha állandóan meg lennének hágva.

Állítólag ezek a nők, akik szünet nélkül érzik a meghágásukat, voltak azok, mondtam, akik arra biztatták a meghágóikat, ahogy hallottam, hogy legyenek férfiak, nemcsak a meghágásban, hanem a diktatúra megdöntésében is.

Erről majd készítek egy pornókarikatúrát, mondta Szerb N.

Látjátok azt a figurát, kérdezte James bácsi, és rámutatott egy őszes, igen elegáns férfira, aki feltűnő kalapot viselt, hát az igazi varázsló, férfi és nő egyszerre.

Ilyen van, kérdezte Gyáli, persze az orvosi könyvekben van, no de igazából Pesten?

Fiú, ráz a röhögés, mondta Szerb N., különben Budán van.

Vitatkoznék, mondtam, szerintem Pestre költöztek az ilyenek, és éppen Budáról.

Az őrgróf zavarában a körmeit vizsgálja, mondta James bácsi, de hát, fiúkák, hol vannak a pipik, akikkel jártok?

Én a feleségemmel járok, mondta Egger Sanyi, de most nem jött velem, mert tart attól, hogy udvarolni akarsz neki, James bácsi.

Haha, hát megismétlem, hogy Tell Me About It, mondta James bácsi vidoran.

Jómagam a fiammal járok, és ide-oda, mondta Sikk Laci, de már kamaszodik, és nem mertem elhozni, mert megbírálná divattervezőnk ruházatát, és kijelentené, biztosan öngyilkosságra készül.

Eszem ágában sincs, és éppen most, hogy az lehetek, aki vagyok, öngyilkosnak lenni, mondta Szeghy Boldizsár.

Hirtelen megkérdeztem, Szeghy úr, James bácsi, Szerb N. úr, hát tényleg, hogyhogy még nem akartatok öngyilkosok lenni?

Nem teszünk neked, Ckó, szívességet, mondta Szerb N. Miklós.

Pedig a szívesség emberi tulajdonság, mondta Gyáli.

Hallgassuk a tavasz muzsikáját, mondta Sikk.

Rozsossy megkérdezte, van mágikus erő?

Nem kapott rá választ, elmerülten néztünk el egymás mellett.

Mikor James bácsi, Szeghy Boldizsár és Szerb N. Miklós felállt az asztalunktól, és eltávoztak, azt mondtam, na hála istennek.

Ez a Szerb N. egy mucsai bérrajzoló lett, és sejtem, hogy semmi másra nem alkalmas, csak maszturbálni, mondta Sikk.

A James bácsinak nevezett alak, egy magyar kretén, mondta Egger.

A szegény Szeghy meg egy divatmajom, ergo divatállat, mondta Gyáli, vajon ha kibontanák módi formájából, mit találhatnának félműveltségen, tenyérbe mászó enerváltságon, sznobos romlottságon kívül.

          Rozsossy megkérdezte, no és, magunkat hogyan értékeljük?

Nem néztünk egymásra.

Dúdoltam egy régebbi dalt: Everybody’s Got Something to Hide Except Me and My Monkey.

Odaült hozzánk Szakács Gáspár, aki egy nyugati bank itteni leánybankjánál volt valamilyen vezető, különben izompacsirta, és aki az expanderét mindenhová magával vitte, barátjával a nagy hasat növesztett Lombár Lajossal, egy nemrég alapított nagykereskedő cég tulajdonosával. A korábbi években visszafogottan, elég szótlanul viselkedtek, de most, csodálkozásunkra, megeredt a szavuk, produkálni akarták magukat. Lombár Szakácshoz fordult, és azt mondta, milyen jó, Gáspár, hogy állandóan tanulmányozzuk a nemiségről szóló demokratikus, hangsúlyozom, demokratikus elméleteket, legalább begerjedhet az ember, hogyan szoktad levezetni?; komolykodva válaszolta Szakács, miközben majd kipukkant a röhögéstől, hogy tanulmányozni fogom a szabadpiac bankokra alkalmazható elméletét, Lajos, az megteszi a hatását; ejnye, csak nem, hát kokettálsz a liberálisokkal, ez igen, no és aztán, Gáspár?; aztán lebonyolítok egy randit, de nem dugom meg a csajt, hatott rám a feminizmus, Lajos, csak nem fogok dugni a dugásért, inkább küzdök azért, hogy a nők dugjanak meg engem; ezzel mélységesen egyetértek, és elárulom, hogy a saját cégemnél már bevezettem a jogállamban olyannyira honos egyenlő esélyeket, de én a szexben vezettem be, mondta Lombár, vagyis én már elértem, hogy a csajok megdughatnak engem, na de utána, Gáspár, miután a csajok megdugtak bennünket, mit kell csinálnunk?; utána azon kell elmélkednünk, Lajos, miért is nem születtünk hímnősnek, tudniillik hímnősként bontakozhatna ki igazán az egyén szabad választása, mert választhatná saját magát is; mire Lombár felvetette, annak ellenére, hogy nem vagy hímnős, Gáspár, azért befejezhetnéd a napot egy kis maszturbálással, és mivel a magánszférádban csinálnád, ami szent, hát abban nem korlátozhat senki, nem gondolod?; jó ötlet, Lajos, mondta Szakács, úgysem elégít ki már a kúrás, mert csak más kétszemközt, mint négyszemközt, különben is ilyenkor az egyéniség szabadságán van a hangsúly. És röhögtek, nem is akarták abbahagyni.

A történelmi kutatások közé be kéne venni, hogyan kell üzekedni a liberalizmus kibontakozása idején, mondta Egger.

Dokumentálni kéne az utókornak, hogyan és mint dugják meg a csajok a férfiakat egy jogállamban, filmen érvényesülne, mondta Sikk.

És felvetődik a kérdés, miképpen lehetne, orvosi beavatkozással, hímnős egyedeket előállítani, az volna igazán az egyenlő esélyteremtés, mondta Rozsossy.

Ha írnék egy cikket az önkielégítésről, maszturbálás helyett onanizálást írnék, az politikailag korrektebb, mondta Gyáli.

Szeretnék fotósorozatot készíteni rólatok, Gáspár és Lajos, ahogy az egyéniségeteket a nagy-nagy szabadságban kibontakoztatjátok a maszturbálás, illetve az onanizálás terén, mondtam.

Lombár és Szakács vígan, ugyanakkor pimaszul nézett ránk, és gyorsan otthagytak bennünket.

Úgy hírlik erről a Lombárról, mondta Gyáli, hogy nagy áfa-visszaigénylő. És panaszolta valakinek, hogy fél a börtöntől, mondta Rozsossy.

Szakács meg rengeteg részvényt hamisított állítólag, a bankja részvényeit, mondta Sikk.

Állandóan a bíróságra jár, mint véletlenül megtudtam, mondta Egger.

Impotens mindkettő, úgy éljek, holott potensnek adják ki magukat, mondtam.

 

 

 

Most már belülálló szerettem volna lenni

Nem akartam többé változni, dehogyis. Hanem azt vártam, változzon meg helyettem az ország, miután a diktatúra megdőlt. Kívülálló voltom most már idegesített, úgymond belülálló szerettem volna lenni.

Meg is tehettem az első lépést a belülállás felé, mivel kiállíthattam, hosszú évek után először, és nagy sikert arattam a pártállamban elmarasztalt képeimmel, a kritika is jól fogadta.

Beadtam az iparengedély-kérelmemet, hogy nyithassak üzletet, műtermet, műhelyt, galériát, ahogy tetszik, végre a saját nevemen, amit a régi rendszerben megtagadtak tőlem. Amíg az engedélyre vártam, a képeimmel házaltam lapoknál, és kijártam az Ecseri bolhapiacra, még mindig, az úgymond régiesített fotóimat eladni.

Nyüzsgött az élet az új Boroczkó-műteremben, megnyitásának napján, a Király utca, amely visszakapta a régi nevét, belső szakaszán, roppantul izgultam, mit szólnak majd üzletemhez a barátaim, közelebbi ismerőseim és néhány fotóskollégám. Teljesült tehát a vágyam, hogy műtermet nyissak a magam nevén, és nagyobbat, mint az apámé volt, technikailag jobban felszereltet, korszerűbb fotóapparátussal, egy Plaubel Peco Profiával, modern fotólámpákkal, örökvillanó berendezéssel, és mindenképpen nagyvonalú miliőben. Láttam, elismerően nézegetik az általam fogadószobának nevezett, utcáról nyíló első helyiséget, amelybe átlátszatlan üveggel borított szárnyas ajtón lehetett belépni, és amelynek fala vörös-sárga színben pompázott, padlózata szürkésfehér volt. Világoszöld, süppedős ülőgarnitúrával és lila üveggel ellátott dohányzóasztallal rendeztük be. Csaknem mindenki megszagolta a rengeteg virágos növényt, és megkérdezte, hogy a hatalmas perzsaszőnyeg keleti-e vagy magyar. Ide a nap is be tudott sütni a két nagy kirakaton keresztül, mert a bejárattól jobbra is meg balra is volt egy kirakat. A fogadószobából nyílt egy külvilágtól elzárt, vakítóan fehér falú, fehér kövezetű, rejtett világítású, pódiummal és a fényképezőeszközökkel ellátott helyiség, amelyet kameraszobának neveztem, a legfontosabb, hiszen itt csináltam a felvételeket. Innen egy fehér, párnázott ajtón léphettem be az előhívóba, vagyis a sötétkamrába, de laboratóriumnak hívtam, ahogy a korábbi üzletben is. A két nagy kirakat szintén elismerést keltett. A bal oldaliban a legújabb felvételeim díszelegtek: repülő fecskék csapata, ahol a fekete és a fehér lett a főszereplő; egy motoros száguldása, tulajdonképpen a sebesség ábrázolásaként; villámlások sorozatban; kutyaszem az egész képtérben; tükör és tükröződések; rémület, arcokban elbeszélve; öröm végtelen tekintetetekben, szemvillanásokban. A jobb oldaliban a kuncsaftjaim legjobban sikerült portréi, családi fotói, esküvői képei szerénykedtek. Ha nem tartom indiszkrétnek, megkérdezheti-e, kérdezte egy szakmabeli, honnan volt ilyen műteremre pénzünk? Lehet indiszkrét, nincs titok, mondtam, hitelt vettem fel. A hitel, már Széchenyi is megírta, létkérdés, mondta Lív. És, kérdezte egy másik kollégám, miből fizetjük vissza? Dolgozni kell, mondtam, ilyen egyszerű. És nevettem.

Új kor kezdődött éppen, ha észrevettétek, ha nem, mondta Lív a pódiumról a megnyitó társaságának, nyugtalan és felemelő örvénykavargás, és az új kor újmódi viszonyulást kíván. És, hogy bekerüljünk az örvénybe, vettem át a szót, szintén a pódiumról, egy olyanba, amely nem lesüllyeszt, hanem feldob, hát próbáltam lépéseket tenni, és éppen ezzel a műteremmel.

És pezsgőt bontottam, holott utálom a pezsgőt.

Egyre csak azt gondoltuk Lívvel, szabadok lettünk, és élni is akarunk a szabadsággal meg a tulajdonnal, Lív is önálló ügyvédi irodát nyitott, és reméltük, mi magunk léphetünk ezentúl arrafelé, ahová akarunk, és ahogy akarunk, nem irányíthat senki bennünket.

Az egyik kora délelőtt bejött a műterembe egy család, férj, feleség, harmincasok, három gyerek, kicsik, még lábra sem tudtak állni, egy fiú meg két lány, ikrek, és nemcsak együtt, hanem külön-külön is kértek magukról képeket. Észrevettem, hogy roppantul figyelnek rám, nemcsak arra, amit mondtam, hanem arra is, ahogy mozogtam. Öt szempár figyelt tehát, még a kicsik is. Már nem először történik meg velem, hogy a kuncsaftok koncentráltan figyelnek rám, rémlett fel bennem, hanem nagyon is sokszor, csak eddig nem tudatosítottam. Egyszeriben az az érzésem támadt, hogy úgy jött hozzám ez a család, mintha orvoshoz vagy talán jósnőhöz mentek volna, meg akarván tudni, hányadán állnak magukkal, milyen a viszonyuk a gyerekeikhez stb. Mintha függtek volna tőlem. Nem szabad csalódást okoznom nekik, gondoltam, várnak tőlem valamit. Ráébredtem, nincs más út, magammal kell ragadnom őket. Igyekeztem nemcsak udvariasan beszélni, hanem könnyed barátságossággal is, és felléptem gyógyászként, illetve jósként. Érdekes napjuk ez a mai, mondtam, különbözik minden más napjuktól, szerintem. Különbözik, kérdezte az asszony, ezt mire alapozza? A férj meg azt tudakolta, már miért különbözne? Mert a mai napon készülnek el azok a fotók, amelyeket majd évtizedek múlva is nézegetni és mutogatni fognak, mondtam. És itt nálam a hétköznapok ünnepnappá válnak, jelentettem ki. A feleség megkérdezte, komolyan? A férj nem nyilvánított véleményt, csak halványan mosolygott. Az ikrek gőgicséltek. Felültettem mindnyájukat a pódiumra, elrendeztem őket, a gép mögé álltam, bevilágítottam. Azt kell érzékeltetnem velük, gondoltam, hogy kiragadtam őket a környezetükből, egyúttal a hétköznapjaikból, de mintha nem ragadtam volna ki. Koncentráltam, persze máskor is koncentráltam, de ez, a mostani koncentráció teljesen áthatott, és annyira felfokozódott bennem, mint észrevettem, hogy nem hallottam semmit, miközben készítettem róluk a felvételeket, semmi zajt. Önmaguk jelképévé kell válniuk a felvételeken, gondoltam. Télen a kihalt tengerparton megszólal egy klarinét, mondtam csak úgy, mintha magamnak mondtam volna. Felfigyeltek, és kíváncsian tekintettek rám. Csináltam egy felvételt. Nézzenek valahova a távolba, és képzeljék el, hogy méhet látnak repülni, mondtam. Elnéztek a távolba. Exponáltam. Megkérdeztem a nőt, hol a másik fülbevalója? Csak a bal fülembe szoktam tenni, válaszolta. És meglepett tekintetet vetett felém. Megörökítettem ezt a tekintetet. A szerelem vallásos szertartás, ugye, kérdeztem a férfitól, mi a véleménye? Furcsákat kérdez, mondta a férfi. És visszafogottan magába mélyedt. Na, így került rá a képre. Hogyan csapkod, kérdeztem, a sirály a szárnyával? Tanácstalanul néztek össze, felhúzták a vállukat, hunyorítottak. Hát mint a kisgyerekek a kezükkel, úgy csapkod a sirály, mondtam, ahogy most például a maguk ikrei. Ezt mondtam, mert észrevettem, hogy az ikrek csapkodnak a kezükkel. Nyomtam a gombot. És megállt az idő, gondoltam, az én időm, de megállt, mint megéreztem, az ő idejük is. Tudtam, hogy most, igen, most szoros, meghitt viszony alakult ki köztünk. Csakhogy ennek a viszonynak nem volt múltja, és nem lehetett jövője, nem marad belőle egyéb, csak a képek. Néhány kép és egyfajta furcsa érzés. És amikor másnapra előhívtam a felvételeket, és az asszony eljött értük, csodálkozott, ezek ők volnának? Persze, magyaráztam, ilyenek is tudnak lenni, sőt, ha naponta ezekhez a képeikhez lesznek hasonlatosak, asszonyom, akkor megváltozik az életük, mondtam. Közben pedig szégyelltem magam. Ugyanakkor büszke is voltam, mert a képek igen jól sikerültek. A következőkben így próbáltam dolgozni, így, illetve hasonlóképpen, persze sokszor nem sikerült. Viszont szépen kerestem.

Kárpótoltatni kéne magam és a családomat, gondoltam erre is, mivel a diktatúrában kirúgtak az állásomból, és nem kaphattam iparengedélyt. Sőt, apám nem tarthatta meg annak idején az üzletét, bár ugyan később nyithatott egyet, de az visszfénye sem lehetett az előzőnek, és, mint már említettem, nem örökíthette rám. Nagyapám és nagymamám nem jelentethette meg a fényképeit, mert, ha még erről nem szóltam volna, most szólok, burzsoá fotósnak bélyegezték őket, akiknek például bérházuk is van, államosították is. Apám három infarktust hordott ki lábon, a pártállam teremtette körülmények miatt, és a negyedikbe belehalt. Idősebb nagybátyámat munkatáborba zárták mint kizsákmányolót, fiatalabb nagybátyámat börtönbe csukták mint ellenforradalmárt. És egy ismerős levéltáros, aki a besúgással, a besúgókkal és a besúgottakkal foglalkozott, megsúgta, hogy több besúgó is ránk volt állítva, rám és Lívre, és jelentettek rólunk. Mikor mindezt egy levélben megírtam a kárpótlásokat intéző szervezet vezetőjének, hónapokig nem kaptam választ, majd felháborodott sürgetésemre hajlandó volt fogadni, ezt elértem, amit más, a többség nem érhetett el, mivel neves ember hírében álltam. Az illető, kárpótlási főnök, csak így neveztem magamban, apró, sovány, szinte csontsovány, vastag szemüveges, középkorú fickó volt, aki igyekezett nyájasan viselkedni. A besúgásról kijelentette, hogy az csúnya dolog volt, erkölcsileg mélységesen megvetendő, de egyrészt még hivatalosan be sem bizonyosodott, másrészt meg, ahogy tudja, nekünk ebből, nekem és Lívnek nem származott kárunk, sőt mi megdicsőülünk, a besúgóinkat pedig megvetés sújtja majd, szegényeket, tette hozzá, elégedjünk meg a dicsőséggel. Elképesztő, mondtam. Nem szólt semmit, elnézett mellettem. Engem azért rúgtak ki, mondtam, mert nem voltam hajlandó besúgónak lenni. Hát ez is gyarapítja a dicsőségemet, mit akarok még. Valószínűleg a besúgok jelentései miatt sem kaphattam iparengedélyt, nem nyithattam üzletet, jegyeztem meg. Abban az időben ritka volt, mint a fehér holló, aki üzlettulajdonos, úgynevezett maszek lehetett, mondta, ha vállaltam volna a besúgást, akkor lehettem volna maszek, tette hozzá, és mosolygott. Hogy jön ahhoz, hogy ilyeneket mondjon, csattantam fel. Csak tréfált, mondta helyesbítő szándékkal. Mindenesetre azért nem jár kárpótlás, ha valaki nem lehetett maszek. Megkérdeztem, no, és a nagybátyáim minden emberiességgel ellentétes fogvatartása és kínzatása minek minősül? Aljasságnak természetesen, mondta a kárpótlási főnök, de hát a diktatúrák természete ilyen, emberietlen, aljas, különben pedig az ezért járó kárpótlás nem engem, hanem nagybátyáim gyerekeit illeti, de azok nem jelentkeztek. Majd javaslom nekik, hogy jelentkezzenek, mondtam. Azt is megkérdeztem, és hogyan kárpótolják őket? Pénzzel, esetleg, válaszolt a kárpótlási főnök, de csak akkor, ha alapos vizsgálat után jogosultságot lehet megállapítani. És nekem mennyi jár azért, kérdeztem, mert nem kaphattam állást a pártállam utolsó évtizedében. Lapozgatott egy aktában, valószínűleg az enyémben, és kijelentette, elmélyedve az akta szövegében, hogy körülbelül negyvenezer. Nem mondom, szép összeg, mondtam. Ez a törvény, illetve a rendelkezés, mondta a kárpótlási főnök. Vissza akarom kérni apám üzletét és nagymamám házát, mondtam. Ezt, az ilyesmit a törvény kizárja, jegyezte meg a kárpótlási főnök. Egyre feldúltabb lettem, és most már csak azért is megkérdeztem, uram, és az apám infarktusai? Ne vicceljen, mondta a kárpótlási főnök. Felálltam, és búcsúzás közben kijelentettem, hogy ideje volna bezárni ezt a kárpótlási hivatalt, sőt meg sem kellett volna nyitni. A kárpótlási főnök csúnyán nézett rám.

Közben soha nem látott hevességgel és hevülettel koncentráltam arra, hogy különleges fotókat is készítsek, már-már műtárgyként eladható fotókat. Megismerkedtem a fényképezés legújabb irányzataival, hatottak rám, és töprengésre késztettek. A nemzetközi művészeti piacon, úgy láttam, egyre jelentősebb helyet foglal el a fénykép, bizonyos fotósok műveiért óriási összegeket fizetnek, a fénykép bekerült a műtárgy-kategóriába, hisz meghonosodott, hogy egy negatívról igen csekély számú kópiát állítsanak elő, sorszámozzák, így garantálva egyedi voltát. Rendszeresen jártam Bécsbe, Berlinbe, Párizsba, Londonba, sőt elutaztam New Yorkba is. Sokat tanultam, próbáltam hasznosítani.

Felkerestem a hírneves fotóst, Kepes Györgyöt Manhattanban, a fotógrafikust, fényjátékok, világító szobrok, programozható mozgó fényfalak, infra- és röntgenfotók művészét, aki kilencven is elmúlt már, de nem látszott rajta, legalábbis nem hagyott fel azzal, hogy továbbra is állandóan kísérletezzen. Uram, mondta, miközben nézegette a képeimet, el kellene hagynia Magyarországot, hogy fejlődjön, mert ha marad, megreked. Megsértődtem, és ellentmondtam, Magyarhon igen érdekes hely, Kepes úr, folyamatos meglepetések érik az embert, hát még egy fotóst. Uram, kérdezte, új érzések kifejezésére, olyanokra, amelyek szinkronban vannak a fejlett világban elterjedt érzésekkel, van ott Pesten lehetőség? Ajjaj, Kepes úr, de még mennyire, mondtam, még felül is múlhatjuk ebben Amerikát. Nevetett. Azt tudja, Boroczkó úr, hogy egyszerre kell rendelkeznie a tudós agyával, a festő szemével, a költő szívével? Naná, hogy tudom, Kepes úr, mondtam. Közben kávéztunk. Megkérdeztem, mit üzen, Kepes úr, a magyar fotósoknak? Hogy küzdjenek a kommunikáció zűrzavara, a reklám nyelve, a propaganda galádsága, az elegáns képeslapok álságossága és az üres képi világ ellen, mert mindezek egyúttal a Magyarországon éppen most kialakult demokrácia tragédiáját is jelentik. Szép összefoglaló fogalmazás, Kepes úr, az üzenetet átadom, mondtam. Akkor még megkínált egy újabb kávéval, amit nekem kellett főznöm, és elköszöntem. Jókor látogattam meg, mert pár hónapra rá meghalt.

Lívnek az az ötlete támadt, csináljak egy olyan nagyszabású kiállítást, egy újabbat, amilyet még sosem. És kezdtem elképzelni. Nagy szellemi horderejű drámákat óhajtottam összesűríteni, értve ezen a belső életemet is, a legmélyebb fájdalmaimat, a sokféle küszködésemet és főleg a sikoltásokat. Azt akartam, hogy maradandó képeket hagyjak az utókorra, vallomásokat, izzó emlékeket, sőt véleményeket. Ráadásul még dokumentálni is akartam. És kizártam a terveimből a hamis látszatot, a csalóka észleletet, ami mesterségesen kívánta megtéveszteni az érzékeket. Így aztán kiállítottam rengeteg önportrét, sírót, nevetőt, szomorút, vidámat, töprengőt, felhőtlent, magamba roskadót, kitárulkozót, mindezt óriásira felnagyított színes táblaképek formájában, különböző korszakok stílusát magamévá téve. Meg aztán például acélöntők munkáját dolgoztam fel a gyógyszerreklámok modorában; szeméthegyeket helyeztem városok főútvonalaira; árvíz sújtotta családok kitelepítését úgy fotóztam, mint színházi előadásokat.

Szép meg csúnya kritikákkal illettek.

Ezek után értesítettek, hogy kitüntetést kapok, és nem tudtam, hogyan álljak hozzá, gondoltam, nem veszem át, hisz rühellem a kitüntetésosztást, és kis kivétellel lenézem azokat, akik a kitüntetéseket átveszik. Ráadásul utálnám attól az alaktól átvenni, aki most osztja, mert hát magam előtt láttam, mert láttam, mint a diktatúra egyik fennforgóját, és láttam, ahogy magát demokratának álcázza, hallottam a dumáját, amitől felforrt a vérem, szenvedtem az intézkedéseit, a kurva anyját, mondtam Lívnek, ezzel én kezet sem fogok. Lív azonban erősködött, vegyem csak át, nem érdemes ilyesminek, mint kitüntetésadományozás meg kitüntetésátadó ellenszegülni, nincs jelentősége. Hát ha nincs jelentősége, kérdeztem, akkor miért vegyem át? Szokásból, mondta Lív. Nem veszem át, ismételgettem, ettől az alaktól nem. Akkor elválik tőlem, így Lív. Nem akartam elválni, hát mit tehettem, elmentünk Lívvel átvenni. Érdekes volt az időjárás, hol esett, hol kisütött a nap. Egy múzeum meglehetősen nagy aulájában találtuk magunkat, nyüzsgött a közönség, leendő kitüntetettek és családtagjaik, meg akik reprezentálni jöttek. Erre a látványra minden kedvem elment, és leginkább azután ment el, hogy felfedeztem, mennyi olyan figurát látok, akiket nem tudok elviselni. Ezekkel együtt vegyem át a kitüntetést? Kijelentettem Lívnek, amikor már helyet foglaltunk, hogy nem, nem veszem át. Lív azt mondta, na ne hülyéskedjek, mert tényleg elválik. Sóhajtottam, és vártam, mikor szólítanak. Útban a kitüntetésátadó felé, néztem, szemléltem már messziről az illetőt, és ahogy közeledtem, le nem vettem róla a szememet, és egyre jobban taszított, ahogy ott állt, derűs arcot vágva, és azonnal felmerült bennem minden rossz, ami ehhez az emberhez fűződött, hisz csupa rosszat tett, legalábbis az én szempontomból rosszat. Amikor megálltam előtte, azt szónokolta, micsoda nagy fotós vagyok, az új korszak egyik emblematikus művésze, satöbbi. És nyomott valami hülye protokollszöveget, nem várhattam mást, mert mit is várhattam volna, ilyenkor az ilyen szöveg a szokás, ámde valahogy elegem lett. Át akarta nyújtani a felszalagozott plecsnit az oklevéllel, de hirtelen megjegyeztem, csodálkozva magamon, hogy megjegyeztem, csak egy pillanat, mondtam, vissza kell mennem a feleségemhez. A közönség meg a kitüntetésátadó elbámult, felmordult, és elhűlve, hitetlenkedve nézett, miközben visszafelé tartottam, hogy megkérdezzem Lívet, tényleg el akar-e válni, ha nem veszem át? Lív zord arccal tekintett rám, mi van, kérdezte, megbuggyantál? Á, dehogy, súgtam neki, csak azt akarom megtudni, tényleg elválnál-e, ha nem venném át. Lív először nem értette, majd elnevette magát, és azt súgta, ugyan, hát hogyan képzelhetsz ilyet. Akkor jó, mondtam, akkor nem veszem át. Odaszóltam a színpadon álldogáló kitüntetésátadónak, jó hangosan, mert elég messze voltam tőle, hogy, kérem szépen, nem veszem át. Hihetetlen zúgás, morajlás fogadta. Lív felállt, belém karolt, és indultunk kifelé. A morajlás, zúgás nem csökkent. Az utcán elkapott bennünket az eső, sűrűn esett, és nem volt ernyőnk, kezdtünk átázni, ámde egyszer csak kisütött a nap. A másnapi lapok lehúzták rólam a vizes lepedőt. Nagyképű művésznek neveztek, túlságosan kritikus művésznek, meg olyan művésznek, aki nem tudja, hogy bizony fémjeleznie kéne nevével az új demokráciát, tehát felelőtlen, és aki persze el van szállva. Dániel viszont azt mondta, nagy voltam, ilyen apja senkinek sincs. Hülye, Ckó, mondta Sikk, irigyellek. Rozsossy megállapította, nem rossz, ám mit akartál elérni, Ckó? Ügyes vagy, Ckó, mondta Egger, de nem volt ez felesleges? Nyilatkozd azt, Ckó, mondta Gyáli, hogy a kitüntetést odaítélő zsűri nem volt elég felkészült megítélni a teljesítményedet.

Dániel, a fiam Nagy Imre újratemetésén

 

Mondhatja, hogy forradalmi élményben volt része, már tizenöt évesen, mesélte mindig fiam, Dániel.

A Városligetben kószált Saroltával, akivel együtt járt, egy júniusi kora délelőtt, élvezték a nyári szünet első napjait, amikor hangszórók hangjára és zenéjére figyeltek fel a Hősök tere felől. Arrafelé igyekeztek, és hatalmas tömeget pillantottak meg, ünneplőruhás tömeget, csaknem mindenki kezében virágcsokor. Méltóságteljes légkört éreztek, meghatottságot, szomorúságot, de valami félénk örömöt is. Mi ez a tömeg, kérdezte Dániel egy fekete ruhás fiatalembertől, mi történik itt? Eltemetjük végre Nagy Imrét, gyerekek, válaszolta a fiatalember. Sarolta megkérdezte, az kicsoda? Ejnye, hát nem tudod, mordult fel a fiatalember, na jó, persze még kislány vagy. Én tudom, mondta Dániel, miniszterelnök volt ötvenhatban, apám mesélte, hogy miután kivégezték, nem temették el rendesen, elásták titokban, névtelenül, néhány ember tudta csak, hová. Ez igen, mondta a fiatalember, biztos jó családból származol. Dániel elmosolyodott, és büszkén nézett Saroltára. Majd elővette a fényképezőgépét, és fényképezni kezdett.

Fényképezte az állandóan gyarapodó, sűrűsödő tömeget, mert egyre gyülekeztek az emberek, csak gyülekeztek, és betöltötték az egész nagy teret. Csendben voltak és gyászoltak, magába fordult mindenki. Bach C-moll Requiemje szólt.

Dániel és Sarolta a Műcsarnok felé nyomakodott, a szertartás látható központja felé, hisz szemükbe ötlött, hogy ott, eme vörös téglás, jól tagolt, meglehetősen terjedelmes, tekintélyes és hagyományos múzeumi épület előtt játszódik le majd az esemény. Az épületnek most csak a körvonalai látszottak, mert fekete és fehér vászonnal volt tökéletesen beborítva. Teljes homlokzatát fehér anyag takarta, amelyet fekete sávok szakítottak meg. A timpanont, vagyis a tető alatti oromzatot meg csupa feketével vonták be, ezt az igen terjedelmes, kiugró, háromszög alakú keretet és a benne foglalt domborműveket. Ugyancsak fekete vászonnal tekerték be a nyitott előtér tetejét tartó dór utánzatú oszlopokat is. A szónoki emelvényt az oszlopos előtér bal oldalára helyezték, elég magasra ahhoz, hogy a tér minden pontjáról jól látható legyen. Ez az emelvény tulajdonképpen rozsdás vasból összehegesztett hajóorrt utánzó, roncsszerű építménynek tetszett, olyan volt, mint Kháron, a halottak lelkét szállító révész ladikja, meséltem Dánielnek később, hogy tisztába jöjjön a dolgokkal, ráadásul még macskaköveken is állt, tettem hozzá, tehát a forradalmi barikádok hagyományosan jellegzetes anyagán. Mellette szintén rozsdásan egy ék alakú, ugyancsak vasból készült alakzat emelkedett, amely emlékeztetett engem akasztófára, mondtam Dánielnek, vagyis a forradalom első emberének kivégzésére. Rajta egy középen lyukas, de fehér zászló volt kifeszítve, ugye a fehér is kifejezheti a gyászt, emlékeztetve arra, hogy a forradalom napjaiban lyukas zászlók lengedeztek, mert kivágták belőlük a kommunista címert. Az oszlopos előtér másik, jobb oldalán egy furcsa, megnevezhetetlen alkotmányt helyeztek el, ugyancsak rozsdás vasból, tulajdonképpen egy tűzteret, amelyből magasan lángolt a tűz, az erről készült fotóját sokat mutogatta Dániel, miután elmagyaráztam neki, hogy az a forradalmárok által felgyújtott, égő orosz tankokat jelképezte.

Öt dísztelen, fekete koporsó feküdt a szószék és az örök tűz közötti térben, egymás mellett, a forradalom halálra ítélt és meggyilkolt vezető személyiségeinek koporsói, amelyek csak jelképek lehettek, hisz, Nagy Imre koporsójához hasonlóan, nem volt bennük holttetem. Középen állt a kiemelt, legfontosabb koporsó, magasított emelvényen, Nagy Imre koporsója, fény világította meg, és le volt terítve éppen azzal a közepén lyukas nemzeti lobogóval, amely a forradalom napjaiban az Országház épületét díszítette. Ezüstözött fémkandeláberek vették körül, a bennük lobogó lánggal, amely az újjászületést jelezte, magyaráztam Dánielnek, hozzátéve, hogy szerintem olyan hatást keltettek, mintha valami romantikus színházi díszletből származnának, egy opera fenségességének hitét keltve.

Az oszlopos előtérhez vezető, igen széles lépcsősor szőnyeg gyanánt szintén fekete anyaggal volt letakarva, minden fokán fekete öltönybe, fehér ingbe, fekete nyakkendőbe öltözött fiatal férfiak álltak mereven díszőrséget. A fekete szőnyeg a járdán és az úttesten is folytatódott, eléggé hosszan, itt helyezhette el a közönség a koszorúit, virágait.

Feltűntek Nagy Imre koporsója körül családjának tagjai fekete öltönyben, illetve fekete kosztümben, fehér ingben és blúzban, fekete nyakkendővel, illetve fekete vállkendővel. Megjelentek a többi koporsó mellett is gyászruhás családtagok és túlélők. Őrséget álltak. És felsorakozott a koporsók mögött egy kórus, hasonlóképpen feketében, gyászdalokat énekelve.

Dániel szorgalmasan fényképezte mindezt. Jómagam is fényképeztem. És miután összehasonlítottuk a képeinket, megállapítottuk, hasonló stílusúak, Boroczkó-stílusúak.

Most felolvassuk a kivégzett forradalmárok névsorát, hallatszott a hangszóróból, annyian vannak, hogy csaknem egy óra hosszáig fog tartani. … kivégezték, élt 21 évet…; kivégezték, élt 33 évet…; élt 57 évet…; kivégezték…; élt 75 évet…; kivégezték… ; kivégezték…; kivégezték… Sokan könnyeztek.

A mikrofonban az a férfi beszélt, maga is egykori, börtönviselt forradalmár, aki nemsokára az új magyar köztársaság, a harmadik köztársaság első elnöke lett. Amikor visszaemlékezett erre az eseményre, Nagy Imre újratemetésére, évek múlva, azt mondta, ott láttam magam előtt több százezer embert, és azok után, hogy a kivégzettek névsora elhangzott, minden név egy kalapácsütésként hangzott az ember szívére és a történelemre. Döbbenetes volt. Az volt az érzésem, hogy valami rettentő nagy dolog történik, mint ahogy valóban ez volt az utolsó katartikus pillanat a magyar politikai fejlődésben, ez az áttörés a maga néma erejével és hallatlan fegyelmével.

Majd megkezdődött a hivatalos koszorúzás, hetvenvalahány hazai és külföldi szervezet koszorúzhatott, mint meséltem Dánielnek, előre megállapított sorrend szerint. Koszorúztak a még hivatalban lévő, az utolsó diktatórikus kormány meg a még létező állampárt vezetői, ezt nem helyeseltem, magyaráztam Dánielnek. Koszorúztak az új, frissen megalakult pártok képviselői, a napokban létrejött civil szervezetek, bizottságok, szövetségek, körök, társaságok, és koszorúztak az egyházak, a hadsereg, a nagykövetségek. És koszorúztak magánemberek ezrei.

Látott engem is koszorúzni Dániel, és mérges lett rám, hogy miért nem vittem magammal. Ott van az apám, látod, mondta Saroltának, egy hatalmas koszorúval, alig bírja, szívesen segítettem volna neki cipelni.

Dániel látta koszorúzni, a francia küldöttséggel, egyik rokonát, Boroczkó Ivettet, András nagybátyám lányát, aki már Párizsban született, miután András oda emigrált. Ivett mint francia állampolgár megalapította egy segítő és segélyező nemzetközi szervezet magyar tagozatát, erre most már lehetőség nyílt. Ott a francia rokonom, mutatott Ivettre Dániel, nem nagyon ismerem, még csak kétszer találkoztunk, látod, Sarolta, az a csaj, mutatott a távolba, aki éppen elhelyez egy csokor virágot. Nem is néz ki franciának, mondta Sarolta.

Dániel észrevette a tömeg sűrűjében dolgozó egyik televíziós stáb riportereként Dezső nagybátyám fogadott fiát, Boroczkó Flóriánt is, akivel csak néhányszor találkozott, és alig ismerte. A közelébe nyomakodott, maga után húzva Saroltát, megemlítve, hogy az a riporter is véletlenül rokon. Micsoda kiterjedt rokonság, mondta Sarolta. Amikor Flórián megpillantotta Dánielt, széles mosollyal a mikrofon és a kamera elé hívta, és megkérdezte tőle, mit éreznek most, ebben a felemelő, ünnepi pillanatban, a tinédzserek? Talán zavarban vannak, mondta őszintén és tétován Dániel, és hozzátette, legalábbis én kissé zavarban vagyok, nincs elég tudásom. Persze nem került adásba.

És felcsendült egy harang, hosszan hallatszott. Sarolta megkérdezte egy közelében álló öreg, gyászruhás asszonytól, tessék mondani, milyen hang ez? Lélekharang, kislányom, válaszolta az asszony. Majd felhangzott a Himnusz, az egész tér, mindenki énekelte, Dániel és Sarolta is. Egyre többen könnyeztek.

Magyarország nem volt, hanem lesz, mondták be a hangszóróban. A tömeg halkan mormolta, Magyarország nem volt, hanem lesz.

Fellépett a szószékre az első kijelölt, hivatalos szónok, Nagy Imre harcostársai nevében beszélt, és mint évekkel később visszaemlékezve Dániel előadta, eléggé visszafogottan, érzelemtől talán túlságosan is mentesen, szárazon nyilvánult meg, nem is lett nagy sikere. Nagy Imre több volt mint politikus, mondta a harcostárs, nagyvonalú és bölcs államférfinak bizonyult, és a magyar név sohasem csillogott oly fényesen, mint Nagy ötvenhatos miniszterelnöksége idején. Gyér tapsot kapott.

A második szónok a forradalmár munkásokat képviselő munkástanácsok nevében felajzottan, elragadtatva magát beszélt, ismételgetvén, Magyarország, édes hazám; és a magyar nép újra feltámadt; énekeljük el együtt a Boldogasszony anyánk című éneket. Dániel és Sarolta nem énekelt, nem ismerték a dalt. Ez a szónok megnyerte a tömeget, vele énekeltek, nagy tapsot kapott.  

A harmadik beszélő a halálra ítéltek nevében lépett a mikrofonhoz, tegeződött a tömeggel, felkorbácsolva az érzelmeket kijelentette, lelkiismeret-vizsgálat ez a nap, az önvizsgálaté, a korszakváltás határköve és a remény napja; fogadjuk meg, hogy népünk szabadságát okosan, összefogva, szívós kitartással kivívjuk, és elvenni többé nem engedjük, fogadjuk meg, mondta, hogy rabok tovább nem leszünk. Fogjátok meg egymás kezét és mondjátok, rabok tovább nem leszünk, szólított fel. És mindenki kézen fogta a mellette állót, Dániel és Sarolta kezét is megfogták, de mielőtt megfogták volna, tapsoltak, közben ismételgették harsogva, rabok tovább nem leszünk.

Aki a kényszerlakhelyekre, táborokba kitelepítettek nevében szónokolt, arra figyelmeztetett, ugyancsak tegeződve, hogy hiába betegítették vagy ölték meg a testet, mert a lelket nem tudták megölni, bár megsebesíteni igen. Mondjátok velem, szólított fel, példátokat, szabadságharcosok, követjük, Isten úgy segéljen. És a tömeg mondta. És tapsolt, tapsolt, tapsolt. Dániel és Sarolta is mondta és tapsolt.

A nemzetőrség vezetőjeként szóló katonás, már nem fiatal férfi tényszerűen, ugyanakkor szenvedélyesen, ahogy Dániel később mindig mesélte, kijelentette, hogy Nagy Imre vállalta a vértanúságot, de most vér és erőszak nélkül kell a szabadság országának lennünk. Nagy taps tört ki, megállíthatatlan taps.

És Dániel mindent fotózott.

Jaj, mondta Sarolta, a barátnőmmel kell találkoznom, rohannom kell, és, Dánielt is maga után húzva, kezdte magát keresztülfúrni a tömegen. Az utolsó szónokot már nem hallották. Dániel közben magyarázta Saroltának, hogy ez a temetés is bizonyítja, miszerint egy új, úgynevezett demokratikus korszak következik. Sarolta megkérdezte, demokratikus, milyen az? Olyan, mint Nyugaton, válaszolta Dániel. Ja igen, voltam Bécsben, mondta Sarolta, vettünk hűtőszekrényt meg divatos ruhákat, ott tele vannak a boltok, azt veszel, amit akarsz. Hülye, mondta Dániel, most nem árucikkekről meg fogyasztásról van szó, hanem forradalomról, vedd tudomásul, forradalom zajlik. Lőni is fognak, kérdezte Sarolta, mert történelem órán azt tanultuk, hogy a forradalomban lőnek. Ilyen csajt, mordult fel Dániel, te még hülyébb vagy, mint gondoltam, hát felvilágosítalak, van békés forradalom is.

 

Ckó mint fennforgó és átverő

 

A második változásom időszakában éltem, mint rokonszenves fennforgó.

Egyszer, mivel zajt hallott az osztályunkból, tudniillik a tanár még nem érkezett meg az órára, a Feri bácsi nevű tanár, pontosabban Feri bá, egy hústorony, berontott és ordított, hogyan képzeli ezt a viselkedést az ötödik bé, hát bekiabáltam én, mint fennforgó, hogy tévedés, ötödik á. Na erre kikelve magából kicipelt a folyosóra, és faggatni kezdett, miért volt nekem olyan fontos, hogy kijavítsam. Nem akartam válaszolni, makacsul hallgatni szerettem volna, miközben féltem, mert iszonyú rossz híre volt Feri bának, aki nem csinált egyebet, csak hatalmaskodott, fölénk magasodva, szinte éreztem is, éreztem, hogy ez a mázsányinál is súlyosabb tanár agyonnyom, és hálálkodtam magamban, hogy bennünket nem tanít. Szóval csöndben akartam maradni, mivel tudtam, bármit mondok is, a visszájára fordítja, ez volt a híre, és felhasználja ellenem, ezt már akkor, tizenegy évesen átláttam. Gyerünk, ki vele, harsogta, kik a szüleid? Lesunytam a fejemet, a kövezetet néztem. Ha nem válaszolok, kapok egy atompirulát, mondta és mosolygott. Különben hogy hívnak? Ezt elárultam. De mivel a szüleimet firtató kérdésére nem válaszoltam, baljával az államnál fogva felemelte a fejemet, és a jobb kezével a halántékomon növő hajszálakat megmarkolva tépkedni kezdte, tépte kitartó türelemmel és beleérzéssel, nagy-nagy szakértelemmel, miközben előadta, hogy ezt az eljárást nevezi atompirulának. Visszatartottam kitörni készülő jajgatásomat, mert hallottam, hogy aki a fájdalomtól ordítani merészelt, ráadást kapott, tehát csöndben tűrtem, féltem a ráadástól, csakhogy azzal nem számoltam, hogy nem bírom sokáig elviselni az iszonyú fájdalmat, és felordítottam. Felelek, felelek, hadartam kétségbeesetten. Na ugye, bevált az atompirula, mondta nevetve Feri bá. Apám fényképész, második ember egy fotós nagyvállalatnál, kezdtem bele, anyám zongoratanárnő, zeneiskolában tanít. Aha, jegyezte meg Feri bá, szóval művészfélék, ez a legrosszabb, látszik, hogyan nevelik az utódukat. Engem csak a szépre, jóra és az igazra nevelnek, mondtam, és csak azért is ezt mondtam. Nem is tudom, hogyan jutott eszembe éppen ez a három, igen fontos szó. Na ne mondjad, jegyezte meg Feri bá gúnyosan, és tovább faggatózott, miközben állandóan azt ismételgette, miért volt nekem olyan fontos, hogy őt kijavítsam, miért, miért? Micsoda elvetemült kölök is vagyok, mondogatta. Megint eldöntöttem, többé semmilyen kérdésére nem válaszolok, makacsul hallgatok, hülyeség volt válaszolni. De féltem, és egyre jobban féltem, iszonyúan féltem, annak ellenére, hogy elhatároztam, én aztán nem fogok félni.

Mikor a szüleimnek, Menyhértnek és Barbarának beszámoltam minderről, apám, Ötéves terv cigarettákat szíva, egyiket a másik után, csillapított, miközben megjegyezte, milyen büdös ez a cigi. Anyám viszont felháborodott, és hogy levezesse, odaült a Blüthner zongorához játszani, de ehhez szépen felöltözködött, selyemruhába. Apám elmagyarázta, miközben feketét hörpölt, hogy mindig meg kell találni a megfelelő viselkedési formát, ez esetben talán, úgy gondolja, kár volt ingerelni a vadállatot, különben sem tesz ilyesmit az ember, mert minek, de ha már bekövetkezett, inkább tegyünk úgy, hogy elkerüljük a támadást, vagy úgy, hogy a vadállat hívévé szegődünk, vagy ha nem is, de próbálunk alkalmazkodni, vagy úgy teszünk, mintha próbálnánk, illetve, ha egyik sem konveniál nekünk, így mondta, konveniál, akkor átverünk. És egy Boroczkónak ez utóbbi tetszik leginkább, az átverés, hangsúlyozta apám, tudniillik olyan korszakban élünk, amikor át kell verni, hogy egyáltalán élhessünk. Szóval egy Boroczkó, az ilyen undorító korszakban, átver, magyarázta apám, érted, Ckó, átver. Persze tudni kell, hogy mikor és hogyan meg kit, és hogy kit nem, de most olyan körülmények között élünk, amikor általában is kötelező átverni, és ezt az aljas tanárt okvetlenül át kell verni. Tulajdonképpen megálltam a helyemet, dicsért meg. Magához vont, és megölelt. Odabújtam hozzá, nagy testéhez, éreztem azt a jellegzetes szagát, az apaszagot, és tökéletes biztonságban éreztem magam. Anyám elcsukló hangon kifejezte, ne törődjek holmi szemét tanárokkal, visszataszító alakokkal, ha beléjük botlok, gondoljak az otthonomra, gondoljak rájuk, a szüleimre, és megpuszilt, először a bal, aztán a jobb arcomon, és simogatta a fejemet. Én az ő gyerekük vagyok, mondta, ezt sose felejtsem el. Rámosolyogtam felszabadultan.

Szüleim véleménye az volt, hogy vonuljak vissza, mondjak le fennforgó voltomról, mert egy olyan időszakban, amilyenben most élünk, egy rendes ember nem lehet fennforgó. Gyorsan felfogtam, mire is céloz apám és anyám, de mégsem akartam lemondani csak úgy a fennforgó, sőt, ami ehhez társult, rokonszenves voltomról, ez utóbbiról meg még sokkal kevésbé.

Úgy látszott azonban, már a következő évben, a hatodikban, hogy a tanároknak elegük lett fennforgó voltomból. Például, amikor kivezényelték az osztályunkat marharépaszedésre, hogy érezzék a téeszparasztok, az általános iskolások is mellettük állnak, a brigádunkat vezető matematikatanár, akit csak Hokinak neveztünk, mert az egyik kezét mindig a nadrágzsebében tartotta, szerintünk azért, hogy úgymond hokizhasson a hímtagjával meg a tojásaival, látva, hogy a répák nagyrészt a földben maradtak, elveszítette a fejét, magas, szőke fiatalember, kivörösödve üvöltözött, olyan nincs, hogy nem megy, ez szabotázs, le lesznek rontva a matekjegyek. És rögtön engem vont felelősségre, megkérdezve, hány darab marharépát szedtem ki a földből. Huszonhármat, mondtam habozás nélkül, mert tudtam, hogy a legjobb szedők, igen kevesen, alig páran, körülbelül ennyit húztak ki. Majd gyorsan hozzátettem, pedig ugye zuhogott az eső, tanár úr, és hamar átáztam, de hősiesen küzdöttem a lucskos, sáros, vendégmarasztaló szántófölddel, amely dús agyagtartalma révén, mindenáron le akarta rántani a bakancsomat, adtam elő ilyen szabatosan. Eszemben sem volt elárulni, hogy hiába gürcöltem egész nap, egyetlen marharépát sem sikerült kirántanom, a talaj alsóbb rétegei már keményre fagytak, csak a répa levelei maradtak elgémberedett kezemben. Hol a zsákom, kérdezte a tanár, meg akarja számolni, mennyi répát húztam ki. Már beadtam a közösbe, hazudtam. Három osztálytársamat dicséretben részesítette a Hoki, mert nekik sikerült huszonhárom marharépát begyűjteniük, rá is szerkesztették őket másnap a faliújságra, mint élmunkásokat, ámde ők véletlenül túlkorosak voltak, erős fiúk, az egyik nemrégiben verte meg, éppen a matektanár Hoki utasítására, azt a fiút, akit Hoki legjobban utált, külön kasztot alkottak, előjogaikat féltékenyen őrizték, és a marharépaszedéssel megerősítették. A Hoki elővett egy listát, és diadalmasan felüvöltött, egyenesen üvöltött, hazudik ez a Boroczkó kölök, itt van a statisztika, melyik gyerek mennyit teljesített, Boroczkó egyetlen répát sem húzott ki. Hát bevallottam azonnal, hogy hazudtam, tényleg hazudtam, no de miért, hát azért, hogy ne tiltsanak el, büntetésképpen, a ma esti fellépéstől, tudniillik az úttörőházi zenekarban kell játszanom elsőhegedűsként, és engem nem lehet pótolni. Ez is hazugság volt, sőt épületes átverés. A matektanár Hoki azonnal megkereste az énektanárt, aki elmesélte, dehogy, ez a Boroczkó fiú éppen a felmentését kérte az esti fellépés alól, arra hivatkozva, hogy a szülei a házassági évfordulójukat ünneplik, és ez alkalommal szeretne együtt lenni a család. Az énektanár azt is előadta, mit mondott nekem, Boroczkó, mondta, te szemétláda, füldugóval jársz, hogy nem hallottad, és szemellenzővel, hogy nem vetted észre, első a mozgalom, az úttörőszervezet. És durr, felpofozott az osztály színe előtt, annyira felhergelte magát. Muszáj volt bevallanom, hogy tényleg így történt. Ez a Boroczkó gyerek mindenen és mindenkin túltesz, elképzelni sem lehet egy ilyet, kiabálta a matektanár Hoki. Különben gratulált az énektanárnak a pofonhoz. Aztán engem meg a két barátomat, Sikket és Rozsossyt, akik szintén egyetlen marharépát sem tudtak kihúzni, átadott a túlkoros élmunkásoknak, jól megtermett fiúknak, bennünket mint gyanús elemeket, akiknek semmi sem fáj, főleg nem az, ha a répa a földben marad, és a népgazdaság károkat szenved, hát mint pofozógépek pofoztak bennünket. Rezzenéstelenül próbáltam állni a pofonokat, a két barátom is, utánozva engem, hasonlóképpen rezzenéstelenül. De amikor már elegem lett, odamondtam a pofozóknak, hé, fiúk, ne találkozzunk sötétben, mert nem egyedül leszek. No erre kaptam még egypárat.

Mindezt a szüleim tudomására hoztam, és akkor apám, Menyhért felbőszült, szidta az iskolát, a tanárokat, az atyaúristent, és hibáztatta magát, amiért az országban maradtunk, ráadásul néhány olajfestményünket, több porcelánunkat is el kellett adnunk, hogy megéljünk. Miután azonban elújságoltam, és mosolyogva, hogy fényképeket is készítettem a répaszedésről, sikerült, nem vette észre senki, apám egyszeriben megvigasztalódott. Megálltam a helyem, mondta, hiába aláztak meg, hiába pofoztak, úgy látja, maradtam az, aki vagyok. Ugyanakkor nem egészen maradtam az, magyarázta, hanem szépen alkalmazkodtam a viszonyokhoz, átvertem, hazudoztam, megvezettem, csúnya dolog, de kényszerültem rá. Csak vigyázzak, ne tegyem bensővé az átverést, legyen az csak külsődleges nálam, és csak akkor alkalmazzam, ha nem tehetek mást.

De már éreztem, hogy megint változtam, most már harmadszorra, rosszul éreztem magam ebben az újabb változásomban, de tehetetlen voltam, változnom kellett, mert minduntalan át kellett vernem, ha nem akartam, hogy engem verjenek át, és ha az akartam maradni, aki voltam, az, aki nem dől be a hazugságoknak, nem hódol be mindenáron, és ha nem, akkor neki is hazudoznia kell. Ellenséges lettem, ugyanakkor átverő, fondorkodó, hazudozó is lettem.

Amikor kiszállt az osztályunkba egy szakfelügyelő, hetedikben, magyar órára, tehát az osztályfőnökünkhöz szállt ki, akit Piroskás néninek neveztem, mivel feltűnően piroslott az arca, és ennek a rettentően pirosló arcnak a láttán, amelyet álarcnak képzeltem, sokszor elkapott a nevetés, ilyenkor fulladoztam a röhögéstől. Piroskás tanárnő kissé félénken lépett be az osztályba, oldalán a szakfelügyelővel, magas, behemót férfival. Tartottam valamitől, most semmi kedvem nem volt nevetni osztályfőnöknőnk pirosló arcán, inkább megsajnáltam, mert láttam, hogy szorong, roppant halkan nyilvánult meg, úgy tűnt, nem érzi jól magát a felügyelő jelenlétében. Azonnal engem szólított fel, mint a legjobb irodalomértőt, és bekonferált a felügyelőnek, mondván, ez a Boroczkó nevezetű fiú komoly viszonyt ápol az irodalommal, csak jelentős könyveket olvas, most például Tolsztojtól a Háború és béke című regényt. Mi a fene, szólt emelt hangon a felügyelő, Tolsztojt olvas ez a fiú, cári irodalmat, miért nem Katajevet, szovjet szerzőt, és miért engedi ezt meg egy irodalom-tanárnő?! Piroskás néni elsápadt, és dadogni kezdett, hogy ő a szovjet irodalom olvasására buzdít, de hogyan is ellenőrizhetné, ki mit olvas. Állandó vizsgálódással, nyomozással, jegyezte meg a felügyelő, sőt, ha megfelelő ideológiai ráhatással élne, kedves tanárnő, tette hozzá, meglenne az eredménye. Piroskás tanárnő arcán izzadságcseppek jelentek meg, miközben sűrűn bólogatott. Megsajnáltam és bemondtam, hogy több szovjet szerzőt is olvastam, és éppen a tanárnő javaslatára; no persze hazudtam. Engem most kivételesen nem kérdezett, mordult rám a felügyelő, nem osztottak nekem lapot, ráadásul, ha engem Boroczkónak hívnak, akkor rólam több mindent hallott már. Szóval, tanárnő kérem, fordult megint Piroskás nénihez, mint osztályfőnöktől kérdezem, milyen ez a Boroczkó gyerek? Piroskás néni, látván, hogy bűnbakká akarnak tenni, megbélyegezni, hát kénytelen-kelletlen bemártott szegény, szorongva kibökte, hogy kissé másnak tart, mint az osztálya többi tagját, úgy látja, van bennem lenézés a tanárokkal szemben, nem becsülöm őket eléggé, és úgy véli, el vagyok telve valamifajta, a régi világból származó, úrhatnám fölénnyel, amit otthonról hozhattam, hisz süt rólam, hogy nem akarom levetni az úri gyerek mundért, szóval kilógok az osztályközösségből, két barátommal, Sikk-kel és Rozsossyval együtt, sőt mintha ellenségesen is viselkednék. Aha, szóval így állunk ezzel a kölökkel, mondta a szakfelügyelő, úri gyerek, kilóg a mi proletár világunkból, vannak persze ilyen kilógók, még mindig vannak, de már nem sokáig, harsogta. Nem bírtam magammal, és megjegyeztem, az biztos, hogy kilógna a fenekem a nadrágból, ha nem lenne befoltozva, jegyeztem meg jól hallhatóan, szerencsére az anyukám nagyon tud foltozni. Rögtön meg is bántam ezt a megjegyzést. Ezért aztán fondorlatosan kijelentettem, a foltos nadrágok azt is mutatják, hogy nincs különbség, már nincs gazdag és szegény. Micsoda, kisfiam, miket beszélsz, háborodott fel a szakfelügyelő, és felszólított, menjek ki az osztályból. Kimentem, és a folyosón azon gondolkoztam, mi lesz velem, most mi következik, de aztán, furcsa vagy sem, Piroskás tanárnő kimentett a dirinél, én arra céloztam, mondta, hogy végre bekövetkezett az egyenlőség, és ezt értette félre a szakfelügyelő. Így aztán megúsztam, csak az ellenőrzőmbe írtak be valami hülyeséget.

Apám, miközben aláírta az ellenőrzőmben a bejegyzést, alig is olvasva el, megdicsért, amiért próbáltam megvédeni Piroskás nénit, és közben átverni a szakfelügyelőt, és jót nevetett a bemondásomon a nadrágom fenekéről. Nagyvonalúnak és ironikusnak kell lenni, mondta, egy Boroczkó ilyen, a sok kis pitiáner és hülye között, aki mindent szó szerint vesz, mondta apám. Hát éppen ilyen vagyok, mondtam, és közben tudtam, hogy hazudok, hogy átverem apámat is, fondorkodom vele, hiszen éppen, hogy kisstílű lettem és rosszindulatú.

Nyolcadikba jártam már, mikor hívatott az igazgató, aki az íróasztala mögött ülve fogadott, és azonnal rám mordult, micsoda morál alapján állsz te, kölök, sok van a rovásodon, olyan sok, hogy nem is akarom hinni, tipikus ellenség vagy. És, meglepetésemre, elővette fiókjából a rajunk naplóját, amelyet én vezettem, ugye, mint fennforgó, illetve, amikor rám bízták, még fennforgó voltam és nem átverő, nem hazudozó, nem fondorkodó, mint most, és lobogtatta. Hát ezért nem találtam, gondoltam, a kurva életbe, napokig kerestem, ellopták tőlem, feljelentettek, futott át rajtam. Az igazgató nagy hangon olvasni kezdte a bejegyzéseimet. Kezdődik az új év, a múlt évnél már csak boldogabb lehet, olvasta. Tegnap átruccantunk a Napra, egy napra, haha, egy kis tanulmányi kirándulás végett, kicsit égette a lábunkat, az igaz, de azért jó volt. Éljen, holnap megyünk egy hétre síelni az Andokba, azaz csak szánkózni, és csupán egy órára, és nem az Andokba, hanem a szemközti dombra, persze csak mennénk, mert nincs hó. Ajjaj, mint látható, leöntöttem ezt a naplót málnaszörppel, olvasta a diri. Az igazgató hitetlenkedve megkérdezte, ilyeneket írtál? Nem válaszoltam, lecövekelve álltam. Az igazgató megjegyezte, ez még semmi, és folytatta az olvasást. Látogatást tettünk, nagy felhajtással, a budaörsi repülőtéren, kinyitottak számunkra egy AN–2-es repülőt, amely a koreai háborúban oly nagy szerepet játszott, beszállhattunk, és megtudtuk, hogy elképesztő teljesítményre képes, mert szovjet gép, különben a vasajtó, mindannyiunk csodálkozására, kerekeken gördült. Felmerült bennem, olvasta a diri, miért gyilkolták egymást a koreaiak, ez nem fér a fejembe. Hihetetlen, kölök, hördült fel a diri, el kell vitetni téged, bezáratni. Én meg csak ingattam a törzsemet ide-oda, előre-hátra, jobbra-balra. Ez még mindig semmi, mondta aztán az igazgató, és olvasta tovább az általam vezetett rajnaplót. Figyelem szomorúan, olvasta a diri, ahogy koldusok, elesettek kutakodnak a szemétben. Hát vannak nálunk ennyire szegények?! Nem ezt tanultuk. Kik ezek, hogyan kerültek ilyen helyzetbe? Vajon mit keresnek, találnak-e valamit, ennivalót vagy mást? Szánakozom rajtuk, félelemmel tölt el, hogy ezeknek az embereknek nincs mit enniük, hogy guberálniuk kell, amit az utcán gyakran látok. Mikor az egyik osztálytársam kiröhögött egy ilyen guberálót, rászóltam, nagyon szemét vagy, ezek szerencsétlenek. És akkor a két barátom, Sikk András és Rozsossy Péter csatlakozott hozzám, és megerősödött a barátságunk. Megvédtünk együtt hárman egy kis sánta, rongyos gyereket, aki odajött az utcán hozzánk, pár fillért kérni, mikor csoportosan tartottunk hazafelé, és néhányan el akarták kergetni, de mi hárman tényleg megvédtük, olvasta bejegyzésemet a diri. Szép három kölök, dörögte a diri, egyszerűen bűnpártolók vagyunk, kiabálta, mert ezek a guberálók nem szeretnek dolgozni, a népi demokrácia ellenségei, és ti ezeket, akik aztán persze betörők lesznek, pártoljátok, szemtelen kölkök. A földre néztem mereven. Na, nézzük tovább, mondta a diri, még mit firkáltál a rajnaplóba. November 7-én el kellett énekelni a magyar, aztán a szovjet himnuszt, olvasta a diri, Kertesi Ági néni beszédet tartott, az októberi forradalmat dicsőítette, én meg odasúgtam Sikk Laci és Rozsossy Peti barátaimnak, hogy éppen ideje volna már egy forradalomnak, és ők bólogattak, egyetértettek velem. Piroskás osztályfőnök néni meghallotta, és hevesen rám szólt. Közben okleveleket osztogattak vasgyűjtésért, papírgyűjtésért és az akadályverseny, a világtakarékossági nap meg a Sztálin nyomában győzteseinek, és behozták a csapatzászlót. Mi hárman, Sikk, Rozsossy meg jómagam közben vicceket meséltünk, olvasta a diri. Majd meg kellett nézni egy filmet Lenin életéről, nagyon unalmas volt, viszont egy másik filmet, a Patyomkin páncélost roppant érdekesnek tartottam, de senki másnak, Sikken és Rozsossyn kívül, nem tetszett, olvasta a diri. Elképesztő, kiabált a diri, ilyen elvetemült fickóval még nem találkozott az iskolájában, mint én. Továbbra is lecövekelve álltam, ingatva a törzsemet ide-oda, a földre nézve mereven. De ez még semmi, mondta az igazgató, mert a következő is bele van írva ebbe a rajnaplóba, figyelem. A Ságvári raj tagjaiként általában dalolunk, sej, haj, száll az ének, zeng az ének, szép az élet, és menetelünk, bal, jobb, bal, jobb, bal, és zeng bennünk, hogy hurrá, hurrá, hurrá. Mi hárman, Sikk, Rozsossy meg én akkor is hurráztunk, amikor már senki, olvasta a diri. Nem hisz a szemének, kiabálta az igazgató, jelezni kellene az államvédelemnek, vizsgálatot indítani a családunk ellen, mondta, tulajdonképpen ezt kéne csinálni, de még tesz egy próbát velem, kapok egy rovót, magatartásból megbuktatnak, és rajtam lesz a szemük, de nem csak rajtam, hanem a barátaimon, Sikken és Rozsossyn is rajta, persze nem vezethetem tovább a rajnaplót. Aztán felugrott, kijött az íróasztala mögül, odalépett hozzám, és ráncigálni kezdett, a pulóverem egyik ujja elszakadt. Sötétszürke, gyenge minőségű pulóver volt rajtam, amelynek a könyökét, mivel elfoszlott, anyám bestoppolta, és barna, kopott nadrágot viseltem, amelynek fenekén és bal térdén nagy folt éktelenkedett, de megjegyzem, akadtak más ruháim is, teljesen foltmentesek, ünneplők, ám azokat kímélni kellett. Az igazgató kiabált, micsoda elvetemült kölök vagyok én, kiabálta. Válaszoljak, szólított fel, elvetemült vagyok? Makacsul hallgattam. És eszembe jutott apám, hogy mit javasolt, eszembe jutott, hogy az átverést javasolta, ráadásul már néhányszor gyakoroltam is, és eléggé eredményesen. Erőt vettem magamon, és halkan kijelentettem, igen halkan, alig hallhatóan, elnézve az igazgató mellett, hogy nagyon szeretem a szovjet ifjúsági regényeket, sokat tanultam belőlük. Mi a fene, mondta az igazgató, talán a szovjet pozitív regényhősöktől tanultad azt, amit a rajnaplóba firkáltál? Az igazságszeretet tanultam tőlük, mondtam. Szóval szerinted, csattant fel a diri, az az igazság, amit a rajnaplóba írtál? Hááát, mondtam, hááát, azokat mintha nem is én írtam volna. Hanem kicsoda írta, hördült fel az igazgató. Nem tudom, nem tudom, igazgató pajtás, mondtam most már kissé hangosabban, erőteljesebben, talán egy másik alakom, akivel nem mindig értek egyet. Micsoda, és az igazgató már ordított, van neked másik alakod, mi? Van, azt hiszem van, ugyanis olvastam egy regényben, hogy létezik ilyesmi, mondtam. A rohadt életbe, hülyének nézel, fiam, na tűnés, kifelé, ordította az igazgató, és lekevert egy pofont.

Mikor otthon elmeséltem, apám, bár először mély szorongás látszott rajta, jót nevetett, miközben belevetette magát az egyik egyre rozogább és kopottabb fotelunkba, és megdicsért, de hozzátette, vigyázzak, nehogy azonosuljak az átverő szerepével, akkor sem, ha átverni éppen szükséges, mert magamat csalnám meg, sőt károsítanám, persze a dolog bonyolult, ám mindig tudnom kell, átverés közben is tudnom kell, ki vagyok, ámde annak, hogy igazából ki is vagyok, csak akkor kell kiderülnie mások számára mostanság, ha nyugodtan, büntetés, feljelentés nélkül nyilváníthatom meg. Kissé bonyolultan hangzott a számomra, de bólogattam. Az azért jó volt, apa, ugye, hogy azt mondtam a dirinek, nekem van egy másik alakom is? Apám elnevette magát, bólogatott, és kijelentette, a hülyéje, nem is értette meg. Anyám viszont szomorkodott, és azt mondta, jaj, csak el ne torzulj, Ckó, el ne torzuljak, és megölelt. Leült zongorázni, mindig zongorázni kezdett, ha ideges lett, de nemrég el kellett adnunk a Blüthnert, a szép zongoránkat, és venni egy sokkal olcsóbb, márka nélküli pianínót. Megígértem, nem torzulok el, holott már igen el voltam torzulva, és ezt jól tudtam.

Roppantul nyomasztott az iskola, persze alig volt valami, ami ne nyomasztott volna, éppen ezért nem is akartam hinni, hogy jó élményem is lehet, nem akartam hinni, hogy mennyire jól érzem magam, amikor álltam egy körben, gyerekekkel, felnőttekkel, és karikát dobáltunk egymásnak, gumikarikát, kaptam, dobtam, kaptam, dobtam. Nevettünk, viháncoltunk. Dobáltuk a karikát egymásnak, szólt a zene, mindenhonnan énekszó hangzott, és bennem az öröm, az elégedettség csak úgy terjedt a sarkamtól a fejem búbjáig, akkora, de akkora boldogságot éreztem, amekkorát addigi életemben is csak kevésszer. Apám is beállt, ezen csodálkoztam, beállt, hogy dobálja a kis karikát, azt a téglaszínű gumikarikát, és azon is csodálkoztam, hogy fehér kötényt öltött ünnepi öltözéke fölé, és gulyást főzött szabad tűzön a vállalat összes dolgozójának. Nahát, a Boroczkó kartárs, ki gondolta volna, mondogatták egymásnak a dolgozók, kiknek apám volt a főnöke, a második legnagyobb főnök. Úgy tűnt, mindenki boldog aznap, no persze, a munka ünnepén mindig boldogok vagyunk, olvastam az újságban. Anyám mindeközben egy néptánccsoportot kísért zongorán, a közeli szabadtéri színpadon, a zongora hangjai messze elhallatszottak, pedig igen nagy hangzavarral élt a majálisozó tömeg. A legboldogabbnak Lázár elvtárs látszott, apám vállalatának igazgatója, tehát az igazgató elvtárs, aki szintén beállt dobálózni, igen, ő is, az igazgató elvtárs is beállt, dobálta a gumikarikát, pedig nagy pártembernek számított, és vagy nekem, vagy apámnak dobta mindig, miközben fennhangon ismételgette, mindenki hallhatta, hogy ha ez a Boroczkó Menyhért, az istenit, nem lenne, az istenbe is, ki kéne találni. És aztán Lázár elvtárs anyámat is megdicsérte, mondván, ez igen, ez a dal, amelyet anyám zongorázik, a gyerekkorára emlékezteti. Különben Lázár elvtárs nyelve alig-alig forgott már, és hamarosan összeesett, mentővel kellett bevinni a kórházba, aztán ott tartották elvonókúrán. Csak meg ne halljon, mondta apám, mert akkor egy újabb kádert küldenek a nyakára, aki nem biztos, hogy olyan rendes lesz, mint ez a szerencsétlen Lázár. Vigyünk be neki a kórházba egy jó adag lebbencslevest, az a kedvence, ahogy hallottam, hátha az segít rajta, mondta anyám. És kapja meg azt a kis gumikarikát, amit dobáltunk, mondtam.

Többször vendégeskedtek nálunk minisztériumi emberek, akik igen elégedettek voltak apám munkájával. Rühelltem ezeket a szürke öltönyös, testes, tekintélyesen viselkedő, középkorú férfiakat, akik, miközben falták a valódi alpakka evőeszközeinkkel az ételeket, a kivételes, mostanában nemigen használt herendi étkészletből, a ritka alkalmakra tartogatott fehér damasztabrosszal leterített nagy ebédlőasztalunknál, én lapos, utálkozó pillantásokat lövelltem feléjük, pedig a kedvükért még a kristálypoharakat is előszedtük. Ráadásul fel kellett vennem az ünneplőruhámat, egy sötétkék öltönyt, amit kissé már kinőttem, és igen kényelmetlenül feszült rajtam, de nagyobbra, rám valóra nem volt pénzünk. És nem ettünk sűrűn olyan ételeket, sőt egyáltalán nem ettünk, amilyeneket ezeknek a nagy hatalmú vendégeknek tálaltunk fel, marhahúslevest csontvelővel, meg zöldségekkel sült kacsacombot, petrezselymes újburgonyával, majd mákos gubát, badacsonyi fehérbort és szekszárdi vörösbort, az utolsó filléreinket költöttük rájuk. És miközben a két magas vendég mindent felfalt, mindent megivott, igen villámgyorsan, kérdezték, honnan lehet beszerezni ezt a sok finomságot. Hát vidékről, magyarázta apám, közvetlenül attól, aki termeli; és ajánlkozott, hogy a vendégeknek is szerez. A boltokban nincs semmi, jegyezte meg anyám. Még mák sincs, kotyogtam közbe, a mákos gubára gondolva. A két magas vendég anyámra és rám meredt, apám elvörösödött a dühtől, anyám meg elsápadt saját meggondolatlanságától meg az enyémtől. Nem kell ám hangoztatni ilyesmiket, asszonyom és fiacskám, mondta a két magas vendég, de elég közömbösen mondták. Láttam, jobb, ha ezek után egy szót sem szólok, és anyám is szótlan maradt, igyekezett csak a tálalással foglalkozni. A minisztériumiak jó tanácsokkal látták el az apámat, bár sok szüksége nem volt rájuk, hiszen a vállalatot elismerten jól vezette, mert inkább ő vezette, nem az igazgató. Ámde apámnak a fejére olvasták, hogy több felvétel is kikerült a vállalatától, a fényképészvállalattól, amelyek politikai szempontból szemet szúrtak, például olyan fákat is lefényképeztek, hozták fel, amelyeken nem látszott amerikai fehér szövőlepke, mire apám idegesen bólogatott, és megígérte, hogy ezután a bírálatnak megfelelően fog dolgozni, és minden lefotózott fán lesz ilyen lepke. Beköptem, hogy tegnap elpusztítottam öt, azaz öt darab Kolorádóból származó burgonyabogarat, tíz hosszanti csík volt a hátukon. Ez igen, kisfiam, jól csináltad, mondta az egyik szürkeöltönyös, pusztuljanak az imperialista bogarak. Láttam, apám alig bírja visszatartani a röhögését, miközben elismerően intett felém. Anyám odaült a pianínóhoz, bécsi keringőket játszott, apám bosszúsan integetett, hogy ne ilyesmit, viszont, érdekes, a két magas rangú vendég élvezte. Megkérdeztem, csak azért is, miért van nálunk betiltva a legújabb tánc, a bugi-vugi. Mindegy, hogy miért, kisfiam, mondta az egyik szürkeruhás, ha betiltották, akkor annak oka van, különben ő még nem hallott erről a táncról. Na erre elkezdtem járni a bugi-vugit, bemutatni a figuráit, majd amikor abbahagytam, azt mondtam, csak azért mutattam be, hogy lássák az elvtársak, milyen hülyék az amcsik, hogy így, ilyen hülyén ugrálnak. Apám intett a szemével, hogy oké, majd megjegyezte, most már mehetek focizni a térre, hát fellélegezve elrohantam. Mikor hazaértem, apám éppen arról beszélt anyámnak, mennyire szégyelli, hogy neki igen jó embere a két vendégünk, holott undorító karrieristák. Anyám vigasztalta, mondván, van pozitívumuk is, szeretik a bécsi valcereket. És legalább láthatták, milyen is a bugi-vugi, mondtam.

Továbbra is csak mindig hazudoznom kellett, átverni és fondorkodni. Szóval a harmadik változásom korszakában éltem, átverő, hazudozó, fondorkodó voltam, amitől undorodtam, de a szüleimet sem kíméltem, őket is átvertem, hogy csak egyet mondjak, hát lopkodtam pénzt tőlük, és amikor keresték, és tőlem is megkérdezték, hol lehet ennyi és ennyi összeg, akkor rátereltem a gyanút, igen csúnyán, a takarítónőnkre, aki kéthetenként járt hozzánk, fel is mondtunk neki.

 

 

A párizsi unokatestvér és az államtitkár-helyettes

Boroczkó Ivettet, a nálam sokkal fiatalabb unokatestvéremet, aki, mint már említettem, Párizsban született, és Yvette-nek, vacsorára hívta egy felkapott vendéglőbe az az államtitkár-helyettes, aki a kormány részéről kapcsolatban állt vele. Ivett nem szerette ezeket a találkozókat az államtitkár-helyettessel, minduntalan úgy érezte, tartania kell valamitől. És persze észnél kell lennie, gondolta.

Nem félt, mert abból indult ki, hogy nem magyar állampolgár, de aztán gyorsan eszébe jutott, ez talán a kelleténél sebezhetőbbé teszi, őt, aki a magyar viszonyokra próbálja a nemzetközi mércét alkalmazni, egy nemzetközi segély- és segítő szervezet magyar tagozatának vezetőjeként.

Miközben készülődött, egyre komorabb lett, és azon morfondírozott, nem kellett volna-e visszautasítania a találkozót. Tulajdonképpen a tevékenységéhez semmi köze holmi kormányzatnak. Persze nem lett volna értelme kitérni, jutott a következtetésre, sőt, valószínűleg rászálltak volna minden lehetséges formában és eszközzel.

Vajon mit akarhat tőle most az államtitkár-helyettes?

Dolgozott a számítógépén, de nem tudott koncentrálni, hanem az járt a fejében, talán arra figyeltek fel, hogy üzenetet küldött a miniszterelnöknek. Felfigyelhettek erre a kormányban, mert az üzenetben röviden összefoglalta, milyen elmaradott és rosszindulatú a segélyezés rendszere Magyarországon. Elküldhette volna egyszerű levélben is, de ő, hogy a közönség tudomást szerezzen róla, üzenetnek nevezve nyilvánosságra hozta; választ nem kapott. Ezzel különben elérte a maga elé tűzött célt, mivel azt akarta, hogy kiderüljön, milyen is a magyar miniszterelnök, és kiderült, hogy milyen, mert hisz milyen kormányfő az, egy demokráciának nevezett államban, aki egy fontos, közfeladatokat is ellátó, nemzetközi szervezet vezetőjének üzenetére nem reagál.

Tanakodott magában azon is, hogy Évának, az élettársának elárulja-e, kivel kell találkoznia, és annak ellenére, hogy mindent megbeszélt Évával, aki pszichológus volt, úgy döntött, eltitkolja. És nyomban eszébe jutott, esetleg zsarolni akarják a leszbikus volta miatt, egyáltalán nem kizárt, magyar viszonyok között. Ha bekövetkezik, majd odamondja, mi közük hozzá. Aztán eszébe jutott, és mosolyogni kezdett, hogy előhozakodhat Annával is, a lányával, mondván, uram, nekem van egy gyerekem, na mit szól hozzá?

Felfigyelhettek arra is, és nem tetszhetett, gondolta, hogy propagálni kezdte, legyen egy nap, amikor minden magyar együtt táncol, korra, nemre, rétegre, csoportra, életstílusra, tanultságra, foglalkozásra, életszínvonalra stb. tekintet nélkül. Felbőszülhettek, mert miért egy külföldi állampolgár kezdeményez ilyesmit?

Otthon dolgozott most is, mint mindig, a bérelt lakásának egyik szobáját nevezve ki irodának, a másik kettőt hálónak és gyerekszobának használta, és akadt még egy kisebb szoba Éva számára, meg egy nagyobb tér konyhának, ebédlőnek, nappalinak, igen egyszerűen berendezve. Nemrégen épült, új ház volt, Budán, zöldövezetben, de rengeteg hibával, és Ivett csodálkozott, hogy az aránylag jómódú szomszédjai szépen belenyugodtak a hibákba, bár állandóan panaszkodtak, és amikor Ivett javasolta, hogy talán orvosolni kéne, csak legyintettek. Különben fennakadtak Ivetten, mert nem használt kocsit, hanem kerékpározott, sőt görkorcsolyával is közlekedett, együtt a lányával. Azt is furcsállták, hogy Ivettet sohasem látták másként, csak farmernadrágban, pólóban, pulóverben, dzsekiben, lapos, sportos cipőben, és csodálkoztak, mikor kiderült, hanyagolja a fodrászt, a haját Éva vágja, és rövidre, a divatot figyelmen kívül hagyva, sőt a körmét sem lakkozza. Persze szóbeszéd tárgya volt, megbotránkoztak rajta, hogy nő létére egy másik nővel él.

Én magam szépnek láttam ezt az unokahúgomat, a fekete haját, hibátlan, egészen fehér bőrét, mint egy felkiáltójel, úgy festett, meglehetős magasságával, hosszú lábával, karcsú törzsével, szép vonalú, nem kiugró mellével. Az arca barázdált volt, de szabályos, az egyik szeme zöld, a másik kék, a szeme fogott meg, nyomban a szemére figyelt fel az ember, a nagy, kerek szemére, úgy láttam, hogy feneketlen az ilyen szemek mélysége, mintha sosem engedte volna el, amit megpillantott. És állandóan mosolygott, kissé már meg is untam az állandó mosolygását, különben a fogai igen szabálytalanok voltak. Azt nem tudtam, hogy évekkel ezelőtt száznégy kilóról fogyott le hatvanegy kilóra.

Ivett igen kései gyerekként született meg, vagy húsz évvel fiatalabb volt nálam, francia anyja hamar meghalt, a kislány nevelése apjára, András nagybátyámra maradt. Ivett anyja halála után kezdett hízni, hétéves korában, az orvosok szerint a megrázkódtatás hatására. Igen szegényen éltek, és Ivett a fejébe vette, hogy meg akar gazdagodni. Lett volna hozzá tehetsége, ami már tízéves korában megnyilvánult: a párizsi iskolában az alsósok nem vásárolhattak a büfében, erre ő a közeli bisztróban megvett szendvicseket, és nyereséggel adta tovább a kicsiknek. András, miután elvitte a balhét, jól megszidta, ő aztán igazán nem bírta az üzletelést. Pár év múlva Ivett egy nyári napközis táborban nyaralt a Loire mentén, amikor jött egy árus csillogó, villogó, nyakba akasztható csecsebecsékkel, Ivett megvette az egészet bizományban, és ő adta el a társainak, s miután kifizette az árust, sok pénze maradt. Persze hamar elköltötte, mert nem volt elég ruhája, cipője, nem volt lemezjátszója, magnója, mindezt megvásárolta. És sok pénzt költött ételre is, mert András nem vezetett háztartást. Ivett akkor, azon a sok pénzen lett falánk, és a későbbiekben is tovább hízott. Ám a pénzszerző képességét aztán valahogy parlagon hevertette, most viszont, Budapesten, ha nem is a maga javára, de a szervezete javára kamatoztathatta, és kamatoztatta is.

Igyekszik majd teljesen semleges információkat elmesélni magáról az államtitkár-helyettesnek, határozta el, amit nyilván tudnak is, például azt, hogy ösztöndíjjal került a London School of Economics-ra, ahol semmi mást nem akart, csak tanulni, rendkívül motivált volt, már-már az őrület határáig, minden tanulmányi versenyt megnyert, ezért sem tandíjat, sem a kollégiumért nem kellett fizetnie. Azt tanulta, és magáévá is tette, és ezt is előadja majd az államtitkár-helyettesnek, hogy az európai eredetű civilizáció, több évszázad tespedése után, az úgynevezett nyílt társadalomra váltott át, legalábbis a kontinens nyugati részén, ahol a szabadpiac és a szabadság megvalósult, felszabadítva az ember alkotó- és kritikai képességét stb., és mindez lehetővé tette, hogy ne csak az lehessen szabad egyén, aki tehetős és hatalmas, hanem mindenki más is, és ő, Ivett ebben nőtt fel, ebben hisz, bár sokszor csalódnia is kellett hitében. És miért ne térne ki arra is, gondolta, tulajdonképpen elterelésként, hogy szenvedélyes vitákat folytatott apjával, aki csak undorító kapitalizmusnak és aljas imperializmusnak nevezte ezt az Ivett által szeretett rendszert. Évekig nem is beszéltek, annyira összevesztek, és András azt a kevés támogatást is megvonta tőle, amire képes volt. Persze Ivett az ösztöndíj és minden kedvezmény mellett is évekig nyomorgott, meséli majd el, füvet nyírt, éttermekben mosogatott, vállalta, hogy biciklis, majd motorkerékpáros kifutó legyen, kórházban cipelte a magatehetetlen betegeket, bébiszitternek szegődött stb. Mindenütt kitűnt azzal, hogy akármeddig dolgoztathatják, nem panaszkodik. És evett, evett, evett, na erre azért nem tér ki, határozta el. És azt sem köti az államtitkár-helyettes orrára, hogy nem ért rá barátkozni, bulizni, mint egy furcsa lényre tekintettek rá társai, tulajdonképpen nem szerették. Mire megkapta a diplomáját, úgy érezte, két-három ember életét leélte már. És meghízott több mint száz kilóra.

Szóval egyáltalán nem tetszett Ivettnek ez a váratlan megkeresés a kormányzattól. Vajon mit akarhatnak tőle? Ezen töprengett készülődés közben, töprengett, hogy felvértezze magát minden eshetőségre. Rögtön elöljáróban tisztáznia kell az államtitkár-helyettessel, gondolta, hogy az ő szervezete magánszervezet, magánalapítvány, magánemberek, magáncégek pénzéből működik, és ők döntik el, tetszik, nem tetszik, mit tegyen a szervezet, és mit ne tegyen. Semmi közük a kormányzathoz, nem szólhat bele az ügyeikbe, bármennyire szeretne is beleszólni, mert az kiderült már, hogy szeretne. És megkérdezi, mi a baj velük, mert nyilván van valami bajuk, kormányzati szempontból. Mit akarnak, ha egyáltalán akarnak valamit? És töprengett, töprengett. Eszébe jutott, hogy talán az a baj, miszerint néhány kistelepülés önkormányzata kapott tőlük pénzt szociális kiadásokra, és a kormányzat kiderítette, hogy nem arra fordították. Vagy talán azokra a magáncégekre és magánemberekre, akiktől a pénzük származik, rá lehet sütni, hogy az ország érdekei ellen cselekszenek. Vagy talán az a baj, hogy szélsőségesnek határozott meg ő, Ivett személyesen bizonyos csoportokat, amelyeket a kormányzat másképpen látott, és talán még a titkosszolgálatok emberei is részt vettek bennük? Esetleg az nem tetszik, hogy nincs udvartartása, és ezáltal nehéz hozzá beépíteni embereket? És az sem tetszik, hogy nem rendez fogadásokat, és nem vesz részt hatalmas bulikban, amelyekre meghívhatna kormánytisztviselőket is? Nem tetszik esetleg, hogy minduntalan átvilágíttatja a szervezetét független és nemzetközileg elismert könyvvizsgáló cégekkel, és nem hazaiakkal, nem olyanokkal, amelyek a kormány befolyása alatt állnak? És az sem tetszik, hogy nem gazdagodott meg, és ezáltal nincs pénze, hogy lefizessen bizonyos embereket? Mindez átfutott rajta. És elhatározta, meg is kérdezi mindezt, azért is megkérdezi. 

És elmosolyodott, mert felidéződött benne Kenya, és ezzel együtt az, hogy Magyarország Kenyához képest egy üdülő. Csak nem ijed meg egy ilyen szegény magyar államtitkár-helyettestől, ha a kenyai Mungiki bandától nem ijedt meg?

A tükörbe nézett, kinyitotta a száját, hogy megnézze, amit mindig megnézett, azt a kis Nairobiból származó fémgolyót, amely a nyelvét díszítette, majd felhúzta az afrikai karpereceit a csuklójára. Diplomaosztás után hét hónappal ledoktorált, tehát alig több mint félév múlva, ez tulajdonképpen csúcsnak számított, és elszegődött egy segélyszervezethez, hogy Afrikába mehessen, el is indult egy zenész barátjával, egyrészt világot látni, másrészt segíteni a borzalmas viszonyok között élőkön, nemkülönben lefogyni, azt képzelte, hogy Afrikában aztán tényleg le lehet fogyni. Kenyába utaztak, ahol Ivett lányanyákat igyekezett megmenteni, akiket nyolc-tíz éves korukban elraboltak, szexrabszolgaként tartottak, illetve mint katonát harcolni kényszerítettek, miközben számtalan férfi ment át rajtuk, rengetegen megrokkantak, megbetegedtek közülük, már aki életben maradt, és nem tudták, ki a gyerekük apja, nem is akartak tovább élni. Amikor tapasztalta, hogy a segélyek töredéke jut el a rászorulókhoz, egy amerikai barátnőjével megalapították a saját segélyszervezetüket, Centre for Indigenous Women and Children, vagyis Őslakos Nők és Gyerekek Központja néven. Segíteni próbált azokon a nőkön is, akiket a férfiak kegyetlenül dolgoztattak, vertek, megaláztak; próbálta elérni, hogy lányok is járhassanak iskolába; fellépett a kényszerű körülmetélés ellen, az ellen, hogy még a városok nyílt utcáin is, fényes nappal megtámadva nőket, megcsonkítsák nemi szervüket, akár rozsdás késsel is, tulajdonképpen fertőzéses halált okozva.

És hogy mit élt át? Hogyan élt? Lakott olyan összetákolt házban, a Bogoria-tó közelében, egy erdőirtáson, amelynek teteje nemcsak beázott, hanem egy közepes széllökéstől már össze is omlott, nem is egyszer maga alá temetve őt. Nairobi egyik nyomornegyedében is lakott, ahol víz meg áram sem volt, tetvek lepték el, és persze többször meg akarták erőszakolni, de ő tőrt tartott magánál, és eredményesen védekezett. Egyszer például hason szúrt egy rasztafrizurás kikuju férfit, a félelmetes Mungiki banda tagját, elég mélyen hatolt belé a kés, a fickó csaknem elpatkolt.

És közben Ivett egyre fogyott. A zenész barátja akkor, amikor már jól lefogyott, meglátta benne a csinos lányt, együtt kezdtek élni, sőt össze is házasodtak, és Anna megszületett.

Dániel ámulattal és részvéttel hallgatta nála nem sokkal idősebb nagynénje, Ivett élményeit, elhatározta, ő is elmegy Afrikába, micsoda fotókat csinálhatna ott. Szeretett beszélgetni Ivett-tel, aki előadta neki, hogy folyamatosan tanulja saját magát; vállalja igazi arcát, nem bújik álarc mögé; a lényeg a belső erő; még nem eléggé hiteles önmaga számára; elfelejti a rosszat, és nincs is annál fontosabb, mint azt elfelejteni; kényszeríti magát, hogy felelősséget vállaljon mindazért, amiért vállalhat; roppant álmodozó, sok mindent a képzeletében él át; és azon igyekszik, ne érje olyan csalódás, amely után elveszíthetné illúzióit.

Ha tisztában lett volna azzal, milyen is ez a Magyarország, nem jön ide, gondolta Ivett, apja vette rá, András, aki már korábban hazatért, aztán pár hétre rá meghalt; az új, demokratikus rendszer kiformálódásában, mondta, nagy szükség volna olyan szakemberre, aki a segélyezésben és a segítésben otthon van, mint Ivett, jöjjön ebbe az országba, ahol az ilyen szervezeteknek nincs hagyománya; ráadásul nemcsak angolul és franciául tud, hanem magyarul is.

Talán az államtitkár-helyettes megpróbálkozik, gondolta Ivett, az ő korrumpálásával. Elnevette magát, de csak gondolatban. Vagy valamivel meg akarják zsarolni?

Egyedül maradt kilencéves kislányával, miután elvált a férjétől, a zenésztől, akivel együtt mentek Kenyába, mert ráébredt, neki nem a férfiak kellenek. Miután találkozott jelenlegi párjával, Évával, ismeretlen boldogság szállta meg. Úgy élnek, mint egy házaspár. Mindent elmesélnek egymásnak, mindent tudnak a másikról. Éva gyilkos humorú, kemény jellem, éppen ilyen pár kellett Ivettnek. Anna, Ivett lánya is bírja Évát, ez kölcsönösnek tetszett, Éva pótmama, illetve lehet, hogy pótpapa lett. Ketten, Ivett és Éva egy úgynevezett dumagyógyítót nyitottak, Éva pszichológiai magánrendelőjében, jöhetett hozzájuk bárki, kibeszélhette magát, ők meghallgatták, eltársalogtak vele, próbálták ráébreszteni saját magára, egy bizonyos útra, amelyen végig kéne haladnia, és mindezt ingyen tették.

Átfutott Ivetten, hogy mivel az ikrek jegyében született, felhőtlenül kell lebegnie, ikervonásként, egy ilyen államtitkár-helyettes felett, és megvigasztalódott.

Az államtitkár-helyettes már várta az előkelő étteremben, ahova a találkozót megbeszélték, mázsányi, puffadt arcú, középkorú férfi. Kezet csókolt, és azonnal bejelentette, nagy garral, milyen vacsorát is rendelt: kapros fogaslevest, tésztában sütött rákot, szarvasgombás libamájpástétomot mangócsatnival, párolt lazacrózsát lazackaviárral cukkiniszőnyegen, szarvasgerincet dióbundában ananászcsipsszel, sajtvarázslatot tündérszárnyakon, crème brûlée-t karamellöntettel és friss gyümölcsökkel; és azért beszélte meg ebben az étteremben a találkozót, mondta, mert ez az egyetlen hely Budapesten, ahol ilyesmiket lehet enni; az italt még nem rendelte meg, várja, Ivett mit szeretne. Ivett kijelentette, ő este ilyen ételeket nem eszik, különben is szereti a magyar konyhát, csupán borjúpaprikást galuskával rendelne, uborkasalátát és egy pohár soproni sört, többet nem is akar inni, mert kerékpárral jött, és szeret józanul biciklizni, közben meg jól szórakozott magában. Ejnye, Ivett, mondta az államtitkár-helyettes savanyúan, hát akkor visszamondom a rendelést, és azt eszem, amit maga, pedig megsúgom, nem mi fizetnénk, repipénz van nálam. Egye csak nyugodtan, amit megrendelt, mondta Ivett mosolyogva, főleg ha nem a maga zsebe bánja. Az államtitkár-helyettes bosszúsan legyintett. Hamar a végére jártak annak az egytálételnek, és közben közömbös dolgokról beszélgettek, az államtitkár-helyettes udvariaskodott és udvarolt. Közben megkérte Ivettet, meséljen magyarországi élményeiről.

Ivett elmesélte, hogy az elmeszociális otthonokban szörnyű dolgokat tapasztalt, erre egy ügyvédnő rokona hívta fel a figyelmét, ő, Ivett felajánlott egy szép összeget, javítandó a helyzeten, jól járt volna az állam is, de a kormányzat megüzente neki, oké, de csak akkor, ha Ivett mindenhol azt nyilatkozza, hogy a pénz a kormánytól származik, ő, Ivett, csak kezeli. Hát beintett, kényszerűen. Arra is kitért, hogy rendbe hozatta az egyik jelentős kórház intenzív osztályát, a legújabb gépekkel, eszközökkel szereltette fel. Ez sem tetszett a kormánynak, mert miért üti bele mindenbe az orrát. Nemrég finanszírozott egy állami kezdeményezésből induló öregotthon-hálózatot, adta elő, szerte az országban, és amikor elkészült, nagy pénzekért szállodaláncként kezdték működtetni. A segélyszervezet nevében ő tárgyalt, illetve kezelte az ügyet, és mikor először megjelent, a hálózat vezetői mosolyogtak, milyen jó csaj, mondták egymás közt, bizonyára remekül átlátja, miről is van szó, és röhögtek, de nem sokáig, ugyanis amikor megtapasztalta, kikkel áll szemben, erőteljesen lépett fel, ahogy Kenyában kénytelen volt megtanulni, azonnal félresöpörte a homályos, félrevezető szövegeket, és kijelentette, uraim, ha egyáltalán nevezhetem önöket úrnak, jó volna most már, ha a magyar nyelvet, amely állítólag az anyanyelvük, helyesen használnák, és nem keltenék azt hitet, miszerint ez a nyelv csak bődületes hazugságokra alkalmas, nemde. Hm, micsoda kardos menyecske, mondták, tekintélyre szeretne szert tenni, és szidni kezdték, nem is olyan jó csaj. Mivel nem ért el semmit, bírósághoz fordult, ám a bíróság, szakértők véleményére alapozva, elutasította szervezetének követelését, hogy az eredeti célnak megfelelően használják a hálózatot, vagyis öregek otthonaként; no persze kiderült, hogy a szakértők le voltak fizetve, de hiába derült ki. Nyilvánosságra hozta az ügy minden ága-bogát, a bírósági ítéletet is megtámadva. Na ezután úgy vette észre, mintha követnék.

Az államtitkár-helyettes elmosolyodott, és megkérdezte, Ivett, talán csak nem fél?

Ivettnek megint eszébe jutott Kenya, mikor a Mungiki maffia egyik bandája megtámadta azt a falut, ahol ő éppen tartózkodott, lerohanták, kifosztották, felgyújtották, Ivett szerencsével menekült meg, mert helyi barátnője, Jane, ismert egy rejtekutat, azon rohantak észvesztően. Éppen az esős évszak köszöntött be, szerencsére, a fák, cserjék nedves leveleit nyalogathatták, hiszen nem volt vizük. És amikor megéheztek, kaparni kezdték a földet maniókáért. Egy szintén menekülő, rohanó csapathoz csatlakoztak az őserdőben, egy korábbi útonálló vezette őket. Futottak, Ivett szandálja hamar elszakadt, mezítláb futott tovább, a lába tele lett tüskékkel, sebekkel, vérzett és feldagadt. Pihenés közben arról beszéltek, hogyan ne süppedjenek bele a kétségbeesésbe, szenvedésbe, hogyan kerüljenek minden olyan mozdulatot meg gondolatot, ami lebénítaná őket, de leggyakrabban arról beszéltek, van-e élet a halál után. Futottak, ették a maniókát, pihentek elbújva, a fák leveleit nyalogatták. Új létezést értek meg. Ivett titkon beszélt magában, az életre gondolt, és számolta, hány napja lehet még hátra. Ám kijutottak az őserdőből, és egy cserjésen át valami faluba értek, ahol nem voltak ellenségeik. Ezek után nem úgy gondolkodott már, ahogyan azelőtt.

Merőn nézte az államtitkár-helyettest, vajon ez a szerencsétlen, elpuhult fickó túlélte volna-e azt az őserdei menekülést? Ugyan, semmi esélye nem lett volna. És nevetett magában. Hihetetlen fölényt érzett.

Nem félek, uram, mondta Ivett. Azt hiszem, maga jobban fél. Az államtitkár-helyettes mosolyogva megkérdezte, azt gondolja, Ivett, hogy mivel Kenyában megúszott mindent, nálunk is megúszhatja? Ivett visszakérdezett, mit kellene megúsznom?

Akkor betért az étterembe egy Ivett-tel körülbelül egyidős nő, a párjával, kitörő örömmel franciául üdvözölte Ivettet. Micsoda hájpacnival üldögélsz itt, Ivett, ejnye, mondta nevetve franciául. Titkos ügynök, mondta Ivett komolykodva franciául, és ő is nevetett. A nő megkérdezte, csak nem, te jó ég, ha megkérdezi, mi a fő foglalatosságod, folytatta a nő, meséld el neki, hogy az alaszkai bálnákról számtalan filmet gyűjtöttél össze, és azt szoktad nézegetni. Ezt nem árulom el, azt ki kell érdemelni, mondta Ivett. Hát akkor magyarázd el neki, hogy Magyarország egy második Afrika, ha nem is egészen úgy, mint Afrika, mondta a nő, és elköszönt.

Azért az túlzás, hogy Afrika lenne az országunk, kikérem magamnak, mondta komoran az államtitkár-helyettes. Ez igen, maga tud franciául, emelkedett a szememben, mondta Ivett.

Az államtitkár-helyettes felhajtotta a sörét, még egyet rendelt, és hirtelen azt mondta, Ivett, kérem szépen, adnánk egy nagyobb összeget a maga szervezetének, képzelje el. Érdekes, mondta Ivett, és mit kíván cserébe? Semmi különöset, Ivett, csekélységet, csak annyit, hogy vegye maga mellé stratégiai tanácsadónak, és kimondott egy nevet, amelytől Ivett megborzongott, és indulatba jött. Aha, szóval azt szeretnék, hogy a szervezetem mossa tisztára a titkosszolgálatok piszkos pénzét, mondta Ivett. Ne olyan hangosan, asszonyom, mondta az államtitkár-helyettes, ez itt nyilvános hely. És megkérdezte, szóval nem hajlandó? Ivett nem válaszolt, hanem az államtitkár-helyettes tekintetét kereste, szinte farkasszemet nézett vele. Ez a kövér pali nem tétel számomra, gondolta. 

Javaslom magának, uram, mondta Ivett, hasson oda, hogy a velejéig romlott államapparátus változzon meg, legyen becsületes, tisztakezű, igazságszerető, jóérzésű, és persze tartsa be a saját törvényeit, de csak a jó törvényeit, az aljasakat meg vesse el. Hassanak oda, hogy meghonosodjon végre az országban a szabálytisztelet, a szavahihetőség. És tudja meg azt is, az a véleményem, hogy az ország jelenlegi politikai elitje egy söpredék, egyszerűen törvénytelenül működik. És közben arra gondolt, könnyű neki, mert ő francia, vagyis francia állampolgár, és kissé elszégyellte magát. Merné elmondani, kérdezte magától, akkor is, ha magyar útlevele lenne?

Az államtitkár-helyettes közömbösen hallgatta, majd hirtelen megkérdezte, mennyi a fizetése, asszonyom, meg a különböző pótlékok? Jól tudják azt maguk, mondta Ivett. De én arra vagyok kíváncsi, amit csak úgy feketén vesz fel. Küldje rám a rendőrséget, azok majd kreálnak annyi összeget, amennyi maguknak tetszik, mondta Ivett. Az államtitkár-helyettesnek a szeme sem rebbent, és megkérdezte, ingatlanjai, belföldi, külföldi, befektetései, offshore cégei? Ha még ezt sem tudják, kérdezett vissza Ivett, akkor hogyan dolgoznak? Vizsgálatot indíthatunk, és akkor kiderül, maga mennyit lopott a szervezetétől, mondta az államtitkár-helyettes. Ne magából induljon ki, uram, már ami a lopást illeti, jegyezte meg Ivett. Az államtitkár-helyettes arca eltorzult. Ivett felpattant, és jó éjszakát kívánva távozni akart.

Ugyan, Ivett, ne rohanjon el, csak vicceltem, mondta az államtitkár-helyettes visszakozva, csupán arról van szó, amit még nem sikerült elmondanom, de most elmondom, tehát arról van szó, ami mélyen lakik a szívünkben, vagyis segíteni akarunk magának és a szervezetének, segíteni a családokat meg a rászorulókat, segíteni a szeretet, az összetartozás, a remény, a méltóság nevében, a hitről meg a hazáról nem is beszélve. Ámen, mondta Ivett, de elvárnám, hogy magánál hitelesebb ember szavalja el ezeket a szóvirágokat. És megint elköszönt.

Várjon még, mondta az államtitkár-helyettes, és merőn szemlélte Ivettet, majd elmosolyodott, és megkérdezte, Ivett, ugye maga leszbikus? Ivett elnevette magát, és azt mondta, uram, hogy leszbikus vagyok-e vagy sem, akkor vallom be, ha ön is bevallja, vajon heteroszexuális-e. Képzelje, Ivett, az vagyok, heteroszexuális, mondta az államtitkár-helyettes, és nevetett. Ejnye, csak nem, nahát, érdekes, mondta Ivett, de nem baj, nyugodjon meg, ne féljen, hát van ilyen is, heteroszexuális is van, nem veti meg ezért magát senki, egy leszbikus sem, ezért nem, ezért egyáltalán nem, még a kenyai őserdőben sem vetnék meg magát ezért, nyugodtan lehetne heteroszexuális, másért viszont bőven megvetnék, és otthagynák egyedül a vadállatok prédájául.

És Ivett felpattant, nyomban elviharzott.

Tapasztalta, hogy még sokkal inkább figyelik.

 

Egy celeb, Ckó unokaöccse

Flórián, mint már említettem, az unokaöcsém volt, ha nem vér szerinti is, Dezső nagybátyám és Olga nagynéném fogadott fia, aki híresség lett, igazi celebritás, és akit értesített a kormányzat kitüntetésekkel foglalkozó hivatala, hogy ötvenéves születésnapja alkalmából kitüntetik. Mielőtt azonban átadnák a plecsnit neki, tájékoztasson pályafutásának legemlékezetesebb mozzanatairól, hogy az őt méltató beszéd hiteles információkból álljon, bár sok mindent tudnak róla, de jobb volna az ő, Flórián szájából hallani, hát írja meg magáról a legfontosabb tudnivalókat. Flóriánnak nem volt kedvére az írás, nem szeretett írni, tehernek érezte. Szentségelt, és arra gondolt, ha egyáltalán képes rávenni magát az írásra, olyan helyen kell megtennie, amely pszichoterápiás hatást gyakorol rá. Rögtön a törzshelyére gondolt, egy Buda környéki klubra, amely sok más hozzá hasonló, bulvárlapokban szereplő, híres ember találkozóhelye volt.

Miközben legújabb Saabjával a klubba hajtott, azon töprengett, mit áruljon el magáról és mit ne, melyik oldalát mutassa meg és hogyan. Talán azt kellene hangsúlyoznia, gondolta, milyen mélyről indult, és, ennek ellenére, milyen magasra jutott, mégis maradt az, aki volt. Már mondta is képzeletben, mondta magában és magának, mintha tollba mondaná ott, a kocsiban, hogy fogadott apja, Dezső halála után fogadott anyjával, Olgával olyan szegényen éltek, hogy húst soha nem láttak a tányéron. Különben hálás az örökbefogadásért, származásáról mit sem tud, csecsemőként kitették az utcasarokra.

Azt nem köti a kitüntetésosztók orrára, gondolta, hogy a szereplésen kívül semmi sem érdekelte igazán, nem abban gondolkozott, hogy mérnök legyen, orvos, jogász, színész és így tovább, hanem hogy híres legyen. Diploma kell, azt tudta, a legkönnyebben megszerezhetőre hajtott, tanítóképzőbe iratkozott, de meg sem fordult a fejében, hogy tanítson. Aztán évekig nem történt vele semmi, kereste a helyét, természetesen feljött Budapestre, hogy meginduljon a híressé válás útján, de megakadt. Alkalmi munkákból tengődött, mélységes boldogtalanságban élt. Például elszegődött éjjeliőrnek, majd temetkezési vállalkozóhoz sminkesnek, halottak arcát kozmetikázta. Leírja-e mindezt vagy ne, még nem döntötte el. Azt viszont biztosan nem árulja el, hogy inni kezdett, súlyosan sokat ivott, hogy valami boldogságot kicsikarjon az élettől.

Lezserül volt Flórián öltözve, szürkéskék, koptatott Rick farmerban, fekete, magas szárú Owens sportcipőben, fehér Zara pamutpólóban és fekete, könnyű szövetből készült Todd Snyder félkabátban.

Megérkezett a Saab kocsival a klubhoz, leparkolt, belépett, és széles mosollyal üdvözölte az ott ülő társaságot, sziasztok, csaó, csá, nem, nem, nem ülök le most sehova, szabad asztal kell nekem, írnom kell, jelentette ki hangsúlyozottan. Nocsak, Flórián, csak nem léptél fel írónak is, no még csak ez hiányzott, baszd meg. Flórián csak vigyorgott, integetett, és leült egy asztalhoz, maga elé téve papírt meg tollat.

A klub bútorai különböző korokból származtak, a barokktól a rokokón és a biedermeieren át a szecesszión és az art decón keresztül a csőbútorig, a szocreálig, meg a manapság legdivatosabbnak számító műtopiig. A világítás, a módinak megfelelően, homályosan szürkének tetszett, viszont az asztalokat mintha reflektorok világították volna meg.

Azt is hülye lenne elárulni, gondolta, miután rendelt egy száraz martinit, hogy amikor meglátott egy felhívást, miszerint jelentkezni lehet modellnek, hát jelentkezett, és mivel magas volt, sovány és jó mozgású, ugyanakkor furcsa, kissé merev nézésű, hát szavaztak rá, továbbjutott, ámde a végszavazás előtt, valami sokadik érzéktől vezettetve, odament a zsűrielnökhöz, és felajánlotta, hogy meglátogatja. Nana, kisfiú, mondta a zsűrielnök, nem tudod te, mire vállalkozol. És alighogy belépett az előszobába, a zsűrielnök, aki csak úgy meztelen testére vetett köntösben várta, máris Flórián szájára tapadt, miközben a hálószoba felé vezette, lelökte az ágyra, letérdepelt elé, kicipzározta a farmerjét, és szakértő módon szopni kezdte. Gyorsabban, túl lassan csinálod, morogta Flórián undorodva, pofa be, és ne tegezz, rivallt rá a zsűrielnök, a lassúság a specialitásom, fiúcska, majd kivette Flórián farkát a szájából, szinte kiköpte, hasra feküdt az ágyon, köntösét ledobva magáról, és igyekezett Flórián hímtagját belehelyezni a segge lyukába. Ámde az a farok igen aprócskára zsugorodott, a kurva anyádat, akkor minek jöttél, kiabált a zsűrielnök, mire Flórián gyorsan a nyelvével hatolt be a zsűrielnök hátsójába, aki többször is elélvezett. Így hát Flórián sikerrel járt, és divatbemutatók állandó szereplője lett.

Bírta, hogy kisminkelik, hogy megcsinálják a frizuráját, hogy divatos ruhákat viselhet, hogy mutogathatja magát. Hidratáltatta a bőrét, lakkozta a körmét, kiszedte a szemöldökét, a mellkasát gyantázta. Az utcán is úgy haladt, mint a pódiumon, a kifutón, feltűnést is keltett, és ezt nagyon élvezte. Azt azért sokkal kevésbé bírta, hogy a zsűrielnök szeretőjének kellett maradnia, nagy teherként cipelte, és hogy elviselje, még jobban elmerült az italozásban, és most már füvezni is kezdett.

Mint modelltől elfogadták a nevezését az éppen akkoriban megindult férfiszépségversenyekre, és ezen jómagam, amikor megtudtam, elbámultam, hisz rondának tartottam, és bár nem ért el helyezést, viszont közvetítették a szépségversenyt, így Flórián feltűnhetett a képernyőn. És, döbbenetemre, szó szerint feltűnt, ugyanis szomorú pillantásával, lefelé görbülő szájával, rezzenéstelen arckifejezésével, ami születési rendellenesség volt nála, arcidegbénulás okozta, megkülönböztethetővé vált a többiektől, és ez elég lett ahhoz, hogy az egyik televíziós csatorna hírigazgatója, egy középkorú hölgy, szeretőként alkalmazza, s egyúttal riportert csináljon belőle. Persze a kitüntetést osztóknak semmi közük ehhez, gondolta Flórián.

Különben beszédhibás volt, raccsolt némileg, a szavak végét elharapta, sok néző levelet is írt, milyen riporter az ilyen, de a beszéde megtetszett egy adásrendezőnek, aki úgy vélte, Flórián egész egyénien artikulál, bár azért logopédushoz járatta, aminek eredményeképpen Flórián igen sajátosan kezdett hangsúlyozni, hát nem menekülhetett meg attól, hogy kinevezzék műsorvezetőnek, és mivel elütött az összes többi műsorvezetőtől, a közönség emlegetni kezdte. Nem a téma számított neki, az tök mindegy volt számára, csak a képernyőn lehessen, mert nem az a lényeges, miről beszél, vélte, hanem az, hogy tízezrek, sőt százezrek lássák. Úgy gondolta, nem a mondandója a fontos, hanem ő, saját maga. Valamennyire a téma is számít azért, látta be, főleg amíg nem híres az ember, de olyan témákba vágta a fejszéjét, amelyek sikert arathattak, népszerűek voltak, és csak olyanba. Persze titokban kell tartania, hogy így viszonyult, az ellenkezőjét kell írnia, gondolta, ahogy mindig is az ellenkezőjét nyilatkozta, és ha a kitüntetést osztók tisztában vannak is azzal, milyen műsorokat vezetett, majd megideologizálja, hogy azt nem úgy kell venni.

Egyszer mint híres fotóművészt meghívott a műsorába, és az adás csaknem botrányba fulladt, mert alig bírtam palástolni felháborodásomat, ugyanis Flóriánt nem a fotózás érdekelte, hanem azt akarta, meséljem el a szexuális életemet, milyen női testrészekre bukom, de kitértem, és a műsornak a tervezettnél hamarabb vége szakadt, reklámokkal kellett kipótolni. Nagyon hülyén viselkedtél, mondta Flórián bosszúsan, magad alatt vágtad a fát. Nem szeretem nyilvánosságra hozni azt, ami csak rám tartozik, mondtam mérgesen. Megragadhattad volna az alkalmat, hogy ne csak szakmai mivoltodban mutatkozz meg, hanem mint egyéniség, személyiség, de elmulasztottad, és micsoda gőggel, jegyezte meg Flórián, nem is lesz belőled valaki. És röhögött, gúnyosan röhögött.

Akkor már dőlt hozzá a pénz, megalapította saját kommunikációs és reklámügynökségét, amelyet hamarosan reklámfilmek gyártásával is kibővített, aztán betársult egy marketingcégbe. Mindegyik elsősorban az ő és párja, Kamilla hírnevét volt hivatott terjeszteni; sőt Kamillával együtt esküvőszervezői meg temetkezési vállalkozásba fogott. Hogyan magyarázza meg ezt a kitüntetést osztóknak? Mondjuk, majd azt fejti ki, egyszerűen azt, hogy több lábon kell állni.

Évekkel ezelőtt felajánlotta nekem, kísérjem nyomon fotókamerámmal a különböző műsorait. Fekete Prada öltönyben fogadott, azonnal rátért arra, hogy végre itt az alkalom a magyar Hollywood megteremtésére. Felolvasott egy jelenetet az egyik forgatókönyvéből, amit ő jegyzett, de mással íratta: A főszereplő belép a hálószobájába, és észreveszi, hogy konfettivel, rózsaszínű, fehér és szürke konfettivel szórták tele az ágyat, gyanút fog, az ágy fölött lévő tükörbe nézve megpillant egy árnyékot a sarokban álló paraván mögött, az árnyék lassan megmozdul, vár, a főszereplő az ágyhoz megy, lezserül fütyörészve, az éjjeliszekrényhez hajol, aztán még lejjebb, úgy tesz, mintha a cipőfűzőjével vacakolna, közben benyúl a fiókba, és előveszi a hangtompítós 25-ös Walthert, aztán elindul a fürdőszoba felé, miközben számol magában, öt, négy, három, közben hirtelen irányt vált, és felemelt pisztollyal egyenesen a paraván felé rohan, kettő, egy, és a fej magasságát megsaccolva meghúzza a ravaszt, kétszer, vér spriccel a falra. Megkérdezte tőlem, nem árulva el, hogy egy amerikai regényből másoltatta ki, mi a véleményem? A vér már közhely, mondtam, unalmas, legalábbis egy ilyen jelenetben. Na ne, Ckó, jelentette ki, ez a jelenet csúcs, annyira király. Mélyen hallgattam. Szóval nem vállalod, Ckó? Hát jól jönne a pénz, Flórián, mondtam, de nem vállalom. Nagy jövőt nem jósolok neked, Ckó, de már jelent sem, mondta Flórián, sőt a múltadat is lenullázod.

Mit tegyen, ha megállíthatatlan lett, mert az lett, de erről mélyen hallgatni fog, határozta el, szinte nem is kellett már tennie semmit ahhoz, hogy feltűnjön mint mókamester, játékmester, ceremóniamester, vetélkedők vezetője. Látható lett szakácsként főzőműsorokban, holott fogalma sem volt a főzésről, persze majd azt írja, hogy kitűnően főz. És meg akarta mutatni, hogy most már nemcsak a hatalmas nézőszámot vonzó témákban van otthon, és műsorába vett olyasmiket, mint balatonvidéki festők modelljeinek kiléte, az Alföld búzájának egyedülálló minősége, vagy mit adott a magyar feltalálok zsenialitása a világnak. Azt azonban már esze ágában sem lesz megemlíteni, gondolta, hogy egyáltalán nem a modelleket, a búzaminőséget vagy a feltalálókat vélte érdekesnek, hanem saját magát, rá is tért az emlékeire gyorsan, milyen volt, amikor ő is modell volt, hogyan tudta és tudja megkülönböztetni a búzát az ocsútól, könnyen, hisz még gyerekkorában megtanulta ott, vidéken, és sejtelmesen utalt arra, hogy nemsokára mint feltaláló lepi meg az országot, világot.

Azon is eltöprengett, hogyan adja elő, miért szervezett saját popegyüttest, amikor egyetlen hangszeren sem játszik, és kottát sem tud olvasni. Na jó, hát majd elmagyarázza, határozta el, hogy viszont az éneklés egy sajátos képességével született, ezt szerette volna megmutatni, ennek lehetőségét megteremteni, és csak a rosszakarói terjesztik, hogy nincs hangja, viszont akik tárgyilagosan közelednek hozzá, értékelik, hogy tökéletesen újszerűen énekel, egyszerűen hasból, mint senki más, no meg azzal a sajátos beszédhibával, amely érdekessé teszi, feldobja éneklési módját, és persze a saját dalszövegeivel, de ahhoz semmi közük a kitüntetést osztóknak, hogy plágiumért beperelték.

És nyilván azért figyeltek fel rá a kitüntetést adományozok, mert reggel műsort vezet a képernyőn, délelőtt mókamesterkedik a rádióban, délután a reklámcégében tevékenykedik, majd este fellép a zenekarával, miközben a televízióban a hírességekkel készített beszélgetéssorozatát adják. Hát mondjanak még egy ilyet! És egy regényen is dolgozik, árulja majd el, amelynek témája a nemi eltévelyedések, persze erkölcsi alapon, és persze nem ő írja, hanem íratja, elég sok pénzért. És nem rest számtalan zsűriben is feltűnni, sokak szerint markáns véleményeivel, pedig az milyen fárasztó. Festeget is, fogja közölni a kitüntetésosztókkal, és ezzel a szócskával, hogy festeget, de a képeit nem mutatta még meg senkinek, a megfelelő alkalomra vár, amely ha elérkezik, és tudni kell, mikor érkezik el, ez is tehetség dolga, akkor majd kiállít. Azt azonban titokban fogja tartani, hogy nemrég producerirodát alapított, így aztán a legkülönbözőbb produkciókra szánt pénzeket maga kezelheti, és ez nem rossz üzlet. És átfutott rajta, hogy a legfrissebb műsoráról, amelyben szűz fiukat hoz össze szűz lányokkal, szüzeket, legalábbis szüzeknek mondottakat, és rejtett kamerával követi, hogyan és mint jutnak el az első nemi aktushoz, arról jobb hallgatnia, bár nyilván a kormányzat kitüntetésekkel foglalkozó hivatalának munkatársai ismerik, hisz elterjedt, milyen rengetegen nézik.

Azt sem köti a kitüntetést osztók orrára, hogy egy huszonegy sarkú, mozaikkővel burkolt falú, többteraszos házban lakik, amelyben nyolcszögletű a nappali, nyolc, falra festett piros rózsával, piros oszlopokon nyugvó galériával, ahová a fény üvegpadlón keresztül hatol be. Ebből nyílik, de csak optikailag leválasztva, a zebránó csíkozású bútorokkal és tizenhat személyes asztallal ellátott ebédlő, amelyet fényes fehér pult választ el a krómozott gépekkel teli konyhától. A hangjukkal irányíthatják, Kamilla és ő, az elektronikus vezérlésű világítást, meg a zárszerkezeteket, a redőnyzetet és a médiafalat. A hálószoba egyik falának hatalmas tükrében szépen tükröződik az ágy. No és a kád hatszáz literes, az alagsorban meg wellnesshelyiség található, finn szaunával és jakuzzival. Van három kis antik kávézóasztala az ebédlőben, vannak francia rokokó tükrei az előszobában, Noguchi lámpák a dolgozóban, szecessziós és Chippendale fotelek, meg Paisley mintás párnák itt-ott. Ehhez viszont senkinek semmi köze sincs.

Azt azonban még el kell döntenie, traktálja-e a kitüntetésosztókat a kedvenc ételeivel, mint a báránnyal töltött szőlőlevél görögösen, fácánhúsos-tejfölös káposztarolád, fahéjas padlizsán, spenótos, prágai sonkás gombasaláta. Amit viszont a széles nyilvánosságban elterjesztett, azt elárulhatja, hogy a különleges zenéket szereti, mint Tiziano Ferro, Atomic Kitten, LeAnn Rimes, Noir Désir együtteseit és számait.

Eldicsekedhet azzal is, gondolta, hogy belekóstolt az autóversenyzésbe, ez számára elképesztő adrenalinbomba, amikor a rajtrácsnál áll, és ott van alatta egy elképesztő kocsi, a lelkében meg a győzelem iránti vágy, miközben pedig inkább az örömet keresi, nem a nyerésre hajt, általában a mezőny végén is végez, mert egy bizonyos sebességen túl nem merészkedik. Nem fogja titkolni azt sem, hogy nemrég talált rá a hot jogára, amely olyan testi és lelki stabilitást ad számára, amit eddig elképzelni sem tudott. És szívesen raftingol és búvárkodik is, mert a veszély ösztönzi, de csak addig, írja majd le, mint elhatározta, amíg képes felelni magáért, amíg képes teljes nyugalommal megőrizni a higgadtságát, és józanul, tiszta fejjel gondolkodni meg így is cselekedni minden helyzetben. Hogy ez nem igaz, mármint a raftingolás és a búvárkodás, ahhoz senkinek semmi köze. Fel fogja hívni a kitüntetésosztók figyelmét, hogy amikor ejtőernyővel ugrott, a saját ugrását riporterként közvetítette, de azt nem elárulja el, hogy helyette más ugrott, és előre felvették a közvetítést, azt játszották le. És szerényen előadja majd, hogy félórát töltött az állatkert oroszlánjai között, fotósok kereszttüzében, az egyik oroszlán megkóstolta a kabátját, de ő, Flórián hangoztatta, hogy nem akarta bántani az az oroszlán, csak kíváncsi volt a kabát minőségére, azt viszont eszében sincs senki orrára kötni, hogy az oroszlánok hatalmas adag nyugtató injekciót kaptak. Azt is hangsúlyozza majd, kissé sajnáltatva magát, hogy ő nem olyan rétegből származik, amelyben a lovaglás megszokott dolog lett volna, már nem is tudta megtanulni, ugyanígy a vitorlázást sem, és ezen kesereg, viszont a fiát négyéves korától mindezekre taníttatja. Átúszta már a Balatont, tér ki majd erre is, és hazugsággal fogja vádolni a médiát, amely világgá kürtölte, hogy egy külön csónak követte, és abban néha megpihent. És megerősíti azt a nyilatkozatát, hogy futni fog bikákkal Pamplonában, de azt természetesen elhallgatja, hogy eszében sincs megvalósítani. A blogjára azonban felhívja a figyelmet, mert azt is ír, pontosabban írat, legutóbb arról, hogy a kutyái, három van, a személyi edző feladatát látják el mellette, ugyanis velük futkározik, legszívesebben erdőben, az egyik eb neve Schwarzenegger; sokat szerepelnek együtt, megtörtént nem is egyszer, hogy a kutyát ismerték fel az utcán, egy fehér pofájú fekete komondort, és nem őt. Imádja a három fehér egerét, már szerepelt velük. Sapkagyűjteménye igen nevezetes, ötvenkét sapkája van, ahány, annyiféle, mindenhonnan hoz, ahol csak jár a világban.

Azt nyomatékosan közli majd, határozta el, hogy évekkel ezelőtt rákos lett, erről nem is egyszer nyilatkozott, de meggyógyult, mivel a házukhoz közeli iskolából az ablakuk alá jött vagy ötven gyerek, és kiabálták, gyógyuljon meg, de a kitüntetést osztóknak ahhoz semmi közük, hogy az ügynöksége ötlötte ki a rákot, és szervezte meg az egész akciót.

És igen hangsúlyozza majd, határozta el ezt is, hogy az új műsorában fellép a globális felmelegedés ellensúlyozására a Dunántúlon, fellép a Tisza áradásának megakadályozása érdekében, fellép a mellrák ellen, elsősorban a magyar, honi mellrák ellen, és bevonja feleségét, Kamillát, mert Kamilla már legyőzte a mellrákot. Ez is hazugság persze, de jól kamatozik, tudniillik Kamilla mellét sok adásban lehetett már látni, ezáltal igen híres lett az a cici. Kamilláról szólván, aki színésznő, majd elmondja, hogy van benne spiritusz, igazi egyéniség, sajátja az a valami, ami képes őt, Flóriánt, meg persze a közönséget felvillanyozni. A tenyerén hordozza, és az ő kis királynőjének nevezi.

Hirtelen megjelent a Flóriánnál tizenöt évvel fiatalabb Kamilla, széles mosollyal. Laza, kétszárnyú lokniban viselte a haját, hasa horpadtnak tűnt, alakja kifogástalannak. Kissé kimódoltabban festett Flóriánnál, mert okkersárga, fekete virágmintás, vékony Rodarte vászonnadrágot vett fel, citromsárga, egygombos Stella McCartney selyemzakót, fehér csipkés Versace blúzt, amelyen átsejlett hatalmas melle, és igen magas sarkú, nyitott, sötétlila Luciano Padovan cipőt. Az órája Movado volt, és más ékszert nem viselt, csak a kisujján egy aranygyűrűt gyémánttal, és a bokáján egy kis aranyláncot. Karmazsinvörösre kente be az ajkát, és párosította az elég nehezen megteremthető füstös szemmel, ahogy kifinomult névrokona, Camilla Belle próbababa, és őt is, Belle-hez hasonlóan, a pézsma és tubarózsa illata lengte körül.

Flórián mérgesen rászólt Kamillára, baszd meg, Kamilla, kár volt most ide tolni az arcodat, tudhatnád, koncentrálok, és azt is tudhatnád, miért, a kurva életbe, ne zavarj. Kamilla mosolygott, rendelt ő is egy száraz martinit, és biztosította Flóriánt, hogy csak segíteni akar neki. Kösz, abból nem kérek, mondta Flórián. Hát akkor csak ebédelek, mondta Kamilla.

A pincérek hozták a martinit, majd megkérdezték, mi legyen az ebéd. Flórián diktálta, batyuban sült laposhal provence-i fűszerkeverékkel és citromkarikákkal, Eric Ripert szakács receptje alapján, majd marharostélyos görögszénamaggal fűszerezve, hozzá zöldségköret, Marc Forgione séf után szabadon, aztán fagylaltkehely, többféle gyümölcs, és valami különleges francia vörösbor.

Figyelj, Kamilla, mondta Flórián, írhatom azt, hogy reneszánsz embernek érzem magam? Miért ne írhatnád, mondta Kamilla, a papír mindent elbír. Majd megokolom azzal, jegyezte meg Flórián, hogy a reneszánszban a tehetség egyenlő volt a sokoldalúsággal, és engem Leonardo szelleme irányít, ugyanis szeretném hinni, hogy a magam sajátos világra nyitottságával én is olyan sokoldalú ember vagyok, mint az a nagy festő, és a tőlem elvárható legmagasabb szinten működöm. Leonardo és te, Flórián, hát ez igazán kitűnő párosítás, jegyezte meg Kamilla. Csak ne gúnyolódj, megkérlek, mordult fel Flórián. Kamilla nevetett, te mint reneszánsz ember, ez jó.

Belépett a klubba egy szupervékony csaj, fehérbársony rövidnadrágot viselt, piros, lenge selyemblúzt, átlátszott fehér, dúsan csipkés melltartója, piros-fehér csíkos óriástalpú csizmában lépdelt, amelyen ezüst jelvények csilingeltek. Megtorpant, amikor észrevette Flóriánt. Hé, Flórián, kiáltott fel, és megkérdezte, mintha Kamilla ott se volna, hol van a csajod, Felícia? Szia, Melánia, mondta Flórián, menj a picsába. Annabellának hívnak, Flórián, mondta a csaj. Tisztára Melániának nézel ki, mondta Flórián, de ha Annabella vagy, akkor szia, Annabella. Tetszik a szerkód, Annabella vagy Melánia, mondta Kamilla. Ja, olyan kis bolondos retro fazon, mondta Annabella. Képzeljétek, hatféle szereplésem volt ma, folytatta, ki vagyok nyuvadva. És hozzátette, különben láttalak, Flórián, az operabálon, amint karonfogva erkölcsi támaszt nyújtottál Felíciának, a csajodnak, annyira édes volt tőled. Bébi, nem voltam az operabálon, csattant fel Flórián, nem ismerek senki Felíciát, de megismétlem, hogy olyan melániás a fazonod. Flórián, egészen biztos vagyok benne, hogy ott voltál az operabálon, mondta Annabella, láttalak, amikor beálltál egy fényképhez, aztán beültél egy borzalmas fekete kocsiba, egy Saabba, de ha nem tudnád, a Saab már igen ciki. Kurvára ki van zárva mindaz, amit elnyavalyogtál, bébi, mondta Flórián, de most már kopj le, de gyorsan. Jó, jó, Flórián, rögtön olajra lépek, mondta Annabella, csak még annyit, hogy Felícia… Fogd be a pofád, cicababa, harsogta Flórián, és tünés. Ugyan, Flórián, szólalt meg Kamilla, hadd csacsogjon ez a kis kurva, és jóízűen nevetett. Majd megkérdezte, tényleg, hol van Felícia? Na jó, Kamilla, ne játszd az eszed, megkérlek, mondta Flórián.

Miután befejezték az evést, Flórián előadta Kamillának, hogy mit hangsúlyozna a kitüntetést osztóknak. Hát a következőt: Mikor apa lettem, megváltoztam, azóta felelősségteljesebben viselkedem, odaadó vagyok, gondoskodó, a gyerek türelemre tanít. Egy keresztény közösség által működtetett családi napközibe járatom a fiamat, ahol szeretetteljes a légkör. Különben is szeretetbombákat robbantgatok a fiam körül. A szeretetben hiszek, az tartja életben az embert. A család jelent nekem mindent. Lelki rokonságot érzek a magasra törő, társaságot kedvelő tölgyfával, amely példás együttélést valósít meg a csiperkegombával. Szeretek adakozni, alapítványt hoztam létre kimondottan hajléktalan gyerekek számára, csapatot szerveztem az ilyen szerencsétlen fiúk, lányok felkutatására, és fedél alá próbálom juttatni őket. Jó ügyért örömmel vállalok kockázatot, hozok áldozatot, kiállok akár hevesen is a véleményemért, az öncélú, felesleges vitát azonban nem szeretem, és tudatosan kerülöm. Valamifajta néptanítónak érzem magam, hiszen tanítóképzőt végeztem. A sztárság egyáltalán nem érdekel, ahogy önmagában a vagyon sem. A mi országunkban mindenki híres akar lenni, mert bemagyarázzák nekünk, hogy boldoggá tesz, de engem az tesz boldoggá, ha kiülhetek a teraszomra, a családom körében, és nézzük a tenger felett vöröslően lenyugvó napot, és közben elszívok egy hatalmas kubai szivart. Ez az élet értelme, a többi csak játékos körítés. Szeretünk fejest ugrálni a tengerbe, szivárványban gyönyörködni a kisfiammal, kettesben mantrázni a feleségemmel, aztán visszabújni az ágyba, szeretjük az utolsó előtti pillanatot megélni, érezni, hogy szükség van ránk, imádunk lemenő napfényben napraforgótáblát csodálni, macskadorombolásra elaludni, még egy levegőt venni, a spiritualitás útjára lépni, vadetetőről állatokat lesni, szelek szárnyán repülni, epret enni vaníliafagylalttal.

Kitűnő, kitűnő, Flórián, mondta Kamilla, nagy vagy.

 

Borockó Úr, maga krőzus hírében áll

Néhány nappal a második köztársaság újabb, második képviselő-választása előtt, amely a köztársaságot, pontosabban a demokráciát volt hivatott megerősíteni, vagy éppen gyengíteni, attól függően, ki lesz a győztes, a helyi, pécsi kisgazdavezér meghívta vacsorára barátnőjével, Olgával együtt Dezsőt, mint nevezetes embert, aki nemcsak újsütetű gazdagsága és a polgármesterhez fűződő kapcsolata miatt lett feltűnő, hanem mert burzsujként belépett a kommunista pártba. Hivatalos volt az összejövetelre a főjegyző, a rendőrfőnök, egy volt tábornok, egy irodalom- és egy orvosprofesszor meg a feleségeik.

Boroczkó úr, maga krőzus hírében áll, mondta a volt tábornok, apró, kiálló csontú, kopasz, öregedő férfi, aki már civil ruhát, nevezetesen frakkot viselt, és akit internáltak, de mivel hitet tett az új hatalom mellett, kiengedtek, és most hozzátette, feltűnő, sőt annál is feltűnőbb krőzus, és megkérdezte, hogyan csinálta, Boroczkó úr?

Rengeteget dolgoztam és dolgozom, válaszolta Dezső, aki termetes, hasas testét fehér szmokingba burkolta, mert értelmét látom, exportálok egyrészt kendert, kenderzsákot és minden kenderből készült terméket a kereskedésemből, másrészt állatokat meg gabonát a földemről, Finnországtól Szicíliáig, mindenhová, és ebben segít az új, demokratikus rendszer, amely a szabadpiacot támogatja.

Azt mesélik, mondta rekedt hangján a volt tábornok, hogy rengeteget áldoz a kommunista párt céljaira, Boroczkó úr, időnként megtömi annak a pártnak a kasszáját, márpedig az a párt egyáltalán nem a szabadpiac híve.

Más pártot nem érdemes támogatni, jegyezte meg Dezső szuszogva, általában sokat szuszogott beszéd közben, a kommunistáké a jövő, tette hozzá. És látta az elképedést, pontosabban a rosszallást a társaság legtöbb tagján, hát jól szórakozott.

Micsoda, mit mond, mit állít, Dezső, hördült fel a kisgazdavezér, aki egy kimustrált zsakettban feszített, ne vicceljen, ezt a választást is mi nyerjük meg, mint az előzőt, és nekünk köszönheti, hogy tovább gazdagodhatott, de ha a kommunisták nyernének, akkor elvesznek magától mindent, Dezső, ahogy a szovjetben.

Ez itt nem a szovjet, jelentette ki Dezső, és azt mondták a kommunista pártban, hogy igazam van, mikor a magántulajdon szentségét meg az egyéni, önálló kezdeményezést mint legfőbb értékeket hangsúlyozom. Maga a polgármester, aki a barátom, szólított fel, lépjek be a kommunistákhoz, hazudta Dezső, ugye, főjegyző úr, fordult a főjegyzőhöz, ön nyilván hallott erről.

Igen, így volt, megmondom őszintén, hazudta a főjegyző is, aki sötétszürke öltönyt viselt, színes mintázatú nyakkendővel. És hozzátette, Dezső barátommal befolyást tudunk gyakorolni a kommunistákra, annak ellenére, hogy én, minden kapacitálás ellenére, nem léptem be.

És miért nem lépett be, főjegyző úr, kérdezte az irodalomprofesszor, aki szabadkozott, hogy csak egyszerű, fekete öltönyt vett fel, bár csokornyakkendővel, mivel a frakkját meg a szmokingját el kellett cserélnie, nem is olyan régen, élelemre.

Bátorkodom kijelenteni, csak a városért dolgozom, mondta a főjegyző zengő tenorján, pártkarriert nem akarok befutni, dehogy akarok, egyetlen párt sem vonz, mind gyenge, hamis, és hazudnak, de persze alkalmazkodnom kell bármelyik párthoz, amelyik éppen győz, nem tehetek mást, és pártonkívüliként könnyebben tehetem, bevallom őszintén.

Hát ez szép, mit mondjak, és milyen hamis elképzelés, mondta gunyorosan a Bocskai-ruhás orvosprofesszor, aki nemrég úszta meg a népbírósági tárgyalást, felmentették.

Mi, kisgazdák egyedüliként nem vagyunk hamisak, jelentette ki a kisgazdavezér.

Jaj, de unalmasak maguk, szólalt meg a fehér-fekete nagyestélyiben pompázó, igen magas és molett Olga, térjünk át valami másra, uraim és hölgyeim, szóval képzeljék, lényegében még hatéves se voltam, amikor megjött a menstruációm, és azóta egyfolytában élvezem, soha nem maradt el, hat és fél éves koromban gyereket szülhettem volna, teljesen nemi érett voltam, fejlett volt az emlőm, és rámutatott a dúsan meredező mellére. Ez önmagában nagyon érdekesnek tűnt, folytatta, mert Magyarországon, ahogy engem felvilágosítottak, ritkán fordul elő. A szókészségem, a fellépésem felnőttesnek látszott, viszont az agyam, a gondolkodásom gyerekes maradt, lehetett velem beszélgetni úgy, mint most, de olyan hézagos volt nálam minden. Mondhatom, meglehetősen fel tudtam kelteni magam iránt az érdeklődést, kigúvadt szemmel lestek, jól felmérték testem minden egyes porcikáját.

Nem bántam volna, ha akkor ismerem magát, Olga, mondta mosolyogva a volt tábornok, a maga korai menstruációjának idején.

Kifejezhető volna úgy is, hogy a hölgy ivarmirigyei már gyerekkorában intenzíven működtek, jegyezte meg az orvosprofesszor, és ez az intenzitás adja, mint a híres Voronoff kísérleteiből kiderült, a szervezet energiájának jelentős részét, a hölgyön látszik is az igen nagy energikusság. Voronoff azt is kimutatta, egy rozoga kis párizsi színházban, a Faubourg színpadán, hogy az elhasználódott szervezet energiáját fiatal majomivarmirigyek átültetésével meg lehet újítani. Összesen negyvenhárom alkalommal ültetett át ez a Voronoff majomherét emberbe, azért majomét, mert senki fiatal férfi nem volt hajlandó heréjét felajánlani erre a célra.

Azért ez érthető, uraim, hölgyeim, szólt közbe Dezső röhögve.

Nevettek, rázkódtak a nevetéstől, sőt a röhögéstől. Még a nők is, akik Olgához hasonlóan estélyi ruhát hordtak, röhögtek, bár igyekeztek csak kacarászásnak feltüntetni.

Térjünk át egészen másra, szólt közbe a főjegyző, foglalkozzunk azzal, miért veszítettük el a háborút, meg is mondom, szerintem azért, mert nem voltunk előrelátók és persze tehetségesek sem, ha azok lettünk volna…

Volna, volna, vágott közbe a tábornok, nem mi vesztettünk, hanem az ellenség győzött, az nagy különbség, uraim. A háborús vereséggel elvesztettük, és ez a legnagyobb szerencsétlenség, hőn szeretett eszményeink nagy részét is, ráadásul nincs vezérünk, aki megtestesítené a magyarságot, a magyar erőt, nincs, akihez hűségesek lehetnénk, hazánk romokban, nemzetünk roncs, remélhetően azért a hazafiságunk még ép. Siratom a múltunkat, de minden erőmmel azon leszek, hogy feltámasszuk.

Azok az eszmények, tábornok úr, amelyekről említést tett, vérben sőt egyenesen vérfürdőben születtek, már ne haragudjon, mondta eltökélten az irodalomprofesszor, és nem véletlen, hogy ugyancsak vérfürdőben, vérben semmisültek meg.

Elgaloppírozza magát, professzor, mondta dühösen a volt tábornok.

Uraim és hölgyeim, járuljunk az asztalhoz, javasolta a kisgazdavezér felesége, meglepetéssel szolgálhatok, csupa vadat tálalhattam fel, a vadászok a kisgazdákhoz húznak, bizony.

Megint nevettek, miközben a Zsolnay tányérokkal, ezüst evőeszközökkel és kristálypoharakkal megterített, hosszú asztalhoz ültek, és jó étvággyal evéshez láttak.

Azon vettem magam észre, képzeljék az urak és a hölgyek, szólalt meg Dezső evés közben, hogy egyenesen háromféle krémhez tartozom, a régi meg az új gazdagok krémjéhez, és a kommunisták krémjéhez egyaránt, ezt nem mindenki mondhatja el magáról, mindenhová bejárásom van.

Ebből még baj lehet, jegyezte meg a kisgazdavezér.

Ugyan, ne féltsen, jelentette ki Dezső. A minap dorbézoltunk a Nádor lokáljában, és miközben a koktélokat ittuk, berontottak ilyen süvölvény, kis hülye komcsi fiókák, és ki akartak zargatni bennünket, hogy burzsujok kifelé, és képzeljék az urak és hölgyek, de ha van köztünk elvtárs, az is képzelje, hogy a testvéremnek, annak a hülye Andrásnak a vezetésével törtek be, aki azt ordítozta, nem a tőkéseknek, hanem a népnek építjük újjá az országot. Ránk rontottak, ütöttek-vertek, szerencsére az irodából felhívhattam a rendőrséget, megmondtam, ki vagyok, kijöttek, és a komcsi rendőrség, mert ugye az komcsi, gyorsan elintézte a komcsi fiatalokat, elsősorban Andrást, az én közbenjárásomra, hát ez van, mondta Dezső, és vigyorgott.

Értesültem róla, mondta az eddig némán ülő rendőrkapitány, aki civil ruhát öltött, sötétkék mellényes öltönyt, piros nyakkendővel, terhünkre vannak az olyan túlzásba esett, eszement fickók, mint András, a maga öccse, Dezső.

Maradjunk inkább Voronoff kísérleteinél, jegyezte meg az orvosprofesszor. És elmagyarázta, hogy na szóval ez a Voronoff egy nyolcvanhárom éves, igen beteges aggastyánból, név szerint Arthur Evelingből a nők iránt újra érdeklődő férfit faragott, de ez a marha Eveling visszaélt második fiatalságával, mert mindennap kirúgott a hámból, más-más nővel hált, és egy tizenhat éves lánnyal közösült éppen, amikor hirtelen meghalt.

Gyönyörű halál, akárki akármit mondjon is, közölte Dezső, én is így szeretnék kimúlni.

Röhögtek megint, és ettek, persze ittak is jócskán.

Mi nyerjük meg ezt a választást is, jelentette ki a kisgazdavezér, és akkor magát, Boroczkó úr, ha mellénk állna, ránk szavazna, az alkalmazottaival, cselédeivel együtt, ahogy ígérte, a kisgazdák megvédenék.

Ígértem, ígértem, de mit nem mond rólam, jegyezte meg Dezső, érdekes volna, ha védelemre szorulnék, és éppen a maguk védelmére.

Megmagyarázom, mondta a kisgazdavezér, az a földbirtok, amelyet most már a tulajdonaként kezel, Boroczkó úr, eléggé gyanús, új törvények születtek a köztársaság parlamentjében, így aztán könnyen fel lehet önt jelenteni, és akkor megnézheti magát, a kommunisták nem védik meg, sőt majd elítélik, annak minden következményével együtt, de a kisgazdák másképp állnának az ügyéhez.

Kikérem magamnak, engem nem kell megvédeni, emelte fel a hangját Dezső.

Uraim és hölgyeim, szólt közbe Olga felemelve hangját, figyeljenek még egy kicsit rám. Az egész életemet meghatározta, befolyásolta a korai menstruáció, először is úgy, hogy az édesanyám állandóan féltett, a szó legnemesebb értelmében féltett a fiúktól, az orvosok meg is tárgyalták édesanyámmal, hogy a gyereket, vagyis engem sportoltatni kell, egy ilyen nemi érett gyereket, aki elcsábítható. Így aztán úszni kezdtem. Ráadásul anyám úgy öltöztetett, nehogy felfigyeljenek rám a férfiak, ezért a hajamat egyszerű copfba fonta, sötétbarna pamutharisnyát adott rám, hosszú szárú, otromba cipőt, bokáig érő, szürke, bő ruhát, úgy néztem ki, mint egy lelenc vagy árvízkárosult. Ugyanakkor tudtam, valahogy így kell kinéznem, ez a helyes, mert belém neveltek valamit, hát mit is, mondjuk erkölcsöt és illemtudást, országunk imádatát meg vallásszeretetet. Szóval a korai menstruációmnak köszönhetően hamarabb lettem gondolkodó ember és hazafias nő, jelentette ki Olga. És arra gondolt, milyen jól beszél, meg volt elégedve magával.

Hát akkor találja ki, ha gondolkodó, mondta vizsgáztató modorban az irodalomprofesszor, hova szokták felírni a következőt: Légy tölgyfa, mit a fergeteg ki képes dönteni, de méltóságos derekát meg nem görbítheti.

Majd utánanézek, professzor úr, ne féljen, mondta mosolyogva Olga, szeretek utánanézni a dolgoknak. Szóval én már tízéves koromban úgy viselkedtem, mint egy felnőtt, úgy is néztem ki, százhatvan centi magasságot értem el, és most vagyok százhetvenkettő, ötvenhárom kiló voltam, most is csak hetvenhét vagyok. Tizenöt éves korom után persze már másképp történtek meg velem a dolgok, de erről, uraim és hölgyeim, majd máskor.

Pedig mi, azt hiszem, erre a másképpenre lennénk elsősorban kíváncsiak, jegyezte meg mosolyogva a leváltott tábornok eléggé koros felesége.

Ez még most titok, mondta Olga, különben Közép-Európa legjobb mellű nője, így hívtak az uszodában, hát igen, roppant jó alakú, fess nő lettem, fess, ezt nem én mondom, ezt nekem szokták mondani, ki is használtam, megmondom őszintén, minden előnyöm ebből táplálkozott és táplálkozik.

Hát nem rossz a magácska előnye, az a bizonyos, az már igaz, mondta az irodalomprofesszor, aki agglegény volt, és kirajzolta a levegőben Olga melleit.

Őnagyságának a mozgása, igen, a mozgása tűnt fel nekem az utcán, mondta Dezső, a mozgása elsősorban, ilyen furcsa viszonyok között, amilyenben most élünk, egy ilyen mozgás egyszerűen hihetetlennek tetszett.

Enyhe kifejezés a viszonyokra, hogy furcsa, jegyezte meg a volt tábornok, inkább aljas, undorító, ördögi.

Azért az túlzás, tábornok úr, amit mond, jegyezte meg a rendőrkapitány, mert lesz még magyar feltámadás, hogy a régi nyelven fejezzem ki magam, azon a nyelven, amit maga is ért, de az én nyelvemen inkább azt mondanám, hogy országunk létének alapja csak a termelőmunka mielőbbi felfuttatása lehet.

Kikiáltottuk a második magyar köztársaságot, és a második szabad választásokra készülhetünk, szögezte le a főjegyző. És szónoklatba kezdett, mondván, a magyar nemzet újjászületésének még nincs élő jelképe, de meg kell teremteni, mert jelképek iránt érzékeny nemzet vagyunk, új honfoglaló, új atya után vágyódunk, olyan után, aki közel áll a nép szívéhez, kemény, izzó lelkű hazafi, vitéz, daliás, rendkívüli ember, persze jóságos és igaz magyar úr, esetleg elvtárs, mindegy, hogyan nevezzük. Becsületben élenjáró, hazugság soha nem hagyja el a száját, fényes diplomáciai és katonai képességekkel, magabízó férfiassággal bír, derűsen, felszabadultan vezeti az országot, törhetetlen hálát és ünnepélyes bizalmat áramoltat maga felé, képes megnyerni mások rokonszenvét, akár egyetlen találkozó során. Kemény munka, nemzeti büszkeség, a család és az életszínvonalunk felemelése, a munka és a munkásság iránti megkülönböztetett figyelem, no és a Nyugat meg a szabadelvű demokrácia iránti elkötelezettség jellemzi, ugyanakkor nem feledkezik meg arról, hogy ki kell egyeznünk a Kelettel is, a kommunizmussal. És persze lehetőleg ne a régi uralkodó osztályokból kerüljön ki, hanem a nép fia legyen, ez most fontos.

Úgy ám, jelentette ki a kisgazdavezér, a mi táborunkban több ilyen férfiú is található.

Voronoffnak kellene felmérnie a leendő első ember férfiasságát, jegyezte meg nevetve az orvosprofesszor.

Csak ne gúnyolódjon, professzor, mondta a volt tábornok, ne mérgezze a közszellemet, eléggé meg van az mérgezve, és erre, a mérgezésre jó példa a főjegyző úr előbbi szónoklata.

Érdekesek a viszonyok, jegyezte meg Dezső, a kommunista igazolványomba bele van írva, hogy nagykereskedő és földbirtokos, ugye jól illik egy ilyen vörös igazolványba, uraim, haha. És megsúgom, megbíztak, hogy figyeljem a városi rendőrkapitányt, vagyis a te tevékenységedet, kapitányom, fordult Dezső a rendőrfőnökhöz, ám azt nem mondhatom meg, kik bíztak meg vele. Szóval felszólítottak, figyeljelek téged, kapitányom, kövesselek, nekem van ugye kocsim, az a fekete Mercédesz, így aztán járok utánad, nyomozok, jelentek, mondta Dezső, és igen élvezte a dumáját.

Hahaha, nevetett a volt tábornok.

Nocsak, Dezsőkém, szólalt meg a rendőrfőnök és mosolygott, de mivel elárultad nekem, hogy figyelsz, én is elárulom neked, hogy nem újság nekem, miszerint nyomozol utánam, Dezsőkém, ám én is nyomozok utánad, és remélem, te is tudod.

Persze, naná hogy tudom, haha, röhögött Dezső, jó játékok ezek.

Hát akkor kvittek vagytok, urak, esetleg elvtársak, szögezte le a főjegyző.

 

 

CKÓ ANYJA, BARBARA, AKÁR EGY BABA

Barbara, leendő anyám, Babos Barbara könnybe lábadt szemmel nézett a rózsaszín keretes nagy, ovális toalett-tükrébe, amelynek állványzatán rózsafüzér-mintázat díszelgett, csupa rózsaszín bútorokkal berendezett szobájában, mert megszidták a szülei, Emília és Gáspár, tulajdonképpen lehordták, ugyanis nem adott választ Menyhértnek, Boroczkó Menyhértnek, aki megkérte a kezét. Szinte látta a tükörben Menyhért arcának változását, igen-igen borússá válását, miután elhangzottak a lánykérés szavai, és ő, Barbara csak állt, álldogált, és tökéletesen megnémult.

Megismerkedésük egyszerűen történt, mikor Barbara egy barátnőjénél nyaralt Pécsett, és Harkányfürdőn, a szálloda teraszán összeverődött egy nagy társaság, elegánsan, divatosan, a nők kisestélyiben, a férfiak szmokingban, koktélokat ittak, hát ott és akkor mutatták be egymásnak őket, egy bágyadtan meleg estén. Barbara megnézte magának Menyhértet, nyugtázta, hogy nem rossz képű, jól áll rajta a ruha, fellépése kitűnő, de nem érzett iránta semmi különöst.

Menyhértet viszont meglepte, mennyire emlékeztet Barbara egy babára, egy csodaszép babára, persze nem tudta, mennyire rátapintott, mikor mint babát érzékelte Barbarát, mintha kitalálta volna Barbara vonzódását a babákhoz és ahhoz, hogy ő maga is baba legyen.

Barbara rózsaszín lányszobája tele volt babákkal, rajongott a babákért, kedvence egy porcelánfejű, nagy baba volt, csaknem akkora, mint ő, selyemruhába öltözve, fehér anyagát apró piros rózsák díszítették, bő szoknyája lebegett, blúza a testhez simult, puffos ujja elállt. Barbara borzasztóan szerette morzsolgatni ezt a ruhát, szenvedélye lett morzsolgatni, ki is lyukadt ott, ahol morzsolgatta. Ilyen babának képzelte el magát.

Anyja, Emília előszeretettel fotózott színésznőket, közülük többen a barátnői lettek, s amikor egy operettprimadonna barátnőjének kiadták egyik szobájukat, aki éppen A cirkuszhercegnő főszerepét játszotta, és jelmeze, a flitterektől meg fodroktól hemzsegő piros selyemruha ott lógott vállfán a fogason, hát Barbara, aki akkor hatéves lehetett, ebbe a ruhába is beleszeretett, ezt is mindig morzsolgatta. Egyszer csak a primadonna és Emília megvarrta a ruha kicsinyített mását, és ráadták Barbara kedvenc babájára. Az a boldogság, ami akkor elfogta, valami álom volt.

Sírt, miközben nézegette magát toalett-tükrében, nézte, ahogy a könnyek utat vágnak maguknak kikozmetikázott arcán. Mintha látta volna a tükörben, amint Menyhért belép a templomba, és észreveszik egymást, megismerkedésük után pár nappal.

Összenéztek az istentisztelet közben. És mikor Barbara igyekezett haza a barátnőjével, akinél vendégeskedett Pécsett, Menyhért utánuk eredt, csatlakozott hozzájuk, kísérni kezdte őket, de kimutatta, hogy kimondottan Barbara miatt teszi. Barbarának nem volt ugyan ellenére, ám Menyhértben most sem látta meg azt az ideális férfit, akit elképzelt magának, kétméterest, hirtelenszőkét, barázdáltan markáns arcút és tökéletesen szabályos, fehér mosolyút, ugyanakkor megállapította magában, hogy azért Menyhért elég magas, bár csak sötétbarna, de azért most is, mint már először, jóképűnek látta, ha arca nincs is tele barázdákkal, viszont amikor a fogai kivillannak, szerencsére nem sűrűn, kitűnik, hogy kissé szabálytalanok. Igen elegánsan festett most is, szokatlanul és feltűnően elegánsan, ezzel Barbara elégedett is volt.

Menyhért meg úgy érzékelte, hogy Barbara szinte kiköpött típusa az úrilánynak, és az ilyen lányokhoz roppantmód vonzódott. 

Hazakísérte a két lányt, és Barbarától nyíltan, a barátnő füle hallatára, találkozót kért. Barbara vacillált, nem tudta, mit mondjon, de Menyhért határozott, sőt kissé agresszív fellépésére meghátrált, és igent mondott. Rögtön meg is indult a pletyka Pécsett, hogy a legkisebbik Boroczkó fiú, a fényképész, egy pesti lánynak udvarol, aki zongoratanárnő, és akinek a famíliája szintén fényképész.

Barbarának akkoriban éppen baja támadt zongoratanárnő voltával. Nem úgy lépsz fel, Barbara, mint egy tanárnő, hanem önbizalom nélkül, jegyezte meg anyja, Emília. Képtelen vagy rendesen levezetni egy zongoraórát, mondta apja, Gáspár. Mit akartok, alig vagyok idősebb a tanítványaimnál, jelentette ki Barbara, különben is elfelejtettétek már ugye, hogy balett-táncos akartam lenni.

Mintha látta volna magát abban a rózsaszín toalett-tükörben, négyévesen, amikor kínai táncot lejtett a balettvizsgáján, akkor a kínai tánc volt a divat, vagy amit annak véltek, pöttöm kis alakját elnyelte a színpad óriási tere, de így még hatásosabb volt a szereplése. Narancssárga, lefelé szépen bővülő kulikabátot viselt, piros trapéznadrágot és zöld kulikalapot. Félt kimenni a színpadra, úgy kellett kilökni, borzasztóan rettegett, öntudatlanul táncolt. Aztán mégis jól megcsinálta, forgott, pörgött, nem tévesztett, pedig tartott attól, hogy belesül. Nagy sikert aratott, többször visszatapsolták. Jutalmul kapott egy babát, amely éppen őt mintázta kínai jelmezében, és azontúl ezzel a babával aludt. Tehetségesnek tartották, mozgása kecses volt, alkata, mint egy szabályos felkiáltójel. Ám egyszer csak, gyakorlás közben, megfájdult a lába, megbicsaklott a bokája, és ezután, ha gyakorolt, mindig megbicsaklott, ezért az orvos javaslatára abba kellett hagynia a balettozást, és fájó szívvel, sírva-bőgve befejezte. Még évekig gondolt a balettra, és mikor már nagyobb lett, úgy emlékezett rá, mint a szépség megtestesülésére.

Felmerült benne, miközben bámulta magát a toalett-tükörben, hogy esetleg valamiféle babaként és nem tanárként tanít. És megkérdezte magától, talán egy baba nem taníthat jól?

Emília kierőszakolta, vegyenek zongorát Barbarának, tanuljon zenét, ha már balett-táncos nem lehet, hisz kiderült, tökéletes hallása van. Gáspár ellenkezett, egyrészt a fogához verte mindig a garast, nemigen akart pénzt kiadni semmire, másrészt azt szerette volna, ha Barbara orvos lesz, ami akkoriban még szokatlan volt egy nőnek. De Emíliával nem nagyon lehetett ellenkezni, amit kimondott, annak úgy kellett lennie, hát vettek zongorát, egyenesen egy Blüthnert. Persze mindketten arra törekedtek, Barbara értsen valamihez, ne legyen kiszolgáltatott nő belőle.  

Emília ismételgette, roppant tehetséged van a zongorázáshoz, Barbara, a hosszú ujjaid csak úgy száguldoznak a billentyűkön. Szép vagy, mondta Gáspár, csak úgy sugárzik rólad a szépség, előadóművésznek születtél. Tehetség vagy, tehetség vagy, tehetség vagy, Barbara, mondogatta Emília. Szép vagy, szép vagy, szép vagy, Barbara, hangoztatta Gáspár.

A toalett-tükrébe pillantva, mert továbbra is a tükörben nézegette magát, Barbara látni vélte, amint egy-egy babát cipel magával a konzervatóriumba, és amikor elvették tőle, figyelmeztetve őt, hogy a zongorázásra kell koncentrálnia, nem holmi babákra, megrázkódtatást élt át. Úgy érezte, agyongyötrik lelkileg, illetve úgy érezte, hogy őt lehet gyötörni, a lelkét célba venni, erre ő jó alany.

Hányszor, de hányszor jegyezte meg Emília, látom, Barbara, magad is holmi baba akarsz lenni, de javaslom, most már hagyd a babákat, nem vagy gyerek. Gáspár viszont azt mondta, hát olyan a lányunk, mint egy baba, így született. Majd én megmutatom, mondta Emília, hogy Barbara már kinőtt a babaságból, és az összes babáját kidobta. Barbara akkor azt gondolta, jaj, jaj, az anyja gyűlöli. Gáspár viszont egy hosszú ruhát, fekete estélyit, és hozzá egy ugyanilyen ruhába bujtatott babát ajándékozott neki kárpótlásul. Az apja rajong érte, gondolta Barbara. És Gáspár rengeteg fényképet készített Barbaráról, állandóan modellt kellett állnia apja fényképezőgépe előtt, miközben apja sűrűn kijelentette, a szépséget fényképezem. Emília eleinte nemigen fényképezte Barbarát, aztán versenyre kelt Gáspárral, és azon vitatkoztak, ki készít élethűbb képet Barbaráról.

Látta a tükörben a záróvizsgáját, amelyre egy gyönyörű, flitteres, rózsaszín, elomló ruhát kapott, ha csak rágondolt, könnybe lábadt a szeme, és egy ugyanilyen öltözékű babát is kapott hozzá, ám a szülei azt mondták, még egyszer, de utoljára kap babát. Könnyezett, amikor először vette fel azt a ruhakölteményt, miközben az új babáját simogatta.

Ruhabolond ez a Barbara, mondogatta Emília, olyan, mint te, Gáspár, rád hasonlít. És bababolond, jegyezte meg Gáspár, te is az volnál, bababolond, Emília, jól tudom, csak elnyomtad magadban. Nekem nem volt ilyen jó dolgom, mint Barbarának, mondta Emília.

Mintha Barbara ismét megpillantotta volna Menyhértet a tükörben, és meglepődött, hogy mennyire áthatónak látja a tekintetét, mintha azt tükrözte volna, hogy pontosan tudja, milyen is ő, Barbara.

Hát igen, Menyhért nyomban ráérzett arra, hogy Barbarát istápolni kell, a széltől is óvni, mert olyan érzékeny. És meghökkent Barbara átlátszóságán, milyen átlátszó, gondolta, csaknem mint az üveg, az arcán minden tükröződik.

Barbara meg azon csodálkozott, mert csodálkozott, hogy Menyhért mennyire magabiztos, önbizalommal teli, és ez kissé riasztotta.

Amíg Barbara Pécsett nyaralt, Menyhért Pestre utazott, amit nem árult el Barbarának, felkereste a lány szüleit, Babosékat, és kitűnően összejött velük, fényképész a fényképésszel, különösen, miután Menyhért bemutatta a felvételeit, azzal is dicsekedve, mennyire jól keres velük. És megmutatta a legújabb fényképezőgépét is, amelyet nemrég szerzett be, egy legmodernebb Praktikflexet, amelyet aztán Emília és Gáspár szakszerűen megvizsgált.

Az a mese járta aztán Pécsett, hogy Menyhért kiszedett minden fontos dolgot, amit akart Emíliából és Gáspárból, nyilván a vagyoni helyzetükről is tájékozódott, és elégedetten vette tudomásul, hogy eléggé tehetősek.

Jól kerestek Babosék, Gáspár és Emília, egyre elismertebb fényképészek lettek. A körúti lakásuk melletti négyszobás lakást is kibérelték, ide költöztek, hogy a régi lakást műteremmé alakíthassák át. A nappali bútorzata tökéletesen kerek és gömbölyű formát mutatott, nemcsak a kis márvány dohányzóasztalok, hanem a fotelok, a székek is gömbölyded formát mutattak, rozsdabarna bársonyhuzattal; a padlót fekete-fehér gyapjúszőnyeg takarta, a sokágú csillár is fekete-fehér gömbökkel lógott alá a mennyezetről; és néhány kubista jellegű kép, divatos magyar festőktől, függött a falakon. Az ebédlő közepét világosbarna, fényesre politúrozott, kerek, megnagyobbítható asztal foglalta el, körülötte ugyancsak kerek formát mutató székek, ülőkéjük és háttámlájuk világoskék-sötétkék csíkos huzattal bevonva; a négyzet alakú, világosbarna tálaló ajtain és oldalain fákat mintázó domborulatok látszottak; a vitrinen meg bokrokat utánzó vésetek, és lilásan tükröződő üvege mögött geometrikus formájú porcelánok díszelegtek, ezüsttárgyakkal együtt; terjedelmes, világospiros hatású szőnyeg borította a parkettát, és a mennyezetet egy igen nagy, ugyancsak négyzet alakú, metszett üvegből készült, óriási világítótest uralta. A hálószoba hagyományosan volt berendezve, egyszerű duplaággyal, ruhás- és éjjeliszekrényekkel. A konyhából cselédszoba nyílt, a cselédlánynak, aki kitűnt azzal, hogy igen spórolósan vásárolt, mégis minden szükséges élelem megvolt a spájzban, sőt kitűnő lekvárokat és befőtteket készített, amelyek katonás rendben és igen festői hatást keltve sorakoztak a kamra polcain. Ámde a legnagyobb gondot Emília és Gáspár a műterem berendezésére fordította, mondhatni, hogy tipikus art deco miliőt teremtettek, élénk színekkel, csillogó, egyrészt legömbölyített felületekkel, másrészt éles derékszögekkel, bársonyhuzatokkal, puhán elomló szőnyegekkel, kecses dísztárgyakkal, és gondjuk volt arra, hogy a nagy kirakatokon beeső, erős nappali fényeknél is erősebb fényekkel világítsák meg. Beszerezték a legkorszerűbb műtermi gépet, a Voigtlander Studiót. 

Emília és Gáspár tájékoztatta Barbarát, hogy Boroczkó Menyhért fényképész náluk járt, megkérte a kezét, és ha Barbarának megfelel, nekik is, és remélik, Barbara igent mond, mert Menyhért élelmesnek látszik, az egyik legjobb fotós vidéken, és nem volna ellenükre, ha Barbara egy fényképészhez menne hozzá, aki majd átveheti az üzletüket. Ráadásul igen jóravalónak, családszeretőnek és gondoskodónak jellemezték. Barbara viszont meglepődött és megorrolt Menyhértre; micsoda, a háta mögött egyezkedett a szüleivel, sőt a kegyeikbe férkőzött, rendes dolog ez, és helyénvaló hamarabb megnyerni magának a szüleit, mint őt magát?!

Menyhért azonban látta, hogy Barbarához a szülein keresztül vezet az út.

Hát igen, Barbara önállótlannak mutatkozott, olyannak, akinek kevés saját akarata van, és ezt Menyhért felismerte. Arra is rájött, hogy Barbara elintézni sem képes semmit, hogy a gyakorlati élet távol áll tőle, sőt viszolyog attól, és képtelen megtanulni, hogyan kell a mindennapokon úrrá lenni, nem birtokolja az ehhez szükséges eszközöket, ebben a tekintetben gyerek maradt. Majd Barbara helyett elintéz mindent, gondolta Menyhért, tud és szeret is intézkedni, a maga érdeke szerint, és egy olyan pár kell neki, aki nem zavarja majd ebbéli tevékenységében, és Barbara ilyen.

Barbara, miután ismét belepillantott a tükörbe, és miután nem volt képes felfedezni magában sem a zongoratanárnőt, sem a szépséget, rávetette magát a sötétlila csipke ágyterítővel letakart, rózsaszínű franciaágyára, amelynek sarkait, széleit rézveretek díszítették, magához szorítva kedvenc, fehér tüllestélyibe burkolt babáját, és zokogott.

Miután jól kisírta magát, arra gondolt, hogy ideje felnőnie.

Naponta küldte Barbarának Menyhért a gyönyörű virágcsokrokat, a hatalmas bonbonokat, találkozókat sürgetett, és amikor Barbara visszautazott Pestre, gyakran járt fel hozzá látogatni, ajándékokkal elhalmozni. A Britanniában szállt meg, és vitte Barbarát vacsorázni előkelő éttermekbe, lokálokba táncolni, még a Moulin Rouge-ban és az Arizonában is megfordult vele, színházba, moziba is jártak, de elsősorban tárlatokra, mert Menyhért a fotón kívül elsősorban a festészetet szerette, és legkevésbé hangversenyre mentek, mert Menyhérttől a zene láthatóan eléggé idegen volt, sőt, egészen tájékozatlannak látszott benne. Hát hogyan válasszon ilyen férjet, morfondírozott Barbara, olyat, aki nyilván a zongorajátékát sem tudja értékelni. Meg aztán nem akar még férjhez menni, húszéves sincs, gondolta, inkább zongoraművész szeretne lenni, legszívesebben továbbtanulna az Akadémián.

Sokat bőgött, napokon át sírt, sírdogált. Gáspár és Emília vigasztalta, miközben nem tettek le arról, hogy rábeszéljék, menjen hozzá Menyhérthez.

Szerelmes leveleket is írt Menyhért, ha nem is sokat, eléggé nehezére esett, nem szeretett levelet írni és vallomásokat tenni, szerelmes levelet meg különösképpen nem, hülyeségnek tartotta, de azért írt, mindenesetre.

Barbara a toalett-tükrében látta, igen, mintha látta volna, hogy egyszer csak beadja a derekát, látta, ahogy sírással küszködve igent mond, maga sem tudta, hogyan és miért, és közben az arcán mélységes kín tükröződött. Nem merek harcolni, mondogatta magában bánatosan, azt gondolta, teljesen hiábavaló. És kezdte átlátni, hogy Menyhért mellett majd megy minden, mint a karikacsapás, anélkül hogy neki tennie kéne valamit, bizony, hirtelen kezdte átlátni.

Menyhért nyugtázta, Barbara milyen kiszolgáltatott, például nem képes megfigyelni, kinek mi a gyengéje, és azt kihasználni, vagy kinek mi az ereje, és ahhoz alkalmazkodni, és észrevette, hogy Barbara képtelen magát biztonságban érezni, ha ebben nem segít neki valaki. Azonnal levonta a tanulságot, majd ő megteremti Barbarának a biztonságot. Azt igyekezett érzékeltetni Barbarával, hogy megvédi majd mindentől, hisz annyira érzékeny és védtelen.

Hát igen, Barbara nem vette észre a kétértelműségeket, a ravaszkodást, a képmutatást és a többit, bement bárkinek az utcájába. Annyiszor bántak el vele, ahányszor erre lehetőség adódott, számtalanszor és mindenhol. Vele aztán állandóan történt valami, valami rendellenesség, valami úgymond cirkusz. Ha például csúnyán néztek rá, vagy úgy képzelte, csúnyán néznek rá, amit sokszor tényleg csak beképzelt, azonnal megsértődött, megbántódott.

Teltek a hónapok, és ahogy Barbara mind jobban megismerte Menyhértet, egyre inkább ráébredt, hogy Menyhért épp az a férfi, aki neki kell, aki neki van teremtve, magabiztos, gyakorlatias, sőt nagyvonalú, tud pénzt keresni, roppant felelősnek mutatkozik, legfőképpen iránta, Barbara iránt felelősnek. Úgy kezdett Menyhértre nézni, mint egy csodára, egy olyan csodára, aki helyette megold mindent.

És igent mondott. Szép esküvőt tartottak.

Menyhért egyszerűen azt érezte, hogy roppant szerencsés, mert rátalált Barbarára. Ő is babának kezdte tartani Barbarát, porcelánbabának, lévén fehér bőre, és egyre inkább babának, akit babusgatni, dajkálni kell, a széltől is óvni, és erre Menyhértnek nagy hajlama mutatkozott, sőt roppant késztetése. Tehermentesíteni kell Barbarát, gondolta Menyhért, sok mindent le kell venni a válláról. Barbara meg élvezte a tehermentesítést. Ámde ösztökélni is kell, amit nem rejtett véka alá Menyhért, mivel Barbara igen borúlátó, visszahúzódó. És Barbara teljesen rábízta magát Menyhértre, elfogadta az irányítását, sőt igényelte uralkodását is. Nem is tudta volna elképzelni az életét, egy idő múlva, Menyhért nélkül, mert mi lett volna vele, gondolt erre sűrűn, Menyhért védőszárnyai nélkül. És Menyhért hamarosan elérte, persze Barbara közreműködésével, hogy a feleségét gyámolító, ritka mintaférjek között tartsák számon.

Menyhért megvette, Barbara hozománya segítségével is, Pécs központjában, a Király utca csendesebb végén lévő földszintes házat, ahol a Boroczkó-féle fényképész műterem működött, emeletet húzatott rá, igen rövid idő alatt, és újonnan berendezte, ez volt az első, igazi kellemes lakása. A szép teraszról félköríves, kajütvonalat követő ajtón át lehetett bemenni a földszinti előszobába, onnan balra az ebédlőbe, amelyet két korábbi szobából építtetett egybe Menyhért, és éppen úgy rendezett be, mintha az apja, Lénárd ebédlőjének mása lett volna, ismerte fényképről, szecessziós bútorokkal. Jobbra a konyha meg a spájz nyílt, a konyhából a cselédszoba; a cselédlányok igen szerették Barbarát, és nagyon tartottak Menyhérttől. Az új építésű emeleten a meglehetősen terjedelmes nappali ajtaja és ablakai ugyancsak félkörívesek voltak, és a bútorok szintén, a fotelok meg a székek más és más színű anyaggal voltak kárpitozva, a dohányzóasztalok metszett üvegfelülettel dicsekedtek, a négerbarna kandalló is félköríves volt, vele szemben állt Barbara fekete zongorája. A hálószobában nagy, bordó huzatú franciaágy terpeszkedett és intarziás ruhásszekrény meg éjjeliszekrény; Barbara ovális toalett-tükre is itt díszelgett. És attrakciónak bizonyult a fehér csempés fürdőszoba, amelyben csillogtak a nikkelezett tárgyak. A gyerekszobát világoskék gyerekbútorokkal rendezték be, várták a gyereket, engem, minthogy Barbara szinte azonnal teherbe esett. Perzsaszőnyegeken lépkedtek, fehér csipkés függönyök szűrték meg a napsugarakat. Az ebédlő és a nappali falait feltörekvő festőktől olcsón megkapott olajfestmények borították. A hálószobába és az előszobába Menyhért kitette a saját fotóit meg az apja, Lénárd fotóit, melléjük, apósa, Gáspár meg anyósa, Emília fotóit is, és ezzel a gesztusával végképp megnyerte magának őket. Mindenki csodálkozott a városban, hogy ilyen hamar és kellemesen berendezkedtek. Menyhért elérte azt, amit világéletében szeretett volna, egy igazi szép, ízléses, otthonos otthont, olyat, amilyet elképzelt, olyat, amilyennek az apjáét is elképzelte.

Barbarát továbbra is elhalmozta ajándékokkal, ruhákat vett neki számolatlanul, még nercbundát is, meg ékszereket. Vizitelni jártak, vacsorameghívásoknak tettek eleget, és vacsoravendégeket hívtak, kártyacsatákat folytattak. Menyhért sosem mulasztotta el kinyitni a szekrényeket, hogy bemutassa, milyen újabb divatkreációkkal lepte meg Barbarát. Kellemes társasági életet éltek, élhettek, Menyhért a város híres fényképésze volt, Barbara meg egyre nevesebb zongoratanár.

A gyerekszüléstől meg a gyerektől azonban borzalmasan félt, dermedten várta a szülést, mert annyira felkészületlennek gondolta magát erre.

Egy professzor és nagybátyám vitája

Az egyetemen, ahová Boroczkó András, leendő nagybátyám, apám fiatalabb bátyja járt, folytak viták, és András nélkül nemigen folyhattak. Akadt egy filozófiaszeminárium, ahol szinte háborúskodás tört ki a professzor és András között. A professzor vézna, beteges, öregedő férfi, rendkívüli előadónak bizonyult, meglepően mély hangon beszélt, ha egyszer elkezdte, nem hagyta abba, amíg el nem hangzott minden, ami szerinte szót kívánt. Modorát könnyedség, előkelőség jellemezte, amely a sok, a túl sok beszédének is valamiféle súlyt adott. Olvasottsága, emlékezete igazán szokatlan kiterjedésűnek tetszett, a legkülönbözőbb szaktekintélyek jeleseit kápráztatta el egy-egy értő szóval. András azonban mindig halálos vitába keveredett vele. Egyszer behívta magához Andrást, úgymond elbeszélgetni.

Hadd meséljem el magának, fiatalember, kezdte a filozófiaprofesszor, hogy nemrég Németországban járva találkoztam bizonyos német fajvédőkkel, és mondhatom, nagy élményben volt részem, amikor bemutattak a vezetőjüknek, egy bámulatos embernek. Ez az ember mágikus erővel bír, mondhatom, azzal rendelkezik. És igen tájékozottnak láttam bennünket illetően is. Dicsért minket, magyarokat, mert Európában először hoztunk zsidóellenes törvényt. És elmesélte látomásait rólunk, így mondta, látomás, és mondandója igen megörvendeztetett engem. Helyes úton haladunk, mondta, hiszen fejlett nemzeti öntudattal és nemzeti érzéssel vagyunk felvértezve, és mert a természetes vezető erőinket juttattuk hatalomra, ámde hogy továbbra is ők uralkodhassanak, el kell érnünk, ez is a látomása volt, hogy még erősebb magyar irredenta érzésekkel telítődjünk, mert számunkra, mint hangoztatta, Nagy-Magyarország visszaállítása a legfontosabb. És ki kell iktatnunk minden maradék zsidó és maradék szabadkőműves tényezőt, elsősorban liberálist, mindazt, ami szembemegy velünk, sőt, sajátságos magyar vallást kell teremtenünk, igen, magyar vallást, és szövetséget kell majd kötnünk az ő sajátságos német, illetve germán vallásukkal, amely persze nem hagyományos vallás, hanem mitológia, szerinte ugyanis a jelen mítoszait kell megteremteni, nemzeti mítoszokat. Mindehhez le kell leplezni a titkos összeesküvéseket országaink ellen. És még az is a látomása volt, hogy Európa hamarosan fejet hajt előttük, tehát, jól jegyezze meg, fiatalember, a német fajvédők előtt, akkora lesz az erejük, és ha mi is követjük őket, magyarként, akkor a mi erőink is megsokszorozódnak, előttünk is fejet fognak hajtani. És most azon dolgozom, hogy ennek a különleges embernek a megnyilvánulásait filozófiává lényegítsem, mondta a professzor. Mit szól ehhez, fiatalember?

András megkérdezte, professzor úr, ismeri az Übü királyt? És felnevetett, a hasát fogta nevettében, majd elkomorodott, és azt mondta, sírni volna kedvem. Ha nem ismeri, elmondom önnek, milyen ez az Übü. Egy jelkép. Képzeljen el egy torz embert, akire a legjobb szavak, hogy dohos potrohú, körtekobakú, bűzös bendőjű tökfej, ugyanakkor a hatalom megszállottja, minduntalan felbugyborékolja agyalágyultságát, böfögve, köpködve, és úgymond budiban ücsörögve szeret létezni, miközben uralkodó hangnemben beszél, fröcsögő hangtölcsér, a szennyesség megtestesítője, egy hányinger. És Andrásból kirobbant a röhögés, majd elfogta a sírás. Torz megjelenítője mindannak az aljasságnak, folytatta sírva, hitványságnak és undorító, pipogya, de gyilkos és gyilkoló gyávaságnak, amit csak egy emberi állat magába rejthet. Aljas, ravasz, gusztustalan, páratlanul romlott, és romlottsága révén teljhatalomra tesz szert. És, professzor úr, ön, önök, ha tudják, ha nem, önöknek egy ilyen ember a vezérlő csillaguk, önök egy ilyen Übü, szörnyszülött önkényúr legjobb tanítványai, mert az a német fajvédő és magyar barátai szörnyszülöttek, torznál is torzabb alakok, nem emberi lények, elfajzott emberek, de, szerencsére, lehet rajtuk röhögni, hahaha. És a sírásból átcsapott nevetésbe. Ámde aztán, ami ez után az Übü után jön, az a mi jövőnk lesz, folytatta András, és mosolygott, egy emberi ember jön el, aki azt hirdeti, és meg is valósítja, hogy le a kizsákmányolással, teremtsük meg a társadalmi tulajdont, amelynek alapján lehetővé válik az egyén szabad fejlődése, az egyenlőség megvalósítása, a kultúra és a tudomány virágzása, és egy ilyen ember, egy nagy ember, egy acélos ember már most is, szerencsére, egy hatalmas ország vezetője, amit ön is tud, professzor úr.

Szemtelenség és persze undorító meg hazug, amit mond, vigyázzon, fiatalember, a szájára, mondta a filozófiaprofesszor, és figyelmébe ajánlom azt a sok nagy szellemet, aki azt vallja, hogy ama hatalmas ország vezetője, akire maga emberi emberként, acélos emberként gondol, egy igazi gyilkos, veszélyt jelent az egész világra, az egész emberiségre. És éppen az az ember az igazi Übü, pontosan arra illik rá a maga Übü-jellemzése, mondta felháborodottan a professzor.

Ugyan már, professzor úr, akit én nevezek Übünek, az egy remegő kezű kisember, mondta András, az a fickó nem vitte semmire, talán még egy nője sem volt, nyilván csak onanizál, és nem kíván semmi egyebet, mint hogy romboljunk le mindent, amit eddig felépítettünk, és közben szolgáljunk neki egy rakás csokoládés süteménnyel, azt imádja, no meg bűntényekkel, gyilkosságokkal, mert azokat is igen szereti. Viszont akit maga nevez Übünek, az szilárd, magabiztos, nagyszabású ember, nem magának követel csokoládés süteményt, hanem éppen ő ad másoknak, szereti a sós, fűszeres ételeket, igazi, potens férfi, akinek felesége, családja, gyereke van, majálisokon az egyszerű emberek közé heveredik a fűre, és az egész társadalmat, főleg a többséget átható jótéteményekkel áll elő, az életet megjavítva, mert tudja, hogy a legfontosabb kérdés az, hogy kinek mi jut, meg az, hogy azok kapják a legtöbbet, akik eddig a legkevesebbet kapták, mert ő a korábban szegényeknek, elnyomottaknak, jogfosztottaknak elkötelezett ember, aki egy olyan társadalmat teremtett, ahol mindenki boldog, öreg és fiatal, nincs éhezés, kisemmizettség, szolgai létezés, megalázás és így tovább, persze ehhez nagyszabású forradalom kellett, amelynek az élére állt, és hiszem, hogy nálunk is bekövetkezik egy ilyen forradalom.

Ejnye, fiatalember, hát nem látja, hogy a maga despotája bármit megengedhet magának, és vizsgálja csak meg, hogy az olyan korokban, amelyekben bármi, akármi megengedett volt, minden pusztult.

Mintha nálunk nem pusztulna minden, mondta András, és az aljas uralkodás miatt pusztul, mert a mostani hatalom hazánkban hitvány, és éppen ez a hatalom enged meg magának mindent, és szeg meg minden tilalmat. Persze ez a hatalom sírnivalóan nevetséges, hiába próbálják mesterséges és álságos mítoszokkal, ceremóniákkal kedvező fényben bemutatni, csak a röhejessége és az alávalósága derül ki, és hogy cselédsorban tart milliókat.

Ekkor nyitott be a szobába a tanszék fiatal titkára, és András utolsó mondatainak hallatán kijelentette, hogy Boroczkó Andrásra már éppen ideje volna a törvény erejével lesújtani.

Állítsanak törvény elé, mondta András, majd ott messze hangzón kiáltom, hogy elég volt abból, hogy önök kaviárt zabálnak, a többségnek meg száraz kenyér sem jut. Különben szégyelljék magukat, professzor úr, titkár úr, hogy fenyegetnek a hatalmukkal.

Ez a Boroczkó András, jelentette ki a tanszéki titkár, imádja a kommunista despotát, ezt régóta tudja róla, és gyűlöli a mi fennálló rendszerünket, a nemzetünkért dolgozó nemzeti vezető rétegünket, gyűlöli a professzort és az egész tanszéket, és különösen őt, a titkárt különösen gyűlöli, mert ő vitézi családból származik. Dehogy, tiltakozott András, szubjektíve nem gyűlölök, legfeljebb objektíve. Aha, mondta a fiatal titkár, még nem is gyűlöl, holott egy ilyen alaknak gyűlölnie kell bennünket. És hozzátette, szerintem maga, Boroczkó, egy buzeráns. Hagyjuk az ilyesmit, ez vakvágány, mondta szigorúan a professzor. Maradjunk az elveknél. Legyen olyan kedves, és menjen ki, mondta a titkárnak, négyszemközti megbeszélnivalónk van Boroczkó hallgató úrral.

A titkár sértetten az ajtó felé indult, de még visszafordult, és megkérdezte Andrástól, szokott maga imádkozni? Hogyne, mondta András mosolyogva, imádkozom, hogy feltámadjon nálunk is Marx szelleme. Ezek szerint maga, Boroczkó hallgató úr, hisz a feltámadásban, hát ez biztató, jegyezte meg kissé gúnyosan a professzor. Bizonyos feltámadásokban hiszek, eszmék feltámadásában, de emberek, például istenemberek feltámadásában csak annyira, amennyire ön is, professzor úr, mondta András, és nevetett. Maga nyilván zsidó, mondta gúnyosan a titkár, és kilépett a szobából. Már nem hallhatta, hogy András kijelentette, nem vagyok zsidó, Marx is megírta, milyen a zsidó, hát, összefoglalóan, kétes elem, amivel ugyan és kivételesen nem értek egyet.

Szóval, fiatalember, el van telve magától, felelőtlen valaki, de én felelős ember vagyok, ami annyit jelent, hogy rendes embert akarok faragni magából, aki a zseni találékonyságát, mert ön igen tehetséges, párosítja, persze képletesen, a csalogány kedves és erényes énekével.

Professzor úr, hát a csalogány erénye madárerény, de én nem vagyok madár, mondta András, és a magam éneke úgy szól, hogy tőzsde helyett proletár-önigazgatást, ellenforradalom helyett forradalmat.

Ön infantilis, már ne haragudjon, mondta a filozófiaprofesszor, sőt instabil és éretlen, viszont az érett személyiségek, mint például a vezető elitünk tagjai, tudják, hogy sem a forradalmit, sem az ellenforradalmit nem képviselhetik, egyik elv szellemében sem cselekedhetnek, és nem is teszik, ha hiszi, ha nem, Boroczkó hallgató úr, ami rendkívül fontos, mert természetes állapotokat hoz létre.

Szerintem az az elit, amelyet ennyire feldicsér, professzor úr, ha elitnek lehet nevezni, színpadias módon beöltözik például bohócnak, pojácának, nézze csak meg, miben és hogyan reprezentál a jelen magyar elitje, a középkorias eredetű díszmagyarban, mintha nem is ebben az évszázadban élnénk, de nekem a munkásoveráll jobban tetszik.

Maga dekadens és beteges megnyilvánulásokba esik, fiatalember, mondta a filozófiaprofesszor, sajnálom önt, Boroczkó hallgató úr, mert súlyos érzelmi bizonytalanságban leledzik, komoly lelki zavarokkal küszködik, de a magyar ember, hála istennek, fütyül az olyanokra, mint maga, ha nem tudná.

Úgy látszik, hogy a rigót utánozza a magyar ember, legalábbis maga szerint, professzor úr, mondta András, mert ugye a rigó szokott fütyülni, az ember csak ritkán.

A professzor legyintett, és azt mondta, megsúgom magának, hogy a jelenlegi, szerintem sem tökéletes politikai rendszer egyszer majd tökéletesedik, mégpedig akkor, ha lehetséges lesz a politika szintetikus előállítása, úgy, amiképpen a szintetikus anyagok létrehozhatók, a jövőben majd ezt is kutatom, nevezetesen azt, hogy a jelenlegi politikánkat hogyan lehetne kémiailag, természettudományosan, tehát a résztvevőktől bizonyos értelemben függetlenül, de a hagyományrendszerre meg a mi jelen eszméinkre támaszkodva, a hibákat kiküszöbölve előállítani, és a mindenkori jövőre is tartósítani.

Húha, mondta András, és megkérdezte, nem tévesztett-e pályát véletlenül a professzor úr, talán vegyésznek kellett volna inkább mennie.

A professzor dühösen, sértetten és hidegen vált el Andrástól.

 

 

 

 

süti beállítások módosítása