Berkovits György blogja

2019.máj.19.
Írta: Berkovits György Szólj hozzá!

A MAFFIÓZÓ ÉS A TÚSZ (RÉSZLET A SZÁZÉVES TÁNCOSNŐ C. DRÁMAKÖTETBŐL)

[…]

 

ZOTYÓ Felkel a nyugágyából, lesétál a teraszról az utcára, Margóhoz lép, átöleli. Irigylem a türelmedet, a nagyvonalúságodat, Margó, nem háborúzol, nem csinálsz műsorokat, bizonyára szeretsz, ugye, hellyel-közzel szeretsz, így aztán megvagyunk.

MARGÓ Visszaöleli Zotyót, csókolja.

ZOTYÓ Kibontakozik az ölelésből, merően nézi Margót. Olvastad, a világsajtót is lázba hozta a hír harmincnégy éves szerelmünkről, jót tett nekem Luciana Morad, a híres próbababa, aki telekürtölte a világlapokat, hogy milyen szemét voltam vele, és hogy te, Margó terrorizálsz, nem lehet tudni, mivel tartasz sakkban. Nevet.

 MARGÓ Nem tudja az a szemét kurva persze, hogy azzal tartalak sakkban, hogy egyszerűen szeretlek? Merően nézi Zotyót.  Majd V. Vilmos felé fordul. Szeretem a Zotyót, azért mentem hozzá, Vili, az életemet vele akarom leélni, még mindig vele, imádom a családot, a családomat. Vannak kisebb súrlódásaink, a Zotyó például nincs tudatában a pénz értékének, fintorog, ha kevés zsebpénzt adok neki, most legutóbb kapott kétszer egy-egy ezrest. Hogy megint tanul, igencsak össze kell húzni magunkat, Vili. Igen, megint tanul, angolul tanul, michigani angolt, tolmács nélkül szeretne tárgyalni a michigani üzletfelekkel. Meg észtül tanul, azt mondja, az észt üzleti kultúra, elsajátítása fontos, mint korrupciómentes észak-európai, majdnem fehér éjszakás, ráadásul protestáns kultúra, amely a tőkét becsüli. Másrészt azért is fontos, mert az észtek rokonaink, finnugorok ők is, így aztán mondhatni, hogy a finnugor üzleti kultúra elsajátítása a legfontosabb hazafias újítás lesz hazánkban. És mint egy gyerek, úgy szereti Zotyó a Vidám Parkot, gyakran jár oda a haverjaival, és hát ott sokat költenek, Vili.

  1. VILMOS Elnéz a levegőbe.

ZOTYÓ és MARGÓ ölelkeznek, csókolóznak, majd hosszasan nézik egymást.

MARGÓ Kibontakozva az ölelésből V. Vilmos felé fordul ismét. Zotyó  adósságait, képzeld, Vili,  persze nekem kell kiegyenlítem, ezért is kell nekem  munkahely és fizetés. Ha nem az anyunál ennénk hétvégeken, akkor nem is tudom, hol és mit ennénk. A múltkor is elvette az utolsó ezresemet a Zotyó, csak sörre kellett neki. Elég ideges a Zotyó különben, reggelenként köhög, rohan a vécére hányni, nagyon ki van a gyomra.

ZOTYÓ Miről beszélsz, te kurva? Az én arculatom egészen más.  Dagadthoz fordul.  Arculattervezőm, magyarázd meg a kicseszett nejemnek, milyen az én arculatom.

DAGADT Zotyó a harmonikus egészség megtestesítője, vírus és baktérium nem képes őt megtámadni, tökéletesen ellenálló, mondjuk így, és valószínűleg azon a pályán, amelyen mozog, nincs hasonlóan ellenálló ember, ha pedig felbukkan egy ilyen, akkor teszünk róla, hogy többé ne bukkanhasson fel.

         A BÖBE Túlmentél a hatáskörödön, Dagadt, figyelmeztetlek, mert hogy kit teszünk el láb alól és kit nem, az az én reszortom megállapítani, mint politikai tanácsadónak.

         ZOTYÓ Na és, Böbe, mit tanácsolsz, ki legyen a következő, drágám?  

         BÖBE Ne haragudj, Zotyó, de csak kettőnkre tartozik, majd négyszemközt.

ZOTYÓ Körözni kezd Margó körül. Azt tudod, Margó, szerelmem, hogy az a házasság, amit Bali szigetén kötnek, nem érvényes? Röhög.

         MARGÓ A díszerkély felé biceg, felnéz V. Vilmosra. Bali szigetével kapcsolatban mi az igazság, Vili? Az igazságot akarom.

  1. VILMOS Nem néz MARGÓRA, magának mormol. Schopenhauer szerint az igazságkeresőnek rá kellene ébrednie, hogy amit a világon elkövetnek, abból az akaratból ered, amely az ő lényét is alkotja.

Közben szól Ligeti György String Quartets című zenéje.

         ZOTYÓ Felrikolt. Ez az, Vili, nem vesztettél semmit a zsenialitásodból. Hát persze, ha elkövetünk valamit, azt magának köszönheti, aki ellen elkövetjük, ugye, Vili, mert ő akarja, ugyanis lényében van az, ami kihívja, hogy kövessünk el ellene valamit, éljen, Vili.  

         MARGÓ továbbra is V. Vilmoshoz intézi szavait. Mielőtt Bali szigetére utaztunk volna, azt akarta a Zotyó, váljunk el, képzeld, Vili, hogy azután ott házasodjunk össze, mert az az igazi házasodás, el is váltunk, sír aztán ott Balin gyönyörű esküvőt tartottunk egy kókuszpálma ligetben lévő ökumenikus templomban. Sír. Utána Veronába zarándokoltunk, ahol Rómeó és Júlia sírjánál örök hűséget esküdtünk egymásnak. Sír.

 ZOTYÓ Nyugi, nyugi, Margó. Napi nyolc pohár víz, reggelente száraz gyökérkefével átdörgölés, napi nyolc ölelés barátainkkal, szeretteinkkel, mindez csodát tesz. És tudod, kinek köszönhetem, Margó, ezt az életszemléletet? Nem ám neked, nem is ennek a kuka Vilinek, rámutat a díszerkélyre hanem annak a fanunájú édesanyádnak, a második erkélyre mutat, Özv. Baloghnéra akit csak úgy bírtam ki, amikor együtt laktunk, Pestlőrincen, ha naponta nyolcszor találkoztattam a hímvesszőmet a te valamelyik testrészeddel és több más csajokéival. Szép idők. Átöleli Margót, megcsókolja, ölelkeznek.

ÖZV. BALOGHNÉ A második erkélyen rikácsolni kezd. Ez még mindig csókolózik, és nyilvánosan, nem szégyelli magát, ez a Zotyó, egy ilyen rokkant lábú nővel nyilvánosan, mint a Margó! Mióta Margó, szegény leányom, hozzáment ehhez a Zotyóhoz, száz százalékig romlott a lába.

ZOTYÓ Elengedi Margót, merően néz fel az utcáról a második erkélyen

lévő Özv. Baloghnéra.

 MARGÓ Felnéz ő is a második erkélyre, az anyjára. Mesélj csak, anyukám, ne zavartasd magad, szeretlek hallgatni ezredszerre is, legalább kikapcsolódom egy kicsit a napi robotból.

ÖZV. BALOGHNÉ Gyönyörűen rendbe hozták Margó lábát az orvosok kiskorában. És mennyibe került! Manökennek akarták felléptetni a műtét után, de az én uram, nyugodjon békében, nem engedte. A Zotyó szeme persze megakadt a Margón, elsősorban is a járásán. Ha nem operáltatjuk meg, nyilván nem akad meg a szeme rajta. Ez az első pont, amit el akarok mondani. A második pont, hogy mikor a Zotyó hozzánk költözött Pestszentlőrincre, mint már a vejem, abba a picike, de aranyos házunkba, amelyet aztán nemrégiben eladott a fejem fölül, hát napokig nem járt haza rendesen, időben, mert csavargott, késő éjjel szeretett volna besurranni, de a férjem, kiváló mozdonyvezető, borzasztó mérges lett mindig ilyenkor, és neki az izgalom igen ártott, nyugtatgattam is, ne szólj a Zotyónak, édesapám, kíméld magad, majd én szólok, viszont a férjem mindig azt mondta, nem, ezt neki kell elintézni, és hát szólt a Zotyónak, de az úgy válaszolt mindig, hogy a férjem nem kapott levegőt, elkezdett fulladozni, és egyszer egy ilyen fulladozásba belehalt.

ZOTYÓ és MARGÓ Átkarolva egymást, felsétálnak a tetőteraszra.

ÖZV. BALOGHNÉ Egy anya csak sajnálja a gyerekét, ha azt gondolja, hogy az apja gyilkosával él.

MARGÓ Ne vádold a Zotyót, anyukám, kérlek, ha vádolod, még képes

téged is… Nevet.

         ZOTYÓ A díszerkély felé fordul, V. Vilmoshoz. Vili, mi az igazság, neked tudnod kell, ki ölte meg az apósomat?

  1. VILMOS Maga elé mormol. Csak olyan igazságot fogadunk szívesen, Hobbes szerint, amely senkinek se érdekével, se jólétével nem ellenkezik.

Közben szól Ligeti György String Quartets című zenéje.

         ZOTYÓ Már megint ördögöd van, Vili, hát mi érdeke volna özv. Baloghnénak, anyósomnak, hogy gyilkosnak nevezzen, amikor hihetetlen jólétet biztosítottam neki. Nevet. Elhelyeztem tűzkő csomagolónak, legyen egy kis plusz jövedelme a nyugdíja mellett. Merően nézi a teraszról a második erkélyen lévő Özv. Baloghnét. Ráadásul alkalmaztam a cégemben is. Özv. Baloghné, utánanézett a feladatának? 

 ÖZV. BALOGHNÉ Igenis, Zotyó, utánanéztem, bizony, én nem vagyok link, Pestszentlőrincen már minden postaládába bedobtam a „Mit egyek, hogy fellendítsem a nemi életemet?” című prospektust. És mindenkivel elbeszélgetek erről. Elmondom, csodaszer nincs, de bizonyos táplálékoknak van libidónövelő hatásuk. Például elmesélem, hogy a narancsban, a répában és a papayában található béta-karotin és C-vitamin a vagina síkosságáért felelős progreszteron hormonra hat. A garnélarák és a füstölt polip, valamint a hüvelyesek és a puliszka tartalmazzák a nemi szervekre ható cinket, szeléniumot, melyekre a pajzsmirigynek és ezáltal a szexuális teljesítőképességnek van szüksége. És előadom, hogy a te céged, Zotyó, mindezt előállítja, termeli, ráadásul környezetkímélőn, sőt előállít dopamint és acetilkolint is, s e két neurontranszmitter érzékenyebbé teszi agyunkat a szexuális ingerekre. Hallja, Vili, a díszerkélyre néz ugye, jó a memóriám?

  1. VILMOS Nem reagál, elnéz a távolba.

ZOTYÓ Na látja, Özv. Baloghné, ha maga is megfogadná ezeket a tanácsokat, körüldonganák a hapsik.

ÖZV. BALOGHNÉ Nem szégyelled magad, Zotyó, ilyet mondani nekem. Sír. Szegény uram, forog a sírjában. Sír. Ráadásul te ölted meg, Zotyó.

ZOTYÓ Itt van egy kis mani, özv. Baloghné, megdolgozott érte, többet adok, mint amennyiben megállapodtunk, tessék. Bankjegyeket nyújt át Özv. Baloghnénak. És ne panaszkodjon, hogy szegény nyugdíjas. Na és ezek után mondja meg, én öltem meg a férjét, az apósomat?

ÖZV. BALOGHNÉ Hát nem is tudom, elbizonytalanodtam.   

  1. VILMOS Felkiált. Zotyó ölte meg. Merően szemléli Zotyót.

Közben szól Ligeti György String Quartets című zenéje.

ZOTYÓ Merően szemléli V. Vilmost.

MINDANNYIAN Meredten, feltűnően bámulják erkélyeikről V. VILMOST, miközben kisétál az ötödik erkélyre Előd és Gyulai.

Csönd, hosszan tartó csönd.

ZOTYÓ Igaza van Vilinek, mint mindig, én okoztam, ha tudni akarja, özv. Baloghné, a férje halálát, és erre büszke vagyok, mert megmentettem a férjét, akit én igen kedveltem, magától mentettem meg, özv. Baloghné.

ÖZV. BALOGHNÉ Zokog.

         MARGÓ Ne sírj anyukám, a Zotyó csak jót akart.

         ÖZV. BALOGHNÉ De én nem is magamat, meg nem is a drága férjemet, hanem téged siratlak kislányom, mert a Zotyó elviszi tőletek, a családjától a pénzt, elszórakozza, elmulatja. Látom én, kislányom, rajtad, mennyire ki vagy idegileg. Miért nem úszol egy kicsit?

MARGÓ Tényleg, miért ne? Leveszi a hosszú pongyoláját, bikini van alatta, most még feltűnőbbek az aranyak, amelyeket visel. A medence felé biceg pisztolyban végződő lábprotézise miatt; már nem látjuk, de halljuk a csobbanást és az úszás zaját.

  1. VILMOS A noteszába ír a díszerkélyén, önmagának mormogva a szöveget halkan. Háború. Forradalom. Szerelem. Tudomány. No és a politika. Sajnos elmerültem a politizálásban, sajnos. De azért volt eredménye, önismeretem szempontjából mindenképpen volt. Ugyanis elkönyveltek, rendhagyó fellépéseim miatt, irreguláris jellemnek, majd illegális harcosnak, mivel kívül álltam és állok, a hatalom képviselői szerint, minden intézményes kereten, ösztönösen vagyok ilyen, mondták rám. Aztán abszolút ellenségnek is kinyilvánított a hatalom, sőt a valóság ellenségének, ezáltal a legfőbb értékek, érts ezen a hatalom legfőbb értékeit, a hatalom érvényesülése akadályozójaként határoztak meg, aki ellentmond mindenfajta szabálynak, a létével mond ellent, sőt, én magam vagyok a szabályszegés. Nagyon bírtam és élveztem. Nevet.

Közben szól Ligeti György String Quartets című zenéje.

Mindannyian meredten szemlélik V. Vilmost az erkélyeikről, csönd, hosszan tartó csönd.

ZOTYÓ Járkál a tetőteraszon. Idefigyelj, Vili, szarok rád, tudod, nem kell engem figyelmeztetned, Vili, az irregulárisra, az illegálisra, az abszolút ellenségre vagy mire, sőt a valóság ellenségére sem, meg arra sem, Vili, hogy ellentmondjak mindenfajta szabálynak, hisz ezt csinálom, Vili. Mert jómagamról elmondhatom, mint aki amolyan Nap és Hold a Rákban, hogy szabályszegéseim nemcsak közemberi mivoltomnak adják sava-borsát, Vili, hanem magánemberként is létszükséglet nekem az a fajta heroikus, sőt forradalmi küzdelem, Vili, amely nemes kalandokra éhes jellememben gyökerezik, Vili. Beleveti magát a nyugágyába.

  1. VILMOS Elnéz a távolba.

Megjelenik Margó vizesen, törölközik, majd felveszi a pongyoláját. A napozó Zotyó nyugágya mögé áll, simogatja a haját.

 

[…]

Két magyar történelem (4. részlet)

(folytatás)

 

5           

                                              

Lánya, első feleségem, igen-igen kárhoztatta apját, amiért nem változtatott állást, nem ment más pályára, nem fordított az életén. Elég sokat is ostorozta emiatt. Apja nem való kereskedőnek, tisztában volt vele, szerinte tanárnak lett volna való. Miért nem változtat az apja, veszekedéseik, mert sokat veszekedtek, e körül is forogtak. De kapcsolatukat megterhelő súlyos témaként szerepelt vitáikban: hit és erkölcs, hit és hatalom, katolicizmus és marxizmus, szocializmus és kapitalizmus, demokrácia és diktatúra.  Ezek hátterében azonban sokkal személyesebb szenvedély parázslott: hogyan hagyhatta ott családját apósom.

Apa és lánya úgy tizennyolc évig mélységes mély szeretetben élt, mint a mesében, a lány felnézett apjára, tulajdonképpen fetisizálta kiemelkedését, úgy beszélt erről, mint egy mitizált regény szerzője, apja meg egyenesen imádta, gondolván, majd lánya fogja mindazt beteljesíteni, amire ő nem volt képes.

Előttem a kép: apa és lánya, amint hihetetlen szenvedéllyel marják egymást. Éppen meghitt kapcsolatuk megroppanásának kellős közepébe csöppenek. Fájdalmas érzés volt magamnak is látni feleségem szenvedését, mikor rá kellett ébrednie, hogy apjában nemcsak hogy nem láthat többé példaképet, hanem, miután otthagyta őket, s ahogy a továbbiakban viszonyult hozzájuk, tulajdonképpen apát sem.

Apósom Kecskeméten ismerte meg anyósomat tánciskolában, első látásra beleszeretett, magához illőnek tartotta, verseket írt hozzá. Esztendőre rá, 1948-ban elvette, a nászéjszakáig vártak, akkor derült ki, anyósom érintetlen, de apósomnak is csak egyetlenegy kalandja volt addig mindösszesen, huszonöt éves koráig.

Egész életét, ezt csak felteszem, szexuális válság szőhette át. Mire alapozom ezt?

Mint kispapnak és szerzetesnek, tudjuk, igen-igen önmegtartóztatónak kellett lennie. Elejtett szavaiból küszködésekre következtettem, persze küszködés nélkül elnyomni a szexuális vágyat lehetetlen.

Nősülése után nem tudhatta, van-e másfajta kapcsolat férfi és nő között, mint amit házassága kínált számára. Talán a kíváncsiság vezethette, hogy megcsalta anyósomat, amikor az, a második gyerekét várva, nem engedte magához. És elmesélte kalandját, mert az úgymond őszinteséget tartotta mindenek feletti értéknek. Hogy mély sebet ejtett anyósomon, az nyilván, ezek szerint, kevéssé izgatta. Miután pedig anyósom két gyerek után félt az újabb terhességtől, szexuális viszonyuk tönkrement, ezt ugyanannyira viszolyogva írom le, mint ahogy viszolyogva hallgattam apósomtól, csodálkozva, miért köti az orromra. És más nőket kezdett keresni. Adódott kalandja egy tizennyolc éves lánnyal, akkor, amikor a sajátja is ebben a korban járt. Summa summarum, elrontottnak gondolta szexuális életét, mint az olyanok, akik úgy képzelik, az bizony tele van titkokkal, amelyek előttük mindig rejtve maradnak.  

Amikor otthagyta családját, már ötven felé közeledett, és magam is tanúja lehettem, mennyire kinyilvánította, hogy új élettársával való kapcsolatuk a nemiségre alapozódik, s hogy végre megtalálta kielégülését. Mondom, számomra viszolyogató volt, ahogy beszélt erről, lehet persze, hogy csak azért, mert nem találta meg hozzá a megfelelő kifejezéseket, legalábbis azokat, amelyet a nemzedékem és az ismeretségi köröm használt. Feleségem meg dühöngött és szégyenkezett.

„Új élettársamnak köszönhető, hogy még beszélgethetek veletek”, írta egy levelében.

Feleségemet mélységesen megbántotta, anyósomat ezen kívül még önbizalmában is megrendítette.

Görög Máriának, anyósomnak, az elsőnek, soha sem volt nagy önbizalma, pedig lehetett volna, mert aki csak ismerte, szerette, sőt kivételes embernek tartotta. Kivételesnek a másokhoz való viszonyulásában, mely tele volt jóindulattal, tapintattal, mérhetetlen segítőkészséggel, sőt, ha a családtagjairól volt szó, önfeláldozással.

Parasztcsaládból származott ő is, Kiskunfélegyházáról, annak is a külterületéről, ahol is egy, a földes járdát a szintén földes úttól elválasztó árokkal szabdalt, kies falusias utcában nőtt fel, s ez már előrelépésnek számított, hiszen tanyán született szintén.

Ez volt az a ház, szalmatetős, földpadlós vályogház, amely már düledezett, amikor megfordultam benne néhányszor, ez, ahol anyósom  szülei, a fiam dédszülei, a Görög házaspár élt. Meg kell vallanom, mikor először látogattam oda, meghökkentem. Kitapinthattam tényleg ebben a miliőben, a szegénység mellett, az évszázadokon át konzerválódó, magyar paraszti életkeretek ellehetetlenítő viszonyait. Görög mama hiába született okosnak, sőt intelligensnek, három lánya rá hasonlított, a szokások, a körülmények és a lehetőségek egy anakronisztikus világ bélyegét nyomták rá. Feleségem nagyra értékelte nagymamáját, akivel „mindenről” el lehetett beszélgetni, de hiába, minduntalan megmutatkozott, világa egyszerűen más világ, nem szívesen használom ezt a jelzős szerkezetet, de kényszerülök rá. 

Görög papa, sok testvérével együtt, napszámosként kezdte, majd mikor megjött az első világháborúból, az orosz frontról, pontosabban az évekig tartó fogságból, és megnősülve földet kapott hozományként és örökölt is, gazdálkodni kezdett, úgy húsz holdon, rossz parcellákon, egy kietlen tanyán. Szeretett bejárni Félegyházára piaci napokon, adni-venni, erre mondják, hogy kupeckodó ember, hát ő ilyen volt. Szeretett kártyázni is, egy kicsit inni, sőt még rossz lányokhoz is járni, egyszer szerzett valami nemi betegséget is, amit Görög mama egyáltalán nem élt meg tragédiának, sőt, volt oka, hogy távol tartsa magától egy darabig. Történt, hogy Görög papa elkártyázta a földet a harmincas évek közepe táján egy külvárosi csehóban, állítólag csalókkal került össze. Kénytelenek voltak beköltözni a tanyáról  városi házukba,  amelyről már beszéltem, s Görög papa fuvarozni kezdett, Görög mama meg, lányait is befogva, libatöméssel foglalkozott, később aztán vettek néhány hold földet újra.

Anyósom viszolyogva emlékszik a libatömésre, kisgyerekként már hajnalban tömnie kellett, de fiatal lányként is, életét keserítette meg, éppen mert életük e körül forgott, miközben a szegény libák fuldokoltak, ellenkeztek és ürítettek, minden csupa libaszaros lett körülöttük, de ők maguk is. A libaürülék szaga soha nem akart kimenni az orrukból, sem a ruhájukból.  

Görög mama igen vallásos volt, három lányát is erre nevelte, és mivel azok kitűntek az iskolában és a hittanon, a pap zárdába javasolta őket, tanuljanak ott tovább. Hasonlóan, mint apósoméknál, anyósomék szülei is csak az egyház segítségével taníttathatták lányaikat, de aztán a történelem közbeszólt, és az egyháztól átvette a kommunista párt életük egyengetését.

A legidősebb nővér tehetséges matematikusnak indult már gyerekként, zárdában szerzett tanítónői oklevelet, majd „kiemelték”, az újpesti textilgyár női munkásszállásának igazgatója lett, közben tovább tanult esti egyetemen, történelmet, taníttatta férjét is, mérnöknek. Ő maga aztán kikötött a politikai gazdaságtannál, hasonlóképpen kisebb húgához, mint amolyan ideológiai tárgynál, amelynek révén a legkönnyebben lehetett feltörni, mindketten egyetemi docensként mentek nyugdíjba. Mindezt nem nehéz rögzíteni, de leírni a kezdeti fantasztikus nélkülözéseiket, amelyek bélyegét még akkor is viselték, amikor már nem nélkülöztek, sokkal nehezebb. Gyerekeik mind diplomát szereztek.

Anyósom azonban nem az egyetemet választotta, hanem a férjhezmenetelt, miután Kecskeméten kereskedelmiben leérettségizett, és gép- és gyorsírónőként helyezkedett el, majd, mint megbízható párttag meg parasztkáder, titkárnőnek alkalmaztatott Pécsett a megyei pártbizottságon. Nem is írom le a nevét, hogy ki mellett, túl jól ismert név, és bizonyos neveket nem szívesen emlegetek, annál is inkább nem, mert anyósom ezt a nevet csak egyszer hozta fel. Majd apósommal együtt került a katonai elhárításhoz, továbbra is gépírónőként. 1949-ben a Szabad Néphez helyezték szintén gépírónőnek, hogy majd „kiemeljék” tördelőnek, de azt, túl felelősségteljesnek gondolván, meg szakértelme és ambíciója híján, nem volt túlságosan ambiciózus soha, abbahagyta, inkább a levelezési rovatot választotta, és miután a lap Népszabadságra változott, ő továbbra is maradt ott levelekre válaszoló munkatársként nyugdíjazásáig. Évekig írta névtelenül a hetenként megjelenő „Ezt mondja a jogszabály”-t. Érdekes, mégsem a jogra, hanem a közgazdaságira iratkozott be ő is, levelezőre, de nem tett államvizsgát.

Kádernek számított tehát a három Görög lány, sőt hozzáteszem, mindhárom férje is, kettő mérnök, miközben a szüleik haragudtak a rendszerre, a szocializmusra, hiszen megfosztotta őket földjüktől.  S mivel nem bírtak a téesszel megbékélni, Görög papa inkább kubikolni ment, majd amikor kiöregedett ebből az embertelen fizikai munkából, ismét fuvarozást vállalt. Anyósom reakciósnak tartotta szüleit, de, becsületére legyen mondva, eszébe sem jutott, apósommal ellentétben, győzködni, átnevelni őket. Görög papa, szegény, foglalkozásának áldozata lett: egy teherautó beletaszította az árokba lovas szekerével együtt, és néhány nap múlva meghalt a kórházban, 1976-ot írtunk. Görög mama majdnem tizenöt évvel élte túl férjét, utolsó éveit Budapesten töltve, miután eladta a félegyházi házat, s elosztotta lányai között a pénzt; néhány ruhadarab maradt minden vagyona, vándorlásra kényszerült kis motyójával, hol az egyik, hol a másik, hol a harmadik lányához.  

 

6

 

Többször is megpróbálta apósom eldobni magától az életet gázzal, orvosságokkal.

Anyósomat megrendítették ezek az öngyilkossági kísérletek, és fel is sértették, úgy gondolta, férje nem érzi magát többé a családhoz tartozónak, illetve hogy ő nem tud nyújtani neki semmit.

Bizony tapasztaltam, meglehetősen egyhangúan éltek, munka és munkahely, ebéd közétkeztetésben, késő délutáni hazajövetelek, esti vacsorafőzés, háztartási robot, és mindez a társadalmi, baráti kapcsolatok feltűnő hiányában, a feltűnőt hangsúlyoznám, például vendégeket, azt hiszem, sosem hívtak, de őket sem hívták. Házasságuk húsz év után kimerült, ez volt a benyomásom, unalomba fulladt.

Válásuk érdekes történet, mert apósom például a válóperi tárgyalásra érkezvén, mielőtt a bíró elé járultak volna, a folyosón azt mondta anyósomnak, csináljanak vissza mindent. De anyósomban akkor már annyi sérelem halmozódott fel, és annyira nem hitt apósomnak, hogy nemet mondott. Érezte, apósom csak a saját maga sajnálata miatt és házasságuk mítoszának életben tartása miatt, meg önképének és az igazi családról alkotott ideális képzetének fenntartása miatt mondta, amit mondott. Azt is megérezte anyósom, hogy apósom azért visszakozna, persze csak látszólag, hogy úgymond jó színben tűnjön fel, pontosabban a jó szín álcájában. És jól érezte, hiszen miután a bíróság kimondta a válást, tapasztalnia kellett, amint apósom azonnal beugrik egy telefonfülkébe, s beszámol új élettársának, nyilván annak, következtette sírással küszködve anyósom, mert „szinte euforikusan telefonált, és nevetve”, hála istennek, már szabad ember.

Amikor apósom a negyvenkilencedik évét, új felesége a negyvenediket töltötte be, fiuk született; de az új feleségnek, aki pénzügyi csoportvezető volt egy kereskedelmi vállalatnál, volt már egy húszéves fia, az pedig kallódott, csakúgy, mint később, felnővén a másik fiú is.

Miután feleségem autóbalesetben meghalt, apósommal már nem tudtam többé érdemben beszélni. Leveleket írogatott ismert személyiségekhez, hogy lányát, legalább utólag, mint nagy ígéretet, amit nem válthatott már be, tüntessék ki.

Leszűrhettem, az első számú ember apósomnak senki más, csak a lánya lehetett. Halálát feldolgozni nem volt képes.

Talán lánya halálára válaszolt, bár csak találgatom, egy újabb öngyilkossági kísérlettel, ezúttal egy sikeressel, 1981-ben.

Öngyilkos alkat lett volna?

 

7

 

Apósom elsősorban is, talán, ideologikus alkat volt. Mindent megideologizált, például azt is, miért nem csinált karriert. Büszkén vallotta, hogy   belső meggyőződésből lett és maradt kommunista, semmifajta külső jutalomra nem tart igényt, nem kacsintgat magasabb beosztásokra.

Tényleg meggyőződéses kommunista volt.

1947-ben, tehát egy évre rá, hogy levetette a reverendát, belépett a pártba. Feleségem, egyik vesszőparipájaként, mindig azt firtatta, hogyan tudott meggyőződésén, a mélységes mély vallásosságán ekkorát, száznyolcvan fokot fordítani apja, még akkor is, ha, mint kispap, meghasonlott. Hogyan tudott néhány hónap múltán egy volt kispap, sőt szerzetes belépni az ateista, az ateizmust militánsan harci zászlajára tűző pártba.

Apósom magyarázataiból kiderült, úgy gondolta, a kommunizmus és a kereszténység összeegyeztethető egymással, úgy gondolta, az eredeti krisztusi tanok, tehát amelyek Jézus szájából hangozhattak, mélységesen, tulajdonképpen forradalmian szociális tanok voltak, ahogy, fejtegette, a kommunizmus tanai is hasonlóképpen, például a Kommunista Kiáltvány vagy Lenin radikális társadalomátformáló programja. Úgy gondolta, hogy XII. Leó pápa Rerum novarum kezdetű enciklikája, amelyben szinte szó szerint benne foglaltatik, miszerint a munkásnak meg kell adni, ami illeti, összeegyeztethető a kommunista párt álláspontjával a kizsákmányolás kérdésében.

Teljesített mindent, amit a párt rá rótt, hajlandó volt például belépni a Polgári Demokrata Pártba, pro forma, kommunista kívánságra, hajlandó volt látszólag polgári demokrata aktivistaként falazni a kommunista pártnak, azt a benyomást keltve a polgári demokrata hívők körében, hogy tulajdonképpen nekik is a kommunistákat kell pártolniuk. Tevékenyen közreműködött az 1947-es választások kékcédulás csalásában Kecskeméten, bevallva nekem, harminc év múlva, de még akkor is úgy, mint valami természetes dolgot.

Felsőfokú szemináriumokat végzett, és középfokon vezetett ilyeneket, például orvosokat okított a bolsevik párt történetére.

Mint azelőtt a teológiai irodalomra, most a marxistára vetette rá magát, mindent elolvasott, amihez hozzájutott, és tökéletesen átformálta nézeteit igen rövid időn belül marxistává. Könnyen át tudta venni a marxista ideológiát, hiszen az ideológiák használatában gyakorlatot szerzett a papi szemináriumban. Ráadásul, mivel kitépte magából, mert a szó szoros értelmében kitépte a katolicizmust, a helyébe keletkezett űrt be kellett töltenie valamivel.

Talán azt a túl nagy távolságot, amelyet át kellett ugrania a katolicizmustól a marxizmusig, sínylette meg?

Kemény, kérlelhetetlen kommunista lett, abból a típusból, akinek mindennapi kenyere az ideológia, akinek mindenre van megfelelő válasza, aki fürdik a biztos és megingathatatlan magyarázatokban, aki folyton győz, ha vitára kerül a sor, s akinek a valóság, a tények stb., nevezzük aminek akarjuk, csak arra való, hogy, ha nem illeszkedik a hitéhez, magyarázataihoz, kétségbe vonja.

Az a kevés eszmecsere, amely azért mégis kialakult köztünk, az ideológia körül forgott. A szocializmus minden hibájával és bűnével sokkal igazságosabb, mint a kapitalizmus, vélekedett így még a hetvenes évek végén is. Igen egyszerűen gondolkozott erről, például a két háború közötti nyomorra hivatkozva, elsősorban is a sajátjára. A kommunizmust, illetve a szocializmust tartotta a legkülönb társadalmi berendezkedésnek az eddigi történelemben. A sztálinizmust s vele a rákosizmust elkönyvelte gyermekbetegségnek, bár kicsit eltévelyedésnek is, ugyanakkor szükségszerűnek, mert ha az erős kéz politikája, így fogalmazta meg a Gulág vagy Recsk szörnyűségeihez kötődő rendszert, nem érvényesül, akkor széthullott volna a kommunista tábor s maga a Szovjetunió is. Arra a megjegyzésemre, hogy na és, ennek csak örülni kellett volna, méltatlankodva válaszolta, hogyhogy, vegyem tudomásul, élet és halál kérdésének számított a szovjet léte, és szerinte továbbra is annak számít. Hogy kinek élet és kinek halál, ezt a kérdésemet gúnynak vette, és megsértődött. Kijelentette, persze voltak egyéni tragédiák, nem mondja, hogy nem, de ezeket nem lehetett elkerülni, különben sem ez számít, mert nem az egyén a fontos, hanem a közösség, és, mint ugye tudjuk, a nagy cél, a kommunizmus megvalósulása közösségi, sőt világméretekben közösségi cél. Feleslegesnek tartotta a Sztálin halálát követő szerinte „meakulpázásokat”, mert azok csak gyengítik a kommunista tábort, különben a generalisszimuszról mint nagyszabású, pozitív történelmi személyiségről vélekedett, mondván, hogy csupán csak Sztálinnak volt köszönhető, hogy a Szovjetunió fennmaradt. Ironizálásomra, és ez vajon kinek lehetett annyira érdeke, nem is válaszolt. Állítólag Sztálin- szobrot tartott valamikor az éjjeliszekrényén, ezt sosem mertem megkérdezni sem anyósomtól, sem feleségemtől, így volt-e tényleg.

És egy ilyen embert zárt ki a párt, mert kizárták, mint már említettem, az a kispapság örök folt maradt az életrajzán. Tragédiaként élte át, nem is nyugodott bele, évekig harcolt visszavételéért, fellebbezett állandóan, a legmagasabb pártfórumokig elment, de hiába. A végső határozat úgy szólt, tudják, rendes, párthű ember, megfelel nagyon is a párt tagjai elé állított követelményeknek, de nem vehetik vissza klerikális múltja miatt, „dolgozzon szakszervezeti vonalon, úgy segítse a pártot”.

Ragaszkodása a párthoz, annak ideológiájához, a rendszerhez furcsa tettekre ragadtatta. Mikor apját kuláknak nyilvánították, mert nem akart belépni az erőszakosan megszervezett téeszbe, ritka hazalátogatásainak egyikén megrótta, miszerint most már éppen ideje lenne, hogy az „öreg Varga” is megértse az idők szavát. Akkor is apját hibáztatta, amikor végrehajtókat küldtek rá, 1952-ben, ráfogván, nem teljesítette a beszolgáltatási kötelezettségét, és el akarták kobozni összes állatát. Apja azonban ellenállt, bizonyította papírokkal, bizony eleget tett, aminek kellett, nem akarta adni az állatokat, így aztán karhatalommal, erőszakkal vitték el. Az erőszakot apósom helyeselte, mondván, ő akkor sem tesz kivételt, ha apjáról van szó, és igen jellemesnek gondolta magát, meg olyannak, akinek meggyőződését még családjának tragédiája sem kezdheti ki. Ez után végleg szakítottak vele szülei és testvérei. Apja különben az incidenst követően néhány hétre meghalt.   

Rebesgették a rokonságban, hogy egyszer apósom egy földijének leánya, aki nem tudott megélni falujában, feljött Budapestre dolgozni és lakni engedély nélkül, ami akkor főben járó bűnnek számított, tudniillik csak engedéllyel lehetett a fővárosba telepedni meg munkát vállalni akkortájt, és apósomtól kért segítséget, hogy maradhasson, mire apósom feljelentette.

Ötvenhatot következetesen ellenforradalomnak minősítette, Nagy Imrét nem bírta, Nyugat felé való orientációval vádolta, a kapitalizmus restaurálására tett kísérlettel, rosszul értelmezett önállóságra törekvéssel, amelynek következtében a Szovjetuniót ellenségnek kellett tekinteni. Szerinte egyetlen kisebb ország sem önálló, aki önállóságról papol, az hazudik, kis nemzetek esetében ez csak látszat, „Amerika láncára fűzve ugrálják a maguk táncát”. Ha a Szovjetunió kiengedte volna kezéből Magyarországot, vélekedett, akkor lemondott volna határainak előretolt védelméről, és ezt nem tehette meg, és igaza volt, ha nem is tette. Ellenvetésemre, hogy hát azért talán nem a szovjet érdekéből kéne nekünk, nem-szovjeteknek kiindulnunk, kijelentette, a mi érdekünk egyenlő a szovjetével.

„Az a lényeg, hogy a politika váltson ki empátiát és katarzist”, mondta egyszer.

Miután megalakult a kádárista új párt, ismét jelentkezett, és megint csak visszautasították szegényt.

Furcsán hathatott, mint a kommunizmus felkent bajnoka, furcsán, hiszen egyetlen esztendő kivételével, mikor igazgatója lett egy népi kollégiumnak, nem volt meg ehhez a marsallbotja, a pozíciója. Mondhatom, magam is furcsálltam, amikor, megismervén, egy vezető állású ideológust gondoltam pozíciójának, holott csak egy zöldségkereskedelmi osztályt irányított.

Istenhit és ateizmus, tettem fel a kérdést magamnak, hogyan viszonylik egymáshoz? Az ateizmus természetes módon viszi át tagadásának energiáját saját magára, mint egy új hitre, próbáltam így válaszolni. Isten helyett istenember-vezérekre, transzcendens szent cselekedetek helyett, hasonlóképpen, szent cselekedetekre, csak éppen hatalmaskodó politikaiakra. Isten kultusza helyett egy személy kultuszára. Apósom vallásos és világi hitét ugyanazok a formák jellemezték, és, hiszem, a forma elsődlegesebb a tartalomnál. Katolikus hite motívumainak messianisztikus, eszkatologikus formái áttevődtek a kommunista mozgalmárság formáira, és könnyedén, hiszen azok szintén messianisztikusnak, eszkatologikusnak mutatkoztak.

Miután megtagadta vallásos hitét, ateizmusával egy újfajta hit, illetve álhit foglya lett. Előző hite, amely addig, hogy közhelyt mondjak és vulgarizáljak, tudatában foglalt helyett, miután megtagadtatott, átkerült tudattalanjába, mert az, sokak szerint, a rejtett hit székhelye. Tudatát pedig egy új hit vette birtokába, a marxi hit. Kétfajta hit egy személyben, a megtagadott a tudattalanban, az éppen vallott a tudatban. Nem feszültség forrása ez?

De nem akarom apósomat ebből a képletből láttatni.

 

                                               

8

 

Meg kell jegyeznem, szinte soha sem láttam nevetni, ha véletlenül tanúja lehettem nevetésének, pontosabban nevetésszerűségének, erőltetettnek és őszintétlennek láttam. Mosolya, bár sűrűbben nyilvánította ki, hangtalanságában is csikorgott. Azt hiszem, nem engedte el magát soha, a társaságomban biztosan nem. Meglehetősen hiúnak is érzékeltem, sőt gőgösnek is.

Mindezekben hasonlított apámhoz. De hiába hasonlított, egészen másképp nyilvánította ki.

Az a hasonlósága is apámmal, hogy szervezete, az orvosok szerint, sokkal idősebbnek látszott a koránál, szintén másképpen mutatkozott meg, szervi betegségben például egyáltalán nem.

A közös hasonlóság rajtuk, bennük, nyilván a korszellem bélyege is.

De hadd jegyezzem meg, amiben mélységesen és leginkább különböztek, az az ironikus hajlam volt, iróniát ugyanis, amely apámat eltöltötte, apósomban nyomokban sem találtam.

 

9

 

Vergődött egész életében, új házasságában is, bár igen nagy energiát fektetett megújulásának látszatába. Árulkodott vergődéséről nemcsak öngyilkossága, hanem utolsó beszélgetéseink egyike is, amelynek során kifejtette, hogy hajlama van, úgy érzi, a végletességre filozofikusan is, pszichikusan is. Megkérdőjelezi, jelentette ki ezt is, az emberi faj létének értelmét.

Egyszer egy levélben a következőképpen fogalmazott: „Mindent el lehet felejteni, minden tényezőt, mozzanatot, eseményt figyelmen kívül lehet hagyni, sőt mindezek egy kis szofizmával visszájukra is fordíthatók, s ezek logikus folyományaként kitermelődik önigazolásul a deviáns magatartás, így történt az én esetemben.”

 

III

 

1

 

Szóval apám és első apósom megharagudott egymásra; ígértem, elmesélem, miért.

Előrebocsátom, nemigen ismerték egymást, alig találkoztak, és beszélgetni egyáltalán nem tudtak.

Amikor új feleségével apósom egy rossz lakásban élt, apám kiötlötte, nagy mester volt az ilyesmikben, hogy kössön apósom eltartási szerződést. Apámnak persze már megvolt a kiszemelt alanya hozzá, az egyik öreg, eszpresszóbeli ismerőse, beteg és egyedülálló, aki ápolásra szorult, hát vele kössenek, és ápolásért cserébe majd örökölhetik lakását, amely szép lakás. És örökölhetik ingóságait, ékszereit, pénzét, de, és itt jön a lényeg, amiért apám az egészet kitalálta, az utóbbiakat adja oda apósom nekünk, vagyis a lánya családjának. Miattunk gondolta ki apám, eszébe sem lett volna különben nászát lakáshoz juttatni.

Apósomék belementek, néhány hónap múlva ölükbe is hullott a szép lakás, ám az ingóságokat és az ékszereket nem kaptuk meg, csak a készpénzt, az meg nem volt túl sok.

Apám tajtékzott, úgy érezte, átverték, üzletet kötött, és abban nem ismert pardont. Meg aztán az sem fért a fejébe, hogyan járhat el így egy apa a lánya családjával, hogyan rövidítheti meg tulajdonképpen a saját gyerekét.

Igen szégyellte magát feleségem, s magam sem értettem, furcsálltam. Különösebben bennünket nem nagyon érdekelt volna az ügy, de tekintettel kellett lennünk apámra.  Így aztán próbáltuk apósomnak magyarázni, milyen helyzetbe manőverezte magát, elsősorban mint apa, az én apámmal szemben.

Apósom, érdekes, úgy vélte, nem ő, hanem apám járt el csalárdul. Ugyanis, szerinte, az ingóságok meg az ékszerek nem szerepeltek az egyességben, ami meg szerepelt, a pénz, azt ő odaadta. Megvádolta apámat csúsztatással, hazudozással, és azzal, hogy az ő kontójára és lejáratásával akar jó színben feltűnni előttünk. Kijelentette, apámnak „evés közben jött meg az étvágya”. Sőt arra is hivatkozott, hogy apám beteg barátja közvetlenül halála előtt készített egy végrendeletet, amelyben az ő új feleségét tette meg örökösévé, hálaként a gondos ápolásért. Ezzel mintegy azt mondta, az örökhagyó döntött.

Szép, de hát az örökhagyó nem tudott apám és apósom megállapodásáról, ezt próbáltuk meg is értetni apósommal. De nem akarta megérteni, valószínűleg új felesége felől fújt a szél.

Apám mérhetetlenül megdühödött, amikor értesült apósom vádjairól meg az úgynevezett végrendeletről.

Fogalmam sincs, mi volt az egyezségben, az, amit apám állított, vagy az, amit apósom, még az is lehet, hogy apósomé az igazság. De még akkor is felmerül, miért nem jutott eszébe apósomnak apám kívánságának megfelelően cselekedni, ha már apám révén jutott egy ilyen értékes lakáshoz.

Apám szóba sem állt apósommal többé, egyszerűen jellemtelennek bélyegezte, s megjegyezte, „mindig tanul az ember, most már tudom, hogy egy olyan alakkal, aki mintha állandóan zavart lenne, s aki nagyon régóta nem lehet rendben idegileg, üzletet kötni marhaság”.   

Apósom meg azt mondta apámról, „furcsa, kellemetlen ember, ahányszor csak találkoztam vele, mindig mesterkedni akart velem”.                                            

                                           

2

 

Akik ismerték apámat és apósomat, azok közül nyilván többen nem úgy ismerték, ahogyan én. Azokból a tényekből, amelyek azért tények, mert azoknak állítom be őket, nem is egyet meg fognak cáfolni. Ha kell, készségesen engedek a cáfolatnak.

Annál is inkább, mert hiányérzetem van. Holott éppen a hiány megragadása miatt is írtam ezt az esszét. Hiányt szerettem volna betölteni, a magyar történetírás bizonyos hiányát, apám és apósom alakjának megidézésével.

Apám kedélyes volt, apósom kedélytelen, apám műveletlenebb volt, apósom műveltebb, apámnak sikerült berendezkednie a világban, bár korántsem úgy, ahogy szerette volna, apósomnak alig sikerült, bár jobban azért, mint mutatta. És így tovább, sorolhatnám különbözőségüket. De minek?

Sorolhatnám azt is, miben egyeztek, például mindketten magyarul beszéltek, Magyarországon születtek, magyar állampolgárok voltak, egyaránt magyar… stb.

És mégis: két magyar történelem.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Két magyar történelem (3. részlet)

1

 

Apósommal, az elsővel, viszont tegeződtünk.

Tisztán a forma miatt tegeződtünk, a tegeződés családon belüli divatja késztetett bennünket erre. Szívesebben magázódtam volna vele, az jobban illett volna kapcsolatunk természetéhez. Idegenek voltunk és maradtunk egymásnak, ám nehogy azt higgye valaki, hogy azért, mert más-más környezetből jöttünk, egyikünk zsidó, másikunk nem-zsidó, egyáltalán nem, hiszen akkor számomra anyósomnak is idegennek kellett volna lennie, őt mégsem éreztem annak.

Apósomról szólván, elöljáróban szeretném megfogadni egyik tanácsát: „Jaj annak, aki úgy hisz a hamis premisszákban fogant konklúziók örök érvényében, mint hívők a kinyilatkoztatásban, vagy mint a monomániások a maguk téves eszméiben.”

Különben nem felejtettem el ígéretemet, hogy majd elmesélem, miért is haragudott meg egymásra  apám és apósom.

 2

 

A civilizáció vívmányait nélkülözve nőtt fel ez az apósom.

Tanyán született, Méntelekpusztán, Lajosmizsétől tíz kilométerre, egy Varga nevezetű parasztcsaládban, hetedik, utolsó előtti gyerekként születve, 1923-ban, és Bélának keresztelték. Mind az apja, mind az anyja családja, minden nemzedék minden tagja paraszt volt, és igen különös érzéssel töltött el, hogy fiam ükapja még jobbágyként kezdte életét, és Kecskemét, illetve Kiskunfélegyháza környékén élt tanyavilágban.

Ha nem született volna például az apósom apai nemzedékében kilenc gyerek, vagyis örökös, az anyjáéban tizenegy, akkor még módos családnak is lehetett volna őket mondani, mert például egyik nagyapja még hatvan holdon gazdálkodott. A föld szétaprózódott, ahogy az szokásos volt Magyarországon, a sok utód között, és apósom apja, anyja hozományával együtt is, már csak huszonhat holdon gazdálkodhatott. Nem alakult ki honunkban olyan öröklési rend, amely segített volna a földterületet egyben tartani. Azonkívül nem ismerték, illetve nem alkalmazták a védekezést, nem is tehették volna erkölcsi megfontolások miatt, mélyen vallásosak, katolikusok lévén, meg aztán arrafelé és akkoriban, úgy látszik, nem is jött divatba a kevés gyerek.

Apósom annyit tudott apai nagyapjáról, hogy a nevét már le tudta írni, meg, mint kifejezte, „ha sütött a hold”, még éjjel is dolgozott,  ellentmondani pedig nem lehetett neki, „könnyű kezű ember volt”, például az egyik lányát agyon is ütötte, téglával fejbe vágta hirtelen haragjában, a halottkémnek azt hazudták, betegségben halt meg.

Apját viszont visszafogottnak, halk szavúnak, családját szeretőnek mondta, „nagyon ritkán ütött, de akkor nagyot”, akit a munkában, bár gyomorbetegség gyötörte, megelőzni nem lehetett. A templomba járást viszont hanyagolta. Helyette is járt oda felesége, apósom anyja, aki bigottan elmerült a vallás gyakorlásában, egyetlenegy misét sem hagyott volna ki, pedig a templom több kilométerre esett a tanyától, hurcolta fiait, lányait is.

Földjük rossz, homokos földnek számított, búzát alig, csak rozsot termelhettek rajta, meg kukoricát, krumplit, de paradicsomot és paprikát is. Volt két lovuk, csikóik is, teheneik, borjaik, baromfiak, disznók.

A tanya tipikus alföldi tanya volt, egészen kicsi az embernek szánt része, egyetlen szobából, konyhából és kamrából állt, vályog, szalmatetős, földes; sokkal nagyobb volt az állatoknak szánt rész, a különböző istállók. A szobában a szülők aludtak, meg a kisgyerekek a meleg kemencepadkán. Tízéves koruk után a lányok a konyhába kerültek, a fiúk a kamrába és az istállókba.

Nem felejthetem el, mikor meglátogattuk fiammal a nyolcvanas évek vége felé apósom egyik bátyjának tanyáját, hogy elhűlve tapasztaltuk, az bizony semmiben sem különbözik a szüleiétől, mintha el sem telt volna néhány évtized. Fiam, aki akkor a tizenharmadik évét töltötte be, elszótlanodott, látván, milyen körülmények között él nagyapjának egyik testvére. A szegénységnek, az elesettségnek, a világtól való elzártságnak, az avítt hagyományok súlyának, a technikai vívmányok, például a villany (!) teljes hiányának megtapasztalása  megviselt  bennünket.

„Anyagiakban nulláról indultam, idegeimben megtépázottan”, jegyezte meg egyszer apósom.

 

3

 

És kiderült, a tanulás nem minden. Hogyan értem ezt?

Tízéves korában kezdett kiszakadni apósom a tanyasi világból, de még csak kezdett. Tanulni ment, szerencséjére, s nem szívesen látogatott haza többé, sőt huszonhárom éves kora után szinte sohasem, kivételt apja és anyja halálakor tett, azonkívül talán ha egyszer-kétszer még.

Felkarolta a katolikus egyház, személyesen az egyházközség papja, és tanítatták, nem csak őt, egyik nővérét is.

Ez a nővére, Varga Rózsi laikus apácának állt, majd a kommunizmus beköszönte után pedagógiai főiskolát végzett  magyar--történelem szakon, s közben nyaranta, hogy legyen valami kis pénze, Sztálinvárost építette segédmunkásként. Miközben általános iskolában tanított, a következő huszonöt éve azzal telt, hogy, gépkocsivezető férjével vállvetve, komfortos lakáshoz jusson Budapesten. Sikerrel járt, sőt még  balatoni házat is épített. Igazgatóként ment nyugdíjba. Lánya középiskolai tanár, fia közgazdász lett.

Hat testvére apósomnak azonban maradt tanyán, pontosabban még egy közülük elkerült Kecskemétre, egy üzembe munkásnak. Apósom nem tartott kapcsolatot velük, meglehetősen furcsálltam például, hogy  feleségem egyetlen tanyán született unokatestvérét sem ismerte.

Osztatlan tanyasi iskolában tanult meg apósom írni, olvasni, négy évfolyam egyetlen és közös tanítójától, aki bizony szerette a körmöst meg a fenekest osztogatni, amint az a nagykönyvben meg volt írva, a  nádpálcájával. Az iskola  négy kilométerre esett tanyájuktól, és télen, hogy le ne fagyjon leendő apósom  keze, a kesztyűt nem ismerték,  két meleg sült krumplit kapott, azok melegítették tenyerét, miközben szépen meg is ette útközben. Szorgalmasan járt templomba is, tetszett neki, amit a pap csinál, ki is választották ministránsnak, s felmerült benne, talán ő is lehetne pap. Annál is inkább, mivel kitűnt a többi gyerek közül az  eszével, kapacitálta is szüleit mind a tanító, mind a pap, taníttassák tovább. Apósom kissé patetikusan adta elő, hogyan is próbálta apját megkérni erre: a lóistálló padkáján ülnek, és bár sokáig habozik, elő merjen-e rukkolni  kívánságával, nagy nehezen elő mer, esdeklően mondja, szeretne gimnáziumba menni, mire apja szomorúan jegyzi meg, hogyan csinálja, erre neki nincs pénze, meg aztán mit szólnak majd a testvérek.

De a pap segített, és miután beíratta a piarista gimnáziumba Kecskemétre,  az első félévi tandíjat kifizette. A továbbiakat azonban a családnak kellett állnia, apósom idősebb testvérei morgásának közepette. Ha anyja, aki igen-igen szeretett volna fiából papot, nem erőlteti, nem harcolja ki, akkor bizony abbahagyatták volna vele a gimnáziumot. Legidősebb bátyja, ha nem látta senki, megverte, annyira nem bírta elviselni, leendő nadrágos ember öccsét. Hamarosan aztán apósom ünnepélyesen lemondott, békességet akarván, az örökségről  testvérei javára.

Abba az osztályba, ahová a harmincas évek közepétől járt, ő számított egyedüli parasztgyereknek. Suta, ügyetlen, nehezen beilleszkedő fiúnak indult. Ruhái is parasztosak és ócskák, foltozottak voltak, beszéde is tájszólás, gúnyolták is a többiek szépen. A sértéseket, mint mesélte, magába fojtotta. A piarista paptanárok azonban nem éreztették vele, hogy ő más mint a többi, s ezért hálás volt nekik. Még csupán egyetlenegy  nem úri gyerek akadt az osztályban, számára a szegényebb tisztviselők gyerekei is úrinak számítottak, egy munkás környezetből jövő, az lett a barátja. De barátja lett  az osztály zsidó fiúja is, akit, bár úri volt, az apja orvos, de mégiscsak kinéztek. Ők hárman csapódtak egymáshoz. A zsidó fiú hozott tízórait nekik, de mivel nem akarták elfogadni, hát becsempészte padjukba. Külön kell szólni egy újabb osztálytársukról, Bagi Lajosról, aki mindhármuk pártfogójaként lépett fel, tehette is, hiszen a városi adóhivatal vezetőjének,  a polgármester után a város második emberének a fia volt, gazdag birtokos család örököse. Apósom bejáratos lett mind Bagiékhoz, aki a legjobb barátja lett, tulajdonképpen egyetlen igazi barátja életében, mind a zsidó osztálytársához,  révükön gyarapította műveltségét, tőlük kapott ugyanis könyveket. Ötödik osztályban hozta be  lemaradását, magyarból és történelemből kiugróan teljesített, pénzért írt irodalmi dolgozatokat, házitanítóskodott is, ebből fedezte a továbbiakban  tandíját, csak negyed tandíjat kellett fizetnie, meg  a ruházkodását, miután jelesre tornázta fel magát.

Felsősként, mivel nem állta már a paraszti munkát meg testvérei rosszindulatát, hivatkozva arra, ha úszómesterséget vállal Széktó fürdőn, akkor lesz pénze, sikerült is elkerülnie, hogy nyaranta hazamenjen.

Miután leérettségizett, jelesen, elindult a számára egyetlen lehetséges úton, a papi pályán, pontosabban  a szerzetesin.

Ha egyetlen lehetőségünk van a tanulásra, akkor az, mint látni fogjuk, kényszerpálya, hiszen akkor nem választhatunk.

Novíciusként  Szécsényben kezdte a papi kiképzést, a ferenceseknél, 1942-ben,  szüzességet, engedelmességet és szegénységet fogadva. Ruházata: posztóból készült barna csuha, amelyet a cingulus, egy fehér, kötélszerű öv fog össze, alatta rövid nadrág és hosszú ujjú nyaktalan trikó, kis kerek sapka a tonzúrán, a  haj nem lehet dísz tárgya, azért borotválják ki a koponya közepén, és kapucni, meg saru zoknival, nyáron mezítláb.

A novíciusi év, érdekes, egyrészt zenetanulással telt, harmóniumra oktatták, másrészt  latintanulással, azt már gimnáziumban is tanulta, minden latinul ment. Zsolozsma, mise, áldozás. Év végén letette az úgynevezett kis fogadalmat, kispap lett. Szülei is eljöttek  a fogadalomtételre, anyja sírt a meghatottságtól.

Elkezdhette a következő esztendőben négyéves teológiai tanulmányait, mégpedig a gyöngyösi rendházban. Megválasztották szeniornak, pedig nem ő volt a legidősebb, de a legalkalmasabbnak találtatott, mivel kitűnően tanult, latinból a legjobb lett, s látszott rajta a mély elhivatottság. Szellemi vezetővé nőtte ki magát. Két évig filozófiát hallgattak, továbbra is latinul, etikát, pszichológiát, kozmogóniát, asztrológiát, logikát, filozófiatörténetet. Részletesen tárgyalták Arisztotelészt, Augustinust, Aquinói Szent Tamást, Kantot, Hegelt, Fichtét, Schellinget, de kitértek Schopenhauerre, Marxra és Nietzschére is. Persze egyedül üdvözítőnek Szent Tamás tartatott. Úgy érezte, belsőleg, lelkében már teljesen kész leendő papi hivatására.

Nemegyszer hangoztatta beszélgetéseink során, „ha én valamit csináltam, azt nagyon komolyan csináltam”.

Harmadévtől kezdtek kételyei támadni, egyszerűen azért, mert  megcáfolhatatlan tényekkel kellett alátámasztaniuk például Krisztus hol ember, hol Isten voltát, a szentháromság tanát, a pápai csalhatatlanság dogmáját stb. Nem lett volna velük semmi baja, kiegyezett volna ezekkel, de a mindenáron való bizonyításuk, amelyek rendkívül konstruáltnak, illetve hiteltelennek tűntek  a  szemében, elbizonytalanították. Számára mindez csak a transzcendens szférában lett volna hiteles. Szőrszálhasogatásnak, sőt felesleges bizonykodásnak tartotta a tényszerű hivatkozásokat. Credo quia absurdum est, ez sem fért a fejébe. És az a naiv hit, amely addig eltöltötte, az a természetes, ösztönös hit, kezdett elszállni. Tépelődött, két esztendeig tépelődött. Pedig, ha nem támadnak fel kételyei, mehetett volna Ausztriába, felajánlották neki az ottani ferences rendi szerzetesi egyetem ösztöndíját. Ráadásul, vallotta meg, kezdte igen terhesnek érezni  a szüzességet.

Mindehhez hozzájárult egy új magiszter kinevezése, illetve annak viselkedése, amely visszatetszést keltett benne. Úgy gondolta, egy magiszter nem lehet izgága, fensőbbséges, embertelen, sőt nem lehet,  tudták róla, homoszexuális. Meghasonlásához hozzájárultak egy kispap társa információi a kinti,  világi történésekről, ezekről nem tudhattak, újság nem juthatott el hozzájuk, rádiót nem hallgathattak, ezt szegte meg az a társa, rádiót hallgatott titokban, onnan hallott a  háború dúlásának szörnyűségeiről. Elgondolkozik apósom, hogyan engedheti milliók legyilkolását Isten. Nem tud egyetérteni semmilyen gyilkolással, fejtegeti magánbeszélgetésekben. És hogyan áldhatja meg az egyház, kérdezi, az egyik, a sajátjának nevezett oldal fegyvereit, ha a másik oldalét elítéli. A magiszter kijelenti, apósom nem való papnak, tudniillik beárulták; az árulkodónak nekimegy, földhöz vágja és megtapossa.

Akkor már maga sem gondolta magát alkalmasnak a papi hivatásra, és a tartományfőnöktől kérte, oldja fel a kisfogadalom alól. Huza-vona után végül is 1946-ban feloldozták, levehette a reverendát. Hazament a tanyára, négy év szemináriummal a háta mögött. Anyja, amint meglátta reverenda nélkül, elájult, majd kitagadta. A testvérei vigyorogtak. A szomszédok kárörvendtek, „hiába akart  fiából papot a Varga”.

De mihez kezdjen, huszonhárom éves, és semmi, senki, se családja, se pénze, se állása, se hivatása, se lakása. Pedig már tanult ember, ha papírt nem is tud felmutatni róla. Barátjához fordult, Bagi Lajoshoz, aki  Kecskemétre hívta, és javasolta, legyen a szőlőjük felügyelője, lakhat a présházban,  közben, iratkozzon be a helyi jogi akadémiára. Elvégzett másfél évet mezei jogászként, s már-már úgy volt, ösztöndíjat kap Svájcba, mehet barátja, Bagi után oda, jogot tanulni, de éppen a hidegháborúba kezdett fordulni a világ, az ország a keleti táborba sodródott, és elutasították  Nyugatra szóló vízumkérelmét.

Bagi Lajos Svájcban telepedett le, igen jól nősült, jelentős ügyvédi irodát tudhatott magáénak, sőt parlamenti képviselő is lett. Vállalta, hogy  keresztapja legyen apósom második házasságából származó gyerekének. Sokat járt haza, a Magyarok Világszövetsége nyugati szekciójának elnöke tisztét is betöltötte egy ideig.

Belépett aztán apósom a Tiborc nevét viselő népi kollégiumba, abban jobb körülmények között lakhatott, mint a présházban, hamarosan titkár lett, ott ismerkedett meg leendő feleségével,  anyósommal.

A pártba is belépett, minekután kinevezték kollégiumi igazgatónak Pécsre, ahol folytatta a jogot, és elvette feleségül anyósomat. Már két és fél évet elvégzett, amikor kapott egy ajánlatot, erősítse, nyilván mint parasztkáder, az éppen szerveződő néphadsereget, s ő, habozás után, hivatalos, sőt baráti rábeszélésekre is,  megtette, abbahagyva tanulmányait.

Ha befejezi a jogot, egészen másként alakulhatott volna az élete.

Még egy évet sem szolgált, úgy hozta a sors, és leszerelték, majd  elhelyezték kereskedelmi vállalathoz, mire föl beiratkozott a közgazdasági egyetem esti tagozatára, kitűnőn tanult ott is, de a forradalom miatt abbahagyta, és csak később folytatva, negyvenhárom évesen szerzett diplomát.

Második felesége szerette volna, ha doktorál, nyilván dr.-né akart lenni, történetesen piackutatásból és szervezésből, de a tanulmányi szabadságot megtagadták tőle, mondván, az ő munkájában nincs szükség doktori fokozatra.

Szóval, ismétlem, nem minden a tanulás, főképpen, ha, ismétlem ezt is, kényszerpályákon halad.

Szeretném megfogadni apósom egy másik intelmét is, miszerint: „A felfogásbeli különbségek, műveltségbeli differenciák csupán a nagyon egysíkú gondolkozásúaknak szolgálhatnak okot mások személyiségének fensőbbséges alábecsülésére.”

 

4

 

Minduntalan felötlik bennem többszöri próbálkozásom, hogy eszmét cseréljek apósommal, mint, leírom, még ha nevetségesen hangzik is, értelmiségi az értelmiségivel. Erőlködtem, de alig sikerült. Zárkózottnak mutatkozott velem, s mintha nem is vette volna szívesen törekvésemet. Ezen csodálkoztam, nem értettem. Hiszen némely dologban sokkal műveltebbnek kellett lennie nálam. Folyékonyan beszélt latinul, megtanulta a filozófiatörténetet, legalábbis katolikus szemszögből, elsajátította a keresztény kultúra mitológiai és transzcendens elveit, majd  beleásta magát a marxizmusba, erről a következőkben számolok be, és belekóstolt a jogba és a közgazdaságtanba. Gondoltam, mindezzel felvértezve vesz részt majd eszmecseréinkben, ám csalódnom kellett. Pedig éreztem, tudtam bizonyos megnyilvánulásaiból, elejtett megjegyzéseiből, volna mondanivalója a számomra. Talán, mire én megismertem, annyira megfáradt a napi munkájában, melyet, előrebocsátom,  utált, és a  családja érdekében végzett robotként élt át, hogy tanultságát már valószínűleg nem volt képes kamatoztatni, pontosabban értelmiségiként csillogtatni. Esetleg egyszerűen feleslegesnek tartotta, több, ezt is előrebocsátom, öngyilkossági kísérlete után, hogy még rám is szánjon egy kis energiát.

Persze az értelmiségi nemcsak tudásból áll, nemcsak  képzettségből stb., hanem egyfajta habitust testesít meg, értelmiségi habitust, amely lényegesebb a tudásnál is.

Hát igen, a habitus, és a habitust az egyénbe égett, mintázódott történelemként, sorsként  is meghatározhatnánk.

Mi is égett belé apósomba? Milyen sors? Látszólag unalmas és közhelyes tényekhez kell folyamodnom.

Gyerekként állatokat  őrzött, s mezítláb, ha fázott a lába, igyekezett találni friss, meleg tehénlepényt, hogy beleálljon. Kamrában hált  nagyobbacska korától, nem jutott neki igazi ágy, igazi ágynemű, majd lóistállóban, közvetlenül a lovak mellett, szalma között.

Belééghetett a lebecsülés, a megvetés ez iránt a nehéznek, piszkosnak, alacsonyrendűnek tartott paraszti munka meg az embernek nem való körülmények iránt.

Miután a piaristákhoz került, egy fészerszerű szobácskában húzhatta meg magát, az egyik nagynénje szerény kecskeméti külvárosi kis házában, grátisz, de nem sokáig, mert éreztették, kegyelemkenyéren él. Hát most már fizetségért máshová kellett kerülnie, ugyan hová, hát szintén a külvárosba egy vasmunkás családjához, s annak két gyerekével kellett egy szerény fészerszerűségben laknia. Mindezen közben gúny céltáblája a gimnáziumban, megalázó helyzetek kárvallottja.

Belééghetett a számkivetettség, a kiszolgáltatottság, a csökkentértékűség.

Aztán, mivel  apja bejelentette, nem bírja állni a tanulás árát, az egyik osztálytársa bevitte a ferencesek zárdájába, elintézve, hogy hozzá hasonlóan ministrálásért,  mosogatásért, takarításért cserébe bentlakó lehessen. Hárman lakták a cellát hasonszőrű gimnazisták, de a papok és a barátok szolgának nézték és lekezelték őket. 

A szolga mivolt is belééghetett.

Mint kispap már egyedül lakhatott a cellájában, sőt ellenőrizték szigorúan, egyedül van-e, csak semmi szex, viszont, mint elárulta, önkielégített. Egy ilyen cellában tényleg szerzetesi rend uralkodott, és persze aszkétikus egyszerűségre utalt a berendezés: vaságy szalmazsákkal, kis asztal, mosdóállványon lavór, kancsó víz.

Belééghetett a rá mért örömtelen, aszkétikus életmód.

Nem állt a maga lábán, de még népi kollégistaként sem, sőt, megkockáztatom, tulajdonképpen igazgató korában sem igazán. Az igazgatói lakás bent a kollégiumban, ahova a feleségét, anyósomat hozta, mondhatni kincstári bútorokkal volt berendezve, vaságy, szalmazsák, honvédségi pokrócok.

A szegénységből kilábalni lehetetlen, ez is belééghetett.

Miután felkerültek Budapestre, jutott nekik egy társbérlet, ahol két másik családdal osztottak meg egy lakást, hangsúlyozom, három család együtt, szerencsére azért három szoba is akadt, a konyhát, a mellékhelyiségeket  közösen kellett használniuk, a feleségem még ide született.

Az is belééghetett, hogy tulajdonképpen nincs semmije, sosem volt, semmire sem mondhatja, hogy az övé.

Huszonhat évesen hajthatta le fejét az első olyan lakásban, amely a civilizált normáknak megfelelt, 1949-et írtunk. Bizonyára óriási eseménynek számított  életében, talán a legnagyobbnak addig, amikor ezt a komfortos, aránylag szép lakást magáénak mondhatta, és mindjárt egy jó helyen, a Rákóczi úton. Nem véletlenül, hiszen ezzel fizette ki a katonai elhárítás, amiért hajlandó volt súlyos kötelmeket vállalni. Ez a lakás adott nekik otthont negyedszázadon át. Hogyan laktak benne? Leendő feleségem még  tizenéves korában is az öccsével egy szobában, mert csak két szoba volt.

Még én is laktam ott vagy négy évig, éppen mielőtt odaköltöztem, vált el apósom és távozott el, mintha ki lett volna számítva, hogy odamehessek. Azelőtt rendezték át, végre az igényeiknek megfelelően, s erre húsz évet kellett várniuk. Nem lehet nem emlékeznem feleségem örömére, büszkeségére, mikor bemutatta az új bútorokat és berendezési tárgyakat, képeket, szőnyegeket, olyanokat, amelyek már neki is tetszettek.

A múltat,  az istállót, a fészert, a cselédszobát, a cellát,  a társbérletet, a szegényes berendezést azonban, amely apósomba égett, nem lehetett csak úgy eltüntetni.

Új élettársával a Nagyfuvaros utcában élt aztán apósom, visszacsúszva egy sokkal rosszabb környékre és lakásba. Apám révén, erről majd még mesélek (!), jutott hozzá később a Zichy Jenő utcában egy kényelmes, háromszobás, igazi polgári lakáshoz. Ebben a lakásban lett öngyilkos.

Belééghetett a mások szánalma iránta. És belééghetett a saját szánalma maga iránt.

Komorsága mindig lehangolt. Bezárkózott, ridegséget mutatott. Sohasem oldódott fel velem szemben. Ha pedig közvetlen akart lenni, mert néha akart, akkor viszont a megokolatlan, ügyetlen nyíltsága zavart. Nem tudott velem semmilyen  pozitívnak mondható kapcsolatra lépni. Magam sem  tudtam vele. Sután érintkeztünk egymással általában. Láttam, együttlétünk kényelmetlen neki, nem is forszíroztam a későbbiekben.

Sejteni véltem, nem magam vagyok az egyedüli, akivel szemben nem találja a hangot, sőt valószínűleg ritka volt az az alkalom, amikor megtalálta. Ehhez először  önmagára kellett volna találnia.

Ha magára is talált nagy néha, csak ideig-óráig. Például amikor népi kollégiumi titkár lett, majd igazgató, az testére szabatott, ugyanis csillogtathatta szervezői, vezetői képességét, hiszen szépen megoldotta  feladatait, amelyekkel megbízták, nevezetesen, hogy konszolidált viszonyokat hozzon létre a kollégiumokban, például az elsőben meg kellett alapoznia a működés feltételeit, a másodikban, ahol úgymond szabad szerelem dívott, rendet kellett teremtenie. Eredményesen dolgozott, nyüzsgött, ismert ember lett, és mikor erről beszélt, még az általában mindig halott szemében is megcsillant valami élet, vonásai átváltoztak oldottá, derűssé. Azt hiszem, legemlékezetesebb korszakának, amelyre szívesen is gondolt, ez a két-három „fényes szeles” év bizonyult.

A későbbiekben vakvágányra tért, rosszul választott, sikertelenül, mert, hadd szögezzem le újra, kényszerek hatására cselekedett, pontosabban továbbra is  kényszerek hatására, vagyis engedte magát kényszerek hálójába kormányozni, és képtelen volt abból kiszabadulni.

Ahelyett, hogy befejezte volna a jogot, hagyta magát elcsalni a néphadseregbe polgári alkalmazottnak, ráadásul nem is volt tisztában azzal, milyen munka várja. A katonai elhárításra került, amit ugyan érdekes feladatnak nevezett, de nem árulta el, esküjére hivatkozva, mit kellett csinálnia, kémelhárítást, kémkedést, de csak későn ébredt rá, mennyire kiszolgáltatottá tette ez a titkos beosztása. Labdáztak vele, ahogy akartak, még azt is csak a honvédség közlönyéből tudta meg, mikor hadnagynak kinevezték. Miután, talán fél év sem telt el, hogy  oda helyezték, a párt meggyengítette a katonai elhárítást, ezt lehet tudni most már a történetírásból is, és őt, anélkül, hogy megkérdezték volna, egyszerűen áttették az államvédelmi hatósághoz. Abban a kötelékben sem dolgozott tovább fél esztendőnél mindösszesen, de ez a hat hónap a későbbiekben  szorongásainak okozója lett. Rosszul érezte magát, mint megvallotta,  az ávéhánál, azonban szerencséjére, egy káderezési hullám következtében, mielőtt még nyilván szörnyű feladatához hozzákezdhetett volna, kispap múltja miatt, kirúgták. Csapatszolgálatra akarták helyezni, valahová az isten háta mögé, de, életében először és talán utoljára, ellenállt a felsőbbségnek, nem engedte magát, mondván, hogyan lehetne ő igazi katonatiszt, mikor soha nem kapott kiképzést. Kilépett a hadseregből, ez is huzavonákkal, meghurcoltatásokkal járt, de végül is elhelyezték onnan.

Kényszerek, kényszerek és kényszerek. Életét, talán mondhatom, a kényszerek irányították. És a kényszerek égtek belé.

Fogalma sem lehetett a kereskedelemről, mégis engedte magát elhelyezni először a Közért Kereskedelmi Központba ellenőrnek. Nem fért a fejembe, miért hagyta magát mindig úgymond „elhelyezni”, minduntalan ide tenni, oda tenni, ez számomra szokatlan volt. Családjáért hozott áldozatokat, ezzel érvelt.

Beléégett az áldozathozatal.

Majd amikor az összes zöldség- és gyümölcskereskedelmi vállalatot egy trösztben vonták össze, oda nevezték ki előadónak, s miután az megszűnt, akkor a Nagyvásártelepen, hivatalosan a Budapesti Zöldség és Gyümölcs Nagykereskedelmi Vállalatnál lett ellenőr, előadó, csoportvezető, osztályvezető. Több mint harminc évig, a halálig dolgozott ott, egy helyen, ahol utált dolgozni. Reggel ötkor kellett kelnie; amikor megismertem, már fáradt, fásult volt.         

Beléégett foglalkozásának utálata.

Nem kedvelhették túlságosan vállalatánál,  bizonyos megjegyzéseiből kivehettem. Vele nem lehetett viccelődni, kedélyeskedni, de még csak barátkozni sem. Egyszerűbben mondván, képtelennek bizonyult természetesen viszonyulni kollégáihoz, de talán még amolyan kartársi kapcsolat építésére is. Valószínűleg igen kimérten, hivataloskodva, humortalanul, mereven, távolságot tartva vezethette osztályát, kerülve a melegebb, intimebb, lazább viszonyulást. Ráadásul túlságosan is elméleti, elvi embernek látszhatott egy ilyen gyakorlati pályán. És bár, ismétlem, szervezni tudott, helyt is állt ebben sikeresen, mégis, azt sejtem, mintha inkább elvont, életidegen személyiségként könyvelték volna el.

Nem tudta palástolni, hogy lenézi, mert lenézte, mind beosztottait, mind főnökeit. Úgy gondolta, nem való közéjük, sokkal műveltebb. Valószínűleg azok is hasonlóképpen gondolkozhattak róla. Nem is léptették elő többé, miután elérte az osztályvezetői szintet. Sértve is érezte magát emiatt. Persze nem iszik, akikkel kéne, ezzel magyarázta mellőzését, nem kártyázik, nem bandázik, nem fúj egy követ főnökeivel elvtelen közös érdekekre hivatkozva, nem üvölt a vállalati farkasokkal. Ő bizony szókimondó, hozta fel,  nem tudja, de nem is akarja a fehérre azt mondani, hogy fekete.

Többször próbált állást változtatni, de sikertelenül. Egyszer pályázott a közgazdasági egyetem tanulmányi osztályának vezetésére, mikor ott tanult levelezőn, hasonló munkának gondolhatta, mint azt, mikor a legszebb éveiben kollégiumot igazgatott. Egyszer kacérkodott téeszelnökséggel is, máskor valami áfész igazgatósággal.

Felhozta: „Csak szeretném megjegyezni, per tangentem, hogy az élet élése önmagában is sokféle kockázattal jár, beleértve a tévedés kockázatát is.”

 

 (folyt. köv.)

 

 

 

                                           

 

Két magyar történelem (2. részlet)

4

Látom apámat, amint elborul az arca, ahogy megszokott kiegyensúlyozottságából és kedélyességéből, kiegyensúlyozottságra és kedélyességre törekedett mindig, kilendül. Rágyújt, energikusan fújja a füstöt. A felindultságtól kissé szaggatottan beszél, néha még dadog is.

Okozója persze én voltam, mert már megint szembehelyezkedtem vele, már megint kifogásoltam véleményét, már megint bírálni merészeltem. Nekem még a dadogást is sikerült  kihoznom belőle. Pedig tekintélye megfellebbezhetetlen, ezt sugallta  magatartása, az apai, a férji, meg persze a főnöki kiváltképp. Elvárta, ne teremtsen senki olyan szituációt, amelyben őt megkérdőjelezik, elvárta, vitathatatlan tekintélyként ismerjék el. Én voltam az egyedüli, a családunkban mindenképpen, aki próbálta kikezdeni a tekintélyét.

Mondhatom, talán az egyetlen is én voltam, akin csodálkozott.

Roppant elégedetlen volt velem, hiszen hamar kiderült számára, egyáltalán nem hasonlítok rá, sőt éppen az ellentéte vagyok. Nem mutatkoztam sem ügyesnek, vagyis úgymond élelmesnek, nem csináltam semmilyen tranzakciót, amelyen nyerni lehetett, nem szerettem, nem is tudtam, szervezni, nem voltam képes érdekeim szerint elrejteni érzelmeimet és véleményemet, ebben apám magát mesternek tartotta, megvalósítani azonban nem tudta, hála istennek, s amit legfőbb bajomnak tulajdonított, hogy nincs érzékem szerinte az emberekkel való bánni tudáshoz, s itt a „bánni” a fontos szó. Nagyon zavarta gyerekkori félszegségem, tétova kamaszkorom, a csak úgy „élek bele a világba” fiatalemberi viselkedésem. Tartott attól, hogy soha sem fogom tudni az életcélomat.

Nem nézett ki belőlem sokat, szinte semmit. Előre megjósolta, a pénzkereset tőlem távol áll, s ebben, legnagyobb bánatára, igaza is lett. Mindenáron gyakorlati pályára akart erőltetni, például technikumba gimnázium helyett. Egyáltalán nem bánta volna, ha például nem vesznek fel egyetemre.

Kiegyensúlyozott kedélyessége megbicsaklott rajtam.

Étkezések után vagy közben, az ebédlőasztalnál, sokszor robbant ki vita köztünk. Annak hevében nem mulasztotta el sosem, hogy magára hivatkozzon, ez irritált leginkább, mondván, bezzeg ő már saját lábán állt, ha hiszem, ha nem,  hétéves korában.

Van az a közmondás, a jég hátán is megél. Apám megélt a jég hátán is, muszáj is volt neki, mert, kijelenthetem, sarkvidéki viszonyok közé született.

És tényleg, hétévesen kezdett pénzt keresni, attól kezdve nem kért és nem fogadott el támogatást özvegy anyjától. Igen-igen átélte, hogy nincs apja, ők félárvák a testvéreivel, kirabolták őket, anyjuk küszködik, nehezen boldogul az eltartásukkal, szegények.

Mint első világháborús hadiözvegynek, Irma nagymamámnak járt lakás, kapott is egy szükséglakást valahol Hódmezővásárhely külterületén. És kapott trafikengedélyt, ez is járt neki, hát nyitott egy trafikot szintén valamelyik kültelki utcában.

Abban a trafikban már gyerekként egy külön pultot csinált magának apám, kitalálta, használt tankönyveket árul, az iskolai év végén megveszi  olcsón, a kezdetén eladja drágábban, a hasznot befekteti, nem ám elkölti  mindenféle gyerekes dologra, mint egy afféle gyerek, be is fektette írószerekbe, és haszonnal adott túl rajtuk. A megtakarításából, ezt is kiötlötte, cigarettát, szivart vásárol, és hétvégeken vendéglőkben árulja azokat.

Elképzelem apámat, amint  kilencévesen, elég nehéz elképzelnem alakját, arcát, tudniillik egyetlen egy fényképe sincs  gyerekkorából, szivart árul vendéglőkben, szegény, járul egyik asztaltól a másikig, mosolyog, hajlong, akkor is, ha nem hajlong, és hátul a konyha mögötti sötét átjáróban számol, és  pénzt ad át a főpincérnek, a haszon felét természetesen meg kellett osztania vele, az vagy megsimogatja a buksiját, vagy tesz egy gúnyos megjegyzést.

Észnél kellett lennie már akkor, s ezt beidegezte egy életre.

Tizenegy évesen felfogadott lányokat, asszonyokat, akikkel úgynevezett „neccelt” kézimunkát, az volt a divat akkor, csináltatott, ágyterítőt, asztalterítőt, függönyt stb., tizenöt-húsz nőt, hogy aztán értékesítse, s nemcsak helyben, Hódmezővásárhelyen,  hanem a környékén is.

A második gimnáziumból kimaradt, látta, nem bírja hármuk taníttatását anyjuk, írásba is adta, hogy a tanulás abbahagyásáért nem tesz  szemrehányást soha neki. Tanulni különben nem szeretett, bukdácsolt, minden intézményes tanulást megvetett. Lenézéssel viseltetett egyetemi tanulmányaim iránt is, nem érdekelte, mit tanulok, hogyan vizsgázom. Azt tartotta tanulásnak, amit a gyakorlatban elsajátíthatunk magától értetődő észrevétlenséggel. Hamar felhagyott tehát a gyerekkorával, a maga lábára és kereskedőinasnak állt tizenkét évesen, s mire betöltötte a tizenötöt,  segéddé lépett elő.

És ami soha sem fért a fejembe, hogyan merészelt tizennégy és fél éves korában, a fél év is számít ilyenkor, feljönni Budapestre, egyenesen a Britannia hotelba,  két szobát bérelni, szerinte nem volt drága akkoriban a szálloda, és árusítással egybekötött árubemutatót tartani a már említett „neccelt” kézimunkákból, meghívva rá a nagykereskedőket, és, ami még meglepőbb, tudta, kiket kell meghívni. Nagyon szép forgalmat bonyolított le naponta, mesélte mosolyogva, amelyből jó haszna származott. Elképedten hallgattam, és szégyelltem magam, hol vagyok én az apámtól. Persze elég korán elfogadtattam magamban,  nem is akarok hozzá hasonló lenni.

Megszokta, hogy nem lazíthat. Azt hiszem, azért vettem magamra számtalanszor bizonyos lezserséget, mutattam lazítást, mert szembe akartam szállni apám állandó és folyamatos lazításmentességével.

Nagy kiugrásnak számított, amikor éppen betöltötte a tizenkilencet és lett a Delka, Deutsch, Ludwig und Kaiser osztrák üzletlánc vásárhelyi cipőüzletének vezetője, főnöke négy segédnek, egy pénztárosnak és egy kifutónak. Ehhez le kellett tennie komoly kauciót, az osztrák cég sokat kért. Az egyik nagybátyja jótállására, annak Párizsban élő építész sógora  kölcsönözte három évre, havi térítéssel és olyan kamatra, amely  több lett a részletnél, uzsorásként lépett fel az a rokon. És még így is érdemesnek tartotta  belemenni apám, mert ezáltal gyönyörűen kereshetett, pedig mindent ő állt, az összes rezsit. Ha valaki tüsszentett a családban, akkor apám, évtizedekkel delkás múltja után is, felkiáltott, „hapci, hahaha”, s ha még egyet tüsszentett, akkor így folytatta, „hapci, Delka”; ez  hirdetése volt az üzletláncnak.

Delkásként apám minden esztendőben járt Bécsbe a cipődivatot meg a kirakatrendezési stílust tanulmányozni, rendezett kirakatot is, és a hatvanas években, amikor megint eljuthatott oda,  azt hiszem, 1965-ben, lévén, hogy ott rendezték az ifjúsági vívó-világbajnokságot, és az  öcsém a tőrvívásban ezüstérmet nyert, hát könnyekkel a szemében mesélte, nem csak testvérem, Miklós fantasztikus eredményét, hogy az Operához közeli Delka cipőüzletben felfedezték egymást azzal a hajdani segéd leányzóval, most már üzletvezető hölggyel,  akinek ő harminc évvel korábban tetszett.

Apám kezdett feltörni. Mondjuk ki, egy szelfmédmen volt.

Élete megváltozott, hirtelen lesz pénze. Fiatalembernek is fiatal, de  ismert, még a polgármester előtt is, tehát Hódmezővásárhelyen, amelyről szép emlékeket őrzött, hiszen itt bontakoztathatta ki természetének és vágyainak megfelelő életét.

Öregebbnek látszott sokkal az éveinél, de nem betegség vagy más baj miatt, hanem korán érettsége, korai felnőttsége miatt.

Egy percre sem hagyott ki. Koncentrált.

Megjelenése, öltözködése, kapcsolatai, életformája tekintélyes, tehetős embert mintázott. Törekedett fölfelé és fölfelé, ennek jegyében adta férjhez anyját, mert ő adta férjhez a Központi Szálloda tulajdonosához, egy Kiss L. Pál nevű szimpatikus, öregedő férfihoz, akit csak Pali bácsinak neveztek a városban. Gyerekkoromban nem értettem, hogyan lehet az én Berkovits nagymamám Kiss L. Pálné. Az esküvő alkalmából, mikor Irma nagymamám az ötvenegyedik évébe lépett, a vásárhelyi vicclapban, a Karikásban megjelent egy karikatúra: Pali bácsi karjában tartja nagymamám három felnőtt fiát, Jenőt, futball-labdával, sportklubot vezetett éppen, Matyit, tollal, könyvelő volt, és Ferit, apámat, cipőjén Delka felirattal. Nemsokára azonban Pali bácsi meghalt, és a megörökölt szállodát az idősebb báty, Jenő, akit nagymamám megbízott a vezetésével, elmulatta, tényleg elmulatta, például női zenekart fogadott, és igen gálánsan viselkedett tagjaival, ez a nagybátyám ilyen  ember volt. Jenő bátyját apám ki nem állhatta, mondjuk ki, linknek tartotta, és annál nagyobb bűnt keveset ismert.

Mikor a szegedi Grácia cipőgyár orosházi üzletének vezetője lett, megint le kellett tennie óvadékot, meg invesztálnia kellett a berendezésbe és a portálba. Megszerezte a gyár úgynevezett vezérképviseletét is, amely semmi mást nem jelentett, mint hogy ügynökölhetett Grácia lábbelikkel. A piactéren, tehát jó  helyen, feküdt a bolt Orosházán, nyomokban emlékszem rá, de csak nyomokban. Sikert szoktam aratni társaságban a hirdetésével: A plakáton elegáns hölgy halad el éppen az üzlet kirakata előtt, mögötte jól öltözött férfi, akiről nem tudni, a hölgy hátsó fertályát vagy a kirakatot bámulja-e; egy rendőr is oda van rajzolva, aki megkérdezi a férfitől: „Mi az, mit néz, mit lát ott, ilyen csodát még nem látott?”; a férfi azt válaszolja:  „Biztos úr, az úgy  volt, kérem, én nem a csípőt, a cipőt néztem”; s persze az üzlet neve és címe.

Szóval apám a jég hátán is megélt volna, de hamarosan már jég sem volt, legalábbis a számára.

A harmadik zsidótörvény után nem rendelkezhettünk jövedelemmel, nem kereshettünk pénzt, sőt vagyonunk sem lehetett. Miből éljünk? Anyám sem, aki apját követve szintén tánctanár lett, nagyapám sem taníthatott már táncot. Bankszámlánkat és minden vagyonunkat, elsősorban az ingatlant, tehát a házunkat is zárolták. Zárolták volna  ingóságainkat is, ha eleget teszünk  bejelentési kötelezettségünknek, de csak részben tettünk eleget, értékeinket meg a pénz többségét elrejtettük. Bevásárolni csak megszabott időpontban, délelőtt nyolctól tízig mehettünk. Már nem engedték be kávéházba apámat, ahová igen szeretett járni, se étterembe, se cukrászdába, engem sem a Musztafához, pedig nagyon szerettem volna abban a fő téri török cukrászdában, mint azelőtt, fagylaltot venni. És nem sétálhattunk végig a piactéren és a fő utcán sem, nem tehettük be a lábunkat a falu parkjába, a Mikolai-kertbe. Csak akkor ülhettünk volna fel a Gyopárosra menő kisvasútra, ha lett volna pótkocsija, és vonatra nem szállhattunk. Be kellett szolgáltatnunk a rádiónkat. Telefonunkat kikapcsolták. Margit-Mányi nagynénémet kiparancsolták a kórházból, betegen, s nem vehette igénybe a hivatalos orvosi szolgáltatást. Vendéget sem fogadhattunk, s mi sem mehettünk vendégségbe, más házának küszöbét nem léphettük át, de a miénket sem senki, nem járhattam barátomhoz, Gál Jancsihoz, ő sem hozzánk.

Apám, hogy úgy mondjam, illegalitást vállalt, mert továbbra is járta az országot, mint cipőügynök, persze illegálisan járhatta csak, hamis papírokkal, melyekért súlyos pénzeket fizetett, de tudta, megéri, keresnie kell továbbra is, csak pénzzel javíthat valamit helyzetünkön. Lefizette  munkaszolgálatos századának tisztjeit, hogy engedjék el ügynökölni, azok, a pénzért, megtették, miközben továbbra is szerepeltették a névsorban, mintha jelen lenne. Még mindig bizakodott apám, s ebben nem állt egyedül, bízott a zsidótörvényeknek és azok hatásának kimúlásában, a „jó idők” visszatérésében, de addig is próbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

Akkoriban kellett csak igazán összeszedettnek lennie.

Sokszor megróttam, amit már szégyellek, ráadásul fensőbbségesen, miért nem fogtak össze, miért nem lázadtak fel, és szánakozóan néztem rá. Ő is szánakozóan nézett rám vissza, de elnézően is, érdekes, ritkán volt elnéző velem, de ha a zsidóüldözés témája merült fel, az lett.

Amikor megúszta a shoát és a gulágot, újból nagy sebességre kapcsolt, nem tudom, honnan maradt még energia benne. Az orosházai házon kapott pénzen,  figyelem, kiszámolta, hogy kétezer-háromszáz pár cipőjébe került, de csak  kétszáz-párért tudta  eladni,  kitűnően számolt mindig cipőkben, és betársult 1947-ben Szegeden egy elhanyagolt kis cipőüzletbe, majd nyitott még egy szebb üzletet később,  egyik nagybátyjával együtt, ahol még én is, mert játéknak vettem, kiszolgáltam. Apám boldog volt, hiszen először lehetett önálló, megvalósíthatta élete álmát, mert az önállóság álmát kergette, örült, bár tudta, biztosan tudta, önállóságának napjai meg vannak számlálva. Tudta, mert ha nem tudta volna, akkor nem a kommunista pártba lép be, magántulajdonosként a magántulajdont ellenző pártba. Tudta, hasonlóan számolnak le majd nálunk is a magántulajdonnal, mint a Szovjetunióban, fogságának öt éve alatt kitapasztalta. De amíg nem számolnak le, addig, gondolta, próbálja megalapozni úgymond a jövőt.

Hát ilyen volt az én apám, mondom, egy szelfmédmen.

Két évig sem tartott az öröme, hiszen elérkezett az államosítási hullám hozzánk, javasolták neki,  ajánlja fel önként (!) az üzletét, megsúgták, így jobban jár, és ő nem sokat vacillált, megfogadta a tanácsot. Nem tette rosszul, egyből üzletvezetőnek nevezték ki egy államosított bolt élére 1949-ben. Érdekes, éppen abban az évben zárták ki a pártból.

Ennek ellenére aztán megszervezhette a Dél-magyarországi Cipő Nagykereskedelmi Vállalatot,  főosztályvezetőként, a munkáskáder igazgató után következvén rögtön a rangsorban. Hetven cipőüzletet nyitott, illetve államosított  a három dél-alföldi megyében, jól csinálta, elégedettek voltak vele, hát persze, a szakma a kisujjában volt, szervezni meg imádott, vezetni még inkább. Ráadásul a Rövidáru Nagykereskedelmi Vállalatnál is, nem találva rajta kívül más alkalmas embert, főosztályvezető lett,  félállásban,  másfél fizetést kapott. Úgy tűnt, kereskedelmi képességei nélkülözhetetlenek a pártállam számára. Képességeihez tartozott a kapcsolatépítés is, sűrűn hívott ebédre minisztériumi fejeseket, akkor a szép tányérokkal és evőeszközökkel kellett teríteni, ám ezek a vendégek mind apámhoz hasonló emberek voltak, csak nem zárták ki őket a pártból, polgárkáderek, mert akik nem ilyenek voltak, hanem munkáskáderek, azok nem értettek a kereskedelemhez, és azokkal kevésbé tudott szót érteni. De aztán bebizonyosodott, hogy szót tud érteni ő mindenfajta káderrel, ha az engedte, hogy szót értsen vele.

A személyi kultusz  korszakában bizony apámnak előnyére vált képessége a felfokozott koncentrációra.

Simon elvtárssal, a volt bőrgyári munkással, az első igazgatójával, szerencséje lett, vele szót értett,  nem is tudtam a keresztnevét, elvtársnak szólítottuk, mert ő nem törekedett  szava érvényesítésére, nem is volt szava jószerével,  apám nélkül semmit sem mert csinálni, egy levelet nem diktált volna le önállóan vagy írt volna alá, ha apám jóváhagyását nem bírta. Hogy miért így csinálta, ösztönös érdekből, okosságból, vagy mert kedves, lágy természetű ember volt, nem tudom. Munkaerőnek, vezetőnek  tökéletesen használhatatlannak bizonyult, súlyos alkoholista volt és maradt, így aztán  apám uralkodhatott felette, vezethette a vállalatot kedvére, s erre, természeténél fogva,  igényt tartott.

Közben anyámnak is, aki a társastánc mellett ráfanyalodott a  néptáncra,  segített néptánccsoportokat szervezni gyárakban, mert anyám, a divattal haladva, és a megélhetési kényszerrel, hat-hét néptánccsoport vezetője lett helyi üzemekben, a Ládagyárban, az Ecsetgyárban, a Textilkombinátban, a Konzervgyárban, a Cipőgyárban stb., országos első díjat is nyert. Tudjuk, a népi kultúra, elsősorban is a néptánc lett a divat, annak ideológiai és gyakorlati favorizálása, felső utasításra.

Apám szigorúan követte a maga számára, mondhatom, az önként magára vállalt utat, hogy szakemberként tartsák számon, távol tartva magát a politikainak minősülő posztoktól, például egyáltalán nem akart igazgató lenni, tudta, azonnal megfúrnák.

Káderlapjából, ötvenhatban, mikor mindenki megkapta és megnézhette,  ki is derült, hogy miközben elismerték kitűnő szakembernek és munkaerőnek, sőt tisztakezűnek is, háromszor ki is tüntették a „kiváló dolgozó” címmel  az ötvenes évek közepéig, azonközben tudatták vele, „sokat kell még fejlődnie, hogy megértse a munkásosztály harcát a kereskedelem területén”.

Nem fejlődött, legfeljebb csak tettette.

Budapesten, már  a puha diktatúra korszakában, négy igazgatót kellett elviselnie, kezdetben mindegyikkel jóban volt, szépen kezeli őket, így mesélte, „kezeli”, a tenyeréből esznek, de később aztán mindig kiderült,  mégsem így van, azok  nem akarnak a tenyeréből enni.

Állandóan az igazgatóiról mesélt, érthető, hiszen, mint örök második, később harmadik, tőlük függött. Mindegyikkel, kivéve az utolsót, harcban állt. Lebecsülte őket, úgy tartotta, ha ő nem volna,  régen csődbe ment volna a vállalat, vagy ha nem is, akkor nagy rendcsinálások, fegyelmik, satöbbik következnének, de legalábbis  beköszöntene az áruhiány, pontosabban a még nagyobb hiány. Ezt unos-untig hangoztatta,  nagyképűsködésnek is tartottam, de csak addig, amíg nem bizonyosodott be, hogy tényleg csőd következett, mikor az igazgatói keresztbe tettek neki, vagyis ha nem hagyták saját elképzelése szerint dolgozni.

Apámtól tartottak még a titkárnői is,  hát hiszen, aki sosem nevet, aki sosem csodálkozik, aki sohasem lezser, ráadásul keresztülnéz, mert keresztülnézett a gyengébb nemen, legyen az titkárnő is, azzal bizony, elismerem, nem könnyű.  

Miután sikerült állást kapnia Budapesten, a Női Ruha Nagykereskedelmi Vállalatnál, továbbra is főosztályvezetőként, hamar összerúgták a port az igazgatóval, pedig nagy reményeket fűzött hozzá, lévén az is zsidó. Apám kiszúrta, a raktározási viszonyok elképesztően szakszerűtlenek, de majd ő rendbe hozza, s mindezt el is híresztelte a főhatóságnál. Az igazgató azt hitte, apám meg akarja fúrni, ellentámadásba lendült, s mint Vörös Akadémiát végzett kádernek, apám nem volt hajlandó ilyen „akadémiákat” végezni,  nem sokba került eltávolíttatnia.

Elhelyezték a fővárosi Cipő Nagykereskedelmi Vállalathoz, de már csak főosztályvezető-helyettesnek, lefokozták, s ezt bizony kisebbfajta tragédiaként élte át, s most már nemcsak az igazgatót, de a főosztályvezetőt is ki kellett cseleznie. Ez az igazgatója viselte meg leginkább apámat, aki azt gondolta, mivel együtt voltak munkaszolgálatosok, majd puszipajtások lesznek. Minisztériumi nagykutyának indult ez az igazgató, mégis kibukott onnan, pedig büszkélkedhetett rengeteg párttanfolyammal is, apám az ilyen tanfolyamokat is fumigálta, hát bosszút esküdött a minisztérium ellen, nem akarta, írd és mondd, a tervet teljesíteni, hangoztatva, azt nem lehet, mert a tervezés, majd ő megmutatja, mivel többé ugye nem ő csinálja, dilettáns. Apám azonban nem állt a pártjára, esze ágában sem volt ujjat húzni a főhatósággal, tudta, a terv nem teljesítése tulajdonképpen bűntett, mert a terv törvény, s nem utolsósorban prémiumot is akart kapni. Kijelentette, bőven lehet, sőt még túl is lehet teljesíteni, erre élesen  összevitatkoztak, s azontúl nem állták egymást. Az igazgató megvonta apám intézkedési jogait, ennek ellenére, s az igazgató tudta nélkül, apám teljesítette a tervet. Erről sokat mesélt, de hogy hogyan csinálta, még sincs fogalmam. Az igazgató fegyelmit varrt apám nyakába, apám jelentette a minisztériumnak, mi a fegyelmi oka, jött a kivizsgálás, hónapokig tartott, ki is derült, apám, az igazgatóval ellentétben, mennyi érdemet szerzett, és lássunk csodát, az igazgatót, tipikus pártember mivolta ellenére, elbocsátották, de akkor már apám elszenvedte az infarktusát.

Az újabb igazgatója szintén a minisztériumból jött, szintén zsidónak tartatott, ráadásul őt, mint régi cipős  família sarját, régtől ismerte apám, pontosabban, bár hasonló korúak voltak, mégis inkább az apját, azzal számított szakmailag egyivásúnak, s nem a fiúval, aki így aztán mintha az apját igazgatta volna; szép lélektani helyzet. Nem is csoda, ha féltékeny lett apámra, holott a szakma legjobbjának tartotta magát. Apám persze nem tűrhette, rivalizáltak. S mikor bejött a gazdasági reform, akkor ez az igazgató, nem értve meg az idők szavát, pedig jogot is végzett, ha csak estin is, amire apám persze gúnyosan legyintett, meg arra is, hogy csinálja csak a hülyeségeit, hát csődbe is vitte a vállalatot, apám csendes mosolygása mellett.

Az utolsó igazgatójával, akit nem ismert előzőleg, s aki nem  volt zsidó, kitűnően kijött,  az végre hagyta, dolgozzon  a  saját szája íze szerint.

De  akkor már igen meg volt bántódva, átverve érezte magát, hogy még mindig csak főosztályvezető-helyettes, holott esztendőkkel korábban visszaállítani ígérték főosztályvezetői rangját, ráadásul az éppen soros főosztályvezető helyett is neki kellett mindig állnia a sarat. Csalódottságában szabotálásra vetemedett, szöges ellentétben éveken át gyakorolt munkastílusával. Később kelt, komótosan reggelizett, betelefonált, különböző mondvacsinált okokra hivatkozva, hogy  ezért és ezért nem ér be időre, ebédelni is hazajárt,  Giza nagymamám naponta főzött, mindenki otthon étkezett, majd le is heveredett ebéd után. Azontúl nem is lett konfliktusa senkivel. Nem tűnt fel apám szabotálása, hisz tulajdonképpen mindenki szabotált, ez volt a pártállami munkastílus, ha nem is szabotálásnak nevezték, de ez számított a  munka természetes rendjének, és apám dolgozott hosszú ideig rendellenesen.

Kijárta magának a cipőkereskedelem szakmai titkárának tisztjét, ilyen nem létezett, de kreáltak neki,  1969-ben ki is nevezték, s akkor megenyhült, látta, mégiscsak tekintély azért. Igen elégedettnek látszott, úgy oszthatta be idejét, ahogy akarta, a saját maga főnöke lett, nem tartozott sehova, legfeljebb a minisztériumhoz, kapott egy irodát és egy titkárnőt, meg kedvező fizetést. Mellékállásokat vállalhatott, ideje lévén, például hites bírósági áruszakértő lett, és régi városában, Hódmezővásárhelyen a szandálüzem tanácsadója.

Negyvenkilenc munkában töltött esztendő után 1974-ben ment nyugdíjba, és, meglepetésemre, alig várta. Elfáradt, ambícióját elveszítette. Azt mondogatta, neki kijutott a sikerekből, a munkasikerekből, a vezetői sikerekből, tele volt az élete sikerélményekkel, most már nem hiányoznak neki, most már nyugodtan, kényelmesen, senki, semmi által sem zavartatva szeretné eltölteni hátralévő idejét.

Egyszóval lazítani akart, végre egy kicsit lazítani.

 

                                                5

 

Sokszor felrémlik bennem, mennyire fel tudtam bosszantani. Hallom, pontosan hallom ziháló lélegzését, látom, kapkodja a levegőt, hallom odalökött szavait, félmondatait, hallom felháborodott, elítélő, megbélyegző mondatfoszlányait, melyeket képtelen befejezni indulata miatt.

Felindult akkor is, amikor a diplomámat megkaptam, de állást nem. Felelőtlennek nevezett, úgy gondolta, még mindig nem akarok, mert úgy tűnt, nem akarok, a saját lábamra állni.

Mikor kifogyott az odalökött törmelékszavakból, csönd telepedett közénk. Hirtelen felpattant, rám szögezte tekintetétét, nézett, engesztelhetetlenül nézett, meg akart semmisíteni ezzel a tekintettel. Annyit mondott, ha ő ilyen lett volna, mint én, akkor még mindig abban a szükséglakásban lakna, mint gyerekkorában, és vele együtt mi is ott, ahol víz és villany se volt bevezetve. Én meg mintha megnémultam volna, mert ezt utáltam a legjobban, ezt, ha magával, az ügyességével példálózott. 

Sűrűn példálózott magával pedig. Vagyis hát dicsekedett.

Dicsekedett üzleti érzékével, nem emlékszem, hogy e tekintetben valakit is elismert volna magánál tehetségesebbnek. Dicsekedett vezetői képességeivel, abban sem talált legyőzőre.

És dicsekedett otthonteremtő tehetségével, elsősorban is az orosházai házzal.

Amikor megjelent Orosházán, feltűnést keltett, főleg a férjhez menendő lányok családjában, természetesen a zsidókéban, a „vegyes” házasságot már törvény tiltotta, hiszen a legjobb korban volt a családalapításhoz,  huszonhat évesen, meg aztán jóképűnek tartották, biztos fellépésűnek, elegánsan festett, nemkülönben megfelelő egzisztenciának is látszott. Valószínűleg bemutattak neki jó néhány lányt, így anyámat is. Tudni akarta, milyenek az anyagi viszonyai leendő feleségének, nem titkolta soha, jól akar nősülni, minél tehetősebb lányt elvenni, engem is mindig erre kapacitált, lenyomozta, amennyire tudta, a leányzók családjának vagyoni viszonyait, és anyám került ki győztesen.

Anyámék pedig nem voltak kimondottan gazdagok, hiába kerestek jól a tánciskola révén, és verték fogukhoz a garast. Viszont gyanítom, apám számításba vette azt is, hogy anyám pénzkereső, táncmesteri diplomát szerzett a Tánctanári és Mozdulatművészeti Tanítóképzőben Pesten, s örökli majd apja tánciskoláját. Azonban hiába hangoztatta a pénzt, más szempontjai is lehettek, például anyám csábító, tizenkilenc éves fiatalsága, szépsége, jól öltözöttsége, gyanítható érintetlensége, úri lány mivolta. Rögtön felmérhette azt is apám, hogy anyámat lehet vezetni, befolyásolni, rajta uralkodni, persze babusgatni is, és felmérhette, anyámnak meg kimondottan olyan férfi kell, mint ő, aki majd mindent megold, leveszi válláról a gondokat, miközben biztonságot nyújt neki. Megjegyzem, anyám vezetékneve, a Rózsa mágikus erővel hathatott apámra, mert első szerelme  szintén  a Rózsa vezetéknevet  viselte; micsoda véletlen, vagy sorsszerű, hát nem? De ne bonyolítsuk annyira.

Apámnak, mint vőlegényjelöltnek, sikerült ügyes üzletembernek láttatnia magát, és ez anyám szülei számára, nem lévén üzletemberek, de mindig irigyelve azokat, döntő szempont lehetett.

A zsinagógában keltek egybe 1939-ben, emlékeimben igen nagy az a templom, s aki zsidó volt  Orosházán, az ott volt. Sem anyám, sem apám nem tartotta igazán a vallást, még a neológot sem, annak előírásait sem ismerték jól, bár jártak, igaz, rendszertelenül, templomba, de azt társadalmi eseménynek, társasági összejövetelnek tekintették. Szép párnak mutatkoztak, esküvői képük a korabeli fotó-stílus jellegzetes darabja: műtermi felvétel, tökéletesen mesterséges körülmények között, minden zavaró, tehát természetes tényező kizárva, a hangsúly a színpadszerű háttérre és a kimódolt  eleganciára tevődött;  apám szmokingban, anyám fehér, földet többszörösen söprő tüllruhában, nagy virágcsokorral a kezében mosolygott; és a boldogság meg az egymáshoz illőség külsődleges ábrázolására jó alanynak bizonyultak, sugárzott róluk az ünnepélyesség meg az összetartozásérzés. Mereven szépek ezen a fényképen,  komolyan tekintenek a jövőbe.

Kevesebb hozományt kapott, mint amennyit kialkudott apám, ezt még negyven év múlva is felhozta. De apanázst kiharcolt, nagyapám tánciskolája jövedelmének harmadát, amely azonban nem tűnt igazi apanázsnak, anyám ugyanis megdolgozott érte. Nem is tudom, miért apanázsnak hívták, valószínűleg csak azért, mert anyám az apja révén kereste, s azért, mert ezzel is kiskorúsíthatták őt. Vele tehették, kis szava volt, és kevés tekintélye. Keresményét azért maga kezelhette, úgymond zsebpénzként, apám szerette a nagyvonalú gesztusokat, ám amikor felfedezte, hogy az egyik fiókba csak úgy be van hányva összevissza ez a pénz, nyomban ítéletet is alkotott, hát ha ennyire érdeklik anyámat az anyagiak, akkor csak táncoljon, mondogatta apám, a többit  bízza rá. Rajta is maradt anyámon, hogy ő meg a gyakorlati élet bizony két különböző dolog. Apám szépen el is irányította életét anyámnak, aki nemhogy berzenkedett volna emiatt, hanem mintha kívánta volna is.

És végre megteremthette a neki tetsző otthont apám.

A házat egy orosházi falusi utcában, nyílt árok, partján fű, legelésző állatok, makadámút, téglaköves keskeny járda, parasztházak, bár tulajdonosai valószínűleg jobb módúak, a Bocskai utcában vette meg Ignác nagyapám pénzbeli hozzájárulásával. Teljesen átalakíttatta, radikálisan formálta át. Külsejében átépítése után sem sokban különbözött a többi szomszédjától, parasztháznak látszott, legfeljebb az ablakai lettek jóval nagyobbak. Belül azonban tényleg polgárházzá változott.

Eléggé élesen tudom felidézni, de éppen a hálószobát, ahol pedig én is aludtam, gyerekszoba nem lévén, a legkevésbé. Jobban emlékszem a nappaliban lévő igazi art deco bútorra, és a hall, nem tudom, miért neveztük annak, hiszen volt ablaka, berendezésére, amelynek szintén volt egy kis art decós beütése, zongorával, Blüthnerrel, anyám tudott zongorázni,  négerbarna kandallóval,  perzsaszőnyegekkel, olajfestményekkel, porcelán és ezüst dísztárgyakkal. És előttem vannak a „kajütös” stílusú, akkoriban igen divatos ajtókeretek. Fürdőszobánk is lett angol vécével, amely igen nagy szó volt akkor egy falusi házban. A kertre, virágokra és gyümölcsfákra néző nagy terasz, egy nyitott és egy fedett résszel, a maga fekete fehér kockás kövezetével attrakciószámba ment. Úgy tűnt, végre megvalósíthatta élete álmát apám, egy ilyen mutatós, sőt divatos és korszerű családi otthont, amellyel dicsekedhetett bárki előtt.

Ki nem bírta volna, ha nem mutogatja festményeit, dísztárgyait a vendégeinek, mindegyikről kimerítően elmesélve, ahogy kifejezte, „történetét”, vagyis megszerzésének, jutányos és fineszes hozzájutásának kalandját, mert úgy állította be, hogy minden tárgyát így szerezte.

Mint egy tárlatvezető, így rögzült bennem, mutatja be a falon lógó festményeket teátrális mozdulatokkal, mit ábrázolnak, ki alkotta, honnan származnak, mennyiért vette, és mennyit érnek valójában, mindezt kimerítően. Az olajképeket kedvelte blondelkeretben, első képét, egy Glatz Oszkárt, tizenkilenc éves korában szerezte. Hogy hogyan keletkezett gyűjtési vágya, nem tudom. Mindenesetre rengeteg festő kavargott a fejében, akár egy festészeti lexikonban, el tudta helyezni őket értékük szerint, elsősorban is a műtárgypiac ítéletét alapul véve.

Nemcsak a berendezési tárgyakkal, a képekkel, az ezüstneműkkel, a porcelánokkal hozakodott elő, hanem kinyitotta a szekrényeket is, és bemutatta a ruhákat, elsősorban is az anyáméit. Volt mit mutogatni. Szerettek öltözködni, ebben igen egyeztek, a jólétet gyakran ruhákban mérték. Mindig emlegette apám, mennyi rengeteg öltönyt, vagy tizenötöt  és ötven inget, vitt a házasságba.

Apámnak ez az orosházai ház, szegény, csak két évig élvezhette, maradt az igazi családi fészekről alkotott eszményképe. És ezt az eszményképet, miután elvesztette, többé soha nem volt képes újra produkálni, bár megpróbálta.

Házunkat, miután bennünket elhurcoltak, kirabolták, megrongálták, visszatértünk után még ürüléket is találtunk benne,  a hallt el kellett kerülni, a födém leszakadással fenyegetett. Giza nagymamámnak és Margit-Mányi nagynénémnek  is  hozzánk kellett költözniük, mivel az ő lakásukat, amíg haláltáborban múlatták az időt,  más vette birtokba, és esze ágában sem volt visszaengedni őket, és tehette.

Két otthonunkból egy maradt.

A szomszédoknál észrevettük bútorainkat, festményeinket,  szőnyegeinket, ha kegyeskedtek visszaadni, akkor visszakaptuk, ha nem, akkor nem. Anyám és nagymamám  találkozott az utcán a ruháival meg apám ruháival, az én ruháimmal is, azokban jártak ismerősök és ismeretlenek, és nyugodtan járhattak. Pénzt és ékszereket adtunk át  általunk megbízhatónak tartott ismerősöknek, őrizzék meg, hát letagadták. Nem kártalanított senki mindmáig. Az Elhagyott Javaktól szereztünk némi bútort, ócskát, kényelmetlent, csúnyát, és amerikai „Joint” segélycsomagokon éltünk. Anyám tánctanfolyamokat indított, és élelmiszerben, hiszen hiperinfláció dúlt, kérte a fizetséget.

Apám, amint megjött, négy napon belül eladta valamikori büszkeségét. Észrevettem, néhányszor körüljárta, meg-megállapodott egy-egy sarkában.

A pénzt nem költhette másik lakásra, be kellett fektetnie, hogy éljünk valamiből, ám szerencsére lehetőségünk volt átköltözni Szegedre, ahol Giza nagymamámnak maradt egy ötlakásos, de rossz állapotú, avítt bérháza, amelynek egyik lakását a törvény beköltözhetővé tette számunkra, lakás nélküli volt hadifogoly családja számára; karhatalommal sikerült is a törvénynek eleget tenni.

A Bercsényi utca, ahol ez a ház állt, nem esett túl messze a belterülettől, az eszményképtől viszont igen, roppant külvárosiasnak számított. Az utca keskeny járdáját, melyet  téglákból raktak ki, széles gyepsáv és persze fák választották el  a kockaköves egyenetlen úttesttől. A környező házak is  néhány lakásból álló bérházaknak épültek, szintén igénytelen, korszerűtlen épületekként, lakóik, hogy úgy mondjam, a középszegény  kategóriába tartoztak.

Hát nem ide vágyott apám, ahol is aztán hét esztendőt nyomtunk le. De még ezzel is elégedett tudott lenni, elégedettségre törekedett, el ne felejtsem, világéletében, mondván, látnánk csak, hogyan élnek a szovjetben.

Régi, még tizenkilencedig század végi, elavult ház volt a Giza nagymamámé, komfort nélküli, legnagyobb bánatomra sem fürdőszobát, sem angol vécét nem mondhatott magáénak. Mind a két emeletén budik voltak, ráadásul a lakásokon kívül, folyosóról nyíltak, bár annyi, ahány lakás. Mi a második emeletről potyogtattunk lefelé, képtelen voltam megszokni. Másik különleges ismertetőjegye a falépcsős lépcsőház volt, rozoga, élesen nyikorgó, azóta sem láttam ilyet. És hát a külleme, az bizony szegényesnek és lehangolónak, sőt csúnyának tetszett.

Két és fél szobában laktunk ott, akkoriban ez, még komfort nélküli körülmények között is, nem volt megvetendő. Apám a saját szobájukat valahogy berendezte a megmaradt bútorainkból, s a már említett Elhagyott Javaktól származókból, meg amit még hozzá vett olcsón az ócskapiacon, de az poloskásnak bizonyult, ők oda hívták a vendégeket, a rádió is náluk díszelgett egy szekrény tetején. Mi az öcsémmel az erkélyes szobában aludtunk, lám, azért volt erkély is, azt gyerekszobának hívtuk, de abban ettünk is és tartózkodtunk is tulajdonképpen, tehát ebédlőnek és  nappalinak is használtuk. Anyám lánykori rózsaszínű berendezése megmaradt darabjait világoskékre mázoltatta apám, vagyis fiúbútorrá varázsolta, ezzel a bútorral rendeztük be azt a szobát; a fiúk bútora, ha a család adott magára,  nem lehetett más, mint világoskék, a lányoké meg ugye rózsaszín. A fél szobába Giza nagymamám és Margit-Mányi nagynéném helyezkedett el, rendkívül ócska és lehangoló bútorok közé, például szalmazsákos ágyon aludtak. Hogy velünk laknak, akkor már természetesnek vettük. A konyha igen lerobbantnak tűnt a szememben, agyonhasználtnak, amelyet nem lehet rendesen kitakarítani.

Egy bádogos, egy szabó, egy esztergályos  család és  egy csupa nőből álló család, nem tudom, miből éltek, két nagy kutyával,  lakta a házat. Hatalmas veszekedések tanúja lehettem ott, élesen emlékszem, üvöltöztek egymásra, útszéli módon, s ebben bizony Giza nagymamám sem maradt le. Hogy miért? Hát a háború, a sok-sok halál, a létbizonytalanság, a közeli  nyilas puccs emléke, a német, majd az orosz megszállás, a kommunista puccs, mindez megrongálta az idegeket és a kapcsolatokat. Egyszer a bádogos be akart törni hozzánk, lelocsolni bennünket sósavval. Rettegtünk, már csaknem betörte az ajtót.

Mondanom sem kell, a mélyponton voltunk, főleg a ház államosítása után. És apám képes volt a vendégeinek továbbra is dicsekedni, még azzal a poloskás bútorral is, persze  nem tudták, mi rejtőzik benne.

Aztán, 1954-ben apám szövetkezett egyik nagynénjével, aki egyedül maradt Csanyteleken,  elpusztult mindkét fia a munkaszolgálatban, majd a férje is meghalt, hozzá jártam nyaralni,  s be akart költözni Szegedre, történetesen a házába, amelyet nem államosítottak, mivel csak magasföldszintes és háromszobás volt, de  laktak benne, nem tudta kitenni őket, ehhez apám összeköttetései kellettek. Ennek fejében osztotta meg velünk házát a nagynéni.

Újból megálmodott apám egy szép, komfortos lakást, és meg is valósította. Teljesen felújítatta azt a nagynéni-féle, akkor már rossz állapotban lévő, régi, földszintes házat a Szent István téren, amely bár nem a legjobb, de azért elég jó helyen, tulajdonképpen a belterület és a külterület határán feküdt, a piac terén, a nagy víztoronnyal szemben, ráláttunk szépen a piacra. Az egylakásos házból kétlakásost kellett csinálnia, tehát kettéválasztania, az egyiket a nagynéninek, a másikat nekünk. Apám elemében volt.

Négy szobánk lett, abból három eléggé kicsi, fürdőszobával, angol vécével, a konyhában gáztűzhellyel, de a nagy fatüzeléses sparheltet  is megtartottuk, s ezt a konyhát, otthonosságánál és nagyságánál fogva, ebédlőnek is használtuk. A szüleim szobája, egy tágas tér, mondhatom, apám büszkeségévé vált, ismét megteremtette magának azt a miliőt, amit szeretett. Festmények, perzsák, porcelánok, ezüstök. Vett pianínót; öcsém tanult zongorázni, én, a változatosság kedvéért,  hegedülni. Új kárpitokkal áthúzatta a fotelokat és a székeket, kiirtatta a poloskákat. Természetesen az utcára nézett ez a díszes szoba, mint ahogy a miénk  is öcsémmel, amely egy nagyobból leválasztott  fél szobának minősült,  a világoskék fiúbútorunk csak  összezsúfolódva fért el benne. A két, udvarra néző szoba közül az egyikben lakott Giza nagymamám  Margit-Mányi nagynénémmel, a régi, lerobbant bútorok között, szegényeknek továbbra is szalmazsákos ágy jutott. A másik udvariba Irma nagymamám telepedett, egy még kisebbe, azt az előszobából választottuk le, átfűteni nem is lehetett, viszont a Giza nagymamáménál lényegesen korszerűbb, Jenő nagybátyám gazdag korszakából származó bútorok jutottak neki.

Magához kellett vennie, lám, apámnak ismét anyját, miután kitelepítették osztályidegennek nyilvánított Jenő bátyját, s lakását társbérletesítették, hát szegény Irma nagymamám félt a társbérlőktől. Újabb lakásunk veszett el tehát, egyre kevesebb lakást mondhattunk a magunkénak, s egyre többen kényszerültünk együtt lakni, éppen heten, három öreggel. És, mondhatom, apám még mintha élvezte is volna, hogy nemcsak az anyjával, de  az anyósával és annak testvérével is együtt él. Persze takarítottak, főztek, tálaltak, vásároltak, mostak, mosogattak, vasaltak, fűtöttek, vezették a háztartásunkat, szóval kiszolgáltak, a fenekünk alá tettek mindent az öregek.

Megint mutogathatta apám ezt a lakásunkat, mutogatta is megszállottan a vendégeknek, dicsekedett hevesen vele. Persze az udvarról elfelejtkezett, mert az udvar kopár és kietlen volt, macskaköves és hodály, teherautó-garázsnak adott helyet. Elfelejtkezett a szuterénról is, mert abban lakatosműhely működött, és a lakatos sokgyerekes családjának hihetetlenül elhanyagolt lakásaként is szolgált, persze veszekedtünk velük a szurtos lurkók állandó zsivaja miatt.

Ez a lakás aztán, röpke három év múltán, ugródeszkának bizonyult a Budapestre költözésünkhöz, kitűnően tudtuk elcserélni még egy fővárosira is, ami igen nagy  szerencsének számított  akkor, 1957-ben, amikor lakáshoz jutni, cserélni, adni, venni szinte lehetetlennek látszott, különösen nem a vidékről  Pestre törekvők számára. Azt a házat néhány évvel ezelőtt lebontották; mikor megláttam hűlt helyét, mondhatom, megsértődtem.

Aztán még jobban örültünk, de nemcsak úgy egyszerűen, hanem euforikusan, annak a két szoba hallos fürdőszobás, akkor igen elegánsnak tetsző hajléknak a Csengery utcában, az Andrássy úttól egy háznyira, az Oktogontól két sarokra,  örültünk a jó környéknek, a négyszintes,  tetszetős háznak, ahol még látszottak az eklektikus díszítések maradványai. A tizenhat lakásos épület legszebb, fő erkélyes lakásába kerültünk, amely természetesen akkor már le volt választva. Jelentékeny polgári lakásnak mutatkozott így is,  az 1949-es budapesti VIT-en nyerte egy hegedűs, aki a szegedi színház zenekarához szerződött, ezért cserélt velünk. Gyönyörűen faragott ajtókkal és ablakokkal bírt, szép fürdőszobával, megfelelő, bár inkább kicsi, mint nagy  konyhával. Csak hát nem bizonyult túl tágasnak  hatunknak még ez a száz négyzetméter sem. Margit-Mányi nagynénémet, a valamikori hetediket, akkorra már eltemettük. És nem három nemzedék számára tervezték. Mégis apám annyira büszkélkedett ezzel a lakással, mint hajdanán az orosházai házzal,  csaknem annyira. A nagymamák a legbelső szobát foglalták el, az apai és anyai nagymamám  egy szobában (!), valószínűleg kuriózum, és, mivel az nem volt külön bejáratú, a szüleimen kellett keresztüljárniuk, no és rajtam meg az öcsémen keresztül. De hát rajtunk keresztül járt mindenki, mert a mi rezidenciánknak az ablak nélküli, sötét, bár tágas  hall szolgált, ahol nappal is égetni kellett a villanyt, és amely ráadásul még az ebédlő feladatát is ellátta. Tulajdonképpen csak az alvás szempontjából osztottuk fel a lakást, mert napközben akárhol tartózkodhattunk, én például, ha kedvem úgy tartotta, tanulhattam apám foteljában vagy bármelyik nagymamám ágyán is. Senki sem zárkózhatott be, nem is zárkózott, tárva-nyitva álltak az egymásba nyíló szobák ajtói, legfeljebb éjjel zártuk be, de a szüleim szobája és a miénk közötti ajtót még akkor sem (!), ám ilyenkor éjszaka, megjegyzem,  nagymamáim  nem jártak  azért át rajtunk a vécébe, hanem bilibe végezték a dolgukat. Apám hangot adott annak, hogy lám, ismét feltörtünk. Később tudtuk meg, hogy ez a lakás belügyes  házban van, így aztán igyekeztünk magunkat távol tartani a többi lakótól.

A bútorokat különben felújíttattuk, a nagymamáim is szebb berendezést kaptak, apám tovább gyarapította szőnyegei, képei, dísztárgyai állományát, az ő  szemében szobájuk a reprezentativitás csimborasszójának számított, de én, felcseperedvén,  megállapítottam, az bizony csupán egy szerencsétlen kombinált szoba túlfeszített változata volt.

A hatvanas években már csak öten laktuk. A hetvenesben hárman lakták, szüleim és Giza nagymamám, én és az öcsém elköltöztünk. Apám és anyám, ketten együtt, csak öt évig élhetett benne, apám haláláig. Anyám nyolcvannégy  éves korában távozott az élők sorából, akkor eladtuk, annál is inkább, mert svábbogarak tünedeztek fel benne.

 

Két magyar történelem (1. részlet)

Apám és apósom, az első, megharagudott egymásra, majd elmesélem, miért.

Nehéz róluk beszélnem elfogultság nélkül, de megpróbálom. Meg kell próbálnom. Több mint huszonöt éve készülök erre. Meg kell próbálnom, remélem, kiderül, miért.

Remélem, az is kiderül majd, hogy nem a személyiségüket akarom mérlegre tenni, sem az egyiket a másik elé helyezni. Amit ők számomra megtestesítenek, az természetesen bennem fogant meg.

Apám és apósom.

Különböző két arc, kerek és ovális. Az egyik tekintete barna, a másiké kék. Fekete és szőke hajúak, göndör az egyik, sima a másik. Ha az alkatot nézem, vastagcsontú és vékonycsontú, magas és középtermetű.

Az egyik szívélyes, a másik kimért. Kedvelte a botra beszélést az egyik, a másik meg a véresen komoly szót. Az egyik általában bizakodott, a másik általában reménytelenséget sugallt. Ami a másiknak nem számított, az az egyiknek igen, például az öltözködés, az olvasás, az ideológia, a társaság, az elvont gondolkodás, a megajándékozás, a gondoskodó gesztusok  stb.

Apám megnyerőnek akart mutatkozni, igen ambicionálta, apósom sokkal kevésbé. Apósom roppant választékosan fejezte ki magát, már-már erőszakoltan, apám erre nem törekedett.

A világ olyan, amilyen, vallotta apám, a világ korántsem olyan, amilyen lehetne, vallotta apósom.

 

I

 

                                               1

 

Szinte soha nem láttam nevetni apámat.

Magáztam, s ezzel megbékélni csak látszólag tudtam. Kacifántos mondatokban beszéltem vele: „tudja, apu, hogy…”, „szeretnék valamit mondani apunak…”. Rosszul magázódik a magyar nyelv, a „maga” szót  nekünk idegen vagy ellenszenves alakhoz szoktuk intézni, vagy ha valakit meg akarunk bántani. Kínlódtam apámmal beszélve.

Ha felidéződik bennem megérkezése a szovjet fogságból, akkor egy magas, mérhetetlenül sovány, fekete férfit látok, ilyen soványt még nem láttam. Ruhája lötyög rajta, több számmal nagyobb lévén. Ha találkoztunk hasonló öltözékű, kinézetű férfival az utcán, anyám és nagymamám figyelmeztetett, óvakodjak tőle. S mintha nem aludt volna napokig, hetekig, hónapokig. Ölelkezik anyámmal, aki, azt hiszem, zokog. Aztán, amire félve vártam, hozzám fordul. Sajnos találkozásunk képe homályos, hárítottam is mindig, így lett egyre homályosabb.

Nézett, néztem, szerettem volna apámat látni benne, de csak egy idegent láttam. Nem ismerhettem meg, öt éve, kétéves koromban tűnt el az életemből. Legtöbb foga hiányzott, és ami megmaradt, feketéllett. Gyanúsnak tűnt a szememben. Mondogatta ugyan anyám és nagymamám, amíg vártuk, milyen jó ember, milyen ügyes, ha megjön, az életünk megváltozik. De hát nem tudtam, mit is várhatok tőle. Megkönnyebbültem, amikor kiszabadultam öleléséből. Beszélt hozzám, és várta, csak válaszolok valamit. Nem mondtam semmit. Erőltette. Hát kinyögtem néhány szót, de nem emlékszem, mit is. Kinyögtem, és magázva, önkéntelenül magázva. És ő nem javasolta, tegezzem csak nyugodtan.

Ha például elnevette volna magát, azt hiszem, nyomban letegeztem volna. 

Hogy valójában így történt-e, ahogy leírtam, nem biztos, de ha így él bennem, akkor így történt.

Apám tehát hazaérkezett a fogságból, néhány napja töltötte be a harmincnegyedik évét, 1947-et írtunk, egészen pontosan június 26-át. Megjegyeztük azt a napot egy életre.

Túlélte a munkaszolgálatot, amely a magyar zsidó férfiak magyar módra történő megsemmisítésének eufemisztikus kifejezését rejtette, és túlélte a szovjet birodalom fogoly-, munka- és haláltáboraiban való végeérhetetlennek tűnő sínylődését. Együtt a shoát és a gulágot, nem túlzok, ha ezt mondom.

Csak egy adat akkori apámról: ötven kilóra fogyott nyolcvanötről, az utóbbi jobban illett, tudatom, száznyolcvanhárom centijéhez. De ez csupán csak egy testi adat. Lelki adat? Hülye kérdés, különben, mondhatom, igencsak maradt az, feltűnően, aki volt. Mindenkinek hozott ajándékot. Szellemi adat? Sütött belőle a bizalmatlanság, beléégett.

Hogy apámat magázom, anyámat, nagymamáimat meg tegezem, érdekes lehetett egy kívülálló számára. Nyolc évvel fiatalabb öcsémnek, aki sohasem szakadt el apánktól, mégis, szegénynek, utánozva engem, szintén magáznia kellett. Furcsa, egyenlőtlen is lett volna, ha csak az egyikünk tegezi. Nem volt ellenére apámnak a magázódás velünk, nem baj az, fejtette ki többször, ha a gyerek nem tegezi szüleit, az a tisztelet egyik formája, ő sem tegezte az anyját. A magázás, hogy személytelenül szólítottam személyét,  rányomta bélyegét hozzá való viszonyomra. 

Szinte soha nem nevettünk együtt.

Mentségére, nem lehetett sok tapasztalata az apa-fiú viszonyról, egy- éves korában apját, Berkovits nagyapámat az első világháború kezdetén rögtön az első lövések egyike leterítette valahol az orosz fronton, fogalmunk sincs, hol.  Ez az egyik változat. A másik, hogy vérhasban halt meg, mielőtt kivitték volna a frontra. Nem tudjuk, hol van eltemetve, ha egyáltalán el van. Soha nem vetődött fel családunkban sírja holléte. 

Berkovits, milyen név is ez? Fogalmam sincs, honnan származik, milyen eredetű, állítólag délszláv, de nem tudok olyan Berkovitsról, aki pravoszláv lenne, vagy mondjuk szerb. Hát akkor? Az bizonyosnak látszik, mivel nem német név, hogy a zsidó alattvalóira, akik,  askenázi szokás szerint, apjuk keresztnevéből és  saját keresztnevükből álló nevet viseltek, vezetéknevet erőltető II. József nem adhatta,  tehát vagy később kerülhettek őseim Magyarországra, vagy ha nem később, akkor szefárdok voltak, és már eleve használtak  vezetéknevet. De lehet egy Berkovits szefárd? Apám sűrű, fekete, göndör vagy inkább apróhullámos hajat örökölt, egy észak-afrikai szemitához hasonlított. Ha viszont nem valahonnan a Balkánról származtak őseim, akkor származhattak éppen Lengyelországból is, ahol sok zsidó család szlávos hangzású nevet viselt.

Számos Berkovits van szerte a világon, különbözőképpen írják: Berkovics, Berkowitz, Berkovici, Berkovich, a nyelvterülettől függően. Minden nagyobb városban külföldön fel szoktam ütni a telefonkönyvet, megnézni a nevünknél, hányan szerepelünk benne. Mondhatom, elég sokan Párizsban, Londonban, New Yorkban, Los Angelesben stb., de Prágában, Varsóban, Bécsben és Münchenben is.

Eszébe sem jutott apámnak magyarosítani, pedig különben igen-igen asszimilálódott mindenhez, ami magyar. Nekem sem jutott eszembe, figyelmeztetett is egy kollégám, még újságíró koromban, hogy annak, aki a nyilvánosságban szerepel, nem illik olyan nevet, mint az enyém, viselnie, s példálózott önmagával. Ezen elcsodálkoztam, egyszerűen mert el akartam csodálkozni.

Apám sohasem csodálkozott, tudatom ezt is.

 

2

 

Elég sokszor meg kellett futnunk.

Miután Berkovits József nagyapám, aki úgynevezett parasztszabó volt Szentesen, vagyis parasztembereknek szabta, varrta a hagyományos viseletüket, meghalt, felesége, Irma nagymamám nem tudta fenntartani a nyolc-tíz alkalmazottal dolgozó műhelyt, eladta, és három kiskorú, most már félárva fiával megfutott, vissza a szüleihez, illetve testvéreihez a közeli Csanytelekre.

Még én is nyaraltam Csanyteleken, harminc év múltán, megtanultam rexezni hétéves koromban Irma nagymamám egyik öccsének kocsmájában.

Az egyik dédapám, Irma nagymamám apja, Rosenzweig Mihály, regálbérlője lett a csanyteleki, pontosabban a sövényházi Károlyi-birtok egy részének, de nemcsak földet állatokkal, hanem kocsmajogot, üzletjogot és gyógyszertárjogot is bérelt, s fűrészüzemet meg malmot is működtetett, illetve működtettek fiai és lányai meg azok családjai, voltak bőven, hiszen dédapám kilenc utódot nemzett. Hogy ortodoxok voltak-e, fogalmam sincs, de hogy Irma nagymamám egyáltalán nem tartotta már a vallást, azt tapasztaltam.

A tizenkilences forradalom napjaiban apám kis híján áldozat lett. Éjszaka történt, száz-százötven helybéli és környékbeli betört a család élelmiszerboltjába, akkor Irma nagymamám vezette, pisztolyokkal, késekkel felfegyverkezve. Kisiskolás apámat és két bátyját falhoz állítják, mint egy film pereg le előttem mindig, az egyik rabló rájuk szögezi fegyverét. Elvittek vagy pozdorjává törtek mindent, kirabolták nemcsak az üzletet, hanem az azzal egy házban lévő lakást is, azt a pénzt is elvitték, amit nagymamám a férje szabóműhelyéért kapott, egy fillérjük sem maradt.

Pogromnak bizonyult ez a javából, bár az enyhébb fajtából. A hatvanas években mesélte apám, s a kor szellemének megfelelően magyarázta: „Nem meggyőződéses forradalmárok lehettek, azok ilyet nem csináltak.” Úgy látszik, ezek a helybéli pogromlovagok nem értesültek annak a  forradalomnak úgymond „zsidó” voltáról.

Apám nem mutatott csodálkozást azon, legalábbis utólag, hogy hatéves korában pisztollyal állt szemben.

 Valami lovas kocsival, ezt hézagosan tudom, menekültek Hódmezővásárhelyre, mondom, semmijük sem maradt, Irma nagymamám ikertestvéréhez, aki ott élt családjával.

Abban a mezővárosban cseperedett fel apám, s futott be huszonhat éves koráig meglehetősen szép kereskedői karriert.

Amikor erről mesélt, azért néha-néha elmosolyodott.

Üzletvezető volt, amikor behívták sorkatonai szolgálatra, de mire leszerelt, megváltozott a világ, két zsidótörvény született, már nem kapott  lehetőséget üzletvezetésre, de  önállósításra sem. Mit volt mit tennie, el kellett fogadnia egy üzletvezetői állást ott, ahol ezt még felajánlották, nevezetesen Orosházán, ott is csak azért, mert hadiárva státusszal bírt, tehát kivételesen.

Ha futnia, menekülnie nem is kellett, de költözködnie és kényszerűségből igen, egy faluba városból, bár a legnagyobb magyar faluba, 1939-ben.

Ezen sem csodálkozott, pontosabban igyekezett nem csodálkozni.

Azonban Orosházán ismerte meg anyámat, s ez egészen más színben tüntette fel számára, persze utólag, az oda való űzetését.

Anyám családja szintén csak jobb híján került ebbe a faluba, nem a saját elhatározásából, sopánkodtak is emiatt sűrűn, még évtizedek múltán is. Tudniillik ők, anyai nagyszüleim, fiatalabb korukban színészek, pontosabban táncosok voltak, színházi emberek, és a városi környezet és kultúra hiányát csapásként élték meg.

Hogy Rosenbaum Ignác nagyapámról, anyám apjáról, hogyan derült ki, van tehetsége a tánchoz, azzal nem vagyok tisztában. Mindenesetre kiderült, amikor próbatáncolás után nyomban felvették úgy húszéves kora körül, még 1899-ben, a karba, a kassai színházhoz. Egyáltalán, rejtély előttem, hogy egy ortodox, földművelő, állatokat tartó, a jiddist is beszélő, „paraszt-zsidó” család, ilyen család volt anyai nagyapámé, hetedik gyerekéből, akit héderbe járattak, hogyan lesz operett-táncos.

Amikor a nagyváradi színházhoz szerződött, kiderült, ha felküldik Pestre megnézni a híresebb operett-előadásokat, képes megjegyezni a koreográfiát, első látásra, majd be is tanítani. Nem számított bohémnak, mint az ilyesféle emberek, éppen ellenkezőleg, megbízható volt és családszerető, sőt olyan, aki a fogához veri a garast, szép pénze gyűlt is már össze bankban, ezt anyai nagymamám nem győzte hangsúlyozni.

Jó partinak is számított Gizella nagymamám számára, hiszen ő szegény családból származott, lévén apja, Kohn Ferenc, egyszerű mészáros egy kóser vágóhídon, s ez a nagymamám ráadásul négyévesen anya nélkül maradt. Anyja, a Sarkadról, kocsmáros szülőktől származó Weisz Fanni, szegény, miután hat gyereket szült, s három hamar be is adta a kulcsot, harminchat éves korában meghalt tüdőbajban. Legidősebb lánya, Margit, aki még felbukkan néhányszor ebben a történetben, mint Mányi, így neveztem, nem tudván kimondani nevét kisgyerekként, fodrásznőként keresett némi pénzt, és nevelte a kisebb testvéreit. Giza nagymamám hat elemit végzett, majd varrodába adták tanulni, de abbahagyta, hogy özvegy apja, aki, a pletykák szerint, egy Nagyvárad környéki faluból származó román cselédlánnyal vigasztalódott,  háztartását vezesse.

Nekik Orosháza, Giza nagymamám kifejezésével, „nagy leesés volt”, hiszen Nagyváradon, a Pece-parti Párizsban, költők, írók, újságírók, színészek, helyi hírességek közegében éltek, bár csak egy külvárosi kis kopott házban. Tudtak is a hírességekről, például, hogy a Nagyváradi Napló zsidó főszerkesztőjének felesége Schlauch Lőrinccel, a római katolikus püspökkel tart fenn gyengéd viszonyt, tudtak Ady Endréről, felismerték az utcán is, még akkor, amikor korántsem számított híresnek. Nagyváradon élni  más volt, mint Szentesen, Csanyteleken vagy Hódmezővásárhelyen és Orosházán. Nagyváradon, mint tudjuk, igazi urbánus élet folyt, Ignác nagyapám naponta betért a Bémer-tér valamelyik kávéházába, és igen elegánsan, általában zsakettban, néha még a piacra is abban járt, a szellemi pezsgés rájuk is hatott, olvastak és jártak színházba. Giza nagymamáméknál  bérelt szobát egy ideig Deési Alfréd, az első magyar filmrendező, akit, a hatvanas évek elején, magam is megismerhettem, amikor meglátogatta nagymamámat.

Mellékesen jegyzem meg, hogy Kohn dédnagyapám testvéreinek, voltak vagy kilencen, gyerekei közül többen választották a színpadi pályát, mint például a nagymamám egyik unokatestvére, Kövesi Albert, aki nemcsak színész volt, de a nevezetes jiddis sikerdarab, a Szulamit fordítása is a számlájára írható. Öregkorára a New York kávéházbeli asztalát, ez legendárium a színháztörténetben, Kövesi-várnak nevezték. Testvére, Kövesi Rózsa primadonna lett, koloratúr szoprán, férje, Szalkai Lajos ugyancsak színész, aki a miskolci színház igazgató posztjáig vitte. A következő generáció is adott színészeket, például anyám egyik másod-unokatestvérét Kálmán Györgynek hívták.

Miután egybekeltek anyai nagyszüleim, Giza nagymamám is letette azt a fajta színész-vizsgát, a „sorrentói” dalt énekelte a színészegyesület zsűrije előtt Budapesten, s bizony szépen festett, mondhatom, fényképei alapján, kimondottan szép volt. Átment a vizsgán, amelynek révén karba kerülhetett énekelni és táncolni. Bejárták aztán nagyszüleim, Rosenbaumról Rózsára magyarosítva, Nagyvárad után az egész Magyar birodalmat, hol ide szerződtek, hol oda, vagy hét-nyolc felvidéki és erdélyi városba, végül kikötöttek Szegeden. Itt érte őket a trianoni békeszerződés, azontúl más-más országhoz tartoztak a rokonaik meg azok a városok, amelyek színházaiban nagyapám több mint húsz évet, nagyanyám meg tízet eltöltött.

Rózsa nagyapámék Szegeden, miután kiöregedtek a színpadi „táncikálásból”, ahogy Giza nagymamám, aki nem ment a szomszédba a szavak ironikus kifacsarásáért, kifejezte, nem nyithattak, bár szerettek volna, tánciskolát, annyira erős volt ott az úgynevezett „ébredő”, egyfajta szélsőjobboldali mozgalom, hogy zsidóknak, még jóval a zsidótörvények előtt, nem engedtek ilyesmit. Orosházára viszont hívták Ignác nagyapámat, mivel nem akadt táncmesterük megfelelő, át is ment, de Giza nagymamám nélkül, mivel ő nem volt hajlandó faluba költözni, elsősorban azért, mert a fiát, anyám bátyját akkor nem járathatta volna gimnáziumba. Majdnem tíz évig lakott albérletben és ingázott Ignác nagyapám, szegény, Orosháza és Szeged között, hasonlóképpen Giza nagymamám is, szegény, de ő fordítva, Szeged és Orosháza között. Akkor vett egy nagy lélegzetet Giza nagymamám, és költözött Orosházára, kislány anyámmal együtt, aki sírt-rítt emiatt, amikor fiának, Imrének távoznia kellett az országból, mégpedig, leérettségizvén a szegedi piaristáknál, egyenesen a csehországi Brünnbe, ha építésznek akart tanulni, mivel a mi honunkban a numerus clausus miatt, amely csak a zsidókra vonatkozott, nem vették fel egyetemre.

Nem vidámkodott sűrűn Ignác nagyapám sem, nagymamám azt állította róla,  ”a pincébe jár nevetni”.

  

 

3

 

Mondom, apám, ellentétben velem, nem volt csodálkozó típus.

Talán még akkor sem csodálkozott, amikor behívták 1942 őszén munkaszolgálatra, és az orosz frontra küldték fegyver nélkül, civil ruhában, de katonasapkában, tulajdonképpen egyszerűen és sallangmentesen a halálba. Darnicán, egy Dnyeper menti faluban táborozva, a befagyott széles folyón át kellett szállítaniuk az egyik oldalról a másikra hat-hét méter hosszú, igen vastag farönköket, németeknek barakkok építésére, hármuknak egyet. Hát enyhén szólva a roppant hidegtől, meg a hitvány ruházat miatt, egyes testrészeik megfagytak, és hogy nem többet, mint három órát aludhattak, s táplálékban, érdekes, nem dúskálhattak, viszont dúskáltak állítólag a keretlegények szitkaiban és veréseiben, így aztán sokan beadták a kulcsot. Apám persze hangoztatta, pontosabban azt hazudta, hogy az ő szakképzettsége szakács, és addig-addig, egy kis pénzzel is nyomatékosítva, amíg sikerült is a konyhára kerülnie, főzni tudott valóban, rejtély számomra, mikor és hogyan tanult meg. Ehetett rendesen, sőt mivel „vételező szakács” lett, egyenesen az élelmiszerraktárakból rendelhetett és szállíthatott a konyhára, ami bizony nagy szerencsének számított, kegyeket oszthatott, és kegyeket szerezhetett. Megmentette az éhhaláltól például Zsolt Bélát, az újságírót és írót, akit különben, szemtanúk szerint, és apám szerint is, félig már agyonvertek.

Éppen kenyérrel megrakott lovas szekérrel érkezett a raktárból vissza a táborba, mikor látta, százada rendezetlenül fut, honvédek és munkaszolgálatosok, menekülnek, az oroszok áttörték a frontvonalat. Apám leszórta nekik a kocsiról az összes kenyeret, egyet megtartott magának, és az ellenkező irányba indult meg, 1943 januárját írtuk. Egyszerűen gondolkozott, átszökik a szovjethez, nem várja meg, hogy megöljék a honfitársai vagy a németek, hátha a másik oldalon nem akarnak rámérni halált, és hátha azok fognak győzni.

Eltűnt a szemünk elől, öt évig nem is került elő, fogalmunk sem volt, életben van-e még.

Nemsokára anyámat, Irma és Giza nagymamámat, Ignác nagyapámat, Margit-Mányi nagynénémet és engem gettóba zártak szülőhelyemen, Orosházán, amelyre, még négyéves sem lévén, nem emlékszem egyáltalán. Mesélték, bezsúfoltak bennünket a fatelep legnagyobb raktárépületébe, egy kietlen, földes hodályba, minden zsidót együvé, aki csak élt abban a faluban. Életterünk a fekvőhelyünkre korlátózódott, mint ahogy aztán később sokat emlegették. Elvettek tőlünk mindent, pénzt, élelmet, ruhaneműt, ékszert, fényképet, emléktárgyat, anyám mesélte, hogy egy csendőr lehúzta az ujjamról a monogramos kis aranygyűrűmet, és én, állítólag, sírtam. Azt is mondogatta, hogy szomjaztunk, ivóvízért, szerinte, órákig kellett sorban állni. Enni, miután elfogyott és elvették, amit bevittünk, nem igen ehettünk, mivel nem kaptunk, és ezt leginkább Giza nagymamám hozta elő mindig. Kaptunk viszont ütlegeket, de hát ilyesmit felemlegetni felesleges, az természetesnek számított.

Apám, mikor elmesélték neki a gettót, nem csodálkozott.

Majd eltűnt anyám is az életemből, őt ugyanis Irma nagymamámmal és Ignác nagyapámmal együtt elszállították a gettóból fogházba. A bíróság elítélte őket, rájuk bizonyítva egy úgynevezett „árdrágítást”. Tudniillik  apámat a zsidótörvények arra kényszerítették, hogy átadja az üzletet, egy cipőüzlet vezetését kereszténynek,  át is adta az egyik segédnek, de csak névleg, és hogy így, az jó sok pénzébe került, ám miután elhurcolták, a tényleges vezetést anyámra, Irma nagymamámra és Ignác nagyapámra bízta. Az a segéd, a stróman, azonban feljelentette őket, azt hazudva, hogy drágábban adják a cipőt, mint a rendes ára, s a bíróság úgy találta, ez bizony így is van, s nem is tudom, hány évi börtönre ítélte őket. Anyám és Irma nagymamám az életét köszönheti ennek a strómannak, mert egy haláltábornál, ahová bezárták volna őket, még egy háborús viszonyok között működő börtön is kedvezőbbnek bizonyulhatott. Ignác nagyapám azonban éppen ennek a strómannak köszönheti, persze csak közvetve és elméletileg, élete elvesztését, mert, mivel nem bírta megállni, hogy még egyszer  láthasson bennünket, mielőtt  a gettóból elszállítanak valahová, nem tudni hová, kiszökött a békéscsabai fogházból, elkapták, és csak úgy egy Auschwitzba menő szerelvényre rakták fel. Persze erről nem tudtunk, csak évek múlva, mikor az elgázosítottak listáján bukkant fel a neve.

Giza nagymamámat, Margit-Mányi nagynénémet és jómagamat egy Bécs külvárosában, Jedlersdorfban lévő koncentrációs táborba deportáltak, ahol csaknem egy évig tartottak fogva, és máig nem derült ki, miért is nem öltek meg. Nagymamámat, aki akkor már betöltötte az ötvenötödik évét, cementgyárban dolgoztatták. Nem tudom vagy alig tudom felidézni azt a haláltábort, pontosabban csak részben haláltábort, mivel a deportáltaknak csak egy része halt meg ott, s azt sem tudom, hogy amit erről tudok, azt honnan tudom, nagymamám elbeszéléséből, különböző dokumentumokból, könyvekből, filmekből, vagy esetleg még saját emlékezetemből is.

Apám azon sem csodálkozott, hogy életben maradtunk.

Először anyám szabadult ki a börtönből és érkezett vissza Orosházára,  a vele együtt szabaduló Irma nagymamám Szegedre ment legidősebb fiához.  Anyám senkit nem talált a házunkban, kísértetháznak tűnt az neki, s azt gondolta, nincs is életben senki, aki hozzá tartozik, sem a férje, sem a gyereke, sem a szülei. Ezzel a tudattal élt és várt.  Majd mi is megérkeztünk hárman, Giza nagymamám, Margit-Mányi nagynéném és én, van egy kép rólunk, úgy festünk rajta éppen, mint a shoát ábrázoló fotók szereplői, halálpontosan úgy. Egyáltalán nem emlékszem, hogyan zajlott le újbóli találkozásunk anyámmal, csak később mesélték, milyen kövéren láttuk viszont, elképesztő kövéren, mint kiderült, injekciókkal megszüntették havivérzését, ilyesmikkel nem bajlódtak a börtönfélékben akkor, s ettől hízott meg.

És vártuk, most már négyen vártuk tovább apámat és nagyapámat. Apám középső bátyját, Matyit nem vártuk már, megjött a hír, elpusztult, mint munkaszolgálatos valahol a Don mellett. Megfagyott, és a kórházat, ahová fektették, felgyújtotta egy ágyúlövedék, ő meg benne égett. Matyi nagybátyám mindkét testvérétől elütött, apámtól is,  Jenő bátyjától is, mert szeretett tanulni, érettségizett, főkönyvelő lett, szimpatizált a kommunistákkal, sokat olvasott,  nászéjszakáján, állítólag, Ady-verseket szavalt.

Anyám nem tudott nyelni, kínszenvedés volt számára az étkezés, azt gondolta, valami fennakadt a torkán, persze az orvosok megállapították, semmi sem akadt fent azon. Reggelenként legalább egy-másfél órán át krákogott a mosdó fölött, fuldoklott, és jött belőle a váladék. Még évekig fuldoklott és köpködött. Nem volt hajlandó egyedül aludni éjjel, amíg apámat várta vissza, anyjához, Giza nagymamámhoz feküdt, és mivel én sem voltam hajlandó egyedül, én is oda feküdtem, közéjük, így aludtunk hárman egy ágyban. Így, amíg apám meg nem jött.

Féltünk mindenkitől, a környezetet továbbra is ellenségesnek láttuk, ugyanis tapasztaltuk, ha szépíteni akarom, ha nem, a környezet bizony ellenségesnek tetszett. Terjedt a mondás, „többen jöttek vissza, mint ahányan elmentek”.

Szóval nem hazajöttünk, hanem „vissza”.

Anyám védelmet keresett, és megtalálni vélte a kommunista pártban, belépett ő, akinek fogalma sem volt politikáról, ráadásul ő és a mozgalmárság viszonya a tűz és a víz ellentétéhez tartozott.  Meg is vallotta, utált taggyűlésekre járni, ott is félt, mert minduntalan hozzászólásra késztették, s neki nem akaródzott, főleg, hogy minduntalan firtatták, kicsoda is, persze ideológiai és osztályszempontból, de, látva mennyi volt zsidógyűlölő és nyilas csapódott a kommunistákhoz, szinte megnémult. Nemsokára, ahogy elhagytuk Orosházát, Szegedre költözvén, anyám, út közben, elveszett a párt számára.

Apám, miután megjött, semmin sem csodálkozva, nem sokat teketóriázott, eladta a megrongált, kirabolt házat, és szedtük a sátorfánkat. Menekültünk, azt hiszem, ez a jó szó rá, elmenekültünk 1947-ben kiirtásunk szándékának számunka jelképes kiindulópontjáról, Orosházáról.

Tíz évig laktunk Szegeden, ahol apám és anyám, megint összeszedve magát lelkileg, ismét egymásra találva, öcsém is született, újra megkísérelt élni.

Apám beilleszkedett és érvényesült még a Rákosi-korszakban is, azokon az esztendőkön sem csodálkozott, tulajdonképpen az ő révén teremtődött meg a tervgazdálkodásos cipő- és rövidárú-kereskedelem a Dél-Alföldön.

Az ötvenhatos forradalom következményeképpen azonban Budapestre kellett futnunk. Valóban, szinte futni.

Apámnak nem volt ínyére ez a forradalom, mert azt tapasztalta addigi életében, hogy minden felfordulás feléleszti és nyílttá teszi a zsidóellenességet. Úgy vélte, Európának ezen a felén, ahol Magyarország is található, csak a kommunizmus védi meg a zsidókat, még akkor is, ha az antiszemitizmus nem áll vezetőiktől távol, ezért minden antikommunista megnyilvánulást elítélt. A Horthy-rendszerhez hasonló rezsim restaurációjától félt, mivel egyáltalán nem hitt egy nálunk meghonosítható nyugati jellegű demokráciában. Különben is szorongott minden változástól, hiszen tapasztalnia kellett, hogy neki, mint zsidónak, minden változás után csak rosszabb lett, pontosabban mindig újra kellett kezdenie.

A forradalmat ráadásul a realitástól elrugaszkodónak gondolta, fel sem merült benne, hogy a szovjet majd kiengedi markából a magyart. Nemkülönben idegenkedett a forradalmártól mint típustól, mindenfajta erőszak és szélsőség távol állt tőle. Nem bírta a felfordulást, a rendetlenséget sem, ez alkatából következett. Ki nem állhatta a munkában való lazaságot,  fegyelmezetlenséget. 

Amikor megalakult apám  vállalatánál, ahol  főosztályvezetőként dolgozott, a munkástanács, felszólították, mondjon le, vége a „Berkovits-vircsaftnak”. Apámat nem kedvelték, enyhén szólva, a „forradalmárok”, ugye, hatás-ellenhatás, kommunista elkötelezettségűnek gondolták, a Rákosi- rezsim kiszolgálójának, mert eredményesen, tehát a rendszer hasznára vezette a vállalatot. Irányítási módszereit is azonosították a kemény diktatúráéval, lévén azok bizony autoriter módszerek voltak. A pártból való kizárását, előrebocsátom, belépett, és kizárták, figyelmen kívül hagyták. És apám nem tett semmi gesztust a munkástanácsnak, sőt, kinyilvánította, nem tetszik neki a felfordulás. Furcsálkodását azokon a helyi kommunista kádereken, akik egy csapásra antikommunisták lettek, sem vették jó néven tőle.

Furcsálkodott, de nem csodálkozott.

Kinyilvánította, őt csak az késztetheti lemondásra, aki kinevezte. Ám jónak látta nem bejárni. Azt hiszem, igen kedvetlenül, kelletlenül és szorongva élte meg, bár erről keveset tudok, a forradalom napjait.

A kommunista restauráció egyáltalán nem díjazta forradalomellenes viselkedését. Bár irodájában alakult meg az új, a kádárista párt vállalati szervezete, őt nem vették be. Hiába várta, szegény, majd kapacitálják a belépésre, hisz azt gondolta, magatartásával kiérdemelte, de várhatta. A szegedi pártvezetők, rákosisták és kádáristák, ahogy a „forradalmárok” sem, látványosan utálták, személyiségéből, viselkedéséből kiolvasták, nem az ő emberük. Már-már az állását is veszélyben forgónak érezte. Elkönyvelte, Szegeden nincs jövője.

Szerencsére a minisztériumban egészen másképp értékelték, sok barátja dolgozott ott, és kapcsolatait mozgósítva, meg tudott futni  Budapestre 1957-ben.

Többé már nem kellett megfutnunk. És el sem hurcoltak.

Mintha egy kissé csodálkozott is volna ezen apám.

Fontolgattuk néhanapján, el kellene illannunk innen, ebből az országból, de apám mindig lefújta, mondván, nem beszél más nyelven, csak oroszul, arra a területre meg nem akar menni.

Lumpen-divat és butik-módi. Puccskísérlet a demokráciában. 2006. ősz.

 (A MAGYAR LÁTVÁNY folytatása)

                                             

A Kossuth téren, az Országház előtt hatalmas tömeg gyülekezik.

Megjelennek a következő szervezetek: a Honfoglalás 2000, Trianon jelzésű fakereszttel, a Történelmi Magyarország felnagyított térképével; a Hatvannégy Vármegye, Magyar Ellenállás feliratos táblákkal; a Magyar Nemzeti Front, hirdetve, hogy Szellemi Végvár vagyunk; és két párt, a Jobbik  meg a MIÉP aktivistái és szimpatizánsai, árpádsávos zászlókat cipelve, és ha nemzetiszínűeket is, akkor rajtuk van a szent koronás címer. Tábláikon: Magyar újjászületést! Külön nemzeti utat!

Gyorsan megalakulnak a következő szerveződések is: a Forradalmi Nemzeti Bizottmány, a Lelkiismeret’ 88, a Magyar Nemzetért Mozgalom, a Magyar Október Bizottság, a Nemzeti Felemelkedési Mozgalom, a Pajzs Szövetség, a Sors-Társak Közhasznú Egyesület, a Szent Korona Szövetség, a Szeptember Tizennyolcadika Csoport, az Új Magyarországért Egyesületet, az Inconnu Csoport meg újból aktivizálja magát. Sűrűn hangoztatják, hogy fel kell lépni a sorosgyörgyök és más idegenek meg a balliberális kormány visszaéléseivel, uralkodásával szemben, mert azok élősködnek a magyar nemzet testén.

És elnyerik a Kossuth-tériek elnevezést.

Nyilván azért lesz ennyi szervezet, mert bizonyos személyek vezetésre termettnek tartják magukat, sőt személyiségnek, ideológiagyártónak, esetleg csak nem nyughatnak a bőrükben, nem érdekli őket az sem, ha mégoly mondvacsinált csoport és kevés ember gurui is, csak guruk lehessenek. Úgy gondolják, hogy a magyar népet, amely úgymond vesztes lesz, nekik kell győzelemre vezetni, tehát ők egyrészt a magukat kisemmizettnek érzők iskolázatlan szájtépői, másrészt lejárt, embertelen, aljas eszméktől fertőzött lumpenértelmiségiek, akik úgy érzik, hogy eddig nem eléggé érvényesülnek, de érvényesülni akarnak. Egyet szeretnének, akkor is, ha vitatkoznak, gyűlölködnek egymással és széthúznak, azt, amit az egyik úgynevezett ügyvivő nyilatkozik: egy új jobboldal megszervezését, amelynek célja az összefogás, az integrálódás, illetve egy új rendszerváltás. Mit takarhat mindez, hát nagy vonalakban: visszaállítani Nagy-Magyarországot; diktatúrát csinálni, az általuk vezető erőnek tartott erő, vagyis a saját maguk szélsőjobboldali diktatúráját; a Nyugat helyett a Keletet; a cigányok gettóba zárását; a zsidók megregulázását; kiszorítani a külföldi gazdasági szereplőket, elsősorban a multikat; a saját maggazdagodásukat elősegíteni; kilépni az Európai Unióból; és persze leleplezni az úgymond nemzetközi összeesküvéseket az ország ellen.

Hogyan is mondta korábban apám, hát hogy fasiszta érzelmű ez az ország. Azért nem az egész, vitatkoztam vele. Legyintett. Most is ezt mondaná, diadalmasan, győztesen, ellenem győztesen, hogy lám, ugye hogy fasiszta, szóval ezt zúdítaná rám, ha élne, és én most is azt mondtam volna, hogy nem az egész.

Hogy összhang legyen teremtve némileg eme sok szervezet és vezető között, megalakul a Magyar Nemzeti Bizottság 2006, élére egy úgynevezett néptribunt választanak, egy gépészmérnököt, közfelkiáltással.

Végre el tudtam hitetni magammal, hogy fontos lenne, ha a térre látogatnék, hát megtettem. Igyekeztem közömbös arcot vágni, nehezen ment. Legszívesebben befogtam volna az orromat, befogtam volna a fülemet, befogtam volna a szememet.

Fából készült, összegányolt fészerszerű építményeket húznak fel a téren, és sok-sok sátort vernek. Tehát hosszabb távra rendezkednek be, megkapják a rendőrségtől a tartózkodási engedélyt, nyilván megkapják, és mindig meg is lesz hosszabbítva a számukra, mert ugye a gyülekezési és szólásszabadság szent egy liberális demokráciában. Toi-toi vécék és gulyás ágyúk is megjelennek, árusok tanyáznak le, lehet vásárolni, enni, inni, pihenni, aludni, csaknem teljes a háztartás. A szélsőséges verőcei polgármester és a Magosz, a Magyar Gazdakörök Országos Szövetsége állja a költségeket, tagjaik elkezdik a traktoros tüntetéseket, félpályás útlezárásokkal, a legtöbb gazda overallban.

Dzseki, pulóver, kimustrált zakó, ócska és rongyos farmer nadrág, esetleg csálé szövetnadrág, sőt rövidnadrág, ez a viselet; a ruházatra nem adnak, de arra igen, hogy bizonyos jelképekbe burkolják magukat, például Árpádsávos sálba, vagy a dzsekijükre borítsák ezt a zászlót, esetleg szoknyaként kössék fel a nadrág fölé; és hasonlóképpen hordják a koronás címerrel ellátott zászlókat is.  

És tömegesen szállják meg a teret a jellegzetes, kopaszra borotvált, kigyúrt, illetve túlhízott, a rendőrség elleni utcai harcokban megedződött futballhuligánok, elsősorban fradisták, zöld-fehér mezben, és kispestiek, piros-fekete mezben. Lehet olvasni több  orgánumban, hogy különbuszokkal szállítják ide a nyíregyházi és debreceni ultrákat, akik különböző színű, lehordott kapucnis dzsekikben és farmer nadrágokban feszítenek.

Sokfajta ember látogat ki a térre, nap nap után, persze a legtöbb szimpatizáns, de ők azért csak látogatók maradnak, illetve kíváncsiak, és nincsenek kevesen. A látogatók egy része, nem mindegyik része, és a téren tanyázók között bizony már külsejükben is látható a nagy különbség.

De vannak másfajta látogatók is, például a  Fidesz létrehozta Polgári Körök baráti társaságának tagjai, a legkülönbözőbb rétegekből és korosztályokból. Fel lehet fedezni, hogy milyen sokan közülük mintha egyenruhát viselnének, fekete anorákot, fekete pulóvert, fekete kordnadrágot, fekete cipőt meg fekete szemellenzős sapkát, kifejezve, hogy az ország gyászban van, mert nem azok győztek a választásokon, akiknek kellett volna. De piros színek is feltűnnek, a forradalom színe, elsősorban a piros sál, és főleg az elkötelezett nők egy csoportján látható, hogy a fekete szereléshez  piros zakót és piros magasszárú cipőt hordanak, piros táskával, piros nyaklánccal és piros karkötővel meg kitűzővel. Vannak sokan, akik fekete kordbársony ingkabátot öltenek, hozzá fekete-piros csíkos pólót, és magasszárú, fekete, esetleg piros tornacipőt. Nem kevesen  zöldesbarna színű vászonnadrágban, ugyanilyen színű  trikóban járnak-kelnek, figyelmeztetve, katonás lépteikkel is, hogy bármikor katonává léphetnek elő.

És milyen sokan, jól öltözött fiatal párok, tolnak babakocsit, ugyanakkor nem kevés a lerobbant, alig vánszorgó nyugdíjas sem, főleg azok, akik rendszeresen tüntetésre járnak.  

Tízezresre nő a Kossuth-tériek tömege hevenyészett számítások szerint. Csatlakoznak hozzájuk például a Dohánylobbiellenes Szervezet képviselői, vagy a Baumag-botrány kárvallottjai, de, érdekes, az Egészségügyi Dolgozók Demokratikus Szakszervezete vezetői is, és még sok sértett ember, akik a vesztesekhez tartoznak, vagy úgy vélik, hogy azokhoz tartoznak, egy részük elsősorban és sejthetően kis- és középvállalkozó, akiknek rosszul megy, vagy akik egyenesen tönkrementek.

A legnagyobb ellenzéki párt, a Fiatal Demokraták Szövetsége, vagyis a Fidesz egyik országgyűlési képviselője, 56-os forradalmár nő, háromszor is felszólal a téren, szemüvege villogtatásával, igen egyszerű, elhanyagolt, rozsdabarnára festett, rövidre vágott frizurában, elhordott szürkés anorákban, bő, fekete, kimustrált nadrágban, egy mérhetetlenül agresszív nagymama hatását keltve, kijelenti, ismét forradalmi helyzet van az országban, mert a miniszterelnök hazudott, és hazudik reggel, délben, este, félrevezetve az embereket, pártjával, a szocialistákkal, és koalíciós partnerével, a liberálisokkal, szembeköpik az egész magyar népet.

Több fideszes képviselő és vezető is rendszeresen felszólal, otthon hagyva a parlamenti öltözékét, vagyis sötét öltönyét, fehér ingét, nyakkendőjét, és hányavetien, úgymond lezseren jelenve meg a szószéken, utánozva, ha nem is egészen, a térieket, kigombolt ingnyakkal, farmerban, trikóban, pulóverben, dzsekiben.

Hogy a Fidesz szolidaritásáról biztosítja a tüntetőket, hatalmas ováció fogadja: Hurrá, az ország velünk van, ez forradalom.

A tériek a következőket ordítják rendszeresen, amikor ott voltam, akkor is: Szabadság városa. Gyilkosok, gyilkosok! Táncolj Feri! (A miniszterelnökre célozva). Elkúrtad, elkúrtad. Búcsúbuli. Nagy a jólét, héjjaó! Vesszen a kormány! Ötvenhat, ötvenhat!

A köztársasági elnök meg azt nyilatkozza, közepesen rosszul szabott, átlagos sötét öltönyében, az elmaradhatatlan fehér ingben és sötét nyakkendőben, úgy lépdelve a palotájában felállított mikrofonhoz, mint egy kiszolgált hadvezér, hogy morális válságban van az ország.

Azokban a napokban igen rosszul éreztem magam, szorongás töltött el, próbáltam magam lebeszélni, hogy ne szorongjak, de csak szorongtam.

Egy Magosz tulajdonában lévő traktor és egy Kossuth téri ügyvivő felvezetésével, mint némely újság megírta, több mint ezer fő megindul a Jászai Mari téri Képviselői Irodaház felé, azt akarják megostromolni, mert tudomásukra jut, hogy akkor a szocialisták frakciója ott ülésezik. A rendőrség kordont von az épület elé, sörösüvegekkel dobálják meg őket, és minden egyébbel, ami a kezük ügyébe kerül, aztán visszavonulnak a Kossuth térre.

Az egyik napon, nevezetes nap lesz ez, a Szabadság tér felé veszi az irányt több ezer tüntető, a Televízió székházához, élükön fejüket kapucnival, arcukat sállal eltakaró fickókkal, akik között, mint hírlett lapokból, rádiókból, televízócsatornákból, többen kidobóként, autótolvajként vagy drogdílerként működnek, nem is kevesen börtönben is ültek.

Jól meg lehetnek szervezve, gondoltam. És feltettem magamnak a kérdést: de ki által? Voltak sejtéseim. A fülembe csengett az ellenzékbe került, mert már két választást is vesztett Fidesz elnökének, érdekes, hogy kockás ingben tett, nyilatkozata: a felháborodás jogos.

A tévészékházhoz áramló tömegben egyesek Fradi-sálat és -mezt viselnek, a fétisszámba menő zöld-fehéret, mások UTE-kendőt és -mezt, vagyis lila-fehéret, és ez a két ellenséges banda, amely  máskor megölné egymást, most nagy egyetértést mutat. Sokan közülük részegek, állatias hangon üvöltenek és hergelik magukat. És azt ordítozzák: Ria, Ria, Hungária! Magyarország, Magyarország éjjáóó! És az úgynevezett kommunistákat gyalázzák, meg a nemrég választást nyert miniszterelnököt szidalmazzák. A Hír-TV, a közvetítésében, forradalmároknak nevezi őket. A térre érve kockaköveket szednek fel, szerencséjük van, mert a Szabadság tér felújítása után könnyen felszedhető kockaköveket találnak. Három csoportra oszlanak, mint olvasható egy azóta megjelent könyvben, az első a köveket feszíti fel, a második továbbítja, a harmadik meg dobja a rendőrökre, akik többnyire fejsérülést és sípcsonttörést szenvednek.

A rendőrség láthatóan tanácstalan, kevesen vannak, vezetőik nem tudják, mit csináljanak, felkészületlenek, gyengeséget mutatnak, szervezetlenek, vezetőik rossz utasításokat adnak. Vízágyújukat felgyújtja Molotov-koktéllal  a csőcselék, a tévészékház előtti autókat szintén, behatolnak a székházba, a rendőri ellenállást könnyedén megtörve, a büfét kirabolják, dokumentumokat, cédéket és számítógépeket, és amit találnak, mindent zsákmányolnak, miután petíciójukat nem veszik át a tévések.  Majd felgyújtják az épületet, nyilván készülnek rá, mert csak úgy hirtelen, felkészülés nélkül nehezen lehetne egy masszív épületet felgyújtani, tehát felgyújtják, mint egy olyan hírgyár szimbólumát, amely nekik nem tetsző híreket közöl, és amelyre előzőleg már árpádsávos zászlót tűztek ki, ahogy a Szovjet Hősi Emlékműre szintén.

A Fidesz vezére, Orbán Viktor látszólag csillapít, mert azt nyilatkozza, hogy nem az autók, nem a rendőrök, nem a tűzoltók és nem a tévé épülete tehetnek a szerinte törvénytelen, illegitim kormányzásról. A következő mondatában azonban már lázít, mert kijelenti, az emberek ne húzódjanak meg a házaikban, hanem védjék meg az érdekeiket, a Fideszre mindig számíthatnak. A megoldást az erkölcsi megújulás szellemében kell keresni, teszi hozzá. Persze ravaszkodik, mert miközben elítéli a törvényellenes randalírozást, ugyanakkor fontosnak tartja a szólás- és gyülekezési szabadság tiszteletben tartását. Ez alattomos felszólítás további akciókra.

A tanácsot megfogadják. A következő napokban állandó tüntetések, randalírozások  zajlanak, és a legfőbb jelszó és törekvés a következő: leszámolni a szocialista--szabaddemokrata kormánnyal és  a balliberális médiával. 

Orbán Viktor az alsó néposztályból származik, faluban látja meg a napvilágot, ott is él gyerekkorában, szegényes, egyáltalán nem komfortos körülmények között, amíg városi diákotthonba nem kerül. De mindig mindenhol vezér akar lenni, ami nagyrészt sikerül is neki, őrsvezető, KISZ-titkár. Kitűnik határtalan ambíciójával, be is kerül a budapesti jogi karra, és szakkollégiumába. Itt az egyik szemináriumvezetőtől megkérdezi, lehetne-e ő az Egyesült Államok elnöke. Mikor megkapja a választ, hogy sajnos nem, mert nem az Államokban született, lehervad. Megszervezi, hogy baráti körének tagjaiból kerüljön ki a kollégium vezető ereje. Állandóan szervez, szervezkedik, mozgalmárkodik, hiperaktivitás jellemzi. Minduntalan lázad, nehéz megfékezni. Álma, hogy politikus lesz. Még az egypárti diktatúra idején, az igaz, hogy az utolsó évében, mikor már igen-igen rogyadozik az a rendszer, létrehoz, közeli haverjaival, egy ellenzéki pártot, az első ilyet, a Fiatal Demokraták Szövetségét.

A tüntetések nem szűnnek, a főszereplők, ahogy a médiából tájékozódni lehetett,  utcakődobálók, buszfoglalók, barikádépítők, autófelgyújtók, rendőrökkel gúnyolódók, és hergelők-fújolók. Eléggé lerobbant szereléseket viselnek, leginkább külvárosi kocsmákban hordanak ilyeneket.   

Motorosok is megjelennek, nem egy közülük a goj-motorosok közé tartozik, hatalmas robajjal, fekete motoros egyenruhában, még Harley Davidson motorokon is, és akad, aki koromfekete Only/Vero Moda szerelést és fekete, Gucci motoros szemüveget hord.

A Polgári Körök egyik vezetője azt ismételgeti, miközben tüntetők élén halad, ám ő jól szabott sötét öltönyben, fehér ingben és nyakkendőben, hogy megkezdődik az igazi rendszerváltás.

A Magyar Nemzeti Bizottság 2006 alkotmányozó nemzetgyűlést javasol, és nemzeti kerekasztal összehívását a Fidesz, a KDNP, a Jobbik, a MIÉP, a Magyarok Világszövetsége és a Batthyány Társaság, tehát csak a szélsőségesek részvételével.

Orbán Viktor felveti, most már sötét öltönyben, de nem fehér, hanem világoskék ingben és sötétkék nyakkendőben, hogy ügydöntő népszavazást kéne tartani a kormány több intézkedéséről. 

Az első szabad választásokon pártja és ő maga is, a kebelbarátaival bekerül a parlamentbe, és ott senkivel sem egyező, sajátos utat követ, amelynek a lényege, hogy mindenáron megszerezze a hatalmat. Sikerhajhászként szerepel, kudarcot nem ismer, illetve nem ismer el, állítólag a kudarc, amelyben azért bőven van része, pánikba kergeti. Azt vallja, csak akarni kell, és mindent el lehet érni. Miután baloldali liberálisból jobboldali konzervatívvá és nacionalistává maszkírozza magát, szövetkezve a többi jobboldali párttal, eléri, hogy, igen fiatalon, választást nyerjen és miniszterelnök legyen. Kiderül, diktátor típus, és mint ilyen, úgy gondolja, ő mindenható, nincs, ami korlátozza, soha nem hibázik, és nincs morális és semmilyen fék, amely megakadályozhatná abban, amit el akar érni. Minden helyzetben az erőhöz folyamodik, megfélemlít, ellehetetlenít, híveit jutalmazza, kinevezett ellenségeit bünteti, zsarolja. Megsemmisíti a többi jobboldali pártot, ügyes taktikával, pontosabban alvilági és titkosszolgálati módszerekkel, az egyház áldását is megszerezve, ő maga meg a pártja marad csak egyedül a jobboldalon. Mint állítják róla, hihetetlenül magabiztosnak mutatkozik, öntelt, hiú, önfejű, önszerető, nagyzási mániás, de azt is állítják, akik ismerik, hogy szavahihetetlen, őszintétlen, hazug, csaló, manipulátor. Ellensúlyozni próbálja mindezt, időnként simulékonyságot mutatva, kedveskedő arcot öltve, bájologva, jópofizva. Azt ellenfelei is elismerik viszont, hogy kitűnő a taktikai készsége, tud rugalmas és hajlékony lenni, ha akar, gyorsan kapcsol és lényeglátó. Ám akik jobban ismerik, azok számára feltűnik, mennyire frusztrált, hogy a rá jellemző erőltetett mosoly és tréfálkozás álca, állandó bizonytalanságérzéséből is fakad, amelyet azonban sikerül eltitkolnia. Tulajdonképpen kollégiumi társaival, sőt szobatársaival szerzi meg a hatalmat, a baráti társaságával, a haverjaival, egyedülálló módon Európában, és úgy működnek, mint egy törvényeket nem ismerő galeri, gengszterbanda, ez a mentalitás adja csoportjának kollektív erejét. Támadnak és támadnak, mindent eltulajdonítanak, amire szemet vetnek, nincs bűntudatuk, sem szégyenérzetük. Miután kormányával meg pártjával a legutóbbi választáson megbukik, eszében sincs lemondani a pártvezérségről, mint ahogy az Európában szokás ilyenkor, inkább megszilárdítja helyzetét, és a választási szabályok megsértésére, törvénytelenségre és utcai megmozdulásokra biztat, amelyek, íme, be is következnek, tulajdonképpen puccsot szeretne végrehajtani,  hogy ismét hatalomra kerüljön.

Szegény Kossuth-tériek, gondoltam, lumpenbanda, velejéig lumpen, tulajdonképpen a söpredék képviselői.

A Nemzeti Felemelkedési Mozgalom követeli az összes parlamenti képviselő lemondását.

Az erőszakmentességet és előítélet-mentességet hirdető Humanista Mozgalom bár nem tart a Kossuth-tériekkel, hogyan is tarthatna, mégis illegálisnak véli a kormányt, miután a miniszterelnök bevallja, hogy hazudott, viszont az ellenzéket sem kíméli, hiteltelennek bélyegzi. Szimbóluma a híres Békejel, amelyről, mindannyian tudjuk, hogy az egy egyszerű kör, benne átlóval, amely alul két háromszögre oszlik, de minden érdekelt, hogy úgy mondjam, tesz a békére.

Október 6-án a Fidesz nagygyűlést tart, ahol Orbán Viktor pártelnök nyakkendő nélküli, kigombolt, de fehér ingben kijelenti, hogy a választók szembekerültek választott vezetőikkel. A miniszterelnök nem hallgat az emberekre, az emberek  nem hallgatnak a miniszterelnökre. Ez nem vezet sehova.  Zuhan a forint, a devizahitelesek rosszul járnak, és elmennek az országból a befektetők. Meghirdeti az Igen Magyarország kartát.

Az Új Magyarországért Egyesület is alkotmányozó nemzetgyűlést óhajt.

A Magyar Lobbi felkéri a Parlamentet, hogy a képviselők bizalmatlansági indítványt nyújtsanak be a kormány ellen, úgy látszik, hogy éppen ez a lobbi-érdeke.  

A Védegylet, amelyet korábban a köztársasági elnök vezetett, nem vesz részt az utcai megmozdulásokban, viszont szóvivői kijelentik, elegük van a látványpolitizálásból.

Tanácstalan voltam, vajon mit értettek ezen az összetett szón, valószínűleg a kormányellenes köztársasági elnök alá akartak lovat adni. De milyen lovat? Látványlovat?

Közben a Kossuth-tériek továbbra is a Kossuth téren tanyáznak, szépen berendezkedve hosszú távra, a gyülekezési szabadságra hivatkozva. Lármájuk hatalmas, köröttük valóságos felhő gomolyog testük és a gulyáságyúk  kigőzölgésétől. Lassan, de biztosan elönti a teret a felhalmozódó szemét és ürülék, sokak szerint a fertőzésveszély nyilvánvaló.

Mikor ismét elmentem  a térre, hányingerem támadt, féltem, hogy tényleg elhányom magam, és ha elhányom, jaj, csak nehogy, mert ha elhánytam volna, ott nyilvánosan, akkor megnézhettem volna magam.

Leginkább a tetoválásokon döbbentem meg. Nemi szervek a nyakakon; az arcokon csatok, hálók, napernyők; köldökökön aranypor- rajzolat; kék színű felhők a halántékokon; karbunkuluskövek a hasakon; vakondok- rajzolat az állakon; kabátrojtok a homlokokon; szikrát hányó tüzek a melleken; elefántcsont szelence a lábszáron; gyémántszögek az állkapcsokon; villámcsapások a karokon; gépfegyvertüzelés a combokon; strucctól bóbiták; ezüstelefántok; gyémántskorpiók; fekete szemhéjak; lihegő, nyitott szájak; aranycsengettyűs napernyők; néger rabszolgák és kínai kulik; pásztoridillek; nyüzsgő, ordító sokaság-rajzolat; Vesta-szüzek és kurtizánok; tömjénfüst; szalagcsokrok; megváltók; féllábúak és háromlábúak;  vakot vezető kutyák; téli álmot alvó medvék; artisták cigánykerekeznek; bohócok orrukból lángot fújnak; pálmaerdő; kristálytiszta forrás; csendéletek virággal, tündérrel, lepkékkel, ördöggel, cicivel, fütyivel; babérkoszorúk; Jézus és Hitler, Mózes és Sztálin; de a legtöbb a bíborszín sugár, de még több a közösülés ábrázolása. Egy férfi, akinek egész testét ellepik a tetoválások, színorgiában úszik, rajta a Bábel-tornya közhelyes utánzata, kiegészítve azzal, hogy a torony tejéről éppen letaszítják Istent. 

Október 14-én a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége a nyilas hatalomátvétel 62. évfordulójának megelőző napján tiltakozó emlékgyűlésen ítéli el a Kossuth-tériek és az utcai megmozdulások résztvevői antiszemitizmusát, rasszizmusát, irredentizmusát, nacionalizmusát, a demokrácia iránti megvetését, a diktatúra iránti nosztalgiáját és azokat a Fidesz-politikusokat, akik nem átallanak szónokolni a térieknek, szájuk íze szerint, védelmükbe véve őket.

Az 56-os forradalom évfordulóján kora reggel a rendőrség házkutatást tart a Kossuth-térieknél, és, ahogy egy könyv szerzője említi, kődarabokat, lándzsákat, késeket, zokniba töltött faszént, kalapácsokat, fűrészeket, csőfogókat, vasgolyókat, gyúlékony anyagokat foglal le. 

A forradalom évfordulóján, vagyis október 23-án a Fidesz engedélyezett nagygyűlést tart az Astoriánál. Ugyanakkor engedély nélküli tüntetők jelennek meg a Bazilika közelében, a Deák téren, és áramlanak a Corvin-közi ünnepségből is az Astoria felé, sejthetően, hogy a rendőri erőket a nagygyűlésre tereljék. Orbán Viktor ezt nem bánja, és állítólag ezért szemeli ki helyszínnek az Astoriát, ahol, hiszen az nem egy nagy térség, azelőtt soha sem tartanak nagygyűlést itt, sőt, tulajdonképpen erre játszik, vagyis arra, hogy keveredjenek csak össze az úgymond békés nagygyűlés résztvevői a békétlen randalírozókkal, és a rendőrök ne tudják megkülönböztetni őket, egyformán járjanak el mindkét csoporttal szemben.

Különben a következőket szónokolja a nagygyűlésen, jól szabott sötétkék, majdnem fekete hatást keltő öltönyben, vakító fehér ingben és kékes színű nyakkendőben: Nézzünk hát szét az ünnep magasából a mai magyar életen. Hazugságok ipari méretű termelése, a hatalom eloldása az ellenőrzés pányvájától, sutba hajított felelősség, intézményesített korrupció, maffiamódszerek. Demokrácia nélküli többpártrendszer, szociális válság, tömeges elszegényedés, munkanélküliség, eladósodás, kiszolgáltatott magyar gazdaság. Dobra vert ország. A független és szabad élet elfojtása. 2006. október 23-án a békés, törvénytisztelő polgárok emberi méltóságát tapossák sárba maszkjaik mögé rejtőzött verőlegények. Mögöttük a megrendelő hatalom jól kivehető sziluettje.

És bekövetkezik, amit Orbán Viktor a beszédében már megjósol, az általa verőlegényeknek nevezett rendőrök tényleg brutálisan lépnek fel a Fidesz-nagygyűlés befejeztével, tudniillik az engedély nélkül tüntető tömeg valóban összekeveredik az engedélyezett gyűlésről elmenőkkel, így a rendőrök nem tudnak különbséget tenni a békés emberek és a békétlenek között, egyaránt üldözik őket.

Állítólag mindenki ott van a színen, aki él és mozog Budapesten. Ott vannak a színen Nagycsaládosok, Agglegények, Szinglik, Baloldaliak, Jobboldaliak, Szélsőségesek, Liberálisok, Konzervatívok, Zöldek, Szakszervezeti tagok és Szakszervezeten kívüliek, Kerékpárosok, Gördeszkások, Testkultúrások, Állatbarátok, Növénybarátok, Emberbarátok, Kerekesszékesek, Vakok, Némák, Süketek, Rákbetegek, Szívbetegek. És ott vannak a függők: Alkohol-, Kábítószer-, Világháló-, Szerencsejáték-, Munka-, Szex-, Politika-, Tévé-, Turkáló-, Zenebanda-, Technika-, Öltözködés-, Márka- és Stílusfüggők. Ott vannak az Emósok, Melegek, Transzvesztiták, Feministák, Hipszterek, Fültágítósok, Punk-utódok, Új-Rockerek és így tovább. Ütik, verik őket a rendőrök, folyik a vér. Bekapcsolódnak Füvezők, Táltosok, Farmeresek,  Internacionálé-dalolók, Drága Magyarország őrző-védők, Egyháziak, Szabadkőművesek, Csonka Magyarország nem ország éneklői, Kurucok, Bennfentes közreműködők, meg Amikor a stílus testet ölt tagjai, Csodaszarvas-hívők, Kossuth-jelmezesek, Miseruhások és Darócköpenyesek meg Díszmagyarba meg Bocskaiba öltözöttek, és létezett szocialista hívők és Nyilas barátok.

Mindez így csapódott le bennem, így, de nem tehetek róla, az a kavargás hívta elő belőlem az iménti leírást akarva-akaratlanul, az a hihetetlen, páratlan kavargás a Kiskörúton.

És egyszer csak megindul egy tank a Deák tér felől, egy T-34-es, orosz gyártmány, az 56-os forradalmárok elleni egyik fegyver. A tank az Erzsébet téren, a forradalomra emlékeztető, kiállítási darab. A férfi, egy műszerész, aki majd megindítja, azt látja, hogy többen már felmásztak rá, ő is így tesz, és kíváncsiságból meg nosztalgiából, a katonaságnál harckocsit vezetett, a vezetőülésre ül, benne találja az indítókulcsot, és csak úgy megpróbálja, mint később nyilatkozta, beindítani, és hát, meglepetésére, hogy van benne üzemanyag is, elindul. Ez a műszerész, aki a falujából jön fel egy barátjával a Vér és Becsület gyűlésére, fekete nadrágot visel, zöldesszürke pulóvert, sötétkék dzsekit, fekete bocskai-sapkát, minden egyes darab igen kiszolgált már. Elindul a rendőrsorfal felé a tankkal, még a lövegtornyot is bekapcsolja, amely forogni kezd. A rendőrök azt hiszik, mindjárt lőni is fog, kiborulnak, rettegnek. A tömeg üdvrivalgással fogadja, még többen másznak fel rá, és kitűznek a tetejére egy árpádsávos zászlót. A rendőrök rémülten igyekeznek megállítani, vízágyúval lövik. De a műszerész önként leáll. A rendőrök felmásznak a tankra, kirángatják, ütik-verik, leteperik, a földön rugdossák, a tömeg felháborodott fújolása közepette. Tíz perc alatt játszódik le az egész.

Nekem ez a tíz perc megrendezett filmjelenetre emlékeztetett, egy ötletes és tehetséges filmjelenetre, sokáig nem is hittem, hogy nem filmet forgattak éppen.

Az Erzsébet híd mindkét hídfőjén barikádot emelnek a legelszántabb ellenállók, amelyet benzinnel öntenek le, hogy majd felgyújtják. A rendőrök hóekével felszerelt KrAZ teherautóval törik át.

Most már igen keményen közbeavatkoznak, de szakszerűtlenül. És úgy tűnik, bosszút akarnak állni, hogy megalázták őket a tévészékház ostromakor, felgyújtásakor, és válogatás nélkül ütnek-vernek. Hiába ordítják a randalírozók, a békések persze szótlanok, hogy: Magyar rendőr velünk van. Könnygázt és gumilövedéket vet be a rendőrség, tömeget oszlat keményen, géppuskából vaktöltényt lő, sörétes puskákból riasztólövéseket ad le, még lovasrohamra és kardlapozásra is vetemedik.

A jogvédő szervezetek, mint a liberális Társaság a Szabadságjogokért, meg a Helsinki Bizottság, és mint az antiliberális Nemzeti Jogvédő Alapítvány meg a Civil Jogász Fórum egyaránt, bosszúhadjáratról, embervadászatról, rendőrterrorról, szemkilövetőkről, véreskezű rendőrségről beszél. 

Szerintem okkal is beszéltek, meg oktalanul is, mert volt rá okuk, elsősorban az antiliberálisoknak volt, a liberálisoknak ugyan sokkal kevésbé volt, hiszen az antiliberálisok akarták megpuccsolni éppen a liberális demokráciát, amely pedig védekezésre kényszerült, és úgy látszik, hogy ezt, a puccsszándékot a liberálisok észre sem vették, és ezen röhögnöm kellett.

Mindenki tudja, csak a liberálisok nem, annyira elfogultan ostobák, hogy az ellenzék vezére, Orbán Viktor a főszereplő, hiába húzódik a háttérbe. Propagandistáinak, akik drága sötét öltönyt viselnek,  kijelenti, regényírói fantáziám szerint, hogy: Csak annyit bocsátok előre, figyeljenek jól, hogy régi és jelen dicsőségünk, vagyis nagyszabású történelmi múltunk és nem kevésbé nagyszabású történelmi jelenünk legszebb, legmegkapóbb pillanatai kell hogy felelevenedjenek az ötvenhatos forradalomra visszaemlékezve. A hetekben lezajlott utcai megmozdulásokról azt kell sulykolni, a törekvésem és a pártom törekvése szerint, hogy az semmi más, mint ötvenhat megismétlődése, egyúttal, bármily meglepő, sulykolni kell, hogy az utca most kifejezi a magyar állameszme rendíthetetlenségét, nagyszabású múltját, jelenét, sőt jövőjét. Régi és jelen dicsőségünk, vagyis nagyszabású történelmi múltunk és nem kevésbé nagyszabású történelmi jelenünk legszebb, legmegkapóbb pillanataihoz kell hasonlítanunk ezeket a mostani megmozdulásokat. Éljen! Ezt sűrűn hangoztatni. Isten óvja ezerszáz éves hazánkat! Ezt is sűrűn hangoztatni. Éljen és virágozzék az ezerszáz éves nemzet! Milyen fontos ez, nagyon is lényeges. Megvallom, de maradjon köztünk, hogy szeretném, ha annyifelé vágnánk, ahány felől mifelénk vágnak, bár nem akarok ellenséges indulatot kelteni senki iránt, hanem akarom, hogy rokonszenvezőink  erőt, de egyúttal békét is kifejezzenek, és amennyiben ez nem sikerül, akkor azt kell mondani, hogy az ellenfeleinknek, ellenségeinknek köszönhetjük az utcai háborús helyzetet, természetesen nekik.

 Rengeteg a drukker, akik nem jelennek meg a színen. Házibulikon nézik a televízió és a rádió közvetítéseit, és izgatottan tárgyalják az eseményeket, ők butik-eleganciájukban.

Van buli, ahol a divat a  Max Mara, illetve Todd Snyder ruha, Tiffany & Co. fülbevalók, Adam Levine cipők.

Van buli, ahol  különböző színű Vic Matié bársony forrónadrágban kell megjelenni, Dream Aut Loud aranyozottan csillogó vállpántos topban, piros-fehér csíkos óriástalpú Vagabond csizmában.

Van buli, ahol Rick Owens farmert, LNA polót, Edelstein bakancsot viselnek.

Egy klubban, amely a Bennfentes közreműködők nevet viseli, Stella  McCartney zakóban és Rodarte nadrágban ülnek, persze feltűnik  Louis Verdad öltöny és Elie Saab meg Jenny Kayne öltöny is, meg Gucci selyemruha, Oscar de la Renta csipkeruha, Ralph Lauren, Jenny Packham és Maechesa szerelés.

Egy másik klubot, amelynek nincs neve, pontosabban titkos, hatalmas párnákkal és színes takarókkal terítenek be, azokon heverésznek, a férfiak APC X világoskék, kopott farmert, aránylag olcsó fehér Springfield pólót vagy fekete nyitott Zara inget viselnek,  viszont drága Thomas Sabo nyaklánccal, Rolex órával.

Egy zártkörű rendezvényt tartó étteremben kaviárgombóc meg tatárbifsztekes szendvics jár körbe, nem is beszélve homárról és langusztáról, no meg legalább háromféle márkájú bourbon whiskyről és francia borokról, itt mindenki szmokingban jelenik meg.

Egy nevezetes összejövetelen jelmezeket öltenek, utánozva Julia Roberts, Sandra Bullock, Laura Leighton, Halle Berry, Dalton James, Elle Macpherson, Robert Downie, Scott Wolf kinézetét. 

Az Ott vagyunk a csúcson nevezetű klubban, amelynek elnevezése nem publikus, ahová csak férfiak járnak, politikusok, vállalkozók, színészek, producerek, rendezők, jószolgálati nagykövetek, sőt különböző világmárkák nagykövetei is, Burbery öltöny a divat.

De van, ahová csak nők járnak, öltözéküket versenyeztetve egymással, Gucci fekete selyemszövet kosztümkabátot viselve, fehér kihajtóval, kapcsokkal és láncokkal, The Row díszes fehér selyemfelsővel, Miu Miu csipke bézs miniszoknyával, és magas sarkú szintén bézs Christian Louboutin borjúbőr cipővel; és a szót viszi  egy vakítóan szőke hölgy, aki Mendel kabátruhában díszeleg, Louis Vuitton pulóverben, Cavallini szoknyában, fülbevalója Harry Winston, gyűrűje a jobb kezén Bulgari, és Tiffany&Co. a bal kezén.

Egy klubba csak úgy lehet belépni, ha Berschka farmert visel az illető, Porfois nadrágszíjjal,  Tom Ford mellénnyel, azon merész optikai alakzatokkal, csak úgy, ha ingük, Surface to Air, robbanócsillag-mintás, hosszú, fekete szürke csíkos frakk-kabáttal, esetleg hasított bőr, világos barna Gas dzsekivel, hollófekete Marc Cain bakanccsal, nyakukban vastag, Vargadesign aranylánc, csuklójukon szintén, ujjaikon Stock.let gyűrű, és Partagas Perfecto szivart szívnak, meg fekete Six napszemüveget viselnek, aktatáskájuk Michael Cors, órájuk Ice-watch.  

Hát így, hölgyeim és uraim, mondogattam magamban, amikor utánanéztem, mi is a módi manapság a háttérben, a kulisszák mögött, és hogyan van, hát így van, vagyis úgy, ahogy u-chroniában.

Orbán Viktor  azt nyilatkozza, hogy megkísérti, miszerint ha ők győznek a következő  választáson, ha a Fidesz győz, akkor az a győzelem megalapozhatja az ország felívelő korszakát. Kivárja, amíg meghallja Isten lépésének hangját az események forgatagában, akkor viszont megkísérti, hogy oda kell ugrania és el kell kapnia az isteni köpeny szegélyét. És akkor majd felépülhet, ez is megkísérti, a polgári Magyarország, a nemzeti-keresztény korszak.

Főtanácsadója, az elmaradhatatlan Pierre Cardin öltönyében, Louis Vuiton aktatáskájával, egy közönséges Fickó, bizony nagybetűvel, és csak közönségesnek  nevezhetem, szóval a Fickó azt tanácsolja, hogy egy gyűlésen mondja el a vezér a következőket, és átnyújt egy komputeren előállított szöveget. Orbán átfutja, elmosolyodik, megveregeti a főtanácsadó Fickó vállát, és megjegyzi, ügyes fickó vagy, sőt nagybetűvel, Fickó, ezért neked legalább egy Porsche 918 Spyder jár.

És elismerően olvassa Orbán a Fickó szövegét: Uraim! Hölgyeim! Az első dolog, amit tennünk kell, hogy eresszük le a vállunkat, mint egy testnevelési-órán, és fújjuk ki az elhasznált levegőt. Ez a legfontosabb. Utána vegyünk egy friss és mély lélegzetet. Erősítsük meg lelkünket, és küzdjünk. És az a látomásom, hogy régen nincsen szó már politikáról, hanem a legmélyebb emberi dolgokról van szó, ami mélyen a szívünkben lakik, szeretetről, összetartozásról, reményről, méltóságról, szabadságról, hitről. Ritkák az ilyen pillanatok egy nemzet életében. Az a látomásom, hogy szervezkedni és készülődni kell a polgári-nemzeti és a keresztény értékrend érvényesüléséért. Azt hittük, miszerint a rendszerváltozás önmagában gyógyír lesz a bajainkra, de nem így lett. Az a látomásom, utólag visszatekintve, mintha azt képzeltük volna, hogy a változás olyasmi lehet, mint egy nyugati Coca-Cola-automata, felül bedobjuk a szabadságzsetont, alul meg kijön a dobozolt jólét. Az a látomásom, hogy a nép lelkét csak akkor sikerül megnyernünk, ha a saját célunkért folyó pozitív küzdelmünkön kívül egyúttal tönkretesszük a céljaink ellen fellépőket, vagyis az ellenségeinket. És hadd mondjam el azt is, hogy a mi magyar államiságunknak létezik egy olyan háttere, amely egyetlen európai nemzetnél sincs, mert a mi honunk nemcsak egyszerűen ezerszáz éves, hanem már alapítása idején alkotmányos államszervezettel büszkélkedett, aki nem hiszi, nézzen utána, illetve felesleges, elég, ha én mondom. Szóval ez a látomásom, vagyis az, miszerint az alkotmányosságban, ha ez sajátos, sőt, igen sajátos alkotmányosság is, lehet, hogy nem is lehetne annak nevezni, megelőzzük az összes, fejlett nyugati-európai államot, ezt tudomásukra is kell hoznunk, és megelőzzük abban is őket, hogy nekünk ilyen látomásunk van, és a látomás több mint tény, a látomás magasabb rendű. Kiváltságos nép vagyunk! Mert csak kiváltságos nép vezetőjének lehet ilyen látomása! És az is a látomásom, hogy a mi mozgalmunk a vezér feltétlen tekintélyének elvét követi. Hajrá Magyarország! Hajrá magyarok!

Orbán Viktor állítólag már igen korán, a demokrácia hajnalán kijelenti egy társaságban, hogy semmi másra, csak arra törekszik, miszerint a gyerekei milliárdosok legyenek. Éppen akkoriban, már a kezdetek kezdetén, a párt bankszámlájáról komoly pénzfelvételek történnek, amelyeknek nincs semmi nyoma. És ez azóta is így megy, csak sokkal nagyobb méretekben, sokkal nagyobb összegekben, mióta újból választást nyert, és most már nemcsak pártszámláról, hisz ott kicsi összegek vannak, legalábbis Orbán számára az egyszerűen bagatell, hanem az ország számláiról meg Orbán üzleteinek, illetve strómanjai üzleteinek bankszámláiról, hisz a vezérré lett Orbán nagy üzletember, strómanjai képében, ami köztudott, de hívei elnézik neki, hogy, csalárd módon, óriási összegek felett rendelkezik, ami egyáltalán nem illetné meg, de hát egy diktátor egyáltalán nem szerény, semmiben sem szerény, de főleg nem, ha a vagyonosodásáról van szó. Elmondható, hogy nemcsak ő maga, hanem családja minden tagja, apja, felesége, utódai milliárdosok. Orbán jó úton halad afelé, hogy az ország leggazdagabb embere legyen. Hobbija a foci.     

 

                                                           xxxx

 

Némileg ismétlésként és összefoglalásként hadd jegyezzem meg: Ferenc József háborús vereséget szenvedett, elaggott és szétesett birodalmat hagyott hátra. Kun Bélának el kellett menekülnie, hogy aztán emigrációjában kivégezzék. Horthy Miklós fogságba került, aztán neki sem volt más választása, mint ugyancsak a menekülés, távol a hazájától adta ki a lelkét. Rákosi Mátyásnak szintén menekülnie volt szükséges, elfeledve, magányosan halt meg, szintén messze a hazájától. Nagy Imrét kivégezték. Kádár János megbolondult. Mi lesz az ebben a sorban következő Orbán Viktor sorsa?

                                                           

    

 

 

 

 

 

 

 

 

A Horthy-féle Nemzeti Emlékkő felavatása - Divatbemutató

A MAGYAR LÁTVÁNY folytatása:

III

A kicsivé lett ország divatja a nagyság visszaszerzésének ábrándjában.

A Nemzeti Hősök Országos Emlékkövének avatása

1929. május 26.

 

 

 Huszárzenekar, élénkpiros huszáregyenruhában, kesergőket játszik, például Csíkországi fenyvesekbent, az ünneplő tömegtől lassan benépesedő, a nyáriasan sütő, május végi napfénnyel teli Millenniumi Emlékmű előtti téren.

Az Emlékműre már visszaállították Ferenc József szobrát.

Megjelennek hírnökök, pontosan tizenkettő, sárga kacagányban, vagyis bal vállukra vetett farkasbőr bundában, a tavasz végi hőség ellenére is így, izzadnak, miközben megfújják harsonáikat, amelyek, hangsúlyozandó, ezüstből vannak, csillog rajtuk a napfény, erős, harsogó hangjuktól zeng a tér.

A már teljesen elkészült Emlékmű előtt egy fehér vászonnal beburkolt építmény emelkedik, elég hosszan, nem túl szélesen és feltűnően alacsonyan, Árpád lovas szobrának lábánál.  Előtte szószéket építenek fel.

Hangszóróból: Énekeljük együtt kesergőink dallamait, szövegeit az országunktól, nemzetünktől elrabolt területek visszacsatolásáért.

Tömeg: Édes Erdély, itt vagyunk, érted élünk és halunk.

Feltűnnek gyöngyösbokréta-táncegyüttesek, táncolva közelítik meg a tér közepét, élükön lépdelve a Bokréta Szövetség vezetői fekete kismagyarban, más néven bocskaiban. A legegyszerűbb változatát viselik eme ruházatnak, tulajdonképpen az alapszabásút, amelynek zakója fekete szövetből készült, magasan gombolódva, erősen karcsúsítottan, tehát derékba szabottan, feszesen testhez simulva, combközépig érve, állógallérosan és dupla ujjasan a válltól a könyökig, ferdén bevágott zsebbel, fekete zsinórozással, vagyis zsinóros gombolással, a galléron zsinórszegéllyel, a kézelőn és a dupla ujjon zsinórsujtással;  nadrágja egyszerű  szövetpantalló.

A gyöngyös bokrétások szaporán ropják a pernyei seprűtáncot, a szanyi verbunkost, a tordai farsangköszöntőt, a karádi rezgőst, a csurgónagymartoni lakodalmi csárdást, saját zenekaraik kísérik őket.

A néptáncot jól ismertem, anyámnak mint tánctanárnak kötelezően néptánccsoportokat kellett szervezni Rákosi korszakában is.

Hangszóróból: Íme az ország bokrétája, ami kihajtott a Trianon utáni szomorú magyar avarról, és amely bizonyítja a világ előtt, hogy a fehér fajok milyen tehetséges, szép, büszke, ősi és nép-nemzeti része a kis magyar nemzet, ugyanakkor eme bokréta keleti származásunkról is  bizonyságot tesz, ámde mondhatjuk, hogy ezen a keleten tündöklik a nyugat tisztasága.  

A különböző gyöngyösbokréta-táncosok öltözéke hasonló, bár némileg tükrözi a vidéket, a tájat, ahonnan érkeznek. A nők lábszárközépig érő, többszínű háziszőttes vagy kékfestő vagy bársony- illetve selyem szoknyát viselnek; alóla kilátszik öt-hat-tíz, mikor mennyi, kikeményített fehér vászon alsószoknya. A férfiak nadrágja fekete, kék, fehér vagy szürke posztóból készült, paszományokkal ellátva a combon; ingük fehér vászon, hímzett állógallérral, lobogós ujjal; rajta mellény, fekete vagy sötétkék posztóból, illetve selyemből, díszes gombokkal és paszományokkal cifrázottan.

Néhányszor kísértem hegedűvel, gyerekkoromban, vagy húsz évvel később, hasonló néptánccsoportokat, egy egészen más rendszerben.

Lovascsapat érkezik, az úgymond Nemzeti hadsereg, másképp nevezve a fehér különítményesek maradványa, vágtában, a térre érve lassítva, ügetésre váltva. Ruházatuk a huszárruha, a díszmagyar és a bocskai viselet keveréke, piros és fekete színekben; feltűnő rajtuk a fekete föveg fehér darutollal, ez a magyar úri rend hagyományteremtő sapka és kalapdísze; és elmaradhatatlan a sárga zsinórozás és paszomány a zubbonyon; jellegzetes a világosbarna, térdig érő, sarkantyús csizma; és díszes, vastag bőrövükön fityeg a magyar Frommer feltalálta öntöltő pisztoly meg a keleties, ferde szablya piros-fehér-zöld  kardbojttal. Megállva a tér közepén szavalni kezdenek: Nem kell nekünk bolseviki, azt üzeni Horthy Miki, magyar az ő katonája, darutollas a sapkája.

Ezek a különítményesek akasztanak, lelőnek, megcsonkítanak, ahol megjelentek, évekkel ezelőtt, ott folyik a főleg kommunisták és zsidók vére. Később aztán, évek múlva segítenek a kardlapozó lovas rendőröknek feloszlatni tüntetőket, kik munkát, kenyeret követelnek, és segítenek a csendőröknek kordában tartani mindenféle zendülőt.     

Tömeg: Éljen a Nemzeti Hadsereg! Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország!

Hintók közelednek, bennük a kormány tagjai. Az első hintót öt pej ló húzza, benne a miniszterelnök fehér díszmagyarban, még mindig divat a díszmagyar, mintha a múlt században élnénk. A miniszterek különböző színű díszmagyarokban pompáznak. A tér közepén a hintók megállnak, a miniszterelnök és a kormány tagjai kiszállnak, feltartott kézzel üdvözlik a közönséget, majd mintegy díszőrséget állnak a fehér lepellel letakart építmény előtt, és fogadják  a felvonulókat.

Felhangzik a Szent István litánia zenéje és szövege: Uram, irgalmazz nekünk! Krisztus, kegyelmezz nekünk! Szűz Mária, Istennek szent anyja, könyörögj érettünk!

A Magyar Revíziós Liga tagjai következnek, árpádsávos zászlókkal, egy kitüntetésekkel elhalmozott író vezetésével, a Székely himnuszt énekelve: Ki tudja, merre, merre visz a végzet, göröngyös úton, sötét éjjelen, vezesd még egyszer győzelemre néped. És kiáltozzák: Lesz, lesz, lesz, csak azért is lesz, miénk lesz még Kassa, Pozsony, Eperjes! A bocskait Álmoska-szabásban viselik, vagyis a zakót aranysujtásos díszes zubbonyként, és mivel combközépig ér, felsőkabát benyomását kelti, hozzá fehér tollbokrétás fekete kalap a fejükön.

Majd a Turul Szövetség küldöttsége jelenik meg, ismert nevek vezetésével. Szavalják: Magyarország nagy lesz vagy nem lesz! És harsogják: Ki a galiciánerekkel! Tábláikon, turulmadár társaságában, hirdetik: Nemzeti újjászületést! A bocskai Árpádka nevezetű viseletében díszelegnek, amely rövid dolmány, prémmel szegélyezve és panyókára vetve; fekete ellenzős sapkájukon visszaköszön a fehér darutoll.

 Követi őket az Ébredő Magyarok Egyesülete, közszereplésnek örvendő katonatisztekkel az élükön. Nemzetiszínű szalagokkal és a szent koronával feldíszített tábláikon a felirat: A keresztény-nemzeti társadalom szerves fejlődéséért! Majd rátérnek kedvenc dalukra: Erger-berger Sósberger, minden zsidó gazember. Fekete, bokáig érő, kétsoros, hatgombos, nyakig záródó, katonás kabátot hordanak, erre kihajtják fehér, nagygalléros ingüket, fövegük feltűnő sárga zsinórzattal díszített, tollas fekete forgóval van ellátva; fegyverük keleties formájú szablya.

Tömeg tapsol és ordít: Minden zsidó gazember!

És a szüleim, szegények, mégis azt ismételgették, lehetett azért akkor élni, lehetett, lehetett, azért lehetett, szóval lehetett ebben az országban élni nekik, zsidóknak.

Következnek a cserkészek népes csapatban, farkaskölykökkel, és ritmizálják: Ha hazaszeretet él szívünkben, élni fog a hon! Rajta, ifjú nemzedék, itt az alkalom! Egyenruhájuk zöldesbarna színű a kalaptól a zokniig, kivéve nyakkendőjüket, amely fűzöld; vászoningük szabályos ing; szövetnadrágjuk térdig ér; kalapjuk igen feltűnően széles karimájú, jól felmagasodó filc, jellegzetes, fehér árvalányhajjal,  a természet szeretetét jelezve; mellé fel van tűzve a jelképük, mint ahogy a széles bőrövüket összekapcsoló fémzáron is meg az inggombokon is: háromágú liliom, a tisztaság szimbólumaként. Tisztelgésre emelik jobb kezük három ujját, amely három erényre figyelmeztet, a kötelességre, a segítőkészségre, a törvénytartásra. Tábláikon: Légy résen!  Hűek vagyunk Istenhez, hazához, embertársainkhoz.

Jól tudom mindezt, voltam cserkész, ha csak farkaskölyök is, ilyen egyenruhában  szerettem számháborúzni.

Mögöttük halad a Nemzeti Munkaközpont küldöttsége, amely jelzi tábláin: Kétkezi munkával Nagy-Magyarországért! Bocskai-viseletük sárga sujtásos, fekete, kurta dolmányszerű zakó, szarufás zsinórzattal; vagy bő szabású, mentét utánzó zakó; panyókára vetett, malaclopószerű, fekete köpönyeg; sokan fekete-fehér hímzett sárközi nyakkendőt hordanak.

Újabb kesergőket játszik a huszárzenekar, mint például Kassa felett.

És érkeznek a vitézek, a Vitézi Rend képviselői, zöld bocskai-öltönyük zakója a mente szabásához van igazítva, és ellátva gazdag sujtásokkal meg egy második ujjal a felkartól a könyökig. Az élükön haladók neve közszájon forog. Az Erdély-indulót éneklik: Édes Erdély, itt vagyunk, érted élünk és halunk, győz a szittya fergeteg, a rohanó sereg. Tábláikon: Külön magyar utat! Zászlójuk nagy fehér mező, melynek szélein kis zöld és piros háromszögek sorakoznak egymás mellett, így lesz nemzetiszínű. Mellükön a jelvényük: kék mezőben koronás címer, arany sugarakkal, ezüstözött kard, zöld tölgyfaág, az életfa jegyében, piros makkokkal, arany kalászokkal, az újjászületés jeleként.

Majd jönnek a Történelmi Lovastúra Egyesület tagjai természetesen lovon, dolmányszerű, hosszabb szabású bocskaiban, vagyis annak Rákóczi-változatában.

És feltűnnek a Turáni Vadászok a bocskai Vajk néven emlegetett zakójában, amely a tunikát utánozná kissé és részben, a csodaszarvas ábrázolataival, táltosjelvényekkel.

És érkezik a Frontharcosok Szövetsége a bocskai Zrínyi-változatát felöltve, vagyis súlyos prémszegélyekkel.

És következik a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége bocskai-kosztümben, amely koromfekete, bő és ódivatú, citromsárga zsinórozással és szegélyekkel, fekete pamutharisnyásan, fekete főkötőben, amelyből kilátszik a nemzetiszínű szalaggal átkötött hajfonatuk.

És megjelennek a Fővárosi Alkalmazottak Nemzeti Szövetsége tagjai, közülük egyesek dohányleveles formával díszített gomblyukas bocskaiban, amelyet majd Imrédynek fognak később nevezni, mások Deák-köpönyegben, amely zsákszabású, bő ujjú felöltő.

Mögöttük lovas csendőrszakasz fickándozik tarka paripákon, lobog fekete, keskeny karimás, szíjjal állhoz rögzített, ellipszis alakú kalapjukon az ugyancsak fekete, dús kakastoll, az éberség jeleként, hisz a kakas a felkelő nappal, igen korán felébredve kukorékol; zubbonyuk khakiszínű, kétsoros katonai uniformis, ezüstözött gombokkal, piros váll- és gallérlapokkal, barna szíjakkal; szuronyos puskájuk a vállukon átvetve; tele szájjal mosolyognak.

Majd kissé lemaradva következik a Gyáriparosok Országos Szövetségének  menete gyalogosan, igazán jól ismert iparmágnásokkal és bankárokkal a soraikban, táblákon viszik a feliratot: Demokráciát, de nem a nyers tömegek uralmát! Ruházatuk úgy fest, mint bármelyik európai országban, finom, drága flanelszövetből készült öltöny, az éppen uralkodó módi szerint. Soraikban, a többi csoporttól eltérően, ha az nem kimondottan női csoport, nők is vannak, ugyancsak gyalog, akik különböző színű kosztümöt hordanak, könnyű, vékony szövetből, az éppen divatba jövő, karcsú és lányos Chanel-kosztümöt, világosszürkében, sötétkékben, méregzöldben, melynek kabátkája mélyre van szabva, csípőig ér, követve a test vonalát, mint Marlene Dietrichnél; vagy a legújabb párizsi divat szerint; arcuk lárvaszerűen fehérre van porozva, ajkuk keményre rajzolt, vörös, vastag vonal, szempilláik fekete kormosak, kiszedett szemöldökük helyén fekete sáv, hajuk különböző színűre festett, bőrük napbarnított. Ez a csoport jelvényeket nem hord, zászlót  nem visz, és igen kevesen viselnek kitüntetést.

Anyámnak is volt Chanel-kosztümje, nem is egy, emlékszem egy feketére, ami nekem roppant tetszett, anyám abban igen karcsú volt.

Tömeg kiabál: Le a zsidó destrukcióval!

Feltűnik fekete lovon Habsburg József főherceg, a magyar Habsburg, az Akadémia elnöke, aki olyan piros díszmagyarban pompázik, amely ugyanakkor hasonló Ferenc József egykori tábornoki egyenruhájához is, ahhoz, amelyben királlyá koronáztatta magát. 

A huszárzenekar áttér indulókra, katonadalokra, mint például: Hideg szél fúj, édesanyám.

 És aztán jönnek kényes lovakon az arisztokrácia küldöttei káprázatos díszmagyarokban. Virítanak égszínkék selyem- meg sötétvörös menték; piros prémes és fehéren csillogó  atillák; fűzöld posztódolmányok ezüstgombokkal; sötétkék brokátnadrágok aranyozottan;  kócsagtollas sipkák; platinasujtások és -paszományok; virágmintás zsinórzatok; barna prémek; nyusztprémes csákók;  hajtókákon vörös, rózsaszín, szürke és zöld szalagok; és csillognak a kardhüvelyek, villognak a lószerszámok. És jönnek az arisztokrata feleségek hintókban; kápráztatnak a fekete selyem, az orgonavirág színű, rózsaszín csíkos, galambszürke, krémszínű, fehér betétes, földig érő szoknyák; mindenféle színű  bársony, testhez álló, dudoros ujjú ruhák; fehér-kék mintás kabátkák; téglapiros, ezüstözött csipkeövek; aranyfényű kosztümök halványkék virágmintákkal; fehér brokátöltözékek, aranycsatos övekkel; gyöngyházszínű mellények, hullámszerű mintázattal; igazgyöngyökkel díszített lila bársonyok, perzsaláb prémek, briliánsozott csipkék; és kalapok, a legkülönbözőbb színűek  selyemből, bársonyból, hermelincsokrokkal vagy fekete tollakkal, sokfajta virággal; és feltűnnek földig érő sálköltemények aranyozott velencei csipkéből, citromsárga gézből. Legyezőkkel hűsítik magukat, miközben öltöztetőnőik rózsaszín, sárga, lila napernyőt tartanak föléjük. Arcuk, hasonlóan a gyáriparos küldöttség nőtagjaihoz, lárvaszerűen fehérre van porozva, ajkuk keményre rajzoltan és vörösen villog, szempilláik fekete kormosak, kiszedett szemöldökük helyén fekete vonal, frizurájuk a legkülönbözőbb színű, viszont bőrük nem napbarnított, hanem hófehér. Ők sem hoznak zászlókat és táblákat, viszont bőven el vannak látva kitüntetéssel.

Tömeg: Kápráztató! Nagyszerű! Ez igen!

Felcsendülnek egyházi dallamok: Uram, irgalmazz nekünk! Krisztus, kegyelmezz nekünk!

És megjelenik egy hintó, hat pej ló húzza, benne, díszes baldachin alatt a hercegprímás bíboros, vállára vetett meggyszín bársonyköpenyben; égszínkék, arannyal áttört brokátmentében; bordó selyemdolmányban; bíborszínű föveggel; a nyakában vastag aranyláncon lógó hatalmas aranykereszt, amely rubinttal meg smaragddal kirakott láncon függ, rajta felirat: Isten és Haza. Kanonok ül mögötte, aki egyszerű, fekete reverendát visel. Egy másik díszhintó, amelyet négy pej ló húz, a prímás papi kíséretét hozza, püspököket, kik világossárga, aranyozott, sárga-piros csíkos miseruhában és fehér fövegben pompáznak. Őket a prímási udvar apródjai követik lovon, kiknek ruházata a kanonokéval rokon, csak sötétszürkében, viszont szőke és vörös parókát és meggyszín föveget hordanak.

Tömeg: Éljen a hercegprímás!

És jönnek az egyház további képviselői, szerzetesrendek, apácarendek, élükön az Apostoli élet társaságával; érkezik a papság serege, narancssárga, piros csíkozású reverendában, lila sapkában; plébániák zarándokcsoportja tűnik fel, tábori papokkal. Mormolják: Uram, irgalmazz nekünk! Krisztus, kegyelmezz nekünk! Szűz Mária, Istennek szent anyja, könyörögj érettünk!

És megjelenik egy fehér aranyozott hintó, öt fehér lóval, benne a kormányzó felesége két barátnőjével.

Hangszóróból: Éljen a nagyméltóságú kormányzó úr felesége, jószáshelyi Purgly Magdolna főméltóságú  asszony!

A kormányzóné feláll hintójában és integet, jól látszik, hogy hasonló ruhát visel, mint Erzsébet királynő a koronázásakor, vagyis fehér atlaszselyemből varrottat, amelynek minden egyes része színarany sűrű hímzésekkel teli, mintázata növényindákhoz hasonlítható, fehér tafttal bélelt; blúz része követi a mell és a derék vonalát a csípőig, kerek kivágású, de nem túl mélyen, és körmöcbányai aranycsipkével keretezett; ujja bő, könyökig érő; szoknyája fokozatosan szélesedik, és elérve a földet már igen lobogós, és széles aranyozású szegélydíszes uszályban végződik, amely roppant hosszan a földet sepri; nem látszik ki cipője, amely aranyhímzéses atlaszcipő; kezén ugyancsak aranyhímzéses fehér bőrkesztyű; fején aranyozott fehér főkötő; arcát fehér könnyű fátyol takarja.

Iskolás gyerekek sorakoznak fel az Emlékmű előtt letakart építménynél, és szavalnak: Hajnalodik, közeleg a reggel, indul Horthy a magyar sereggel, a zászlója piros-fehér-zöld, a hazája drága magyar föld.

És belovagol a térre fehér lovon egy szálfaegyenes, kitüntetésekkel teli, középkorú úr, érdekes egyenruhában.

Tömeg: Éljen Horthy Miklós! Éljen Magyarország kormányzója! Éljen a legfőbb hadúr!

A huszárzenekar indulót fúj: Horthy Miklós, édesapánk, küldjél a csatába.

A kormányzó, Horthy a megszokott altengernagyi ruháját viseli, melynek zubbonya sötétkék szövet, magasan záródó, és a test vonalát követve csaknem a térdéig ér, két sorban  öt-öt nagy aranygombbal, ujja aranyozott kézelőben végződik, vállán aranyozott vállpánt, hosszan, vastagon és dúsan ellátott aranybojtokkal és a rangjelzéssel; igen széles selyemátvetőt hord, melynek közepe fehéren, két széle piros és zöld sávban ragyog; fehér ingének csak a nyaka látszik, azon sötétkék csokorszerű nyakkendő; és mellét beborítják csaknem teljesen a kitüntetései meg a jelvényei, körülbelül hatvanhat; az ugyancsak sötétkék posztó csizmanadrágjának két oldalán széles aranysujtás húzódik a bokáig; csizmája lakkozottan fekete és ezüstözött sarkantyúval ellátott; vékony kardja fémesen csillogó ezüsttokban log barna bőrövén, nemzetiszínű kardbojtokkal. Fején a kissé ritkás és őszülő haj szabadon lobog, most nem viseli altengernagyi tengerészsapkáját. A fehér, nevezetes lován aranyhímzéses takarók, nyeregkápája gyémántokkal kivert, a díszkantárokat még hadsegéd korában kapta Ferenc Józseftől.

Piros bársonyból készült huszáregyenruhában és fekete lovon poroszkálnak körülötte a testőrei, kék selyemre hímzett zászlókat markolva, a kormányzói címerrel, amely a hagyományos szent koronás címer, kétoldalt fehér ruhás angyalokkal megtámasztva.

Nemrég történt, hogy Horthy Miklós, a Monarchia hadiflottájának utolsó parancsnoka, és a vörös forradalmat leverő Nemzeti Hadsereg fővezére fehér lovon bevonult Budapestre, mögötte a különféle egyenruhákban, de egyként darutollas, fegyveres különítmények tiszti századai lovon, a fehér ellenforradalom erői. A főváros hódoló küldöttsége fogadja őket díszmagyarban, szalonkabátban és cilinderben a Gellért szálló előtt. Horthy határozott, katonás, rövid beszédben kijelenti, tetemre hívom ezt a bűnös várost. Hálaadó istentiszteletek zajlanak, katonai zászlókat szentelnek. A Nemzetgyűlés közfelkiáltással kormányzóvá választja Horthyt az Országházat megszálló, kézigránátokkal is felfegyverzett fehér osztagainak jelenlétében, majd bevonul a királyi palotába, és igyekszik úgy viselkedni, mint Ferenc József császár és király, akinek valaha egyik szárnysegédje volt. És elrendeli a rögtönítélő bíráskodást.

Nagymamám, szegény, bármit is képviselt Horthy, tekintélynek fogadta el, és mint valami mesebeli hősről beszélt nekem róla, mikor kisgyerek voltam.

Horthy odalovagol a fehér lepellel letakart építményhez, leszáll lováról, miközben a leplet lerántják arról munkások, és láthatóvá válik az Emlékkő, amelyre Horthy koszorút helyez.

Felhangzik a Himnusz, a tömeg énekli.

És megindul a koszorúzók serege.     

Hangszóróból: A Nemzeti Hősök Emlékköve hat és fél méter hosszú, három méter széles, egy méter harminc centi magas mészkőtömb, tehát szerény; előlapján a felirat: 1914-1918; hátlapján a szöveg a következő: Az ezeréves határokért; felső lapját egy stilizált kardmarkolatra emlékeztető kereszt díszíti.

Horthy a szószékre siet, beszédet mond: Nem ünnepelni jövünk össze, nincs mit ünnepelni, hisz előttünk sírkő áll, Emlékkő formájában, amely több mint ötszázezer háborúban elesett magyar hős emlékét örökíti meg. És ez az emlék tőlünk, élőktől számon kéri Nagy-Magyarországot, amelyért ők, a hőseink az életüket adták, és ameddig visszaszerzéséről nekik számot adni nem tudunk, addig ünnepséget ülnünk nem lehet. Mi nem tartományokat vesztünk el, bennünket feldarabolnak, de mi a fajunk egyharmadáról örök időkre le nem mondhatunk, ezt igazságnak elfogadni nem tudjuk. Minden lépésemet az elrabolt és jog szerint továbbra is az országhoz tartozó területek visszaszerzése motiválja. Magyar hősök, hozzátok a Kárpátoknak vértől harmatos koszorúja a méltó. Azt kell mondanom, hogy az Emlékkő átrendezi ezt a teret, átrendezi, miközben az Emlékkő felnő a Millenniumi Emlékműhöz, ha nem is nagyságában, gazdagságában és történelmet átfogó mértékében, hanem szimbólumában. Amíg az Emlékműre fel kell nézni, addig az Emlékkő előtt fejet kell hajtani, nemcsak ténylegesen, hanem jelképesen is. Emlékkövünk a főhajtás terévé teszi ezt a teret, és mert a főhajtás hősök előtt szokásos, javaslom is, hogy nevezzük el Hősök terének. És ünnepélyesen ígéretet teszek a nemzet színe előtt, hogy beteljesítjük hőseink üzenetét, nem, nem, soha.

Tömeg: Nem, nem, soha! Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország! Éljen Horthy! Isten hozta! Éljen a Hősök tere!

És felhangzik: Vitéz nagybányai Horthy Miklós katonája vagyok én. 

Tömeg: Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban,  hiszek Magyarország feltámadásában.  Ámen.

Az újságok sűrűn írják, mintegy sulykolva, hogy a magyar nemzet újjászületésének élő jelképe Horthy Miklós, a mondák fehér lován érkező új honfoglaló, aki Árpád, Szent István, Mátyás, Rákóczi és Kossuth után az új atya. Közel áll a nép szívéhez, kemény, izzó lelkű fajmagyar, vitéz, daliás fővezér, rendkívüli ember, jóságos, igaz magyar úr. Becsületben élenjáró, hazugság soha nem hagyja el száját. Fényes diplomáciai és katonai képességekkel, magabízó férfiassággal bír. Derűsen, felszabadultan vezeti hadúrként az országot. Ünnepélyes hála és törhetetlen bizalom árad felé. Meg tudja nyerni más országvezetők rokonszenvét akár egyetlen találkozó során. Kemény munka, nemzeti büszkeség, a család és az egyház iránti elkötelezettség jellemzi. Érdemei elévülhetetlenek, vakon megy utána a nemzet még a halálba is. Terítőkbe hímzik nevét, óvodások rajzolják alakját, iskolások levelet írnak neki, ösztöndíjat, tanulmányi versenyt neveznek el róla, naptárak, albumok vannak képeivel díszítve.

A sok burjánzó  titkos társaság közül, az egyik vezetője, a neve is titkos a közvélemény előtt, odalép a szószékről távozó Horthyhoz, odaléphet, a testőrök jól ismerik, Horthy gyakran találkozik vele, tanácsokat fogad el tőle.

Titkos társaság vezetője: Kormányzó úr! Felvettünk kapcsolatot német fajvédőkkel, és mondhatom, nagy élményben volt részem Münchenben, mikor bemutattak a vezetőjüknek, egy Hitler nevezetű bámulatos embernek. Ez az ember mágikus erővel bír, mondhatom, azzal. És, nagyméltóságú uram, igen tájékozott bennünket illetően is. Dicséri önt, aki Európában először hoz zsidóellenes törvényt. És elmeséli látomásait rólunk, így mondja, látomás, és mondandója igen megörvendeztet engem. Az a látomása Hitler úrnak, hogy helyes úton haladunk, bizony, hiszen fejlett nemzeti öntudattal és nemzeti érzéssel vagyunk felvértezve, és mert a természetes vezető erőink uralkodnak nálunk,  jelen pillanatban, ámde hogy továbbra is uralkodhassanak, el kell érnünk, ez is a látomása, hogy még erősebb magyar irredenta érzésekkel telítődjünk, és ki kell iktatnunk minden maradék zsidó és maradék szabadkőműves tényezőt, sőt sajátságos magyar vallást kell teremtenünk, igen, kormányzó úr, magyar vallást, és szövetséget kell majd kötnünk az ő sajátságos német, illetve germán vallásával, amely persze nem hagyományos vallás, hanem mitológia, szerinte ugyanis a jelen mítoszait kell megteremteni, nemzeti mítoszokat, és ezek alapján egymással szövetséget kötni. Mindehhez le kell leplezni a titkos összeesküvéseket országaink ellen, nekünk például azért, hogy helyreállíthassuk Szent István-birodalmunkat. És még az is a látomása Hitlernek, figyeljen jól, kormányzó úr, hogy Európa fejet fog hajtani hamarosan előtte, akkora erővel fog bírni, miután hatalomra jut, és mivel a mi magyar vezető rétegünk és tömegeink szerinte hozzá hasonlóan gondolkoznak, szövetséget szándékozik kötni velünk, együtt harcolunk majd, ismét nagyok leszünk, ők is meg mi is, kormányzó úr.

Horthy: Nagyszerű. Ön mindig és már számtalanszor érdekes információkkal lát el. Ámde hadd mondjam el önnek, hogy én nem ismerem ezt a Hitlert, és csak olyanokkal tudok szövetséget kötni, akik szemében a magyar különleges nemzet. Mert engem megkísért, hogy mi, magyarok természetes nemességgel bírunk, egy magyar más, mint a körülöttünk élő népek, főleg a szomszédaink, mert egy magyar nem tud viselkedni tisztességtelenül, és megkísért, hogy az embertelenség idegen a magyar alkattól. És egy ilyen nemzet, mint a mienk, amelynek gondolkodásmódja emelkedett színvonalú, sajnos egy barbárságtól körülvett szigeten kénytelen élni. A mi fajtánk életforrása a századokon át táplált Istenbe vetett hit, tiszta erkölcs, katonai vitézség, szorgos munkakedv. Hát igen, ez kísért meg, és ez nemcsak megkísértés, hanem ez a valóság is. Ha megkísértéseimet a maga Hitlere elfogadja, akkor talán még tárgyalhatunk is egyszer, ha ez a Hitler olyan pozícióban lesz.

Titkos társaság vezetője: Szép megkísértések ezek, az öné, bizony mondom, kormányzó úr, főméltóságú uram, és, titkos forrásaim szerint, eljön az idő, mikor mindenki el fogja ismerni a kormányzó úr által felsorolt jellegzetességeinket, nagyra fogja becsülni nemzetünket. Így tesz majd Hitler is, ebben biztos vagyok. És meg vagyok arról is győződve, hogy Európa, sőt a világ egyik vezető hatalma leszünk, együtt a Hitler vezette Németországgal.

Horthy: Úgy legyen.

És úgy lett, kivéreztetett a magyar nemzet és országa; mindig is csodálkoztam az akkori vezető réteg ostobaságán és tehetségtelenségén.

A templomok harangjai megszólalnak. Hatalmas kivilágított kereszt érkezik, fehér miseruhás egyházi emberek kezében, égő fáklyát tartó cserkészek sorfala között haladva. És tűzijáték fényei villannak fel, köztük egy hatalmas Nagy-Magyarország-térkép bengáli tűzből, amely egy nemrég feltalált vegyszerből származott, és pirosra festi a főváros egét.

A huszárzenekar magyar nótákat játszik: Már minálunk, babám.

Horthy bensőségesen mosolyog Mussolinire, miközben feketeinges, fasiszta csoportokat üdvözölnek mindketten, cifra, különleges, rájuk szabottan egyéni egyenruhát viselve. Ugyanebben az egyenruhában parolázik Horthy, évek múlva, egy másik különleges egyenruhással, Hitlerrel, náci, barnainges tömeggyűlés élén, majd felesége, Magdolna asszony felavat egy német páncélos hajót. Horthy aláírja háborús szövetségét a nácikkal és a fasisztákkal, miután bevonulhat elmaradhatatlan fehér lován a jutalmul visszacsatolt Észak-Erdélybe csapatai élén; az országától elszakadt magyarság tömege kitörő lelkesedéssel fogadja. Kényszerül hadat üzenni, szövetségesei nyomására Nagy-Britanniának, az Egyesült Államoknak, a Szovjetuniónak, mosoly nincs az arcán, de határozottságot mutat, azt, hogy kényszer nélkül is megtenné. Orosz hómezőn bekerítve a második magyar hadsereg, reménytelen helyzetben, ám Horthy megtiltja a visszavonulást, a feladást, sőt kitörést, ellentámadást ír elő, és mindenhol magyar katonahullák és sebesültek meg foglyok, több mint százezren. Német csapatok szállják meg az országot, ezek után magyar csendőrök zsidók százezreit terelik gettóba, majd marhavagonokba, haláltáborba küldve őket. Miután Horthy erőtlen szakítási kísérlete, a vereségre ítélt Hitlerrel, kudarcba fullad, mert határozatlan és ügyetlen, sőt a  nácibarát hatalmi tényezők elárulják, és kudarca után nem tesz semmit az ország függetlensége megőrzéséért. Majd elfogják a két S betűsök, kényszerítik, adja át a hatalmat a zöldinges nyilasoknak, és átadja, törvényesítve így egy emberirtó politikai alvilágot, miközben ama zöldingesek és nácik számukra politikailag gyanús egyéneket és csoportokat vesznek őrizetbe és végeznek ki, valamint zsidóvérengzéssel töltik az időt.

Azt szoktam mondani, hogy azért  maradtam életben, mert burokban születtem.

Horthynak menekülnie kell, a nácik foglyaként hagyja el az országot, majd amerikai fogságba kerül, és Nürnbergben, a háborús bűnösök perében eljáró törvényszék elé tanúként idézik meg, bár sokak szerint háborús bűnösként kellene; összevissza, ellentmondásokba keveredve, zavarosan tesz vallomást. Számkivetettségben hal meg a portugál Estorilban, halála után csaknem negyven év múlva hozzák haza hamvait, eltemetik egyrészt nagy cécóval, másrészt tiltakozások mellett, régi birtoka földjébe, amely zarándokhelye lesz bizonyos csoportoknak, másoknak meg botrányos  hely.

             

(Folytatása következik)

 

 

A MAGYAR   LÁTVÁNY folytatása

II

 Milyen  divatot diktál egy vörös vezér?

 Forradalmi majális.

  1. május 1.

 

 

Hajnal van, a nap, amely áprilisi napból májusi nappá vált, éppen  felkelőben.

Az Internacionálé hangjai hallatszanak: Fel, fel, ti rabjai a földnek.

Egy munkásegylet zenekara és énekkara vonul be az épülőben lévő Millenniumi Emlékmű elé ragyogóra fényesített, térdig érő, fekete csizmában; szürke, egysoros, négygombos, viseltes, zubbonyszerű öltönyben; fehér inggallérjuk kaucsukból van; fejfedőjük pörgekalpagra emlékeztető fekete keménykalap. Kör alakú, fodros szélű, vörös kokárda a mellükön, nyakkendőjük is vörös, az újjászületés jelképeként.

Megjelennek teherkocsik és daruskocsik, a még nem befejezett Emlékműhöz hajtanak, egészen közel hozzá, munkások ugrálnak le róluk sötétkék kezeslábasban, a legújabb, korszerűnek mondott overallokban, és újnak látszó, igen nagy, sötétszürke, fekete, tekintélyes ellenzővel ellátott tányérsapkában, ez a legfeltűnőbb rajtuk. Gyorsan, gyorsan, gyerünk, gyerünk, kiabál az ugyanígy öltözött munkavezető, telik az idő. Ferenc József szobrához sietnek hatalmas kalapácsokkal, ütéseket zúdítanak rá, ütik és ütik, törik össze, és, miután összetörik, a törmelékeket az egyik teherkocsira rakják. Aztán hozzákezdik bevonni vörös vászon anyaggal az Emlékművet, mintegy eltakarni, pontosabban semmissé tenni, még pontosabban vörös tömeggé változtatni, hamarosan olyan is lesz, mint egy hatalmas vörös fal. Átrendezik így, a magyar királyok, a magyar történelem emlékművét a vér falává. Újabb teherkocsi robog be, rajta két óriási fehér gipsz dombormű, leemelik róla, és felállítják a vörös falra. Kitűnő, kiabálja a munkavezető. Mindannyian megállnak és szemlélik, mosolyognak. Marx és Engels domborműve néz vissza rájuk, hét-hét méter magasak. Majd nekiállnak felépíteni egy szószéket a két dombormű alá, mikor kész, feldíszítik rengeteg vörös zászlóval és sokkal kevesebb nemzeti színűvel, meg egy hatalmas plakáttal, amely óriás munkásalakot ábrázol meztelenül, az igazságtalan társadalomból való kivonulást szimbolizálva, vonalvezetése feldúlt, izgatott, mozgalmas, kirobbanó erőt, energiát fejez ki, hatalmas izomkötegekkel, hátrahajlik, kezében nehéz kalapács, a kemény beavatkozás jeleként, hogy teljes lendülettel és erővel sújtson le. 

Kun Béla népbiztos, a kommunista puccs vezérének parancsára rendezik át így ezt a teret és az Emlékművet, persze forradalmi tettnek tartva.

A lényeg a lényeg, Kun szimbolikusan is átrendezi  a magyar múltat, ha tudta, ha nem tudta, de én úgy vélem, hogy tudta.

A májusi nap már a szemhatáron halad, élesen, bár még ferdén sugárzik, szép időt jósolhatni, ennek ellenére nincs túl meleg, elkél a felöltő is.

Tömegek kezdenek gyülekezni, gyorsan ellepik a teret, amelyet betölt a forradalmi munkásindulók ütemes ritmusa: Itt van május elseje, énekszó és tánc köszöntse.

Gyerekkoromban rengeteg hasonló ünnepségen kellett részt vennem, és megmondom őszintén, hogy mint afféle fiúcska, tulajdonképpen a katonáskodás, a katonai játékok egy fajtájának fogtam fel.

Ezen a reggelen munkás- és katonazenekarok ébresztik a várost, írják a vörös forradalmat ünneplő lapok, a házak vörös lobogódíszt öltenek, az iskolás gyerekek kiflit kapnak, az asszonyok húsz deka fehérlisztet, elfelejtkezünk az éhezésről. A Királyi Palota vörös lepelben, a Vérmezőn Martinovicsnak vörös koporsót állítanak, előtte Lenin szobrával, a Köröndön óriási, vörös földgömbök. Mennyi vörös posztó kellett ehhez? Minden fonó- és szövőgyár vörös drapériákat gyárt hetek óta ingyen. Proletár gyermekek tömege özönlik a várbeli királyi palota kertjébe és a Margitszigetre, uzsonnát osztanak nekik, mosolyogva, jókedvűen habzsolják. És megnyílik a köztulajdonba vett műkincsek első kiállítása, szobrok, képek sokasága.

Kezdődik a felvonulás, több, időközben megérkező munkás- és katonazenekar forradalmi dalainak ritmusára: Fel, vörösök, proletárok.

Tetőtőltalpig vörös ruhába öltöztetett kisgyerekek sokasága nyitja meg a sort, kezükben  papírból készült, kicsi, vörös zászlókat  lengetnek.

Tömeg: Éljen a jövőnk!

Szegény tömeg, gondoltam, de a tömeg mindig szegény, akkor is, ha hatékony és győz, de csak ideig-óráig szokott győzni.

Következnek a Lenin fiúk, teljesen feketében, fekete bőrben, combig érő, kétsoros, magasan záródó bőrkabátban, rajta hatalmas, vörös kokárdával, bőr csizmanadrágban, alacsony szárú bőrcsizmában, bőr lábszárvédőben, vörös csillaggal díszített, bőr tányérsapkában, bőrkesztyűben; fegyverzetük karabély, pisztoly, a korszerű Steyer gyártmány, de szurony is, aztán tojás-kézigránát, amelyet dobálnak egyik kezükből a másikba mosolyogva. Az élükön halad a parancsnok, nevezetes ember, egyéni öltözékben: óriási, a tetején hullámokat vető, világosszürke, fekete ellenzős, gyapjú micisapkában; a nyaka köré többszörösen tekert, hosszú, fehér selyemsálban; barnás árnyalatú, kockás, combig érő, kétsoros, feltűnően nagy-nagy gombokkal teli szövetzakóban; igen vastag barna bőr övszíjának tartójában a Steyer pisztoly meg a szurony foglal helyet; balról jobbra átvetve bőr vállszíjat hord keresztben a mellén; jobbról balra meg a karabély bőrszíja díszeleg rajta;  és a kézigránátokkal úgy játszik, nagy fogait kivillantva, mint egy mutatványos.

Éljenek a mutatványosok, de csak a cirkuszban, ez merült fel bennem.

A térre felszerelt hangszóró harsogja azt a szöveget, amelyet stílusosnak gondolok: Eljött a Vörös Isten. Hozsanna néked új isten, hozsanna! Bizony, bizony elfeledkezik ezen a mai napon a vörös város a tegnapról, a nélkülözésekről, az emberek örülni akarnak, hinni a mindjárt kezdődő népgyűlés és a majális munkáserőt sugárzó optimizmusában.

 És jönnek a Kommunisták Magyarországi Pártjának és az Oroszországi Kommunista Hadifoglyok Szövetségének tagjai, vezetőikkel, ugyancsak vörös zászlókat lengetve. Civil ruhájuk mintha egyenruha volna, mindannyian sötétszürke, hosszú, csaknem combközépig érő, négygombos, kétsoros zakót viselnek, középszürke mellénnyel, fehér, lekerekített galléros inggel, fekete nyakkendővel és fekete, keskeny karimás puha kalappal; mellükön a Tanácsköztársaság címere: piros, ötágú vörös csillag, a proletárforradalom jelképeként; körülötte sárga búzakalászok, vagyis hit az állandóan újjászülető életben; közepén egy hátán fekvő kis emberpár, vagyis mintha az lenne, mert nehezen felismerhető, hogy tulajdonképpen emberek-e, vagy éppen azért nem ismerhetők fel, mert már ők az új, a még ismeretlen ember mintái, akik majd ezután formálódnak ki. Jelszavak harsognak: Éljen a proletárdiktatúra! Éljen a Világforradalom! Éljen a Tanácsköztársaság! Győzünk!

Bevallom, hogy jelszavakat ordítani sosem szerettem.

Az előző  hónapokban vonatok haladnak hazafelé a frontról, tele katonákkal, a vagonok teteje is feketéllik a rongyos egyenruháktól, az éhes, fáradt, reménytelen tekintetektől. Katonaszökevényeket fognak el csendőrök, lefegyverzik, megbilincselik őket, ádáz, ölő pillantásokkal néznek egymásra. Munkásasszonyok éhségmenetelnek, fáradtan, keserűen, elesetten kiabálják: Békét! Kenyeret! Munkások elhagyják az üzemeket, sztrájkra szólítanak, és öklüket rázzák a rendőrök sorfalára, amely elállja útjukat magasba emelt kardlapokkal. Tömegek áramlanak az utcákon, feketéllik a sokaság, és kiabál: Le a burzsoákkal!  Jogot! Megélhetést! Kenyeret! A főútvonalakon katonai teherautók robognak, társzekerek dübörögnek, bennük zsúfolásig tele levegőbe lövöldöző és forradalmat éltető fegyveres katonákkal meg civilekkel. A Parlament előtt több száz ezres tömeg őrjöng a forradalom,  az úgymond polgári forradalom győzelmének örömmámorában, nemzetiszínű és vörös zászlók alatt. Kiabálják: Éljen a köztársaság! Akkor még Kun Bélát, kommunista volta miatt, kopaszra nyírják a rendőrök, és eszméletlenre verik, sok sebből vérzik, rendőrorvos siet hozzá, vizsgálja, bekötözi, gyógyszerezi, azt a parancsot kapja, mindenáron akadályozza meg, nehogy meghaljon. Nemsokára a meggyógyult Kun Béla beszél óriási közönség előtt: Munkások! Elvtársak! Az osztályuralom önzése elkerülhetetlen végzetszerűséggel forradalomba, igazi, proletár forradalomba kergette az országot, most rajtatok a sor, ki az utcára! Szüntessétek be a munkát! Megszállni a középületeket! Elfogni a városparancsnokot!

Tömeg: Éljen! Már elfogtuk! Éljen! Győztünk!

Mindig is azt gondoltam, hogy a tömeg sok embert hatalmába kerítő hisztérikus lelkiállapot.

 Áramlanak és áramlanak a vörösbe burkolt Emlékmű terére, mint tábláikon jelzik, a Budapesti Munkástanács, a Gyárfoglaló Mozgalom, az Ifjúmunkások Országos Szövetsége tagjai, vagyis az általános sztrájkok meg az utcai megmozdulások résztvevői, mozgatói. Menetelnek a nagyüzemek, mint a Mátyásföldi Repülőgépgyár, a Ganz Villamossági, a Lipták-gyár, a Csepeli Weiss Manfréd, a Ganz Danubius, a Magyar Fémlemezgyár, az Északi Főműhely, a Budapesti Automobilközlekedési  Rt. munkástanácsai és munkásai. Vörös Csepel, vezesd a harcot, éneklik.

 Hogy milyen öltönyt viselhetnek, azt mutatja a nagykabátot  nélkülöző, tavasziasabban öltözködők ruházata, hát combközépig érő, négygombos, bő és gyűrött zakót, szűk mellénnyel, eléggé kopott állapotban, kirojtosodott nadrággal. A nők térdig érő, kimustrált nagykabáttal takarják el a  bokáig érő, lobogó, rosszul szabott, olcsó varrónő által készített vagy maguk varrta ruhákat; és félretaposott sarkú, otromba, fekete cipőt viselnek. Sokan azonban nem is öltenek ünneplőt, valószínűleg nincs is nekik, hanem viseltes, hétköznapi ruhákban jelennek meg; elhasznált köpenyben és zakóban; fehér kaucsuk inggallérral, amelyhez nincs is ing; de van zsinórhoz hasonlító, feketés nyakkendő; nadrágjuk elkopott, esetlen, a szürke, a barna meg a kék különböző árnyalatait tükrözi, olcsó gyapjúból, vászonból, vagy egyenesen háziszőttesből, nem is túl tiszta, esetleg foltozott vagy rongyos.

Ütemes taps fogadja azt a menetet, amelyben bányászok a munkaruháikban vonulnak, majdnem az egész törzsüket beborító barna bőrkötényben, hátulról terítik magukra, és elöl rögzítik sárgaréz csatokkal; alatta otthon szőtt, világoskék vászoning; ördögbőrből kávészínű nadrág; bőr lábszárvédő és bakancs; sisak alakú ellenzős fekete sapka. Menetüket bányatisztek vezetik fekete, katonás zubbonyban, világosszürke nadrágban, sötétszürke mellényben, fekete simlis, zöld sapkában, karddal és fokossal. Még nagyobb tapssal üdvözlik az olvasztárokat, öntőket és hengerészeket, akik jó nagy, lepedőszerű, bokáig érő kötényt viselnek, rongypokrócból, zsineggel erősítve a derekukra; alatta kifakult, kék vászon kezeslábas; fatalpú, barna bakancsban csattognak; zsákanyagból készült kesztyűjük van; és kucsmaszerű, fekete kalap a fejükön. Kezükben égő gyertya, olajmécses, karbidlámpa, fáklya, a napfényes világosság ellenére.

Tömeg: Éljen világító fáklyátok!

No lám, mit talál ki, általam, a felajzott tömeg.

A munkaruhások  élén Kun Béla népbiztos halad. Fekete, jól szabott, bár egyszerű, lábszárközépig érő, egysoros, fekete felöltőt visel, nincs begombolva, rajta vörös csillag; kilátszik az ugyancsak fekete, egysoros, egygombos, hosszú, lekerekített zakója, tulajdonképpen szalonkabát; bő nadrágja szürke; inge fehér, kerek galléros, vörös selyem nyakkendővel; kalapja  fekete, széles karimájú, puha. 

Mikor megtudtam, hogy ez a Kun valamikor Adyt korrepetálta, elcsodálkoztam, és figyelmeztettem magam, csak semmi meglepetés.

Kun mellett egy jól megtermett sötétkék kezeslábast viselő munkás viszi a Tanácsköztársaság zászlóját, egy vörös négyzetet, amelynek közepén két kalapács díszeleg, a munkásosztály jelképeként; felette ötágú vörös csillag; mindezt babérkoszorú övezi, mint a győzelem és a megbecsültség jele; és egy felső félkörben a felirat, Világ proletárjai, amely folytatódik egy alsó félkörben, egyesüljetek!

Azt beszélik, hogy Kun Béla egyénisége csupa ösztönzés, rátarti a forradalmára, a proletáriátusra, ellentmondást nem tűr, főleg, ha a tőkésekről van szó, a bakák nyelvén beszél a katonákhoz, elsajátítja a munkások érdes, de lényegre törő szókincsét, minduntalan új szempontokkal bombázza harcostársait. Ő, az egykori újságíró, kevesebbet alszik, mint a fronton vagy a fogságban, mert ugye orosz fogságból tér haza; nem él magánéletet, az neki dőzsölés. Egyesek új legendák vörös királyfijának, mások a népmesék gonosz farkasának ábrázolják, pedig sokkal egyszerűbben és földhöz közelibben is megfogható az alakja, írják a vele szimpatizáló lapok, hisz semmi más, mint egy hétköznapi kommunista. Azonban a suttogó propaganda szerint nem kell az országnak egy olyan, mint ő, aki állítólag zsidó, ámde ne féljen senki, szól így a nyugtatás, ha zsidónak is születik Kun, ő már nem zsidó, hanem vörös forradalmár, sőt vörös világforradalmár. Ő az, aki képes tudatosan kiválasztani a korabeli magyar társadalom azon csoportjait, amelyekben a kommunisták jelszavai a legnagyobb visszhangra találnak.

És özönlenek katonatömegek virágokkal díszített fegyverekkel: a Leszerelt Frontharcosok Szövetsége, a Vörös Katonák, a Vörös Őrség meg a Fővárosi Népőrség alakulatai, a Szent György csatahajó felkelői, a Hatodik Gyalogezred lázadói, a Katonaszökevények Bizottságai, a Vasutas Nemzetőrség, az Acélipar Proletár Nemzetőrsége, gyári vörös gárdák és munkásezredek, vörös zászlók és nemzetiszínű zászlók erdejével. Éneklik: A csitári hegyek alatt. Elhordott a zubbonyuk, amely kétsoros, csukaszürke, durva vászonból készült, csaknem térdig ér, és keskeny gallérral végződik egészen a nyaknál, sok leszakadt gombbal; a combjánál lobogósra bővült, itt-ott már rongyos csizmanadrág, nem kevésbé kimustrált, gyakran nem is csizmába, csak feketés és silány bakancsba van bújtatva; különböző sapkákat viselnek, mint tányér, föveg, sipka, csákó, bocskai, még kalap is, kemény és puha egyaránt; vállukon szuronyos puska, eléggé korszerűtlen. 

Tömeg: Éljenek forradalmár fiaink! Ne féljetek értünk halni!

Fogalmazhattam volna azt inkább, hogy vér, tetvek, remény, elkeseredés, vereség, apátia?

Hangszóróból: Megtanuljuk, milyen fontos a postaépület, a vasút, a távíró feltétlen  megszállása, megtanuljuk, hogy őrt állni a telefonközpont előtt egyike a legveszélyesebb és legbecsülendőbb feladatoknak, megtanuljuk, hogyan mozgósítható több száz ezres proletár tömeg. 

A menetet a Forradalmi Kormányzótanács, tulajdonképpen a népbiztosok és helyetteseik meg a Tanácsok Országos Gyűlése tagjai zárják. Hosszú, bokáig érő, egysoros fekete felöltőjükből csak fehér állógalléros ingük és vörös nyakkendőjük látszik ki, fejükön pedig olyan ellenzős micisapkát viselnek, amilyet Lenin hord. Jelszavakat kiabálnak, például: Megvédjük a proletárforradalom és a kommunizmus győzelmét.

A teret betöltő tömeg sűrű sorokban helyezkedik el a szószék mint középpont előtt.

Egy vörösbe öltözött kisfiú áll a szószékre, és szaval: Indulj, munkás, tüntetésre, május hónap elsejére, nemzetközi munkásünnep, minden munkás ülje ezt meg, éljen a munkás szabadság!

Érdekes, az én gyerekkoromban ez a versike már nem volt divatban, érdekes, hogy nem.

Tömeg: Éljen! Hurrá! Éljen! Hurrá! És énekelni kezdik az Internacionálét, majd a Marseillaise-t.  

Az a szóbeszéd terjed el, hogy mikor Kun Béla feláll egy katonáktól körül vett emelvényre, és beszélni kezd, mondván, katona testvéreim, de csak ennyit tud mondani, mert egy tiszt közvetlen közelből pisztolyt emel rá, céloz, halálos csend, de Kunnak semmi baja sem lesz, és Kun megszólal, százados, illene tudnia, ha lőni akar, ki kellene nyitni a závárzatot; dübörgő éljenzés.

A nap már a delelő felé tart a téren.

Kun Béla igyekszik a szószék felé, feláll rá, leveszi kalapját, azzal integet nagy mozdulatokkal, és beszélni kezd: Elvtársak! Munkások! Katonák! Bár még bele sem kóstoltatok, de meg fogjátok látni, a proletárdiktatúra felemel benneteket, ti lesztek az elsők az egyenlők között. A Tanácsköztársaság a szabad népek szabad szövetsége. Aki proletár, aki dolgozó, aki elnyomott, azé lesz az ország. Mi felszabadítunk benneteket, kétkezi munkások, tekintet nélkül arra, milyen nyelven beszéltek. Majd mi megmutatjuk, mennyire jó dolog  a proletárdiktatúra. Elvtársak! Munkások! Katonák! Az országot az összeomlás anarchiájától csak a kommunizmus megteremtése mentheti meg.

Tömeg: Éljen Kun Béla! Éljen a kommunizmus!

Hatalmas plakátok emelkednek ki a tömegből. Az egyik: erőteljes és óriási munkásasszony alak, fekete ruhában, a gyász és a világmegvetés színében, fehér derékkal és kézelővel, a megvilágosodottság jelképével, magasba emelt karral, ég felé tekintve, háta mögött feketéllő asszonytömeggel és a felirattal: Dolgozzatok, mert fogy a kenyér! Egy másik plakáton, Világ proletárjai egyesüljetek! felirat alatt két meztelen, arányosan szép, mozgalmas vonalvezetésű férfialak, akik vörös zászlókat lengedeztetnek, a zászlók és az alakok egybeolvadnak. Egy következő plakáton Vörös katonák előre! felirat felett négy katonafigura, igen leegyszerűsítetten, valószínűleg páncélban, vállukon puskával, mögöttük végtelen tömegben  érzékeltetve, hogy katonák serege hullámzik.

Lepényeket osztanak a téren gyerekeknek, akik lélegzetet sem véve falják, arcuk a boldogságtól és lepénymaszattól csillog.

Tömeg: Éljenek a lepényosztók! Éljenek a lepényevők! Éljen a forradalmi majális!

Miért ne ordíthatta volna ezt a tömeg, ki kívánhatja a tömegtől a szélesebb összefüggéseket, az éleslátást stb.-t.

Elterjed, hogy Szamuely Tibor népbiztos talpig bőrruhában, kezdetleges repülőgépen utazik Oroszországba, hogy találkozzon Leninnel, kérje tanácsait, majd a Vörös téren szónokol, és Lenin üzenetével tér haza. Odamegy a szószékről lelépő Kun Bélához, és azt mondja: Lenin elvtárs személyesen azt üzeni neked, illetve tanácsolja, ezt már egyszer elmondtam, de megismétlem, hogy legyél kitartó, Béla, legyenek kitartóak a magyar kommunisták és proletárok, és akkor győznek, győzöl, győzünk, Kun elvtárs. Lenin elvtársnak különben látomása van, amit még nem mondtam el, az a látomása, hogy, ha nem habozunk, és eltüntetjük az útból azokat, akiket el kell tüntetni, akik veszélyeztetik a hatalmunkat, a proletárhatalmat, és ha nem válogatunk finnyásan a módszerekben, akkor ő, Lenin elvtárs optimista a jövőnket illetően, mert ez esetben megteremthetjük az egyeduralmunkat, amely nélkül nem győzhetünk, és nem lehet miénk a hatalom, hát ez a látomása, amiből az következik, hogy nincs kegyelem az ellenségnek.

Mit is mondhatott volna mást egy Lenin, hát fogat fogért, de még inkább fogsort fogsorért.

Nagyszerű, Tibor, jegyzi meg Kun Béla, nagyszerű, Szamuely elvtárs. Engem is megkísért egy ilyen látomás, Tibor, és megkísért, hogy nem sokáig leszünk egyedül, a nemzetközi proletárforradalom új és új osztagai sietnek segítségünkre, és akkor együtt azokkal, akik ma még ellenségként állnak velünk szemben, mint most a francia és a román imperializmus csapatai, amelyek nagy sereggel vonulnak a proletár Budapest ellen, megteremtjük Európában a szovjet után a második munkáshatalmat. Képzeld, Tibor, milyen hallatlan dicsőség másodiknak lenni, főleg, ha az első egy Lenin. Megkísért a jövő is, mégpedig az, hogy a most még ellenfélnek fellépő szomszéd országokkal fogjuk előre vinni a nemzetközi proletárforradalmat, hogy megteremtsük a tanácsok nemzetközi köztársaságát. Megkísért, hogy megvédjük mindenáron, bármibe is kerül, megvédjük Magyarország, vagyis a Magyar Birodalom kommunista tanácsállamát, ezt az igazán dicsőséges ágát a nemzetközi proletárforradalomnak, és megkísért a diktatúra, persze a proletárdiktatúra győzelmének levegője, igenis megkísért. De megmondom őszintén, hogy megkísért az is, miszerint esetleg puhák vagyunk, félünk az általunk fakasztott és fakasztandó vértől, holott a vér vörös, és mi is vörösök vagyunk, ráadásul megkísért, ahogy Lenin elvtársat is megkísértette, hogy a vörös vérontás szükségszerű.

A tudatosan élő proletár vért ont, ezt megtanultam gyerekkoromban.

A nap már delelőn áll.

Több cigányzenekar, tagjainak fekete zakóján vörös kokárda, húzzák a forradalmi indulókat, például a Vörös Csepelt csárdásritmusra; és a tömeg táncra perdül, óriási a forgatag.

A kora esti órákban végigzúg a városon egy szokatlanul erős vihar, ronggyá szaggatva a vörös ünnepi díszítményeket.

És Kun Bélának hamarosan menekülnie kell, Bécsbe fut, majd Moszkvába emigrál, és húsz év sem telik bele, bár az nem kis idő bizonyos korszakokban és bizonyos helyeken, Sztálin kivégezteti, nem tudni, hol van a sírja, és egyáltalán van-e, nem szívesen hivatkoznak rá még a kommunisták sem.

 

(Folytatása következik)

                                                           

 

 A szerzőről és más műveiről itt olvashat:

http://www.berkovitsgyorgy.hu/

 

 

Két magyar történelem (folytatás)

4

 

Látom apámat, amint elborul az arca, ahogy megszokott kiegyensúlyozottságából és kedélyességéből, kiegyensúlyozottságra és kedélyességre törekedett mindig, kilendül. Rágyújt, energikusan fújja a füstöt. A felindultságtól kissé szaggatottan beszél, néha még dadog is.

Okozója persze én voltam, mert már megint szembehelyezkedtem vele, már megint kifogásoltam véleményét, már megint bírálni merészeltem. Nekem még a dadogást is sikerült  kihoznom belőle. Pedig tekintélye megfellebbezhetetlen, ezt sugallta  magatartása, az apai, a férji, meg persze a főnöki kiváltképp. Elvárta, ne teremtsen senki olyan szituációt, amelyben őt megkérdőjelezik, elvárta, vitathatatlan tekintélyként ismerjék el. Én voltam az egyedüli, a családunkban mindenképpen, aki próbálta kikezdeni a tekintélyét.

Mondhatom, talán az egyetlen is én voltam, akin csodálkozott.

Roppant elégedetlen volt velem, hiszen hamar kiderült számára, egyáltalán nem hasonlítok rá, sőt éppen az ellentéte vagyok. Nem mutatkoztam sem ügyesnek, vagyis úgymond élelmesnek, nem csináltam semmilyen tranzakciót, amelyen nyerni lehetett, nem szerettem, nem is tudtam, szervezni, nem voltam képes érdekeim szerint elrejteni érzelmeimet és véleményemet, ebben apám magát mesternek tartotta, megvalósítani azonban nem tudta, hála istennek, s amit legfőbb bajomnak tulajdonított, hogy nincs érzékem szerinte az emberekkel való bánni tudáshoz, s itt a „bánni” a fontos szó. Nagyon zavarta gyerekkori félszegségem, tétova kamaszkorom, a csak úgy „élek bele a világba” fiatalemberi viselkedésem. Tartott attól, hogy soha sem fogom tudni az életcélomat.

Nem nézett ki belőlem sokat, szinte semmit. Előre megjósolta, a pénzkereset tőlem távol áll, s ebben, legnagyobb bánatára, igaza is lett. Mindenáron gyakorlati pályára akart erőltetni, például technikumba gimnázium helyett. Egyáltalán nem bánta volna, ha például nem vesznek fel egyetemre.

Kiegyensúlyozott kedélyessége megbicsaklott rajtam.

Étkezések után vagy közben, az ebédlőasztalnál, sokszor robbant ki vita köztünk. Annak hevében nem mulasztotta el sosem, hogy magára hivatkozzon, ez irritált leginkább, mondván, bezzeg ő már saját lábán állt, ha hiszem, ha nem,  hétéves korában.

Van az a közmondás, a jég hátán is megél. Apám megélt a jég hátán is, muszáj is volt neki, mert, kijelenthetem, sarkvidéki viszonyok közé született.

És tényleg, hétévesen kezdett pénzt keresni, attól kezdve nem kért és nem fogadott el támogatást özvegy anyjától. Igen-igen átélte, hogy nincs apja, ők félárvák a testvéreivel, kirabolták őket, anyjuk küszködik, nehezen boldogul az eltartásukkal, szegények.

Mint első világháborús hadiözvegynek, Irma nagymamámnak járt lakás, kapott is egy szükséglakást valahol Hódmezővásárhely külterületén. És kapott trafikengedélyt, ez is járt neki, hát nyitott egy trafikot szintén valamelyik kültelki utcában.

Abban a trafikban már gyerekként egy külön pultot csinált magának apám, kitalálta, használt tankönyveket árul, az iskolai év végén megveszi  olcsón, a kezdetén eladja drágábban, a hasznot befekteti, nem ám elkölti  mindenféle gyerekes dologra, mint egy afféle gyerek, be is fektette írószerekbe, és haszonnal adott túl rajtuk. A megtakarításából, ezt is kiötlötte, cigarettát, szivart vásárol, és hétvégeken vendéglőkben árulja azokat.

Elképzelem apámat, amint  kilencévesen, elég nehéz elképzelnem alakját, arcát, tudniillik egyetlen egy fényképe sincs  gyerekkorából, szivart árul vendéglőkben, szegény, járul egyik asztaltól a másikig, mosolyog, hajlong, akkor is, ha nem hajlong, és hátul a konyha mögötti sötét átjáróban számol, és  pénzt ad át a főpincérnek, a haszon felét természetesen meg kellett osztania vele, az vagy megsimogatja a buksiját, vagy tesz egy gúnyos megjegyzést.

Észnél kellett lennie már akkor, s ezt beidegezte egy életre.

Tizenegy évesen felfogadott lányokat, asszonyokat, akikkel úgynevezett „neccelt” kézimunkát, az volt a divat akkor, csináltatott, ágyterítőt, asztalterítőt, függönyt stb., tizenöt-húsz nőt, hogy aztán értékesítse, s nemcsak helyben, Hódmezővásárhelyen,  hanem a környékén is.

A második gimnáziumból kimaradt, látta, nem bírja hármuk taníttatását anyjuk, írásba is adta, hogy a tanulás abbahagyásáért nem tesz  szemrehányást soha neki. Tanulni különben nem szeretett, bukdácsolt, minden intézményes tanulást megvetett. Lenézéssel viseltetett egyetemi tanulmányaim iránt is, nem érdekelte, mit tanulok, hogyan vizsgázom. Azt tartotta tanulásnak, amit a gyakorlatban elsajátíthatunk magától értetődő észrevétlenséggel. Hamar felhagyott tehát a gyerekkorával, a maga lábára és kereskedőinasnak állt tizenkét évesen, s mire betöltötte a tizenötöt,  segéddé lépett elő.

És ami soha sem fért a fejembe, hogyan merészelt tizennégy és fél éves korában, a fél év is számít ilyenkor, feljönni Budapestre, egyenesen a Britannia hotelba,  két szobát bérelni, szerinte nem volt drága akkoriban a szálloda, és árusítással egybekötött árubemutatót tartani a már említett „neccelt” kézimunkákból, meghívva rá a nagykereskedőket, és, ami még meglepőbb, tudta, kiket kell meghívni. Nagyon szép forgalmat bonyolított le naponta, mesélte mosolyogva, amelyből jó haszna származott. Elképedten hallgattam, és szégyelltem magam, hol vagyok én az apámtól. Persze elég korán elfogadtattam magamban,  nem is akarok hozzá hasonló lenni.

Megszokta, hogy nem lazíthat. Azt hiszem, azért vettem magamra számtalanszor bizonyos lezserséget, mutattam lazítást, mert szembe akartam szállni apám állandó és folyamatos lazításmentességével.

Nagy kiugrásnak számított, amikor éppen betöltötte a tizenkilencet és lett a Delka, Deutsch, Ludwig und Kaiser osztrák üzletlánc vásárhelyi cipőüzletének vezetője, főnöke négy segédnek, egy pénztárosnak és egy kifutónak. Ehhez le kellett tennie komoly kauciót, az osztrák cég sokat kért. Az egyik nagybátyja jótállására, annak Párizsban élő építész sógora  kölcsönözte három évre, havi térítéssel és olyan kamatra, amely  több lett a részletnél, uzsorásként lépett fel az a rokon. És még így is érdemesnek tartotta  belemenni apám, mert ezáltal gyönyörűen kereshetett, pedig mindent ő állt, az összes rezsit. Ha valaki tüsszentett a családban, akkor apám, évtizedekkel delkás múltja után is, felkiáltott, „hapci, hahaha”, s ha még egyet tüsszentett, akkor így folytatta, „hapci, Delka”; ez  hirdetése volt az üzletláncnak.

Delkásként apám minden esztendőben járt Bécsbe a cipődivatot meg a kirakatrendezési stílust tanulmányozni, rendezett kirakatot is, és a hatvanas években, amikor megint eljuthatott oda,  azt hiszem, 1965-ben, lévén, hogy ott rendezték az ifjúsági vívó-világbajnokságot, és az  öcsém a tőrvívásban ezüstérmet nyert, hát könnyekkel a szemében mesélte, nem csak testvérem, Miklós fantasztikus eredményét, hogy az Operához közeli Delka cipőüzletben felfedezték egymást azzal a hajdani segéd leányzóval, most már üzletvezető hölggyel,  akinek ő harminc évvel korábban tetszett.

Apám kezdett feltörni. Mondjuk ki, egy szelfmédmen volt.

Élete megváltozott, hirtelen lesz pénze. Fiatalembernek is fiatal, de  ismert, még a polgármester előtt is, tehát Hódmezővásárhelyen, amelyről szép emlékeket őrzött, hiszen itt bontakoztathatta ki természetének és vágyainak megfelelő életét.

Öregebbnek látszott sokkal az éveinél, de nem betegség vagy más baj miatt, hanem korán érettsége, korai felnőttsége miatt.

Egy percre sem hagyott ki. Koncentrált.

Megjelenése, öltözködése, kapcsolatai, életformája tekintélyes, tehetős embert mintázott. Törekedett fölfelé és fölfelé, ennek jegyében adta férjhez anyját, mert ő adta férjhez a Központi Szálloda tulajdonosához, egy Kiss L. Pál nevű szimpatikus, öregedő férfihoz, akit csak Pali bácsinak neveztek a városban. Gyerekkoromban nem értettem, hogyan lehet az én Berkovits nagymamám Kiss L. Pálné. Az esküvő alkalmából, mikor Irma nagymamám az ötvenegyedik évébe lépett, a vásárhelyi vicclapban, a Karikásban megjelent egy karikatúra: Pali bácsi karjában tartja nagymamám három felnőtt fiát, Jenőt, futball-labdával, sportklubot vezetett éppen, Matyit, tollal, könyvelő volt, és Ferit, apámat, cipőjén Delka felirattal. Nemsokára azonban Pali bácsi meghalt, és a megörökölt szállodát az idősebb báty, Jenő, akit nagymamám megbízott a vezetésével, elmulatta, tényleg elmulatta, például női zenekart fogadott, és igen gálánsan viselkedett tagjaival, ez a nagybátyám ilyen  ember volt. Jenő bátyját apám ki nem állhatta, mondjuk ki, linknek tartotta, és annál nagyobb bűnt keveset ismert.

Mikor a szegedi Grácia cipőgyár orosházi üzletének vezetője lett, megint le kellett tennie óvadékot, meg invesztálnia kellett a berendezésbe és a portálba. Megszerezte a gyár úgynevezett vezérképviseletét is, amely semmi mást nem jelentett, mint hogy ügynökölhetett Grácia lábbelikkel. A piactéren, tehát jó  helyen, feküdt a bolt Orosházán, nyomokban emlékszem rá, de csak nyomokban. Sikert szoktam aratni társaságban a hirdetésével: A plakáton elegáns hölgy halad el éppen az üzlet kirakata előtt, mögötte jól öltözött férfi, akiről nem tudni, a hölgy hátsó fertályát vagy a kirakatot bámulja-e; egy rendőr is oda van rajzolva, aki megkérdezi a férfitől: „Mi az, mit néz, mit lát ott, ilyen csodát még nem látott?”; a férfi azt válaszolja:  „Biztos úr, az úgy  volt, kérem, én nem a csípőt, a cipőt néztem”; s persze az üzlet neve és címe.

Szóval apám a jég hátán is megélt volna, de hamarosan már jég sem volt, legalábbis a számára.

A harmadik zsidótörvény után nem rendelkezhettünk jövedelemmel, nem kereshettünk pénzt, sőt vagyonunk sem lehetett. Miből éljünk? Anyám sem, aki apját követve szintén tánctanár lett, nagyapám sem taníthatott már táncot. Bankszámlánkat és minden vagyonunkat, elsősorban az ingatlant, tehát a házunkat is zárolták. Zárolták volna  ingóságainkat is, ha eleget teszünk  bejelentési kötelezettségünknek, de csak részben tettünk eleget, értékeinket meg a pénz többségét elrejtettük. Bevásárolni csak megszabott időpontban, délelőtt nyolctól tízig mehettünk. Már nem engedték be kávéházba apámat, ahová igen szeretett járni, se étterembe, se cukrászdába, engem sem a Musztafához, pedig nagyon szerettem volna abban a fő téri török cukrászdában, mint azelőtt, fagylaltot venni. És nem sétálhattunk végig a piactéren és a fő utcán sem, nem tehettük be a lábunkat a falu parkjába, a Mikolai-kertbe. Csak akkor ülhettünk volna fel a Gyopárosra menő kisvasútra, ha lett volna pótkocsija, és vonatra nem szállhattunk. Be kellett szolgáltatnunk a rádiónkat. Telefonunkat kikapcsolták. Margit-Mányi nagynénémet kiparancsolták a kórházból, betegen, s nem vehette igénybe a hivatalos orvosi szolgáltatást. Vendéget sem fogadhattunk, s mi sem mehettünk vendégségbe, más házának küszöbét nem léphettük át, de a miénket sem senki, nem járhattam barátomhoz, Gál Jancsihoz, ő sem hozzánk.

Apám, hogy úgy mondjam, illegalitást vállalt, mert továbbra is járta az országot, mint cipőügynök, persze illegálisan járhatta csak, hamis papírokkal, melyekért súlyos pénzeket fizetett, de tudta, megéri, keresnie kell továbbra is, csak pénzzel javíthat valamit helyzetünkön. Lefizette  munkaszolgálatos századának tisztjeit, hogy engedjék el ügynökölni, azok, a pénzért, megtették, miközben továbbra is szerepeltették a névsorban, mintha jelen lenne. Még mindig bizakodott apám, s ebben nem állt egyedül, bízott a zsidótörvényeknek és azok hatásának kimúlásában, a „jó idők” visszatérésében, de addig is próbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

Akkoriban kellett csak igazán összeszedettnek lennie.

Sokszor megróttam, amit már szégyellek, ráadásul fensőbbségesen, miért nem fogtak össze, miért nem lázadtak fel, és szánakozóan néztem rá. Ő is szánakozóan nézett rám vissza, de elnézően is, érdekes, ritkán volt elnéző velem, de ha a zsidóüldözés témája merült fel, az lett.

Amikor megúszta a shoát és a gulágot, újból nagy sebességre kapcsolt, nem tudom, honnan maradt még energia benne. Az orosházai házon kapott pénzen,  figyelem, kiszámolta, hogy kétezer-háromszáz pár cipőjébe került, de csak  kétszáz-párért tudta  eladni,  kitűnően számolt mindig cipőkben, és betársult 1947-ben Szegeden egy elhanyagolt kis cipőüzletbe, majd nyitott még egy szebb üzletet később,  egyik nagybátyjával együtt, ahol még én is, mert játéknak vettem, kiszolgáltam. Apám boldog volt, hiszen először lehetett önálló, megvalósíthatta élete álmát, mert az önállóság álmát kergette, örült, bár tudta, biztosan tudta, önállóságának napjai meg vannak számlálva. Tudta, mert ha nem tudta volna, akkor nem a kommunista pártba lép be, magántulajdonosként a magántulajdont ellenző pártba. Tudta, hasonlóan számolnak le majd nálunk is a magántulajdonnal, mint a Szovjetunióban, fogságának öt éve alatt kitapasztalta. De amíg nem számolnak le, addig, gondolta, próbálja megalapozni úgymond a jövőt.

Hát ilyen volt az én apám, mondom, egy szelfmédmen.

Két évig sem tartott az öröme, hiszen elérkezett az államosítási hullám hozzánk, javasolták neki,  ajánlja fel önként (!) az üzletét, megsúgták, így jobban jár, és ő nem sokat vacillált, megfogadta a tanácsot. Nem tette rosszul, egyből üzletvezetőnek nevezték ki egy államosított bolt élére 1949-ben. Érdekes, éppen abban az évben zárták ki a pártból.

Ennek ellenére aztán megszervezhette a Dél-magyarországi Cipő Nagykereskedelmi Vállalatot,  főosztályvezetőként, a munkáskáder igazgató után következvén rögtön a rangsorban. Hetven cipőüzletet nyitott, illetve államosított  a három dél-alföldi megyében, jól csinálta, elégedettek voltak vele, hát persze, a szakma a kisujjában volt, szervezni meg imádott, vezetni még inkább. Ráadásul a Rövidáru Nagykereskedelmi Vállalatnál is, nem találva rajta kívül más alkalmas embert, főosztályvezető lett,  félállásban,  másfél fizetést kapott. Úgy tűnt, kereskedelmi képességei nélkülözhetetlenek a pártállam számára. Képességeihez tartozott a kapcsolatépítés is, sűrűn hívott ebédre minisztériumi fejeseket, akkor a szép tányérokkal és evőeszközökkel kellett teríteni, ám ezek a vendégek mind apámhoz hasonló emberek voltak, csak nem zárták ki őket a pártból, polgárkáderek, mert akik nem ilyenek voltak, hanem munkáskáderek, azok nem értettek a kereskedelemhez, és azokkal kevésbé tudott szót érteni. De aztán bebizonyosodott, hogy szót tud érteni ő mindenfajta káderrel, ha az engedte, hogy szót értsen vele.

A személyi kultusz  korszakában bizony apámnak előnyére vált képessége a felfokozott koncentrációra.

Simon elvtárssal, a volt bőrgyári munkással, az első igazgatójával, szerencséje lett, vele szót értett,  nem is tudtam a keresztnevét, elvtársnak szólítottuk, mert ő nem törekedett  szava érvényesítésére, nem is volt szava jószerével,  apám nélkül semmit sem mert csinálni, egy levelet nem diktált volna le önállóan vagy írt volna alá, ha apám jóváhagyását nem bírta. Hogy miért így csinálta, ösztönös érdekből, okosságból, vagy mert kedves, lágy természetű ember volt, nem tudom. Munkaerőnek, vezetőnek  tökéletesen használhatatlannak bizonyult, súlyos alkoholista volt és maradt, így aztán  apám uralkodhatott felette, vezethette a vállalatot kedvére, s erre, természeténél fogva,  igényt tartott.

Közben anyámnak is, aki a társastánc mellett ráfanyalodott a  néptáncra,  segített néptánccsoportokat szervezni gyárakban, mert anyám, a divattal haladva, és a megélhetési kényszerrel, hat-hét néptánccsoport vezetője lett helyi üzemekben, a Ládagyárban, az Ecsetgyárban, a Textilkombinátban, a Konzervgyárban, a Cipőgyárban stb., országos első díjat is nyert. Tudjuk, a népi kultúra, elsősorban is a néptánc lett a divat, annak ideológiai és gyakorlati favorizálása, felső utasításra.

Apám szigorúan követte a maga számára, mondhatom, az önként magára vállalt utat, hogy szakemberként tartsák számon, távol tartva magát a politikainak minősülő posztoktól, például egyáltalán nem akart igazgató lenni, tudta, azonnal megfúrnák.

Káderlapjából, ötvenhatban, mikor mindenki megkapta és megnézhette,  ki is derült, hogy miközben elismerték kitűnő szakembernek és munkaerőnek, sőt tisztakezűnek is, háromszor ki is tüntették a „kiváló dolgozó” címmel  az ötvenes évek közepéig, azonközben tudatták vele, „sokat kell még fejlődnie, hogy megértse a munkásosztály harcát a kereskedelem területén”.

Nem fejlődött, legfeljebb csak tettette.

Budapesten, már  a puha diktatúra korszakában, négy igazgatót kellett elviselnie, kezdetben mindegyikkel jóban volt, szépen kezeli őket, így mesélte, „kezeli”, a tenyeréből esznek, de később aztán mindig kiderült,  mégsem így van, azok  nem akarnak a tenyeréből enni.

Állandóan az igazgatóiról mesélt, érthető, hiszen, mint örök második, később harmadik, tőlük függött. Mindegyikkel, kivéve az utolsót, harcban állt. Lebecsülte őket, úgy tartotta, ha ő nem volna,  régen csődbe ment volna a vállalat, vagy ha nem is, akkor nagy rendcsinálások, fegyelmik, satöbbik következnének, de legalábbis  beköszöntene az áruhiány, pontosabban a még nagyobb hiány. Ezt unos-untig hangoztatta,  nagyképűsködésnek is tartottam, de csak addig, amíg nem bizonyosodott be, hogy tényleg csőd következett, mikor az igazgatói keresztbe tettek neki, vagyis ha nem hagyták saját elképzelése szerint dolgozni.

Apámtól tartottak még a titkárnői is,  hát hiszen, aki sosem nevet, aki sosem csodálkozik, aki sohasem lezser, ráadásul keresztülnéz, mert keresztülnézett a gyengébb nemen, legyen az titkárnő is, azzal bizony, elismerem, nem könnyű.  

Miután sikerült állást kapnia Budapesten, a Női Ruha Nagykereskedelmi Vállalatnál, továbbra is főosztályvezetőként, hamar összerúgták a port az igazgatóval, pedig nagy reményeket fűzött hozzá, lévén az is zsidó. Apám kiszúrta, a raktározási viszonyok elképesztően szakszerűtlenek, de majd ő rendbe hozza, s mindezt el is híresztelte a főhatóságnál. Az igazgató azt hitte, apám meg akarja fúrni, ellentámadásba lendült, s mint Vörös Akadémiát végzett kádernek, apám nem volt hajlandó ilyen „akadémiákat” végezni,  nem sokba került eltávolíttatnia.

Elhelyezték a fővárosi Cipő Nagykereskedelmi Vállalathoz, de már csak főosztályvezető-helyettesnek, lefokozták, s ezt bizony kisebbfajta tragédiaként élte át, s most már nemcsak az igazgatót, de a főosztályvezetőt is ki kellett cseleznie. Ez az igazgatója viselte meg leginkább apámat, aki azt gondolta, mivel együtt voltak munkaszolgálatosok, majd puszipajtások lesznek. Minisztériumi nagykutyának indult ez az igazgató, mégis kibukott onnan, pedig büszkélkedhetett rengeteg párttanfolyammal is, apám az ilyen tanfolyamokat is fumigálta, hát bosszút esküdött a minisztérium ellen, nem akarta, írd és mondd, a tervet teljesíteni, hangoztatva, azt nem lehet, mert a tervezés, majd ő megmutatja, mivel többé ugye nem ő csinálja, dilettáns. Apám azonban nem állt a pártjára, esze ágában sem volt ujjat húzni a főhatósággal, tudta, a terv nem teljesítése tulajdonképpen bűntett, mert a terv törvény, s nem utolsósorban prémiumot is akart kapni. Kijelentette, bőven lehet, sőt még túl is lehet teljesíteni, erre élesen  összevitatkoztak, s azontúl nem állták egymást. Az igazgató megvonta apám intézkedési jogait, ennek ellenére, s az igazgató tudta nélkül, apám teljesítette a tervet. Erről sokat mesélt, de hogy hogyan csinálta, még sincs fogalmam. Az igazgató fegyelmit varrt apám nyakába, apám jelentette a minisztériumnak, mi a fegyelmi oka, jött a kivizsgálás, hónapokig tartott, ki is derült, apám, az igazgatóval ellentétben, mennyi érdemet szerzett, és lássunk csodát, az igazgatót, tipikus pártember mivolta ellenére, elbocsátották, de akkor már apám elszenvedte az infarktusát.

Az újabb igazgatója szintén a minisztériumból jött, szintén zsidónak tartatott, ráadásul őt, mint régi cipős  família sarját, régtől ismerte apám, pontosabban, bár hasonló korúak voltak, mégis inkább az apját, azzal számított szakmailag egyivásúnak, s nem a fiúval, aki így aztán mintha az apját igazgatta volna; szép lélektani helyzet. Nem is csoda, ha féltékeny lett apámra, holott a szakma legjobbjának tartotta magát. Apám persze nem tűrhette, rivalizáltak. S mikor bejött a gazdasági reform, akkor ez az igazgató, nem értve meg az idők szavát, pedig jogot is végzett, ha csak estin is, amire apám persze gúnyosan legyintett, meg arra is, hogy csinálja csak a hülyeségeit, hát csődbe is vitte a vállalatot, apám csendes mosolygása mellett.

Az utolsó igazgatójával, akit nem ismert előzőleg, s aki nem  volt zsidó, kitűnően kijött,  az végre hagyta, dolgozzon  a  saját szája íze szerint.

De  akkor már igen meg volt bántódva, átverve érezte magát, hogy még mindig csak főosztályvezető-helyettes, holott esztendőkkel korábban visszaállítani ígérték főosztályvezetői rangját, ráadásul az éppen soros főosztályvezető helyett is neki kellett mindig állnia a sarat. Csalódottságában szabotálásra vetemedett, szöges ellentétben éveken át gyakorolt munkastílusával. Később kelt, komótosan reggelizett, betelefonált, különböző mondvacsinált okokra hivatkozva, hogy  ezért és ezért nem ér be időre, ebédelni is hazajárt,  Giza nagymamám naponta főzött, mindenki otthon étkezett, majd le is heveredett ebéd után. Azontúl nem is lett konfliktusa senkivel. Nem tűnt fel apám szabotálása, hisz tulajdonképpen mindenki szabotált, ez volt a pártállami munkastílus, ha nem is szabotálásnak nevezték, de ez számított a  munka természetes rendjének, és apám dolgozott hosszú ideig rendellenesen.

Kijárta magának a cipőkereskedelem szakmai titkárának tisztjét, ilyen nem létezett, de kreáltak neki,  1969-ben ki is nevezték, s akkor megenyhült, látta, mégiscsak tekintély azért. Igen elégedettnek látszott, úgy oszthatta be idejét, ahogy akarta, a saját maga főnöke lett, nem tartozott sehova, legfeljebb a minisztériumhoz, kapott egy irodát és egy titkárnőt, meg kedvező fizetést. Mellékállásokat vállalhatott, ideje lévén, például hites bírósági áruszakértő lett, és régi városában, Hódmezővásárhelyen a szandálüzem tanácsadója.

Negyvenkilenc munkában töltött esztendő után 1974-ben ment nyugdíjba, és, meglepetésemre, alig várta. Elfáradt, ambícióját elveszítette. Azt mondogatta, neki kijutott a sikerekből, a munkasikerekből, a vezetői sikerekből, tele volt az élete sikerélményekkel, most már nem hiányoznak neki, most már nyugodtan, kényelmesen, senki, semmi által sem zavartatva szeretné eltölteni hátralévő idejét.

Egyszóval lazítani akart, végre egy kicsit lazítani.

 

                                                5

 

 Sokszor felrémlik bennem, mennyire fel tudtam bosszantani. Hallom, pontosan hallom ziháló lélegzését, látom, kapkodja a levegőt, hallom odalökött szavait, félmondatait, hallom felháborodott, elítélő, megbélyegző mondatfoszlányait, melyeket képtelen befejezni indulata miatt.

Felindult akkor is, amikor a diplomámat megkaptam, de állást nem. Felelőtlennek nevezett, úgy gondolta, még mindig nem akarok, mert úgy tűnt, nem akarok, a saját lábamra állni.

Mikor kifogyott az odalökött törmelékszavakból, csönd telepedett közénk. Hirtelen felpattant, rám szögezte tekintetétét, nézett, engesztelhetetlenül nézett, meg akart semmisíteni ezzel a tekintettel. Annyit mondott, ha ő ilyen lett volna, mint én, akkor még mindig abban a szükséglakásban lakna, mint gyerekkorában, és vele együtt mi is ott, ahol víz és villany se volt bevezetve. Én meg mintha megnémultam volna, mert ezt utáltam a legjobban, ezt, ha magával, az ügyességével példálózott. 

Sűrűn példálózott magával pedig. Vagyis hát dicsekedett.

Dicsekedett üzleti érzékével, nem emlékszem, hogy e tekintetben valakit is elismert volna magánál tehetségesebbnek. Dicsekedett vezetői képességeivel, abban sem talált legyőzőre.

És dicsekedett otthonteremtő tehetségével, elsősorban is az orosházai házzal.

Amikor megjelent Orosházán, feltűnést keltett, főleg a férjhez menendő lányok családjában, természetesen a zsidókéban, a „vegyes” házasságot már törvény tiltotta, hiszen a legjobb korban volt a családalapításhoz, huszonhat évesen, meg aztán jóképűnek tartották, biztos fellépésűnek, elegánsan festett, nemkülönben megfelelő egzisztenciának is látszott. Valószínűleg bemutattak neki jó néhány lányt, így anyámat is. Tudni akarta, milyenek az anyagi viszonyai leendő feleségének, nem titkolta soha, jól akar nősülni, minél tehetősebb lányt elvenni, engem is mindig erre kapacitált, lenyomozta, amennyire tudta, a leányzók családjának vagyoni viszonyait, és anyám került ki győztesen.

Anyámék pedig nem voltak kimondottan gazdagok, hiába kerestek jól a tánciskola révén, és verték fogukhoz a garast. Viszont gyanítom, apám számításba vette azt is, hogy anyám pénzkereső, táncmesteri diplomát szerzett a Tánctanári és Mozdulatművészeti Tanítóképzőben Pesten, s örökli majd apja tánciskoláját. Azonban hiába hangoztatta a pénzt, más szempontjai is lehettek, például anyám csábító, tizenkilenc éves fiatalsága, szépsége, jól öltözöttsége, gyanítható érintetlensége, úri lány mivolta. Rögtön felmérhette azt is apám, hogy anyámat lehet vezetni, befolyásolni, rajta uralkodni, persze babusgatni is, és felmérhette, anyámnak meg kimondottan olyan férfi kell, mint ő, aki majd mindent megold, leveszi válláról a gondokat, miközben biztonságot nyújt neki. Megjegyzem, anyám vezetékneve, a Rózsa mágikus erővel hathatott apámra, mert első szerelme  szintén  a Rózsa vezetéknevet  viselte; micsoda véletlen, vagy sorsszerű, hát nem? De ne bonyolítsuk annyira.

Apámnak, mint vőlegényjelöltnek, sikerült ügyes üzletembernek láttatnia magát, és ez anyám szülei számára, nem lévén üzletemberek, de mindig irigyelve azokat, döntő szempont lehetett.

A zsinagógában keltek egybe 1939-ben, emlékeimben igen nagy az a templom, s aki zsidó volt  Orosházán, az ott volt. Sem anyám, sem apám nem tartotta igazán a vallást, még a neológot sem, annak előírásait sem ismerték jól, bár jártak, igaz, rendszertelenül, templomba, de azt társadalmi eseménynek, társasági összejövetelnek tekintették. Szép párnak mutatkoztak, esküvői képük a korabeli fotó-stílus jellegzetes darabja: műtermi felvétel, tökéletesen mesterséges körülmények között, minden zavaró, tehát természetes tényező kizárva, a hangsúly a színpadszerű háttérre és a kimódolt  eleganciára tevődött;  apám szmokingban, anyám fehér, földet többszörösen söprő tüllruhában, nagy virágcsokorral a kezében mosolygott; és a boldogság meg az egymáshoz illőség külsődleges ábrázolására jó alanynak bizonyultak, sugárzott róluk az ünnepélyesség meg az összetartozásérzés. Mereven szépek ezen a fényképen,  komolyan tekintenek a jövőbe.

Kevesebb hozományt kapott, mint amennyit kialkudott apám, ezt még negyven év múlva is felhozta. De apanázst kiharcolt, nagyapám tánciskolája jövedelmének harmadát, amely azonban nem tűnt igazi apanázsnak, anyám ugyanis megdolgozott érte. Nem is tudom, miért apanázsnak hívták, valószínűleg csak azért, mert anyám az apja révén kereste, s azért, mert ezzel is kiskorúsíthatták őt. Vele tehették, kis szava volt, és kevés tekintélye. Keresményét azért maga kezelhette, úgymond zsebpénzként, apám szerette a nagyvonalú gesztusokat, ám amikor felfedezte, hogy az egyik fiókba csak úgy be van hányva összevissza ez a pénz, nyomban ítéletet is alkotott, hát ha ennyire érdeklik anyámat az anyagiak, akkor csak táncoljon, mondogatta apám, a többit  bízza rá. Rajta is maradt anyámon, hogy ő meg a gyakorlati élet bizony két különböző dolog. Apám szépen el is irányította életét anyámnak, aki nemhogy berzenkedett volna emiatt, hanem mintha kívánta volna is.

És végre megteremthette a neki tetsző otthont apám.

A házat egy orosházi falusi utcában, nyílt árok, partján fű, legelésző állatok, makadámút, téglaköves keskeny járda, parasztházak, bár tulajdonosai valószínűleg jobb módúak, a Bocskai utcában vette meg Ignác nagyapám pénzbeli hozzájárulásával. Teljesen átalakíttatta, radikálisan formálta át. Külsejében átépítése után sem sokban különbözött a többi szomszédjától, parasztháznak látszott, legfeljebb az ablakai lettek jóval nagyobbak. Belül azonban tényleg polgárházzá változott.

Eléggé élesen tudom felidézni, de éppen a hálószobát, ahol pedig én is aludtam, gyerekszoba nem lévén, a legkevésbé. Jobban emlékszem a nappaliban lévő igazi art deco bútorra, és a hall, nem tudom, miért neveztük annak, hiszen volt ablaka, berendezésére, amelynek szintén volt egy kis art decós beütése, zongorával, Blüthnerrel, anyám tudott zongorázni,  négerbarna kandallóval,  perzsaszőnyegekkel, olajfestményekkel, porcelán és ezüst dísztárgyakkal. És előttem vannak a „kajütös” stílusú, akkoriban igen divatos ajtókeretek. Fürdőszobánk is lett angol vécével, amely igen nagy szó volt akkor egy falusi házban. A kertre, virágokra és gyümölcsfákra néző nagy terasz, egy nyitott és egy fedett résszel, a maga fekete fehér kockás kövezetével attrakciószámba ment. Úgy tűnt, végre megvalósíthatta élete álmát apám, egy ilyen mutatós, sőt divatos és korszerű családi otthont, amellyel dicsekedhetett bárki előtt.

Ki nem bírta volna, ha nem mutogatja festményeit, dísztárgyait a vendégeinek, mindegyikről kimerítően elmesélve, ahogy kifejezte, „történetét”, vagyis megszerzésének, jutányos és fineszes hozzájutásának kalandját, mert úgy állította be, hogy minden tárgyát így szerezte.

Mint egy tárlatvezető, így rögzült bennem, mutatja be a falon lógó festményeket teátrális mozdulatokkal, mit ábrázolnak, ki alkotta, honnan származnak, mennyiért vette, és mennyit érnek valójában, mindezt kimerítően. Az olajképeket kedvelte blondelkeretben, első képét, egy Glatz Oszkárt, tizenkilenc éves korában szerezte. Hogy hogyan keletkezett gyűjtési vágya, nem tudom. Mindenesetre rengeteg festő kavargott a fejében, akár egy festészeti lexikonban, el tudta helyezni őket értékük szerint, elsősorban is a műtárgypiac ítéletét alapul véve.

Nemcsak a berendezési tárgyakkal, a képekkel, az ezüstneműkkel, a porcelánokkal hozakodott elő, hanem kinyitotta a szekrényeket is, és bemutatta a ruhákat, elsősorban is az anyáméit. Volt mit mutogatni. Szerettek öltözködni, ebben igen egyeztek, a jólétet gyakran ruhákban mérték. Mindig emlegette apám, mennyi rengeteg öltönyt, vagy tizenötöt  és ötven inget, vitt a házasságba.

Apámnak ez az orosházai ház, szegény, csak két évig élvezhette, maradt az igazi családi fészekről alkotott eszményképe. És ezt az eszményképet, miután elvesztette, többé soha nem volt képes újra produkálni, bár megpróbálta.

Házunkat, miután bennünket elhurcoltak, kirabolták, megrongálták, visszatértünk után még ürüléket is találtunk benne,  a hallt el kellett kerülni, a födém leszakadással fenyegetett. Giza nagymamámnak és Margit-Mányi nagynénémnek  is  hozzánk kellett költözniük, mivel az ő lakásukat, amíg haláltáborban múlatták az időt,  más vette birtokba, és esze ágában sem volt visszaengedni őket, és tehette.

Két otthonunkból egy maradt.

A szomszédoknál észrevettük bútorainkat, festményeinket,  szőnyegeinket, ha kegyeskedtek visszaadni, akkor visszakaptuk, ha nem, akkor nem. Anyám és nagymamám  találkozott az utcán a ruháival meg apám ruháival, az én ruháimmal is, azokban jártak ismerősök és ismeretlenek, és nyugodtan járhattak. Pénzt és ékszereket adtunk át  általunk megbízhatónak tartott ismerősöknek, őrizzék meg, hát letagadták. Nem kártalanított senki mindmáig. Az Elhagyott Javaktól szereztünk némi bútort, ócskát, kényelmetlent, csúnyát, és amerikai „Joint” segélycsomagokon éltünk. Anyám tánctanfolyamokat indított, és élelmiszerben, hiszen hiperinfláció dúlt, kérte a fizetséget.

Apám, amint megjött, négy napon belül eladta valamikori büszkeségét. Észrevettem, néhányszor körüljárta, meg-megállapodott egy-egy sarkában.

A pénzt nem költhette másik lakásra, be kellett fektetnie, hogy éljünk valamiből, ám szerencsére lehetőségünk volt átköltözni Szegedre, ahol Giza nagymamámnak maradt egy ötlakásos, de rossz állapotú, avítt bérháza, amelynek egyik lakását a törvény beköltözhetővé tette számunkra, lakás nélküli volt hadifogoly családja számára; karhatalommal sikerült is a törvénynek eleget tenni.

A Bercsényi utca, ahol ez a ház állt, nem esett túl messze a belterülettől, az eszményképtől viszont igen, roppant külvárosiasnak számított. Az utca keskeny járdáját, melyet  téglákból raktak ki, széles gyepsáv és persze fák választották el  a kockaköves egyenetlen úttesttől. A környező házak is  néhány lakásból álló bérházaknak épültek, szintén igénytelen, korszerűtlen épületekként, lakóik, hogy úgy mondjam, a középszegény  kategóriába tartoztak.

Hát nem ide vágyott apám, ahol is aztán hét esztendőt nyomtunk le. De még ezzel is elégedett tudott lenni, elégedettségre törekedett, el ne felejtsem, világéletében, mondván, látnánk csak, hogyan élnek a szovjetben.

Régi, még tizenkilencedig század végi, elavult ház volt a Giza nagymamámé, komfort nélküli, legnagyobb bánatomra sem fürdőszobát, sem angol vécét nem mondhatott magáénak. Mind a két emeletén budik voltak, ráadásul a lakásokon kívül, folyosóról nyíltak, bár annyi, ahány lakás. Mi a második emeletről potyogtattunk lefelé, képtelen voltam megszokni. Másik különleges ismertetőjegye a falépcsős lépcsőház volt, rozoga, élesen nyikorgó, azóta sem láttam ilyet. És hát a külleme, az bizony szegényesnek és lehangolónak, sőt csúnyának tetszett.

Két és fél szobában laktunk ott, akkoriban ez, még komfort nélküli körülmények között is, nem volt megvetendő. Apám a saját szobájukat valahogy berendezte a megmaradt bútorainkból, s a már említett Elhagyott Javaktól származókból, meg amit még hozzá vett olcsón az ócskapiacon, de az poloskásnak bizonyult, ők oda hívták a vendégeket, a rádió is náluk díszelgett egy szekrény tetején. Mi az öcsémmel az erkélyes szobában aludtunk, lám, azért volt erkély is, azt gyerekszobának hívtuk, de abban ettünk is és tartózkodtunk is tulajdonképpen, tehát ebédlőnek és  nappalinak is használtuk. Anyám lánykori rózsaszínű berendezése megmaradt darabjait világoskékre mázoltatta apám, vagyis fiúbútorrá varázsolta, ezzel a bútorral rendeztük be azt a szobát; a fiúk bútora, ha a család adott magára,  nem lehetett más, mint világoskék, a lányoké meg ugye rózsaszín. A fél szobába Giza nagymamám és Margit-Mányi nagynéném helyezkedett el, rendkívül ócska és lehangoló bútorok közé, például szalmazsákos ágyon aludtak. Hogy velünk laknak, akkor már természetesnek vettük. A konyha igen lerobbantnak tűnt a szememben, agyonhasználtnak, amelyet nem lehet rendesen kitakarítani.

Egy bádogos, egy szabó, egy esztergályos  család és  egy csupa nőből álló család, nem tudom, miből éltek, két nagy kutyával,  lakta a házat. Hatalmas veszekedések tanúja lehettem ott, élesen emlékszem, üvöltöztek egymásra, útszéli módon, s ebben bizony Giza nagymamám sem maradt le. Hogy miért? Hát a háború, a sok-sok halál, a létbizonytalanság, a közeli  nyilas puccs emléke, a német, majd az orosz megszállás, a kommunista puccs, mindez megrongálta az idegeket és a kapcsolatokat. Egyszer a bádogos be akart törni hozzánk, lelocsolni bennünket sósavval. Rettegtünk, már csaknem betörte az ajtót.

Mondanom sem kell, a mélyponton voltunk, főleg a ház államosítása után. És apám képes volt a vendégeinek továbbra is dicsekedni, még azzal a poloskás bútorral is, persze  nem tudták, mi rejtőzik benne.

Aztán, 1954-ben apám szövetkezett egyik nagynénjével, aki egyedül maradt Csanyteleken,  elpusztult mindkét fia a munkaszolgálatban, majd a férje is meghalt, hozzá jártam nyaralni,  s be akart költözni Szegedre, történetesen a házába, amelyet nem államosítottak, mivel csak magasföldszintes és háromszobás volt, de  laktak benne, nem tudta kitenni őket, ehhez apám összeköttetései kellettek. Ennek fejében osztotta meg velünk házát a nagynéni.

Újból megálmodott apám egy szép, komfortos lakást, és meg is valósította. Teljesen felújítatta azt a nagynéni-féle, akkor már rossz állapotban lévő, régi, földszintes házat a Szent István téren, amely bár nem a legjobb, de azért elég jó helyen, tulajdonképpen a belterület és a külterület határán feküdt, a piac terén, a nagy víztoronnyal szemben, ráláttunk szépen a piacra. Az egylakásos házból kétlakásost kellett csinálnia, tehát kettéválasztania, az egyiket a nagynéninek, a másikat nekünk. Apám elemében volt.

Négy szobánk lett, abból három eléggé kicsi, fürdőszobával, angol vécével, a konyhában gáztűzhellyel, de a nagy fatüzeléses sparheltet  is megtartottuk, s ezt a konyhát, otthonosságánál és nagyságánál fogva, ebédlőnek is használtuk. A szüleim szobája, egy tágas tér, mondhatom, apám büszkeségévé vált, ismét megteremtette magának azt a miliőt, amit szeretett. Festmények, perzsák, porcelánok, ezüstök. Vett pianínót; öcsém tanult zongorázni, én, a változatosság kedvéért,  hegedülni. Új kárpitokkal áthúzatta a fotelokat és a székeket, kiirtatta a poloskákat. Természetesen az utcára nézett ez a díszes szoba, mint ahogy a miénk  is öcsémmel, amely egy nagyobból leválasztott  fél szobának minősült,  a világoskék fiúbútorunk csak  összezsúfolódva fért el benne. A két, udvarra néző szoba közül az egyikben lakott Giza nagymamám  Margit-Mányi nagynénémmel, a régi, lerobbant bútorok között, szegényeknek továbbra is szalmazsákos ágy jutott. A másik udvariba Irma nagymamám telepedett, egy még kisebbe, azt az előszobából választottuk le, átfűteni nem is lehetett, viszont a Giza nagymamáménál lényegesen korszerűbb, Jenő nagybátyám gazdag korszakából származó bútorok jutottak neki.

Magához kellett vennie, lám, apámnak ismét anyját, miután kitelepítették osztályidegennek nyilvánított Jenő bátyját, s lakását társbérletesítették, hát szegény Irma nagymamám félt a társbérlőktől. Újabb lakásunk veszett el tehát, egyre kevesebb lakást mondhattunk a magunkénak, s egyre többen kényszerültünk együtt lakni, éppen heten, három öreggel. És, mondhatom, apám még mintha élvezte is volna, hogy nemcsak az anyjával, de  az anyósával és annak testvérével is együtt él. Persze takarítottak, főztek, tálaltak, vásároltak, mostak, mosogattak, vasaltak, fűtöttek, vezették a háztartásunkat, szóval kiszolgáltak, a fenekünk alá tettek mindent az öregek.

Megint mutogathatta apám ezt a lakásunkat, mutogatta is megszállottan a vendégeknek, dicsekedett hevesen vele. Persze az udvarról elfelejtkezett, mert az udvar kopár és kietlen volt, macskaköves és hodály, teherautó-garázsnak adott helyet. Elfelejtkezett a szuterénról is, mert abban lakatosműhely működött, és a lakatos sokgyerekes családjának hihetetlenül elhanyagolt lakásaként is szolgált, persze veszekedtünk velük a szurtos lurkók állandó zsivaja miatt.

Ez a lakás aztán, röpke három év múltán, ugródeszkának bizonyult a Budapestre költözésünkhöz, kitűnően tudtuk elcserélni még egy fővárosira is, ami igen nagy  szerencsének számított  akkor, 1957-ben, amikor lakáshoz jutni, cserélni, adni, venni szinte lehetetlennek látszott, különösen nem a vidékről  Pestre törekvők számára. Azt a házat néhány évvel ezelőtt lebontották; mikor megláttam hűlt helyét, mondhatom, megsértődtem.

Aztán még jobban örültünk, de nemcsak úgy egyszerűen, hanem euforikusan, annak a két szoba hallos fürdőszobás, akkor igen elegánsnak tetsző hajléknak a Csengery utcában, az Andrássy úttól egy háznyira, az Oktogontól két sarokra,  örültünk a jó környéknek, a négyszintes,  tetszetős háznak, ahol még látszottak az eklektikus díszítések maradványai. A tizenhat lakásos épület legszebb, fő erkélyes lakásába kerültünk, amely természetesen akkor már le volt választva. Jelentékeny polgári lakásnak mutatkozott így is,  az 1949-es budapesti VIT-en nyerte egy hegedűs, aki a szegedi színház zenekarához szerződött, ezért cserélt velünk. Gyönyörűen faragott ajtókkal és ablakokkal bírt, szép fürdőszobával, megfelelő, bár inkább kicsi, mint nagy  konyhával. Csak hát nem bizonyult túl tágasnak  hatunknak még ez a száz négyzetméter sem. Margit-Mányi nagynénémet, a valamikori hetediket, akkorra már eltemettük. És nem három nemzedék számára tervezték. Mégis apám annyira büszkélkedett ezzel a lakással, mint hajdanán az orosházai házzal,  csaknem annyira. A nagymamák a legbelső szobát foglalták el, az apai és anyai nagymamám  egy szobában (!), valószínűleg kuriózum, és, mivel az nem volt külön bejáratú, a szüleimen kellett keresztüljárniuk, no és rajtam meg az öcsémen keresztül. De hát rajtunk keresztül járt mindenki, mert a mi rezidenciánknak az ablak nélküli, sötét, bár tágas  hall szolgált, ahol nappal is égetni kellett a villanyt, és amely ráadásul még az ebédlő feladatát is ellátta. Tulajdonképpen csak az alvás szempontjából osztottuk fel a lakást, mert napközben akárhol tartózkodhattunk, én például, ha kedvem úgy tartotta, tanulhattam apám foteljában vagy bármelyik nagymamám ágyán is. Senki sem zárkózhatott be, nem is zárkózott, tárva-nyitva álltak az egymásba nyíló szobák ajtói, legfeljebb éjjel zártuk be, de a szüleim szobája és a miénk közötti ajtót még akkor sem (!), ám ilyenkor éjszaka, megjegyzem,  nagymamáim  nem jártak  azért át rajtunk a vécébe, hanem bilibe végezték a dolgukat. Apám hangot adott annak, hogy lám, ismét feltörtünk. Később tudtuk meg, hogy ez a lakás belügyes  házban van, így aztán igyekeztünk magunkat távol tartani a többi lakótól.

A bútorokat különben felújíttattuk, a nagymamáim is szebb berendezést kaptak, apám tovább gyarapította szőnyegei, képei, dísztárgyai állományát, az ő  szemében szobájuk a reprezentativitás csimborasszójának számított, de én, felcseperedvén,  megállapítottam, az bizony csupán egy szerencsétlen kombinált szoba túlfeszített változata volt.

A hatvanas években már csak öten laktuk. A hetvenesben hárman lakták, szüleim és Giza nagymamám, én és az öcsém elköltöztünk. Apám és anyám, ketten együtt, csak öt évig élhetett benne, apám haláláig. Anyám nyolcvannégy  éves korában távozott az élők sorából, akkor eladtuk, annál is inkább, mert svábbogarak tünedeztek fel benne.

 (folytatása következik)

             

Nem engedik, hogy fotóügynökséget alapítsak

És teltek az évek, sőt, rohamtempóban teltek.

Fotóügynökséget akartam alapítani, még mielőtt teljesen át nem adom magam, gondoltam, az öregségnek, fotóügynökséget, ahogy valamikor Capa, magánügynökséget. Hogyan kezdjem? Kihez, kikhez forduljak? És milyen stratégiával? Nem tudtam eldönteni, ezért azt csináltam, ami éppen eszembe jutott, ami csak úgy jött.

A fényképészszövetség szürke eminenciásához fordultam először, aki mindenfélében benne volt, legalábbis ez hírlett róla. Felhívtam telefonon, kedvesen beszélt, úgy tett, mintha nem lepődne meg a magán-fotóügynökségen, megállapodtunk az időpontban, mikor menjek el hozzá. A Lipótvárosban lakott, egy szépen felújított bérházban, hosszan kellett csengetnem a kaputelefonon, hideg, ónos, őszi eső szemerkélt, fáztam, és nem vettem sapkát, én hülye, gondoltam. Már azt hittem, nincs is otthon, amikor megszólalt egy női hang, ő a takarítónő, mondta, és a nevemet tudakolta. Nemsokára berregett a jelzőhang, és kinyithattam a kaput. A fényképészek szürke eminenciása, alacsony, élénk mozgású, dús, fekete hajú, ötvenes férfi a magas, teljesen kopasz, kövérkés fia társaságában fogadott, egy hatalmas, tetszetős lakásban. Mély, süppedő fotelban mutattak nekem helyet, és teával kínáltak, de azt éppen nem akartam.

A fényképészek szürke eminenciása megkérdezte, mi újság, Ckó?

Mint nyilván tudod, gyilkos politikai divatok uralkodnak, mondtam.

Nagy hibát követtünk el, mondta a fényképészek szürke eminenciásának fia, nem szerveztünk gerillaháborút.

Komolyan mondja? Ezt kérdeztem, csodálkozó hangsúllyal.

Egészen komolyan, mondta a fiú.

Ilyen fiam van, mit szólsz, Ckó? Vigyorogva kérdezte a fényképészek szürke eminenciása. Valamikor, emlékszel, Ckó, mi is ilyenek voltunk, gerillák, mondta.

Hát erre nemigen emlékszem, mondtam. És megkérdeztem, milyen viszonyban vagy a kormánnyal?

Visszakérdezett, hol van itt kormány? Csak csupa balfasz van és korrupt fickó. Majd egy kis szünet után hozzátette, és gengsztermentalitás.

Hallgattunk.

Szövetségünknek, megmondom őszintén, ellenzékbe kéne vonulnia, mondta a szürke eminenciás, de nincs ellenzék, illetve ami van, az rémes, ellenzéknek mondják magukat, mert hülyék voltak, hogy bekerüljenek a hatalomba. Te tudsz másfajta ellenzékről, Ckó?

Bámultam az értékes olajképeket a falon.

Nagy a nyugalom, mindenki, aki számít, le van fizetve, meg van véve, mondta a fényképészek szürke eminenciása.

Megkérdeztem, te számítasz?

Nem eléggé, válaszolta, és nevetett.

A takarítónő hozta a teát, pedig nem kértem, belekortyoltam, langyos volt és gyenge.

Szóval szeretnék egy magán-fotóügynökséget alapítani, mondtam, hogyan kezdjem?

Nincs szükség ilyen ügynökségre, Ckó, mondta a fényképészek szürke eminenciása, ilyesmit nem is engednének, a fotóügynökség állami monopólium, és lehet, hogy helyesen.

Ellenállásra van szükség, mondta a fiú, azért, hogy mindenkinek, minden állampolgárnak egyenlő beleszólása legyen a kollektív döntésekbe.

A szürke eminenciás megkérdezte, tehetek még érted valamit, Ckó?

Ajánlj be valakinek, kérlek, mondtam.

Tudod, mit, Ckó, beajánllak Desideriónak, Argentínában így hívták, onnan jött vissza a változáskor, magyarul Dezső, és mondta a teljes nevét.

Tárcsázott, beszélt, és amikor letette a kagylót, azt mondta, Desiderio roppant kedves volt, azt mondta, hallott rólad, Ckó, már holnap mehetsz hozzá.

Megkérdeztem, tulajdonképpen kicsoda, micsoda ez a Desiderio?

Desiderio sok mindent csinál, tanácsadó minden kormánynál, de van benne valami különleges, meghatározhatatlan, mondta a fényképészszövetség szürke eminenciása.

Hűvösvölgybe kellett kimennem, egy villaszerű házhoz, a hatalmas ablakokon át gyönyörűen sütött be még az őszi nap is, és Desiderio, vékony, keskeny arcú, fekete hajú, macskaszerű, hatvanas férfi, napozott a kitárt teraszajtó közelébe helyezett fotelban. Bemutatkoztam. Ebben a jó nagy nappaliban beszélgettünk, amely összefüggött az ebédlővel és a konyhával. Különleges, legalábbis számomra különleges bútorokat láttam, és amikor Desiderio észrevette, hogy jól megnézem a berendezést, készséggel magyarázni kezdte, dél-amerikai, pontosabban argentin stílus, Buenos Airesből való minden egyes darab. Egy hintaszékbe ültem, és kedvtelve hintáztattam magam. Desiderio rögtön igen bizalmas modort vett fel, tegeződve.

Képzeld, Ckó, tudom, hogy így becéznek, szóval, Ckó, valamikor, fiatalon, forradalmár voltam meg optimista, és most farkasszemet nézek hajdani önmagammal, de hagyjuk, különben nemsokára kiderül, amit már tudok, úgy nagyjából, hogy mi történt az elmúlt években a színfalak mögött.

Megkérdeztem, elmeséled?

Nevetett, és azt mondta, na azt nem.

Aztán magáról vallott, jogászcsaládból származik, ő is jogot végzett, de belekerült valami diktatúraellenes katolikus ifjúsági szervezkedésbe, börtönbe csukták, és amikor, nem annyira sok idő múlva, kiszabadult, azonnal disszidált, szerencsét próbált több országban, majd Argentínában telepedett le, ahol rokonai éltek, segítségükkel ügyvédi irodát nyitott, majd egy másik rokona hazahívta, mihelyst kikiáltották a harmadik köztársaságot, a kormánynak dolgozik, illetve eddig minden kormánynak dolgozott, elsősorban az úgynevezett szabadságjogok területén, így mondta, hogy területén, de az előterjesztéseit nem fogadták és nem fogadják el, lesöprik. Azt próbálta és próbálja elfogadtatni, hogy a politikai közösség minden egyes tagja egyformán számít, ha ez nem érvényesül, akkor az sérti az egyén méltóságát.

Megkérdeztem, és mire jutottál?

Találgathatsz, Ckó, mondta, nem nagy dolog, istenem.

Hát akkor, Desiderio, nekem nem tudsz segíteni, mondtam.

Ha akarok, akkor tudok, mondta Desiderio, mert rengeteg a barátom, tudniillik csináltam egy másik tervezetet is, amely a szabadságjogok korlátozásáról szól, ezzel bizonyos helyeken igen elégedettek voltak. Argentínában megtanultam, hogy legalább két, lehetőleg ellentétes vasat kell a tűzben tartani, és Magyarország nemigen különbözik Argentínától, itt sincs egyenlő figyelem és tisztelet az állampolgárokat tekintve. De még nem döntöttem el, Ckó, segítsek-e neked, mert elég furcsa légkör alakult ki körülötted, meg kell vizsgálnom, miért.

Szeretném, ha fogadna a miniszterelnök, mondtam, úgy tudom, egy önálló fotóügynökség létrehozása csakis tőle függ.

Ne bolondozz, Ckó, mondta Desiderio, mit képzelsz?!

Fotóznám őt, a miniszterelnököt, mondtam, olyan fotókat készítenék, mondanám neki, amilyeneket még nem csináltak önről, például, dúdolós fotókat, vagyis amikor ön dúdol, mert hallottam, hogy igen szeret dúdolni, remélem nem informáltak rosszul, és megtudtam a kedvenc számait, megtanultam őket, és elődúdolom önnek: Ülök egy rózsaszínű kádban, a legszebb ünnepi ruhámban; A csikket ne az arcán nyomjátok el, ő érzékeny, vele vigyázni kell; Túl korai neked ez a happy end, nem adok időt, hogy kipihend; Fütyülj a csőbe, forgasd a tárat. Csináljunk egy kis Amerikát; Egy kis piros bombázó gépet akarok én, de nagyon szépet; Mi a fasz ez, ez a nagy büdös kékség, ez a hatvanegyes-expresszbusz; Nagykirály a hangerő, melletted a szőke nő; Fröcsög, mint a turha. A sok bazmeg és a kurva.

Desiderio elsápadt, felhördült, és megkérdezte, te ilyen hülye vagy, Ckó? Hát veled nem lehet szóba állni! Honnan veszed, hogy ilyesmiket dúdolna a miniszterelnök, és hogy egyáltalán szeret dúdolni? Különben is ezek a dalszövegek rég lejártak, idejüket múlták, egy rég elfelejtett évtizedből valók. Te akarsz, Ckó, önálló fotóügynökséget, ne nevettess, de azért majd felhívlak.

De nem hívott fel.

Az utcákat róttam akkoriban, pedig már beköszöntött elég nagy havazással a tél, mindig több kávéházba betértem, miközben kigondoltam, hogy bejelentkezem a főváros egyik alpolgármesterénél, akit még régről ismertem, valamikor kedveltem, mert, mielőtt pozícióba került, a kommunák létesítését és elismertetését akarta, a kőszínházak közül többet szeretett volna átadni alternatív együtteseknek, és arról értekezett, hogy mindenki sorsa ugyanannyit számít, és mindenki véleményét figyelemre érdemesnek kell tartani stb. A titkárnője, középkorú, jelentéktelen nő, fogadott, közömbös és hivatalos mosollyal az eléggé rideg, dísztelen helyiségben, mondván, kicsit várnom kell, az alpolgármester éppen tárgyal. Leültetett egy kényelmetlen fotelba, és megkérdezte, milyen kávéval kínálhat, mondtam kapucsínóval, hamarosan elém tette, és egészen jó volt. Csaknem egy órát kellett várakoznom, és igen dühös lettem, hisz pontos időpontot beszéltünk meg. Az alpolgármester sokat változott, megöregedett, elhízott, állandóan köhögött, különben igen magas, szőke és eredetileg vékony férfi volt, kissé aránytalan alkat. Szobáját hanyagul berendezettnek láttam, igénytelennek. Azt mutatta, mennyire örül nekem, de rögtön észrevettem, csak tetteti, úgy kell neki a velem való találkozás, mint púp a hátára.

Az első kérdése az volt, mi van Budapesten, Ckó?

Na ne viccelj, mondtam, tőlem kérdezed?

Mindennek vége, mondta, kellett volna egy tökéletes forradalom. Teljes defenzívában vagyunk, folytatta, tudod, Ckó, mennyi jut kultúrára?

Azt is rosszul költitek el, mondtam.

Elsötétedett a tekintete.

A kérésed a magán-fotóügynökségről észbontó, Ckó, megmondom őszintén, mondta.

Talán nem jönne jól egy független fotóügynökség?

Nagyon jól jönne, Ckó, hiszen a tájékoztatás csorbítatlan szabadságára volna szükség és a független sajtó burjánzására, de ha támogatnék ilyesmit, azonnal megtámadnának.

Na és, mondtam.

Könnyen beszélsz, mondta.

Le vagy szarva, mondtam.

Hát, ha így beszélsz, Ckó, akkor nyilván elfelejtetted, mondta sértődötten, milyen jól megértettük egymást, amikor még kutató voltam, ugye a demokrácia partnerségi felfogását kutattam, és te készítettél hozzá igen elvont, de találó képeket.

Jól megváltoztál, baszd meg, mondtam, és dérrel-dúrral távoztam.

Kellene nekem egy társ az ügynökséghez, gondoltam, és tervezetemet elküldtem a legtekintélyesebb képes újság főszerkesztőjének, akit régről jól ismertem, felkérve, társuljon velem. Pár nap múlva felhívott, és megbeszéltünk egy találkozót.

Á, a mester, mondta.

Középkorú, elegáns fickó volt, sportos alkat, nem a titkárnője, hanem ő személyesen fogadott és terelt be a legújabb divat szerint berendezett irodájába, gyönyörűen látszott onnan bentről a hóesés.

Foglalj helyet, Ckó, kávét, valami mást?

Hosszú kávé egy kis tejjel jól jönne, mondtam.

Elmesélte gyorsan, hogy még a demokrácia hajnalán javasolt egy magánhírügynökséget, benne önálló fotós részleggel, ő szerette volna megalapítani, és úgy tűnt, sikerrel jár. Szerfölött fontos embernek éreztem magam akkoriban, mondta, több kiállításom nyílt, olyan felvételekkel, amilyeneket azelőtt nem tehettem volna közszemlére. És mintha hőstettet hajtottunk volna végre, miután megírtuk a társaimmal a tervezetet a magánhírügynökségről, és beadtuk a megfelelő helyre, bizakodtunk, de elutasították. Lelombozódtunk és támadásba lendültünk, interjúkat adtunk, és megint fontos tényezőnek képzeltük magunkat, mivel kimondtuk, amit gondoltunk, meg azért is, mert harcoltunk, titkon azt is képzeltük, hogy megtorolják, és akkor hősök lehetünk, de volt eszük, nem torolták meg, és főszerkesztő lettem. Nevetett.

Megkérdeztem, megszellőztetted már a tervezetemet?

Persze, mondta mosolyogva, hát nem azért küldted el?

Na és, mi volt a reakció?

Eddig semmi.

Semmi?

Itt nincs sajtó, Ckó, mondta a főszerkesztő, és nem is lesz egyhamar, talán még az én lapom tartozik az igazi sajtó kategóriájába, szóval ne ábrándozz, az ábrándozás a lélek megrontója.

Felálltam és elköszöntem. Nem tartóztatott, ki se kísért.

Összetalálkoztam az utcán, hetek múlva, már tavasz kezdete volt, a langymeleg szél az utolsó hófoltokat is eltüntette, Kőröspatakival, akivel együtt érettségiztünk, meglepődtem, milyen csúnyán öregszik, hatalmas hasat növesztett, óriási tokát, és a feje mintha megdagadt volna. Tudtam, kormányfőtanácsos lett, egy nővel volt, valószínűleg nem a feleségével, különben azt hallottam, hogy igen meggazdagodott. Azonnal előadtam neki, mit akarok, és segítsen.

Mintha nem is értette volna, mesélni kezdte, milyen példátlan, hogy a bíróságok költségvetését csökkentették, hallatlan, hogy a Desiderió, ugye tudok róla, nagy kitüntetést kapott, és hogy a legtekintélyesebb bank vezére a saját bankja értékpapírjaival manipulál, a bank kárára, a magáncéljai érdekében stb. Be nem állt a szája.

A nő rászólt, hagyd már ezeket, és menjünk.

Figyelj, Ckó, mondta Kőröspataki, sok értelme nincs annak, amit akarsz, lebeszélnélek, bár nyilván az a célod, hogy ne a kormányzat döntse el, mit kell mondani, mit kell meghallani, sőt meglátni, no persze, de bizalmasan megmondom neked, emlékezve arra, hogy érettségi előtt bemutattál nekem egy jó kis nőt, szóval elárulom, összevisszasághoz, dezinformációkhoz, orientálatlansághoz vezetne egy magán-fotóügynökség, és ezt mi nem akarjuk, persze a tájékoztatás szabadsága szent, mondta nevetve, és elköszönt.

Nem volt túl jókedvem akkoriban, pedig gyönyörű tavasz köszöntött be, még azok a fák is virágoztak, amelyeknek azelőtt eszükbe sem jutott.

Társaságban találkoztam egy igen öreg parlamenti képviselővel, aki bicegett, és alig látott, de azt terjesztették róla, hogy befolyásos. Bemutatkoztam, és elmondtam neki, mit szeretnék. Mutassa meg néhány felvételét, mondta, jöjjön el hozzám, az irodámba, javasolta, és megbeszéltük az időpontot. Elmentem, de nem volt leadva a nevem, nem engedtek fel. Kértem a portást, aki testőrnek látszott, telefonáljon fel a képviselőnek. Nem akart kötélnek állni, nem zavarhatja, hát adtam neki borravalót, így aztán telefonált. A képviselő úr nem emlékszik magára, mondta a testőr-portás. Adtam neki még pénzt, hogy hívja fel újra, és adja át nekem a kagylót. Megtette.

Nem emlékszem magára, mondta a vén képviselő.

Lefestettem neki a társaságot, ahol találkoztunk, a helyszínt, a jelenlévőket, magamat, és azt, miről váltottunk szót mi ketten.

Valami rémlik, mondta a vén képviselő, és adott egy két nappal későbbi időpontot.

A nevem ismét nem volt leadva, de a testőrnek kinéző portás egy kis újabb borravaló ellenében telefonált, és a képviselő megadta a szabad jelzést.

A titkára, szemüveges, elegáns fiatalember kijelentette, várnom kell. Nem ültetett le, álldogáltam. Az ablakból szép panoráma nyílt a Dunára és Budára. Rengeteg vadásztrófea volt felaggatva a falra, nagy vadász lehet, illetve lehetett a vénség, gondoltam. Úgy félóra múltán kiszólt az öreg a titkárának, van-e még valami dolga. A titkár megpendítette, hogy várok rá. Hát bemehettem hozzá.

Több fényképalbumot cipeltem magammal, és kezdtem mutogatni neki. Sokdioptriás szemüvege mögött roppantul hunyorgatta a szemét.

Megkérdeztem, tetszik látni?

Már miért ne látnám, kérdezett vissza sértődötten.

Sokáig nézegette a képeket, majd megjegyezte, maga, fiam, nem olyan nagy fotós, mint amilyennek tartja magát, és a stílusa nem magyaros, úgyhogy nem tudom támogatni. Különben sincs szükség egy újabb sajtóügynökségre, mert az csak akadályozná azt a megvalósult törekvésünket, hogy mindenki megkapja az erkölcsi, vallási és politikai meggyőződésének megfelelő, neki kijáró figyelmet és szabadságot, mert az biztosítva van, mi, képviselők, biztosítjuk.

De hát éppen, hogy ez utóbbiak nem érvényesülnek, mondtam.

Felkiáltott, micsoda, mit mond, ne is lássam magát!

Tulajdonképpen kidobott.

Ismét elmentem az alpolgármesterhez, aki tele volt panasszal. Sehol sem fogadják, ahol szeretné, nem tud a kormányzat embereinek közelébe férkőzni; banditák járnak a nyomában, fél, hogy összeverik; csodálja, hogy még mindig pozícióban van; többször lemondott, de nem fogadták el; nem hajtják végre az utasításait; minden szépen, fokozatosan elrohad; elképesztő, ki kivel házasodik, társul, szövetkezik, persze érdekből; óriási pénzek forognak lekenyerezésre; furcsa halálesetek történnek, mintha politikai gyilkosságok volnának.

Örülj, Ckó, mondta, hogy nem hagynak labdába rúgni, legalább nyugodtan élhetsz.

Gyönyörű tavasz van, mondtam kimutatva az ablakon, érzed az orgonaszagot?

Értetlenül nézett rám.

Elbúcsúztam.

Egy kávézóban összetalálkoztam valamikori barátommal, aki a diktatúrában komoly ellenzéki pozíciót töltött be. A feje tetején kopaszodott, szakállt viselt, szemüveget, lötyögős farmert és kinyúlt pulóvert, sovány piszkafa volt, és raccsolva beszélt. Mintha túl melegen lett volna öltözve, izzadt, mert már beköszöntött a nyári meleg.

Emlékszel, Ckó, kérdezte, én már ezelőtt húsz-huszonöt évvel megmondtam, hogy Magyarországot csak egy igazi felkelés mentheti meg, a történelem engem igazolt. És megkérdezte, most mivel foglalkozol, Ckó?

Hogyhogy mivel, kérdeztem meglepetten, hát nem tudod, fotózok, mint mindig.

Ja, tényleg, persze, mondta.

Magán-fotóügynökséget szeretnék, adtam elő neki, rengeteg a kapcsolatod, tudnál-e segíteni?

A fejlődéselméletemen dolgozom, mondta.

Jó, jó, mondtam, de a magán-fotóügynökség…

Közbevágott, kijelentve, hogy, Ckó, a fejlődéselméletemben világosan leszögezem, hogy a világ nem az egyes ember törekvését díjazza. És, Ckó, megmondom neked, mire jöttem rá, folytatta, arra, hogy a kormányzat mindent be akar fagyasztani, ennek következtében még tömeghisztéria is kitörhet, ettől tartok, mert akkor visszacsap a kormány, és minden volt és leendő felelősséget ránk, egykori és mai, és elsősorban szellemi ellenzékiekre hárítana, de, szerencsénkre, most még egyelőre nincs sok ok bennünket megtámadni, mert visszahúzódtunk, szellemi ellenzékként is, a saját lelkünkbe.

Megkérdeztem, ezt nevezed te szerencsének?

Jaj, Ckó, olyan szomorú vagyok, olyan magányos, nem értenek meg, mondta.

Jó isten, gondoltam, micsoda szerencsétlen farok lett ebből az egykor sokat ígérő fickóból, de nem szóltam semmit, csak mosolyogtam, és elköszöntem.

A legjelesebb fotótörténésszel, aki fotósokat sztárolt vagy éppen süllyesztett el, telefonon beszéltem, ő sem támogatott, kifejtette, hogy továbbra is zseniális vagyok, minden tisztelete és legmélyebb rokonszenve az enyém, de be kell látnom, hogy az a vonal, amit képviselek, támogathatatlan. Meglepődtem, és arra a kérdésemre, hogy miért volna támogathatatlan az az úgymond vonal, és az a vonal ugyan milyen, talán elmesélhetné, mire azt válaszolta, ezt majd egyszer kifejti nekem, de nem most, mert a vidéki házába utazik, nem bírja Pesten ezt a hihetetlen meleget.

Véletlenül összefutottam Desiderióval, és, érdekes, meg akart látogatni. Amikor eljött, feltálaltam neki süteményt, gyümölcsöt, kávét, teát, narancsszörpöt, camparit, vörösbort, sokat evett, mármint falt, ivott is rendesen, miközben igen halkan beszélt, kikapcsolta a mobilját, meg kikapcsoltatta az én mobilomat, és bekapcsoltatta a ventillátort, hadd zúgjon, egyúttal ráadásul még egy kis enyhülést is hoz, jegyezte meg, a légkavarás a rekkenő hőségben.

Figyelj ide, Ckó, az egész banda ugyanazoktól az emberektől kapja a pénzét.

Megkérdeztem, miféle banda?

Mindenki, mondta, aki számít. És tudod, mi volt Argentínában nem is olyan régen, hát tűntek el az emberek.

Hogy jön ez ide, Desiderió?

Nem válaszolt, elnézett komoran a levegőbe.

Sokat mozgolódsz, Ckó, mondta Desiderió hosszabb szünet után, kapcsolatokat keresel, feltűnő kapcsolatokat, és szövegelsz, illetve neked szövegelnek, holmi gerillaháborúról, forradalomról, szabadságjogokról, igazi felkelésről, hogy minden rohad, hogy le van fizetve mindenki, aki számít stb., és több helyen úgy vélik, hogy te hozod ki a partnereidből ezeket a szövegeket, sokaknak nem tetszik, vigyázz.

Mire vigyázzak?

Azt üzenték általam neked, Ckó, hogy túlságosan jó fotós vagy, és ami még sokkal többet nyom a latban, egy lehetetlen alak volnál, sajnos. Azt azonban mégis sikerült elintéznem, hogy fogadjon az illetékes államtitkár, mondta Desiderió.

Igazat mondott, érdekes, hogy igazat, nemsokára hivatalos értesítést kaptam, menjek fel az államtitkárhoz. Az előszobájában egy hihetetlenül magas és izmos fickó ült, elég fiatal, bemutatkoztam. Ja, a fotós, mondta, de azért mutassa meg a személyijét, megmutattam, összehasonlított akkurátusan az igazolványképemmel.

Az államtitkár kopasz volt, testes, középkorú. Kelletlenül nézett rám. Nem jött ki a hatalmas, irományokkal zsúfolt íróasztala mögül, nekem pedig helyet mutatott az íróasztal előtt álló, elég kényelmetlen széken. A szobát igen drága stílbútorutánzatokkal rendezték be, a velencei csillár hatását keltő csillár felkapcsolva, holott besütött a nap, a falat több neves festő olajfestménye díszítette, és a padlót hatalmas, bordó hatású perzsaszőnyeg borította.

Boroczkó úr, csak röviden, fáradt vagyok, a hivatalos szöszmötölésbe bele kell halni, és még szabadságra sem mehettem, pedig lassan vége a nyárnak, mondta, és megkérdezte, tulajdonképpen mit akar?

Előadtam, amit már írásban is rögzítettem számára, és hetekkel korábban elküldtem neki.

Hm, mondta az államtitkár, senki sem tudja, mennyi mindent kell kiállnom. Boroczkó úr, hiába fáradt ide, nem fog menni.

Kérdően néztem rá.

Na szóval, utálni fog, Boroczkó úr?

Dehogy, mondtam.

Sokan utálnak, maga miért nem utál?

Nem szóltam, nem tudtam mit válaszolni.

Olykor kissé bizalmatlan vagyok, mondta az államtitkár.

Teljesen érthető, mondtam.

Annyi mindennek és mindenkinek kéne megfelelnem, mondta. Különben tanulmányoztam a fotóit.

Megkérdeztem, és?

Kirívóak, mondta, roppant kirívóak, ez a bajuk, mi a szolidat szeretjük, maga nem fér a bőrébe, sosem fért, nem képzeli, hogy bedőlünk magának, mondta, és keserűen mosolygott. Na, viszontlátásra.

Elkullogtam.

 

süti beállítások módosítása