1

Apósommal, az elsővel, viszont tegeződtünk.

Tisztán a forma miatt tegeződtünk, a tegeződés családon belüli divatja késztetett bennünket erre. Szívesebben magázódtam volna vele, az jobban illett volna kapcsolatunk természetéhez. Idegenek voltunk és maradtunk egymásnak, ám nehogy azt higgye valaki, hogy azért, mert más-más környezetből jöttünk, egyikünk zsidó, másikunk nem-zsidó, egyáltalán nem, hiszen akkor számomra anyósomnak is idegennek kellett volna lennie, őt mégsem éreztem annak.

Apósomról szólván, elöljáróban szeretném megfogadni egyik tanácsát: „Jaj annak, aki úgy hisz a hamis premisszákban fogant konklúziók örök érvényében, mint hívők a kinyilatkoztatásban, vagy mint a monomániások a maguk téves eszméiben.”

Különben nem felejtettem el ígéretemet, hogy majd elmesélem, miért is haragudott meg egymásra  apám és apósom.

 2

A civilizáció vívmányait nélkülözve nőtt fel ez az apósom.

Tanyán született, Méntelekpusztán, Lajosmizsétől tíz kilométerre, egy Varga nevezetű parasztcsaládban, hetedik, utolsó előtti gyerekként születve, 1923-ban, és Bélának keresztelték. Mind az apja, mind az anyja családja, minden nemzedék minden tagja paraszt volt, és igen különös érzéssel töltött el, hogy fiam ükapja még jobbágyként kezdte életét, és Kecskemét, illetve Kiskunfélegyháza környékén élt tanyavilágban.

Ha nem született volna például az apósom apai nemzedékében kilenc gyerek, vagyis örökös, az anyjáéban tizenegy, akkor még módos családnak is lehetett volna őket mondani, mert például egyik nagyapja még hatvan holdon gazdálkodott. A föld szétaprózódott, ahogy az szokásos volt Magyarországon, a sok utód között, és apósom apja, anyja hozományával együtt is, már csak huszonhat holdon gazdálkodhatott. Nem alakult ki honunkban olyan öröklési rend, amely segített volna a földterületet egyben tartani. Azonkívül nem ismerték, illetve nem alkalmazták a védekezést, nem is tehették volna erkölcsi megfontolások miatt, mélyen vallásosak, katolikusok lévén, meg aztán arrafelé és akkoriban, úgy látszik, nem is jött divatba a kevés gyerek.

Apósom annyit tudott apai nagyapjáról, hogy a nevét már le tudta írni, meg, mint kifejezte, „ha sütött a hold”, még éjjel is dolgozott,  ellentmondani pedig nem lehetett neki, „könnyű kezű ember volt”, például az egyik lányát agyon is ütötte, téglával fejbe vágta hirtelen haragjában, a halottkémnek azt hazudták, betegségben halt meg.

Apját viszont visszafogottnak, halk szavúnak, családját szeretőnek mondta, „nagyon ritkán ütött, de akkor nagyot”, akit a munkában, bár gyomorbetegség gyötörte, megelőzni nem lehetett. A templomba járást viszont hanyagolta. Helyette is járt oda felesége, apósom anyja, aki bigottan elmerült a vallás gyakorlásában, egyetlenegy misét sem hagyott volna ki, pedig a templom több kilométerre esett a tanyától, hurcolta fiait, lányait is.

Földjük rossz, homokos földnek számított, búzát alig, csak rozsot termelhettek rajta, meg kukoricát, krumplit, de paradicsomot és paprikát is. Volt két lovuk, csikóik is, teheneik, borjaik, baromfiak, disznók.

A tanya tipikus alföldi tanya volt, egészen kicsi az embernek szánt része, egyetlen szobából, konyhából és kamrából állt, vályog, szalmatetős, földes; sokkal nagyobb volt az állatoknak szánt rész, a különböző istállók. A szobában a szülők aludtak, meg a kisgyerekek a meleg kemencepadkán. Tízéves koruk után a lányok a konyhába kerültek, a fiúk a kamrába és az istállókba.

Nem felejthetem el, mikor meglátogattuk fiammal a nyolcvanas évek vége felé apósom egyik bátyjának tanyáját, hogy elhűlve tapasztaltuk, az bizony semmiben sem különbözik a szüleiétől, mintha el sem telt volna néhány évtized. Fiam, aki akkor a tizenharmadik évét töltötte be, elszótlanodott, látván, milyen körülmények között él nagyapjának egyik testvére. A szegénységnek, az elesettségnek, a világtól való elzártságnak, az avítt hagyományok súlyának, a technikai vívmányok, például a villany (!) teljes hiányának megtapasztalása  megviselt  bennünket.

„Anyagiakban nulláról indultam, idegeimben megtépázottan”, jegyezte meg egyszer apósom.

3

És kiderült, a tanulás nem minden. Hogyan értem ezt?

Tízéves korában kezdett kiszakadni apósom a tanyasi világból, de még csak kezdett. Tanulni ment, szerencséjére, s nem szívesen látogatott haza többé, sőt huszonhárom éves kora után szinte sohasem, kivételt apja és anyja halálakor tett, azonkívül talán ha egyszer-kétszer még.

Felkarolta a katolikus egyház, személyesen az egyházközség papja, és tanítatták, nem csak őt, egyik nővérét is.

Ez a nővére, Varga Rózsi laikus apácának állt, majd a kommunizmus beköszönte után pedagógiai főiskolát végzett  magyar--történelem szakon, s közben nyaranta, hogy legyen valami kis pénze, Sztálinvárost építette segédmunkásként. Miközben általános iskolában tanított, a következő huszonöt éve azzal telt, hogy, gépkocsivezető férjével vállvetve, komfortos lakáshoz jusson Budapesten. Sikerrel járt, sőt még  balatoni házat is épített. Igazgatóként ment nyugdíjba. Lánya középiskolai tanár, fia közgazdász lett.

Hat testvére apósomnak azonban maradt tanyán, pontosabban még egy közülük elkerült Kecskemétre, egy üzembe munkásnak. Apósom nem tartott kapcsolatot velük, meglehetősen furcsálltam például, hogy  feleségem egyetlen tanyán született unokatestvérét sem ismerte.

Osztatlan tanyasi iskolában tanult meg apósom írni, olvasni, négy évfolyam egyetlen és közös tanítójától, aki bizony szerette a körmöst meg a fenekest osztogatni, amint az a nagykönyvben meg volt írva, a  nádpálcájával. Az iskola  négy kilométerre esett tanyájuktól, és télen, hogy le ne fagyjon leendő apósom  keze, a kesztyűt nem ismerték,  két meleg sült krumplit kapott, azok melegítették tenyerét, miközben szépen meg is ette útközben. Szorgalmasan járt templomba is, tetszett neki, amit a pap csinál, ki is választották ministránsnak, s felmerült benne, talán ő is lehetne pap. Annál is inkább, mivel kitűnt a többi gyerek közül az  eszével, kapacitálta is szüleit mind a tanító, mind a pap, taníttassák tovább. Apósom kissé patetikusan adta elő, hogyan is próbálta apját megkérni erre: a lóistálló padkáján ülnek, és bár sokáig habozik, elő merjen-e rukkolni  kívánságával, nagy nehezen elő mer, esdeklően mondja, szeretne gimnáziumba menni, mire apja szomorúan jegyzi meg, hogyan csinálja, erre neki nincs pénze, meg aztán mit szólnak majd a testvérek.

De a pap segített, és miután beíratta a piarista gimnáziumba Kecskemétre,  az első félévi tandíjat kifizette. A továbbiakat azonban a családnak kellett állnia, apósom idősebb testvérei morgásának közepette. Ha anyja, aki igen-igen szeretett volna fiából papot, nem erőlteti, nem harcolja ki, akkor bizony abbahagyatták volna vele a gimnáziumot. Legidősebb bátyja, ha nem látta senki, megverte, annyira nem bírta elviselni, leendő nadrágos ember öccsét. Hamarosan aztán apósom ünnepélyesen lemondott, békességet akarván, az örökségről  testvérei javára.

Abba az osztályba, ahová a harmincas évek közepétől járt, ő számított egyedüli parasztgyereknek. Suta, ügyetlen, nehezen beilleszkedő fiúnak indult. Ruhái is parasztosak és ócskák, foltozottak voltak, beszéde is tájszólás, gúnyolták is a többiek szépen. A sértéseket, mint mesélte, magába fojtotta. A piarista paptanárok azonban nem éreztették vele, hogy ő más mint a többi, s ezért hálás volt nekik. Még csupán egyetlenegy  nem úri gyerek akadt az osztályban, számára a szegényebb tisztviselők gyerekei is úrinak számítottak, egy munkás környezetből jövő, az lett a barátja. De barátja lett  az osztály zsidó fiúja is, akit, bár úri volt, az apja orvos, de mégiscsak kinéztek. Ők hárman csapódtak egymáshoz. A zsidó fiú hozott tízórait nekik, de mivel nem akarták elfogadni, hát becsempészte padjukba. Külön kell szólni egy újabb osztálytársukról, Bagi Lajosról, aki mindhármuk pártfogójaként lépett fel, tehette is, hiszen a városi adóhivatal vezetőjének,  a polgármester után a város második emberének a fia volt, gazdag birtokos család örököse. Apósom bejáratos lett mind Bagiékhoz, aki a legjobb barátja lett, tulajdonképpen egyetlen igazi barátja életében, mind a zsidó osztálytársához,  révükön gyarapította műveltségét, tőlük kapott ugyanis könyveket. Ötödik osztályban hozta be  lemaradását, magyarból és történelemből kiugróan teljesített, pénzért írt irodalmi dolgozatokat, házitanítóskodott is, ebből fedezte a továbbiakban  tandíját, csak negyed tandíjat kellett fizetnie, meg  a ruházkodását, miután jelesre tornázta fel magát.

Felsősként, mivel nem állta már a paraszti munkát meg testvérei rosszindulatát, hivatkozva arra, ha úszómesterséget vállal Széktó fürdőn, akkor lesz pénze, sikerült is elkerülnie, hogy nyaranta hazamenjen.

Miután leérettségizett, jelesen, elindult a számára egyetlen lehetséges úton, a papi pályán, pontosabban  a szerzetesin.

Ha egyetlen lehetőségünk van a tanulásra, akkor az, mint látni fogjuk, kényszerpálya, hiszen akkor nem választhatunk.

Novíciusként  Szécsényben kezdte a papi kiképzést, a ferenceseknél, 1942-ben,  szüzességet, engedelmességet és szegénységet fogadva. Ruházata: posztóból készült barna csuha, amelyet a cingulus, egy fehér, kötélszerű öv fog össze, alatta rövid nadrág és hosszú ujjú nyaktalan trikó, kis kerek sapka a tonzúrán, a  haj nem lehet dísz tárgya, azért borotválják ki a koponya közepén, és kapucni, meg saru zoknival, nyáron mezítláb.

A novíciusi év, érdekes, egyrészt zenetanulással telt, harmóniumra oktatták, másrészt  latintanulással, azt már gimnáziumban is tanulta, minden latinul ment. Zsolozsma, mise, áldozás. Év végén letette az úgynevezett kis fogadalmat, kispap lett. Szülei is eljöttek  a fogadalomtételre, anyja sírt a meghatottságtól.

Elkezdhette a következő esztendőben négyéves teológiai tanulmányait, mégpedig a gyöngyösi rendházban. Megválasztották szeniornak, pedig nem ő volt a legidősebb, de a legalkalmasabbnak találtatott, mivel kitűnően tanult, latinból a legjobb lett, s látszott rajta a mély elhivatottság. Szellemi vezetővé nőtte ki magát. Két évig filozófiát hallgattak, továbbra is latinul, etikát, pszichológiát, kozmogóniát, asztrológiát, logikát, filozófiatörténetet. Részletesen tárgyalták Arisztotelészt, Augustinust, Aquinói Szent Tamást, Kantot, Hegelt, Fichtét, Schellinget, de kitértek Schopenhauerre, Marxra és Nietzschére is. Persze egyedül üdvözítőnek Szent Tamás tartatott. Úgy érezte, belsőleg, lelkében már teljesen kész leendő papi hivatására.

Nemegyszer hangoztatta beszélgetéseink során, „ha én valamit csináltam, azt nagyon komolyan csináltam”.

Harmadévtől kezdtek kételyei támadni, egyszerűen azért, mert  megcáfolhatatlan tényekkel kellett alátámasztaniuk például Krisztus hol ember, hol Isten voltát, a szentháromság tanát, a pápai csalhatatlanság dogmáját stb. Nem lett volna velük semmi baja, kiegyezett volna ezekkel, de a mindenáron való bizonyításuk, amelyek rendkívül konstruáltnak, illetve hiteltelennek tűntek  a  szemében, elbizonytalanították. Számára mindez csak a transzcendens szférában lett volna hiteles. Szőrszálhasogatásnak, sőt felesleges bizonykodásnak tartotta a tényszerű hivatkozásokat. Credo quia absurdum est, ez sem fért a fejébe. És az a naiv hit, amely addig eltöltötte, az a természetes, ösztönös hit, kezdett elszállni. Tépelődött, két esztendeig tépelődött. Pedig, ha nem támadnak fel kételyei, mehetett volna Ausztriába, felajánlották neki az ottani ferences rendi szerzetesi egyetem ösztöndíját. Ráadásul, vallotta meg, kezdte igen terhesnek érezni  a szüzességet.

Mindehhez hozzájárult egy új magiszter kinevezése, illetve annak viselkedése, amely visszatetszést keltett benne. Úgy gondolta, egy magiszter nem lehet izgága, fensőbbséges, embertelen, sőt nem lehet,  tudták róla, homoszexuális. Meghasonlásához hozzájárultak egy kispap társa információi a kinti,  világi történésekről, ezekről nem tudhattak, újság nem juthatott el hozzájuk, rádiót nem hallgathattak, ezt szegte meg az a társa, rádiót hallgatott titokban, onnan hallott a  háború dúlásának szörnyűségeiről. Elgondolkozik apósom, hogyan engedheti milliók legyilkolását Isten. Nem tud egyetérteni semmilyen gyilkolással, fejtegeti magánbeszélgetésekben. És hogyan áldhatja meg az egyház, kérdezi, az egyik, a sajátjának nevezett oldal fegyvereit, ha a másik oldalét elítéli. A magiszter kijelenti, apósom nem való papnak, tudniillik beárulták; az árulkodónak nekimegy, földhöz vágja és megtapossa.

Akkor már maga sem gondolta magát alkalmasnak a papi hivatásra, és a tartományfőnöktől kérte, oldja fel a kisfogadalom alól. Huza-vona után végül is 1946-ban feloldozták, levehette a reverendát. Hazament a tanyára, négy év szemináriummal a háta mögött. Anyja, amint meglátta reverenda nélkül, elájult, majd kitagadta. A testvérei vigyorogtak. A szomszédok kárörvendtek, „hiába akart  fiából papot a Varga”.

De mihez kezdjen, huszonhárom éves, és semmi, senki, se családja, se pénze, se állása, se hivatása, se lakása. Pedig már tanult ember, ha papírt nem is tud felmutatni róla. Barátjához fordult, Bagi Lajoshoz, aki  Kecskemétre hívta, és javasolta, legyen a szőlőjük felügyelője, lakhat a présházban,  közben, iratkozzon be a helyi jogi akadémiára. Elvégzett másfél évet mezei jogászként, s már-már úgy volt, ösztöndíjat kap Svájcba, mehet barátja, Bagi után oda, jogot tanulni, de éppen a hidegháborúba kezdett fordulni a világ, az ország a keleti táborba sodródott, és elutasították  Nyugatra szóló vízumkérelmét.

Bagi Lajos Svájcban telepedett le, igen jól nősült, jelentős ügyvédi irodát tudhatott magáénak, sőt parlamenti képviselő is lett. Vállalta, hogy  keresztapja legyen apósom második házasságából származó gyerekének. Sokat járt haza, a Magyarok Világszövetsége nyugati szekciójának elnöke tisztét is betöltötte egy ideig.

Belépett aztán apósom a Tiborc nevét viselő népi kollégiumba, abban jobb körülmények között lakhatott, mint a présházban, hamarosan titkár lett, ott ismerkedett meg leendő feleségével,  anyósommal.

A pártba is belépett, minekután kinevezték kollégiumi igazgatónak Pécsre, ahol folytatta a jogot, és elvette feleségül anyósomat. Már két és fél évet elvégzett, amikor kapott egy ajánlatot, erősítse, nyilván mint parasztkáder, az éppen szerveződő néphadsereget, s ő, habozás után, hivatalos, sőt baráti rábeszélésekre is,  megtette, abbahagyva tanulmányait.

Ha befejezi a jogot, egészen másként alakulhatott volna az élete.

Még egy évet sem szolgált, úgy hozta a sors, és leszerelték, majd  elhelyezték kereskedelmi vállalathoz, mire föl beiratkozott a közgazdasági egyetem esti tagozatára, kitűnőn tanult ott is, de a forradalom miatt abbahagyta, és csak később folytatva, negyvenhárom évesen szerzett diplomát.

Második felesége szerette volna, ha doktorál, nyilván dr.-né akart lenni, történetesen piackutatásból és szervezésből, de a tanulmányi szabadságot megtagadták tőle, mondván, az ő munkájában nincs szükség doktori fokozatra.

Szóval, ismétlem, nem minden a tanulás, főképpen, ha, ismétlem ezt is, kényszerpályákon halad.

Szeretném megfogadni apósom egy másik intelmét is, miszerint: „A felfogásbeli különbségek, műveltségbeli differenciák csupán a nagyon egysíkú gondolkozásúaknak szolgálhatnak okot mások személyiségének fensőbbséges alábecsülésére.”

4

Minduntalan felötlik bennem többszöri próbálkozásom, hogy eszmét cseréljek apósommal, mint, leírom, még ha nevetségesen hangzik is, értelmiségi az értelmiségivel. Erőlködtem, de alig sikerült. Zárkózottnak mutatkozott velem, s mintha nem is vette volna szívesen törekvésemet. Ezen csodálkoztam, nem értettem. Hiszen némely dologban sokkal műveltebbnek kellett lennie nálam. Folyékonyan beszélt latinul, megtanulta a filozófiatörténetet, legalábbis katolikus szemszögből, elsajátította a keresztény kultúra mitológiai és transzcendens elveit, majd  beleásta magát a marxizmusba, erről a következőkben számolok be, és belekóstolt a jogba és a közgazdaságtanba. Gondoltam, mindezzel felvértezve vesz részt majd eszmecseréinkben, ám csalódnom kellett. Pedig éreztem, tudtam bizonyos megnyilvánulásaiból, elejtett megjegyzéseiből, volna mondanivalója a számomra. Talán, mire én megismertem, annyira megfáradt a napi munkájában, melyet, előrebocsátom,  utált, és a  családja érdekében végzett robotként élt át, hogy tanultságát már valószínűleg nem volt képes kamatoztatni, pontosabban értelmiségiként csillogtatni. Esetleg egyszerűen feleslegesnek tartotta, több, ezt is előrebocsátom, öngyilkossági kísérlete után, hogy még rám is szánjon egy kis energiát.

Persze az értelmiségi nemcsak tudásból áll, nemcsak  képzettségből stb., hanem egyfajta habitust testesít meg, értelmiségi habitust, amely lényegesebb a tudásnál is.

Hát igen, a habitus, és a habitust az egyénbe égett, mintázódott történelemként, sorsként  is meghatározhatnánk.

Mi is égett belé apósomba? Milyen sors? Látszólag unalmas és közhelyes tényekhez kell folyamodnom.

Gyerekként állatokat  őrzött, s mezítláb, ha fázott a lába, igyekezett találni friss, meleg tehénlepényt, hogy beleálljon. Kamrában hált  nagyobbacska korától, nem jutott neki igazi ágy, igazi ágynemű, majd lóistállóban, közvetlenül a lovak mellett, szalma között.

Belééghetett a lebecsülés, a megvetés ez iránt a nehéznek, piszkosnak, alacsonyrendűnek tartott paraszti munka meg az embernek nem való körülmények iránt.

Miután a piaristákhoz került, egy fészerszerű szobácskában húzhatta meg magát, az egyik nagynénje szerény kecskeméti külvárosi kis házában, grátisz, de nem sokáig, mert éreztették, kegyelemkenyéren él. Hát most már fizetségért máshová kellett kerülnie, ugyan hová, hát szintén a külvárosba egy vasmunkás családjához, s annak két gyerekével kellett egy szerény fészerszerűségben laknia. Mindezen közben gúny céltáblája a gimnáziumban, megalázó helyzetek kárvallottja.

Belééghetett a számkivetettség, a kiszolgáltatottság, a csökkentértékűség.

Aztán, mivel  apja bejelentette, nem bírja állni a tanulás árát, az egyik osztálytársa bevitte a ferencesek zárdájába, elintézve, hogy hozzá hasonlóan ministrálásért,  mosogatásért, takarításért cserébe bentlakó lehessen. Hárman lakták a cellát hasonszőrű gimnazisták, de a papok és a barátok szolgának nézték és lekezelték őket. 

A szolga mivolt is belééghetett.

Mint kispap már egyedül lakhatott a cellájában, sőt ellenőrizték szigorúan, egyedül van-e, csak semmi szex, viszont, mint elárulta, önkielégített. Egy ilyen cellában tényleg szerzetesi rend uralkodott, és persze aszkétikus egyszerűségre utalt a berendezés: vaságy szalmazsákkal, kis asztal, mosdóállványon lavór, kancsó víz.

Belééghetett a rá mért örömtelen, aszkétikus életmód.

Nem állt a maga lábán, de még népi kollégistaként sem, sőt, megkockáztatom, tulajdonképpen igazgató korában sem igazán. Az igazgatói lakás bent a kollégiumban, ahova a feleségét, anyósomat hozta, mondhatni kincstári bútorokkal volt berendezve, vaságy, szalmazsák, honvédségi pokrócok.

A szegénységből kilábalni lehetetlen, ez is belééghetett.

Miután felkerültek Budapestre, jutott nekik egy társbérlet, ahol két másik családdal osztottak meg egy lakást, hangsúlyozom, három család együtt, szerencsére azért három szoba is akadt, a konyhát, a mellékhelyiségeket  közösen kellett használniuk, a feleségem még ide született.

Az is belééghetett, hogy tulajdonképpen nincs semmije, sosem volt, semmire sem mondhatja, hogy az övé.

Huszonhat évesen hajthatta le fejét az első olyan lakásban, amely a civilizált normáknak megfelelt, 1949-et írtunk. Bizonyára óriási eseménynek számított  életében, talán a legnagyobbnak addig, amikor ezt a komfortos, aránylag szép lakást magáénak mondhatta, és mindjárt egy jó helyen, a Rákóczi úton. Nem véletlenül, hiszen ezzel fizette ki a katonai elhárítás, amiért hajlandó volt súlyos kötelmeket vállalni. Ez a lakás adott nekik otthont negyedszázadon át. Hogyan laktak benne? Leendő feleségem még  tizenéves korában is az öccsével egy szobában, mert csak két szoba volt.

Még én is laktam ott vagy négy évig, éppen mielőtt odaköltöztem, vált el apósom és távozott el, mintha ki lett volna számítva, hogy odamehessek. Azelőtt rendezték át, végre az igényeiknek megfelelően, s erre húsz évet kellett várniuk. Nem lehet nem emlékeznem feleségem örömére, büszkeségére, mikor bemutatta az új bútorokat és berendezési tárgyakat, képeket, szőnyegeket, olyanokat, amelyek már neki is tetszettek.

A múltat,  az istállót, a fészert, a cselédszobát, a cellát,  a társbérletet, a szegényes berendezést azonban, amely apósomba égett, nem lehetett csak úgy eltüntetni.

Új élettársával a Nagyfuvaros utcában élt aztán apósom, visszacsúszva egy sokkal rosszabb környékre és lakásba. Apám révén, erről majd még mesélek (!), jutott hozzá később a Zichy Jenő utcában egy kényelmes, háromszobás, igazi polgári lakáshoz. Ebben a lakásban lett öngyilkos.

Belééghetett a mások szánalma iránta. És belééghetett a saját szánalma maga iránt.

Komorsága mindig lehangolt. Bezárkózott, ridegséget mutatott. Sohasem oldódott fel velem szemben. Ha pedig közvetlen akart lenni, mert néha akart, akkor viszont a megokolatlan, ügyetlen nyíltsága zavart. Nem tudott velem semmilyen  pozitívnak mondható kapcsolatra lépni. Magam sem  tudtam vele. Sután érintkeztünk egymással általában. Láttam, együttlétünk kényelmetlen neki, nem is forszíroztam a későbbiekben.

Sejteni véltem, nem magam vagyok az egyedüli, akivel szemben nem találja a hangot, sőt valószínűleg ritka volt az az alkalom, amikor megtalálta. Ehhez először  önmagára kellett volna találnia.

Ha magára is talált nagy néha, csak ideig-óráig. Például amikor népi kollégiumi titkár lett, majd igazgató, az testére szabatott, ugyanis csillogtathatta szervezői, vezetői képességét, hiszen szépen megoldotta  feladatait, amelyekkel megbízták, nevezetesen, hogy konszolidált viszonyokat hozzon létre a kollégiumokban, például az elsőben meg kellett alapoznia a működés feltételeit, a másodikban, ahol úgymond szabad szerelem dívott, rendet kellett teremtenie. Eredményesen dolgozott, nyüzsgött, ismert ember lett, és mikor erről beszélt, még az általában mindig halott szemében is megcsillant valami élet, vonásai átváltoztak oldottá, derűssé. Azt hiszem, legemlékezetesebb korszakának, amelyre szívesen is gondolt, ez a két-három „fényes szeles” év bizonyult.

A későbbiekben vakvágányra tért, rosszul választott, sikertelenül, mert, hadd szögezzem le újra, kényszerek hatására cselekedett, pontosabban továbbra is  kényszerek hatására, vagyis engedte magát kényszerek hálójába kormányozni, és képtelen volt abból kiszabadulni.

Ahelyett, hogy befejezte volna a jogot, hagyta magát elcsalni a néphadseregbe polgári alkalmazottnak, ráadásul nem is volt tisztában azzal, milyen munka várja. A katonai elhárításra került, amit ugyan érdekes feladatnak nevezett, de nem árulta el, esküjére hivatkozva, mit kellett csinálnia, kémelhárítást, kémkedést, de csak későn ébredt rá, mennyire kiszolgáltatottá tette ez a titkos beosztása. Labdáztak vele, ahogy akartak, még azt is csak a honvédség közlönyéből tudta meg, mikor hadnagynak kinevezték. Miután, talán fél év sem telt el, hogy  oda helyezték, a párt meggyengítette a katonai elhárítást, ezt lehet tudni most már a történetírásból is, és őt, anélkül, hogy megkérdezték volna, egyszerűen áttették az államvédelmi hatósághoz. Abban a kötelékben sem dolgozott tovább fél esztendőnél mindösszesen, de ez a hat hónap a későbbiekben  szorongásainak okozója lett. Rosszul érezte magát, mint megvallotta,  az ávéhánál, azonban szerencséjére, egy káderezési hullám következtében, mielőtt még nyilván szörnyű feladatához hozzákezdhetett volna, kispap múltja miatt, kirúgták. Csapatszolgálatra akarták helyezni, valahová az isten háta mögé, de, életében először és talán utoljára, ellenállt a felsőbbségnek, nem engedte magát, mondván, hogyan lehetne ő igazi katonatiszt, mikor soha nem kapott kiképzést. Kilépett a hadseregből, ez is huzavonákkal, meghurcoltatásokkal járt, de végül is elhelyezték onnan.

Kényszerek, kényszerek és kényszerek. Életét, talán mondhatom, a kényszerek irányították. És a kényszerek égtek belé.

Fogalma sem lehetett a kereskedelemről, mégis engedte magát elhelyezni először a Közért Kereskedelmi Központba ellenőrnek. Nem fért a fejembe, miért hagyta magát mindig úgymond „elhelyezni”, minduntalan ide tenni, oda tenni, ez számomra szokatlan volt. Családjáért hozott áldozatokat, ezzel érvelt.

Beléégett az áldozathozatal.

Majd amikor az összes zöldség- és gyümölcskereskedelmi vállalatot egy trösztben vonták össze, oda nevezték ki előadónak, s miután az megszűnt, akkor a Nagyvásártelepen, hivatalosan a Budapesti Zöldség és Gyümölcs Nagykereskedelmi Vállalatnál lett ellenőr, előadó, csoportvezető, osztályvezető. Több mint harminc évig, a halálig dolgozott ott, egy helyen, ahol utált dolgozni. Reggel ötkor kellett kelnie; amikor megismertem, már fáradt, fásult volt.         

Beléégett foglalkozásának utálata.

Nem kedvelhették túlságosan vállalatánál,  bizonyos megjegyzéseiből kivehettem. Vele nem lehetett viccelődni, kedélyeskedni, de még csak barátkozni sem. Egyszerűbben mondván, képtelennek bizonyult természetesen viszonyulni kollégáihoz, de talán még amolyan kartársi kapcsolat építésére is. Valószínűleg igen kimérten, hivataloskodva, humortalanul, mereven, távolságot tartva vezethette osztályát, kerülve a melegebb, intimebb, lazább viszonyulást. Ráadásul túlságosan is elméleti, elvi embernek látszhatott egy ilyen gyakorlati pályán. És bár, ismétlem, szervezni tudott, helyt is állt ebben sikeresen, mégis, azt sejtem, mintha inkább elvont, életidegen személyiségként könyvelték volna el.

Nem tudta palástolni, hogy lenézi, mert lenézte, mind beosztottait, mind főnökeit. Úgy gondolta, nem való közéjük, sokkal műveltebb. Valószínűleg azok is hasonlóképpen gondolkozhattak róla. Nem is léptették elő többé, miután elérte az osztályvezetői szintet. Sértve is érezte magát emiatt. Persze nem iszik, akikkel kéne, ezzel magyarázta mellőzését, nem kártyázik, nem bandázik, nem fúj egy követ főnökeivel elvtelen közös érdekekre hivatkozva, nem üvölt a vállalati farkasokkal. Ő bizony szókimondó, hozta fel,  nem tudja, de nem is akarja a fehérre azt mondani, hogy fekete.

Többször próbált állást változtatni, de sikertelenül. Egyszer pályázott a közgazdasági egyetem tanulmányi osztályának vezetésére, mikor ott tanult levelezőn, hasonló munkának gondolhatta, mint azt, mikor a legszebb éveiben kollégiumot igazgatott. Egyszer kacérkodott téeszelnökséggel is, máskor valami áfész igazgatósággal.

Felhozta: „Csak szeretném megjegyezni, per tangentem, hogy az élet élése önmagában is sokféle kockázattal jár, beleértve a tévedés kockázatát is.”

 (folyt. köv.)