Két magyar történelem (4. részlet)

(folytatás)

 

5           

                                              

Lánya, első feleségem, igen-igen kárhoztatta apját, amiért nem változtatott állást, nem ment más pályára, nem fordított az életén. Elég sokat is ostorozta emiatt. Apja nem való kereskedőnek, tisztában volt vele, szerinte tanárnak lett volna való. Miért nem változtat az apja, veszekedéseik, mert sokat veszekedtek, e körül is forogtak. De kapcsolatukat megterhelő súlyos témaként szerepelt vitáikban: hit és erkölcs, hit és hatalom, katolicizmus és marxizmus, szocializmus és kapitalizmus, demokrácia és diktatúra.  Ezek hátterében azonban sokkal személyesebb szenvedély parázslott: hogyan hagyhatta ott családját apósom.

Apa és lánya úgy tizennyolc évig mélységes mély szeretetben élt, mint a mesében, a lány felnézett apjára, tulajdonképpen fetisizálta kiemelkedését, úgy beszélt erről, mint egy mitizált regény szerzője, apja meg egyenesen imádta, gondolván, majd lánya fogja mindazt beteljesíteni, amire ő nem volt képes.

Előttem a kép: apa és lánya, amint hihetetlen szenvedéllyel marják egymást. Éppen meghitt kapcsolatuk megroppanásának kellős közepébe csöppenek. Fájdalmas érzés volt magamnak is látni feleségem szenvedését, mikor rá kellett ébrednie, hogy apjában nemcsak hogy nem láthat többé példaképet, hanem, miután otthagyta őket, s ahogy a továbbiakban viszonyult hozzájuk, tulajdonképpen apát sem.

Apósom Kecskeméten ismerte meg anyósomat tánciskolában, első látásra beleszeretett, magához illőnek tartotta, verseket írt hozzá. Esztendőre rá, 1948-ban elvette, a nászéjszakáig vártak, akkor derült ki, anyósom érintetlen, de apósomnak is csak egyetlenegy kalandja volt addig mindösszesen, huszonöt éves koráig.

Egész életét, ezt csak felteszem, szexuális válság szőhette át. Mire alapozom ezt?

Mint kispapnak és szerzetesnek, tudjuk, igen-igen önmegtartóztatónak kellett lennie. Elejtett szavaiból küszködésekre következtettem, persze küszködés nélkül elnyomni a szexuális vágyat lehetetlen.

Nősülése után nem tudhatta, van-e másfajta kapcsolat férfi és nő között, mint amit házassága kínált számára. Talán a kíváncsiság vezethette, hogy megcsalta anyósomat, amikor az, a második gyerekét várva, nem engedte magához. És elmesélte kalandját, mert az úgymond őszinteséget tartotta mindenek feletti értéknek. Hogy mély sebet ejtett anyósomon, az nyilván, ezek szerint, kevéssé izgatta. Miután pedig anyósom két gyerek után félt az újabb terhességtől, szexuális viszonyuk tönkrement, ezt ugyanannyira viszolyogva írom le, mint ahogy viszolyogva hallgattam apósomtól, csodálkozva, miért köti az orromra. És más nőket kezdett keresni. Adódott kalandja egy tizennyolc éves lánnyal, akkor, amikor a sajátja is ebben a korban járt. Summa summarum, elrontottnak gondolta szexuális életét, mint az olyanok, akik úgy képzelik, az bizony tele van titkokkal, amelyek előttük mindig rejtve maradnak.  

Amikor otthagyta családját, már ötven felé közeledett, és magam is tanúja lehettem, mennyire kinyilvánította, hogy új élettársával való kapcsolatuk a nemiségre alapozódik, s hogy végre megtalálta kielégülését. Mondom, számomra viszolyogató volt, ahogy beszélt erről, lehet persze, hogy csak azért, mert nem találta meg hozzá a megfelelő kifejezéseket, legalábbis azokat, amelyet a nemzedékem és az ismeretségi köröm használt. Feleségem meg dühöngött és szégyenkezett.

„Új élettársamnak köszönhető, hogy még beszélgethetek veletek”, írta egy levelében.

Feleségemet mélységesen megbántotta, anyósomat ezen kívül még önbizalmában is megrendítette.

Görög Máriának, anyósomnak, az elsőnek, soha sem volt nagy önbizalma, pedig lehetett volna, mert aki csak ismerte, szerette, sőt kivételes embernek tartotta. Kivételesnek a másokhoz való viszonyulásában, mely tele volt jóindulattal, tapintattal, mérhetetlen segítőkészséggel, sőt, ha a családtagjairól volt szó, önfeláldozással.

Parasztcsaládból származott ő is, Kiskunfélegyházáról, annak is a külterületéről, ahol is egy, a földes járdát a szintén földes úttól elválasztó árokkal szabdalt, kies falusias utcában nőtt fel, s ez már előrelépésnek számított, hiszen tanyán született szintén.

Ez volt az a ház, szalmatetős, földpadlós vályogház, amely már düledezett, amikor megfordultam benne néhányszor, ez, ahol anyósom  szülei, a fiam dédszülei, a Görög házaspár élt. Meg kell vallanom, mikor először látogattam oda, meghökkentem. Kitapinthattam tényleg ebben a miliőben, a szegénység mellett, az évszázadokon át konzerválódó, magyar paraszti életkeretek ellehetetlenítő viszonyait. Görög mama hiába született okosnak, sőt intelligensnek, három lánya rá hasonlított, a szokások, a körülmények és a lehetőségek egy anakronisztikus világ bélyegét nyomták rá. Feleségem nagyra értékelte nagymamáját, akivel „mindenről” el lehetett beszélgetni, de hiába, minduntalan megmutatkozott, világa egyszerűen más világ, nem szívesen használom ezt a jelzős szerkezetet, de kényszerülök rá. 

Görög papa, sok testvérével együtt, napszámosként kezdte, majd mikor megjött az első világháborúból, az orosz frontról, pontosabban az évekig tartó fogságból, és megnősülve földet kapott hozományként és örökölt is, gazdálkodni kezdett, úgy húsz holdon, rossz parcellákon, egy kietlen tanyán. Szeretett bejárni Félegyházára piaci napokon, adni-venni, erre mondják, hogy kupeckodó ember, hát ő ilyen volt. Szeretett kártyázni is, egy kicsit inni, sőt még rossz lányokhoz is járni, egyszer szerzett valami nemi betegséget is, amit Görög mama egyáltalán nem élt meg tragédiának, sőt, volt oka, hogy távol tartsa magától egy darabig. Történt, hogy Görög papa elkártyázta a földet a harmincas évek közepe táján egy külvárosi csehóban, állítólag csalókkal került össze. Kénytelenek voltak beköltözni a tanyáról  városi házukba,  amelyről már beszéltem, s Görög papa fuvarozni kezdett, Görög mama meg, lányait is befogva, libatöméssel foglalkozott, később aztán vettek néhány hold földet újra.

Anyósom viszolyogva emlékszik a libatömésre, kisgyerekként már hajnalban tömnie kellett, de fiatal lányként is, életét keserítette meg, éppen mert életük e körül forgott, miközben a szegény libák fuldokoltak, ellenkeztek és ürítettek, minden csupa libaszaros lett körülöttük, de ők maguk is. A libaürülék szaga soha nem akart kimenni az orrukból, sem a ruhájukból.  

Görög mama igen vallásos volt, három lányát is erre nevelte, és mivel azok kitűntek az iskolában és a hittanon, a pap zárdába javasolta őket, tanuljanak ott tovább. Hasonlóan, mint apósoméknál, anyósomék szülei is csak az egyház segítségével taníttathatták lányaikat, de aztán a történelem közbeszólt, és az egyháztól átvette a kommunista párt életük egyengetését.

A legidősebb nővér tehetséges matematikusnak indult már gyerekként, zárdában szerzett tanítónői oklevelet, majd „kiemelték”, az újpesti textilgyár női munkásszállásának igazgatója lett, közben tovább tanult esti egyetemen, történelmet, taníttatta férjét is, mérnöknek. Ő maga aztán kikötött a politikai gazdaságtannál, hasonlóképpen kisebb húgához, mint amolyan ideológiai tárgynál, amelynek révén a legkönnyebben lehetett feltörni, mindketten egyetemi docensként mentek nyugdíjba. Mindezt nem nehéz rögzíteni, de leírni a kezdeti fantasztikus nélkülözéseiket, amelyek bélyegét még akkor is viselték, amikor már nem nélkülöztek, sokkal nehezebb. Gyerekeik mind diplomát szereztek.

Anyósom azonban nem az egyetemet választotta, hanem a férjhezmenetelt, miután Kecskeméten kereskedelmiben leérettségizett, és gép- és gyorsírónőként helyezkedett el, majd, mint megbízható párttag meg parasztkáder, titkárnőnek alkalmaztatott Pécsett a megyei pártbizottságon. Nem is írom le a nevét, hogy ki mellett, túl jól ismert név, és bizonyos neveket nem szívesen emlegetek, annál is inkább nem, mert anyósom ezt a nevet csak egyszer hozta fel. Majd apósommal együtt került a katonai elhárításhoz, továbbra is gépírónőként. 1949-ben a Szabad Néphez helyezték szintén gépírónőnek, hogy majd „kiemeljék” tördelőnek, de azt, túl felelősségteljesnek gondolván, meg szakértelme és ambíciója híján, nem volt túlságosan ambiciózus soha, abbahagyta, inkább a levelezési rovatot választotta, és miután a lap Népszabadságra változott, ő továbbra is maradt ott levelekre válaszoló munkatársként nyugdíjazásáig. Évekig írta névtelenül a hetenként megjelenő „Ezt mondja a jogszabály”-t. Érdekes, mégsem a jogra, hanem a közgazdaságira iratkozott be ő is, levelezőre, de nem tett államvizsgát.

Kádernek számított tehát a három Görög lány, sőt hozzáteszem, mindhárom férje is, kettő mérnök, miközben a szüleik haragudtak a rendszerre, a szocializmusra, hiszen megfosztotta őket földjüktől.  S mivel nem bírtak a téesszel megbékélni, Görög papa inkább kubikolni ment, majd amikor kiöregedett ebből az embertelen fizikai munkából, ismét fuvarozást vállalt. Anyósom reakciósnak tartotta szüleit, de, becsületére legyen mondva, eszébe sem jutott, apósommal ellentétben, győzködni, átnevelni őket. Görög papa, szegény, foglalkozásának áldozata lett: egy teherautó beletaszította az árokba lovas szekerével együtt, és néhány nap múlva meghalt a kórházban, 1976-ot írtunk. Görög mama majdnem tizenöt évvel élte túl férjét, utolsó éveit Budapesten töltve, miután eladta a félegyházi házat, s elosztotta lányai között a pénzt; néhány ruhadarab maradt minden vagyona, vándorlásra kényszerült kis motyójával, hol az egyik, hol a másik, hol a harmadik lányához.  

 

6

 

Többször is megpróbálta apósom eldobni magától az életet gázzal, orvosságokkal.

Anyósomat megrendítették ezek az öngyilkossági kísérletek, és fel is sértették, úgy gondolta, férje nem érzi magát többé a családhoz tartozónak, illetve hogy ő nem tud nyújtani neki semmit.

Bizony tapasztaltam, meglehetősen egyhangúan éltek, munka és munkahely, ebéd közétkeztetésben, késő délutáni hazajövetelek, esti vacsorafőzés, háztartási robot, és mindez a társadalmi, baráti kapcsolatok feltűnő hiányában, a feltűnőt hangsúlyoznám, például vendégeket, azt hiszem, sosem hívtak, de őket sem hívták. Házasságuk húsz év után kimerült, ez volt a benyomásom, unalomba fulladt.

Válásuk érdekes történet, mert apósom például a válóperi tárgyalásra érkezvén, mielőtt a bíró elé járultak volna, a folyosón azt mondta anyósomnak, csináljanak vissza mindent. De anyósomban akkor már annyi sérelem halmozódott fel, és annyira nem hitt apósomnak, hogy nemet mondott. Érezte, apósom csak a saját maga sajnálata miatt és házasságuk mítoszának életben tartása miatt, meg önképének és az igazi családról alkotott ideális képzetének fenntartása miatt mondta, amit mondott. Azt is megérezte anyósom, hogy apósom azért visszakozna, persze csak látszólag, hogy úgymond jó színben tűnjön fel, pontosabban a jó szín álcájában. És jól érezte, hiszen miután a bíróság kimondta a válást, tapasztalnia kellett, amint apósom azonnal beugrik egy telefonfülkébe, s beszámol új élettársának, nyilván annak, következtette sírással küszködve anyósom, mert „szinte euforikusan telefonált, és nevetve”, hála istennek, már szabad ember.

Amikor apósom a negyvenkilencedik évét, új felesége a negyvenediket töltötte be, fiuk született; de az új feleségnek, aki pénzügyi csoportvezető volt egy kereskedelmi vállalatnál, volt már egy húszéves fia, az pedig kallódott, csakúgy, mint később, felnővén a másik fiú is.

Miután feleségem autóbalesetben meghalt, apósommal már nem tudtam többé érdemben beszélni. Leveleket írogatott ismert személyiségekhez, hogy lányát, legalább utólag, mint nagy ígéretet, amit nem válthatott már be, tüntessék ki.

Leszűrhettem, az első számú ember apósomnak senki más, csak a lánya lehetett. Halálát feldolgozni nem volt képes.

Talán lánya halálára válaszolt, bár csak találgatom, egy újabb öngyilkossági kísérlettel, ezúttal egy sikeressel, 1981-ben.

Öngyilkos alkat lett volna?

 

7

 

Apósom elsősorban is, talán, ideologikus alkat volt. Mindent megideologizált, például azt is, miért nem csinált karriert. Büszkén vallotta, hogy   belső meggyőződésből lett és maradt kommunista, semmifajta külső jutalomra nem tart igényt, nem kacsintgat magasabb beosztásokra.

Tényleg meggyőződéses kommunista volt.

1947-ben, tehát egy évre rá, hogy levetette a reverendát, belépett a pártba. Feleségem, egyik vesszőparipájaként, mindig azt firtatta, hogyan tudott meggyőződésén, a mélységes mély vallásosságán ekkorát, száznyolcvan fokot fordítani apja, még akkor is, ha, mint kispap, meghasonlott. Hogyan tudott néhány hónap múltán egy volt kispap, sőt szerzetes belépni az ateista, az ateizmust militánsan harci zászlajára tűző pártba.

Apósom magyarázataiból kiderült, úgy gondolta, a kommunizmus és a kereszténység összeegyeztethető egymással, úgy gondolta, az eredeti krisztusi tanok, tehát amelyek Jézus szájából hangozhattak, mélységesen, tulajdonképpen forradalmian szociális tanok voltak, ahogy, fejtegette, a kommunizmus tanai is hasonlóképpen, például a Kommunista Kiáltvány vagy Lenin radikális társadalomátformáló programja. Úgy gondolta, hogy XII. Leó pápa Rerum novarum kezdetű enciklikája, amelyben szinte szó szerint benne foglaltatik, miszerint a munkásnak meg kell adni, ami illeti, összeegyeztethető a kommunista párt álláspontjával a kizsákmányolás kérdésében.

Teljesített mindent, amit a párt rá rótt, hajlandó volt például belépni a Polgári Demokrata Pártba, pro forma, kommunista kívánságra, hajlandó volt látszólag polgári demokrata aktivistaként falazni a kommunista pártnak, azt a benyomást keltve a polgári demokrata hívők körében, hogy tulajdonképpen nekik is a kommunistákat kell pártolniuk. Tevékenyen közreműködött az 1947-es választások kékcédulás csalásában Kecskeméten, bevallva nekem, harminc év múlva, de még akkor is úgy, mint valami természetes dolgot.

Felsőfokú szemináriumokat végzett, és középfokon vezetett ilyeneket, például orvosokat okított a bolsevik párt történetére.

Mint azelőtt a teológiai irodalomra, most a marxistára vetette rá magát, mindent elolvasott, amihez hozzájutott, és tökéletesen átformálta nézeteit igen rövid időn belül marxistává. Könnyen át tudta venni a marxista ideológiát, hiszen az ideológiák használatában gyakorlatot szerzett a papi szemináriumban. Ráadásul, mivel kitépte magából, mert a szó szoros értelmében kitépte a katolicizmust, a helyébe keletkezett űrt be kellett töltenie valamivel.

Talán azt a túl nagy távolságot, amelyet át kellett ugrania a katolicizmustól a marxizmusig, sínylette meg?

Kemény, kérlelhetetlen kommunista lett, abból a típusból, akinek mindennapi kenyere az ideológia, akinek mindenre van megfelelő válasza, aki fürdik a biztos és megingathatatlan magyarázatokban, aki folyton győz, ha vitára kerül a sor, s akinek a valóság, a tények stb., nevezzük aminek akarjuk, csak arra való, hogy, ha nem illeszkedik a hitéhez, magyarázataihoz, kétségbe vonja.

Az a kevés eszmecsere, amely azért mégis kialakult köztünk, az ideológia körül forgott. A szocializmus minden hibájával és bűnével sokkal igazságosabb, mint a kapitalizmus, vélekedett így még a hetvenes évek végén is. Igen egyszerűen gondolkozott erről, például a két háború közötti nyomorra hivatkozva, elsősorban is a sajátjára. A kommunizmust, illetve a szocializmust tartotta a legkülönb társadalmi berendezkedésnek az eddigi történelemben. A sztálinizmust s vele a rákosizmust elkönyvelte gyermekbetegségnek, bár kicsit eltévelyedésnek is, ugyanakkor szükségszerűnek, mert ha az erős kéz politikája, így fogalmazta meg a Gulág vagy Recsk szörnyűségeihez kötődő rendszert, nem érvényesül, akkor széthullott volna a kommunista tábor s maga a Szovjetunió is. Arra a megjegyzésemre, hogy na és, ennek csak örülni kellett volna, méltatlankodva válaszolta, hogyhogy, vegyem tudomásul, élet és halál kérdésének számított a szovjet léte, és szerinte továbbra is annak számít. Hogy kinek élet és kinek halál, ezt a kérdésemet gúnynak vette, és megsértődött. Kijelentette, persze voltak egyéni tragédiák, nem mondja, hogy nem, de ezeket nem lehetett elkerülni, különben sem ez számít, mert nem az egyén a fontos, hanem a közösség, és, mint ugye tudjuk, a nagy cél, a kommunizmus megvalósulása közösségi, sőt világméretekben közösségi cél. Feleslegesnek tartotta a Sztálin halálát követő szerinte „meakulpázásokat”, mert azok csak gyengítik a kommunista tábort, különben a generalisszimuszról mint nagyszabású, pozitív történelmi személyiségről vélekedett, mondván, hogy csupán csak Sztálinnak volt köszönhető, hogy a Szovjetunió fennmaradt. Ironizálásomra, és ez vajon kinek lehetett annyira érdeke, nem is válaszolt. Állítólag Sztálin- szobrot tartott valamikor az éjjeliszekrényén, ezt sosem mertem megkérdezni sem anyósomtól, sem feleségemtől, így volt-e tényleg.

És egy ilyen embert zárt ki a párt, mert kizárták, mint már említettem, az a kispapság örök folt maradt az életrajzán. Tragédiaként élte át, nem is nyugodott bele, évekig harcolt visszavételéért, fellebbezett állandóan, a legmagasabb pártfórumokig elment, de hiába. A végső határozat úgy szólt, tudják, rendes, párthű ember, megfelel nagyon is a párt tagjai elé állított követelményeknek, de nem vehetik vissza klerikális múltja miatt, „dolgozzon szakszervezeti vonalon, úgy segítse a pártot”.

Ragaszkodása a párthoz, annak ideológiájához, a rendszerhez furcsa tettekre ragadtatta. Mikor apját kuláknak nyilvánították, mert nem akart belépni az erőszakosan megszervezett téeszbe, ritka hazalátogatásainak egyikén megrótta, miszerint most már éppen ideje lenne, hogy az „öreg Varga” is megértse az idők szavát. Akkor is apját hibáztatta, amikor végrehajtókat küldtek rá, 1952-ben, ráfogván, nem teljesítette a beszolgáltatási kötelezettségét, és el akarták kobozni összes állatát. Apja azonban ellenállt, bizonyította papírokkal, bizony eleget tett, aminek kellett, nem akarta adni az állatokat, így aztán karhatalommal, erőszakkal vitték el. Az erőszakot apósom helyeselte, mondván, ő akkor sem tesz kivételt, ha apjáról van szó, és igen jellemesnek gondolta magát, meg olyannak, akinek meggyőződését még családjának tragédiája sem kezdheti ki. Ez után végleg szakítottak vele szülei és testvérei. Apja különben az incidenst követően néhány hétre meghalt.   

Rebesgették a rokonságban, hogy egyszer apósom egy földijének leánya, aki nem tudott megélni falujában, feljött Budapestre dolgozni és lakni engedély nélkül, ami akkor főben járó bűnnek számított, tudniillik csak engedéllyel lehetett a fővárosba telepedni meg munkát vállalni akkortájt, és apósomtól kért segítséget, hogy maradhasson, mire apósom feljelentette.

Ötvenhatot következetesen ellenforradalomnak minősítette, Nagy Imrét nem bírta, Nyugat felé való orientációval vádolta, a kapitalizmus restaurálására tett kísérlettel, rosszul értelmezett önállóságra törekvéssel, amelynek következtében a Szovjetuniót ellenségnek kellett tekinteni. Szerinte egyetlen kisebb ország sem önálló, aki önállóságról papol, az hazudik, kis nemzetek esetében ez csak látszat, „Amerika láncára fűzve ugrálják a maguk táncát”. Ha a Szovjetunió kiengedte volna kezéből Magyarországot, vélekedett, akkor lemondott volna határainak előretolt védelméről, és ezt nem tehette meg, és igaza volt, ha nem is tette. Ellenvetésemre, hogy hát azért talán nem a szovjet érdekéből kéne nekünk, nem-szovjeteknek kiindulnunk, kijelentette, a mi érdekünk egyenlő a szovjetével.

„Az a lényeg, hogy a politika váltson ki empátiát és katarzist”, mondta egyszer.

Miután megalakult a kádárista új párt, ismét jelentkezett, és megint csak visszautasították szegényt.

Furcsán hathatott, mint a kommunizmus felkent bajnoka, furcsán, hiszen egyetlen esztendő kivételével, mikor igazgatója lett egy népi kollégiumnak, nem volt meg ehhez a marsallbotja, a pozíciója. Mondhatom, magam is furcsálltam, amikor, megismervén, egy vezető állású ideológust gondoltam pozíciójának, holott csak egy zöldségkereskedelmi osztályt irányított.

Istenhit és ateizmus, tettem fel a kérdést magamnak, hogyan viszonylik egymáshoz? Az ateizmus természetes módon viszi át tagadásának energiáját saját magára, mint egy új hitre, próbáltam így válaszolni. Isten helyett istenember-vezérekre, transzcendens szent cselekedetek helyett, hasonlóképpen, szent cselekedetekre, csak éppen hatalmaskodó politikaiakra. Isten kultusza helyett egy személy kultuszára. Apósom vallásos és világi hitét ugyanazok a formák jellemezték, és, hiszem, a forma elsődlegesebb a tartalomnál. Katolikus hite motívumainak messianisztikus, eszkatologikus formái áttevődtek a kommunista mozgalmárság formáira, és könnyedén, hiszen azok szintén messianisztikusnak, eszkatologikusnak mutatkoztak.

Miután megtagadta vallásos hitét, ateizmusával egy újfajta hit, illetve álhit foglya lett. Előző hite, amely addig, hogy közhelyt mondjak és vulgarizáljak, tudatában foglalt helyett, miután megtagadtatott, átkerült tudattalanjába, mert az, sokak szerint, a rejtett hit székhelye. Tudatát pedig egy új hit vette birtokába, a marxi hit. Kétfajta hit egy személyben, a megtagadott a tudattalanban, az éppen vallott a tudatban. Nem feszültség forrása ez?

De nem akarom apósomat ebből a képletből láttatni.

 

                                               

8

 

Meg kell jegyeznem, szinte soha sem láttam nevetni, ha véletlenül tanúja lehettem nevetésének, pontosabban nevetésszerűségének, erőltetettnek és őszintétlennek láttam. Mosolya, bár sűrűbben nyilvánította ki, hangtalanságában is csikorgott. Azt hiszem, nem engedte el magát soha, a társaságomban biztosan nem. Meglehetősen hiúnak is érzékeltem, sőt gőgösnek is.

Mindezekben hasonlított apámhoz. De hiába hasonlított, egészen másképp nyilvánította ki.

Az a hasonlósága is apámmal, hogy szervezete, az orvosok szerint, sokkal idősebbnek látszott a koránál, szintén másképpen mutatkozott meg, szervi betegségben például egyáltalán nem.

A közös hasonlóság rajtuk, bennük, nyilván a korszellem bélyege is.

De hadd jegyezzem meg, amiben mélységesen és leginkább különböztek, az az ironikus hajlam volt, iróniát ugyanis, amely apámat eltöltötte, apósomban nyomokban sem találtam.

 

9

 

Vergődött egész életében, új házasságában is, bár igen nagy energiát fektetett megújulásának látszatába. Árulkodott vergődéséről nemcsak öngyilkossága, hanem utolsó beszélgetéseink egyike is, amelynek során kifejtette, hogy hajlama van, úgy érzi, a végletességre filozofikusan is, pszichikusan is. Megkérdőjelezi, jelentette ki ezt is, az emberi faj létének értelmét.

Egyszer egy levélben a következőképpen fogalmazott: „Mindent el lehet felejteni, minden tényezőt, mozzanatot, eseményt figyelmen kívül lehet hagyni, sőt mindezek egy kis szofizmával visszájukra is fordíthatók, s ezek logikus folyományaként kitermelődik önigazolásul a deviáns magatartás, így történt az én esetemben.”

 

III

 

1

 

Szóval apám és első apósom megharagudott egymásra; ígértem, elmesélem, miért.

Előrebocsátom, nemigen ismerték egymást, alig találkoztak, és beszélgetni egyáltalán nem tudtak.

Amikor új feleségével apósom egy rossz lakásban élt, apám kiötlötte, nagy mester volt az ilyesmikben, hogy kössön apósom eltartási szerződést. Apámnak persze már megvolt a kiszemelt alanya hozzá, az egyik öreg, eszpresszóbeli ismerőse, beteg és egyedülálló, aki ápolásra szorult, hát vele kössenek, és ápolásért cserébe majd örökölhetik lakását, amely szép lakás. És örökölhetik ingóságait, ékszereit, pénzét, de, és itt jön a lényeg, amiért apám az egészet kitalálta, az utóbbiakat adja oda apósom nekünk, vagyis a lánya családjának. Miattunk gondolta ki apám, eszébe sem lett volna különben nászát lakáshoz juttatni.

Apósomék belementek, néhány hónap múlva ölükbe is hullott a szép lakás, ám az ingóságokat és az ékszereket nem kaptuk meg, csak a készpénzt, az meg nem volt túl sok.

Apám tajtékzott, úgy érezte, átverték, üzletet kötött, és abban nem ismert pardont. Meg aztán az sem fért a fejébe, hogyan járhat el így egy apa a lánya családjával, hogyan rövidítheti meg tulajdonképpen a saját gyerekét.

Igen szégyellte magát feleségem, s magam sem értettem, furcsálltam. Különösebben bennünket nem nagyon érdekelt volna az ügy, de tekintettel kellett lennünk apámra.  Így aztán próbáltuk apósomnak magyarázni, milyen helyzetbe manőverezte magát, elsősorban mint apa, az én apámmal szemben.

Apósom, érdekes, úgy vélte, nem ő, hanem apám járt el csalárdul. Ugyanis, szerinte, az ingóságok meg az ékszerek nem szerepeltek az egyességben, ami meg szerepelt, a pénz, azt ő odaadta. Megvádolta apámat csúsztatással, hazudozással, és azzal, hogy az ő kontójára és lejáratásával akar jó színben feltűnni előttünk. Kijelentette, apámnak „evés közben jött meg az étvágya”. Sőt arra is hivatkozott, hogy apám beteg barátja közvetlenül halála előtt készített egy végrendeletet, amelyben az ő új feleségét tette meg örökösévé, hálaként a gondos ápolásért. Ezzel mintegy azt mondta, az örökhagyó döntött.

Szép, de hát az örökhagyó nem tudott apám és apósom megállapodásáról, ezt próbáltuk meg is értetni apósommal. De nem akarta megérteni, valószínűleg új felesége felől fújt a szél.

Apám mérhetetlenül megdühödött, amikor értesült apósom vádjairól meg az úgynevezett végrendeletről.

Fogalmam sincs, mi volt az egyezségben, az, amit apám állított, vagy az, amit apósom, még az is lehet, hogy apósomé az igazság. De még akkor is felmerül, miért nem jutott eszébe apósomnak apám kívánságának megfelelően cselekedni, ha már apám révén jutott egy ilyen értékes lakáshoz.

Apám szóba sem állt apósommal többé, egyszerűen jellemtelennek bélyegezte, s megjegyezte, „mindig tanul az ember, most már tudom, hogy egy olyan alakkal, aki mintha állandóan zavart lenne, s aki nagyon régóta nem lehet rendben idegileg, üzletet kötni marhaság”.   

Apósom meg azt mondta apámról, „furcsa, kellemetlen ember, ahányszor csak találkoztam vele, mindig mesterkedni akart velem”.                                            

                                           

2

 

Akik ismerték apámat és apósomat, azok közül nyilván többen nem úgy ismerték, ahogyan én. Azokból a tényekből, amelyek azért tények, mert azoknak állítom be őket, nem is egyet meg fognak cáfolni. Ha kell, készségesen engedek a cáfolatnak.

Annál is inkább, mert hiányérzetem van. Holott éppen a hiány megragadása miatt is írtam ezt az esszét. Hiányt szerettem volna betölteni, a magyar történetírás bizonyos hiányát, apám és apósom alakjának megidézésével.

Apám kedélyes volt, apósom kedélytelen, apám műveletlenebb volt, apósom műveltebb, apámnak sikerült berendezkednie a világban, bár korántsem úgy, ahogy szerette volna, apósomnak alig sikerült, bár jobban azért, mint mutatta. És így tovább, sorolhatnám különbözőségüket. De minek?

Sorolhatnám azt is, miben egyeztek, például mindketten magyarul beszéltek, Magyarországon születtek, magyar állampolgárok voltak, egyaránt magyar… stb.

És mégis: két magyar történelem.