És teltek az évek, sőt, rohamtempóban teltek.

Fotóügynökséget akartam alapítani, még mielőtt teljesen át nem adom magam, gondoltam, az öregségnek, fotóügynökséget, ahogy valamikor Capa, magánügynökséget. Hogyan kezdjem? Kihez, kikhez forduljak? És milyen stratégiával? Nem tudtam eldönteni, ezért azt csináltam, ami éppen eszembe jutott, ami csak úgy jött.

A fényképészszövetség szürke eminenciásához fordultam először, aki mindenfélében benne volt, legalábbis ez hírlett róla. Felhívtam telefonon, kedvesen beszélt, úgy tett, mintha nem lepődne meg a magán-fotóügynökségen, megállapodtunk az időpontban, mikor menjek el hozzá. A Lipótvárosban lakott, egy szépen felújított bérházban, hosszan kellett csengetnem a kaputelefonon, hideg, ónos, őszi eső szemerkélt, fáztam, és nem vettem sapkát, én hülye, gondoltam. Már azt hittem, nincs is otthon, amikor megszólalt egy női hang, ő a takarítónő, mondta, és a nevemet tudakolta. Nemsokára berregett a jelzőhang, és kinyithattam a kaput. A fényképészek szürke eminenciása, alacsony, élénk mozgású, dús, fekete hajú, ötvenes férfi a magas, teljesen kopasz, kövérkés fia társaságában fogadott, egy hatalmas, tetszetős lakásban. Mély, süppedő fotelban mutattak nekem helyet, és teával kínáltak, de azt éppen nem akartam.

A fényképészek szürke eminenciása megkérdezte, mi újság, Ckó?

Mint nyilván tudod, gyilkos politikai divatok uralkodnak, mondtam.

Nagy hibát követtünk el, mondta a fényképészek szürke eminenciásának fia, nem szerveztünk gerillaháborút.

Komolyan mondja? Ezt kérdeztem, csodálkozó hangsúllyal.

Egészen komolyan, mondta a fiú.

Ilyen fiam van, mit szólsz, Ckó? Vigyorogva kérdezte a fényképészek szürke eminenciása. Valamikor, emlékszel, Ckó, mi is ilyenek voltunk, gerillák, mondta.

Hát erre nemigen emlékszem, mondtam. És megkérdeztem, milyen viszonyban vagy a kormánnyal?

Visszakérdezett, hol van itt kormány? Csak csupa balfasz van és korrupt fickó. Majd egy kis szünet után hozzátette, és gengsztermentalitás.

Hallgattunk.

Szövetségünknek, megmondom őszintén, ellenzékbe kéne vonulnia, mondta a szürke eminenciás, de nincs ellenzék, illetve ami van, az rémes, ellenzéknek mondják magukat, mert hülyék voltak, hogy bekerüljenek a hatalomba. Te tudsz másfajta ellenzékről, Ckó?

Bámultam az értékes olajképeket a falon.

Nagy a nyugalom, mindenki, aki számít, le van fizetve, meg van véve, mondta a fényképészek szürke eminenciása.

Megkérdeztem, te számítasz?

Nem eléggé, válaszolta, és nevetett.

A takarítónő hozta a teát, pedig nem kértem, belekortyoltam, langyos volt és gyenge.

Szóval szeretnék egy magán-fotóügynökséget alapítani, mondtam, hogyan kezdjem?

Nincs szükség ilyen ügynökségre, Ckó, mondta a fényképészek szürke eminenciása, ilyesmit nem is engednének, a fotóügynökség állami monopólium, és lehet, hogy helyesen.

Ellenállásra van szükség, mondta a fiú, azért, hogy mindenkinek, minden állampolgárnak egyenlő beleszólása legyen a kollektív döntésekbe.

A szürke eminenciás megkérdezte, tehetek még érted valamit, Ckó?

Ajánlj be valakinek, kérlek, mondtam.

Tudod, mit, Ckó, beajánllak Desideriónak, Argentínában így hívták, onnan jött vissza a változáskor, magyarul Dezső, és mondta a teljes nevét.

Tárcsázott, beszélt, és amikor letette a kagylót, azt mondta, Desiderio roppant kedves volt, azt mondta, hallott rólad, Ckó, már holnap mehetsz hozzá.

Megkérdeztem, tulajdonképpen kicsoda, micsoda ez a Desiderio?

Desiderio sok mindent csinál, tanácsadó minden kormánynál, de van benne valami különleges, meghatározhatatlan, mondta a fényképészszövetség szürke eminenciása.

Hűvösvölgybe kellett kimennem, egy villaszerű házhoz, a hatalmas ablakokon át gyönyörűen sütött be még az őszi nap is, és Desiderio, vékony, keskeny arcú, fekete hajú, macskaszerű, hatvanas férfi, napozott a kitárt teraszajtó közelébe helyezett fotelban. Bemutatkoztam. Ebben a jó nagy nappaliban beszélgettünk, amely összefüggött az ebédlővel és a konyhával. Különleges, legalábbis számomra különleges bútorokat láttam, és amikor Desiderio észrevette, hogy jól megnézem a berendezést, készséggel magyarázni kezdte, dél-amerikai, pontosabban argentin stílus, Buenos Airesből való minden egyes darab. Egy hintaszékbe ültem, és kedvtelve hintáztattam magam. Desiderio rögtön igen bizalmas modort vett fel, tegeződve.

Képzeld, Ckó, tudom, hogy így becéznek, szóval, Ckó, valamikor, fiatalon, forradalmár voltam meg optimista, és most farkasszemet nézek hajdani önmagammal, de hagyjuk, különben nemsokára kiderül, amit már tudok, úgy nagyjából, hogy mi történt az elmúlt években a színfalak mögött.

Megkérdeztem, elmeséled?

Nevetett, és azt mondta, na azt nem.

Aztán magáról vallott, jogászcsaládból származik, ő is jogot végzett, de belekerült valami diktatúraellenes katolikus ifjúsági szervezkedésbe, börtönbe csukták, és amikor, nem annyira sok idő múlva, kiszabadult, azonnal disszidált, szerencsét próbált több országban, majd Argentínában telepedett le, ahol rokonai éltek, segítségükkel ügyvédi irodát nyitott, majd egy másik rokona hazahívta, mihelyst kikiáltották a harmadik köztársaságot, a kormánynak dolgozik, illetve eddig minden kormánynak dolgozott, elsősorban az úgynevezett szabadságjogok területén, így mondta, hogy területén, de az előterjesztéseit nem fogadták és nem fogadják el, lesöprik. Azt próbálta és próbálja elfogadtatni, hogy a politikai közösség minden egyes tagja egyformán számít, ha ez nem érvényesül, akkor az sérti az egyén méltóságát.

Megkérdeztem, és mire jutottál?

Találgathatsz, Ckó, mondta, nem nagy dolog, istenem.

Hát akkor, Desiderio, nekem nem tudsz segíteni, mondtam.

Ha akarok, akkor tudok, mondta Desiderio, mert rengeteg a barátom, tudniillik csináltam egy másik tervezetet is, amely a szabadságjogok korlátozásáról szól, ezzel bizonyos helyeken igen elégedettek voltak. Argentínában megtanultam, hogy legalább két, lehetőleg ellentétes vasat kell a tűzben tartani, és Magyarország nemigen különbözik Argentínától, itt sincs egyenlő figyelem és tisztelet az állampolgárokat tekintve. De még nem döntöttem el, Ckó, segítsek-e neked, mert elég furcsa légkör alakult ki körülötted, meg kell vizsgálnom, miért.

Szeretném, ha fogadna a miniszterelnök, mondtam, úgy tudom, egy önálló fotóügynökség létrehozása csakis tőle függ.

Ne bolondozz, Ckó, mondta Desiderio, mit képzelsz?!

Fotóznám őt, a miniszterelnököt, mondtam, olyan fotókat készítenék, mondanám neki, amilyeneket még nem csináltak önről, például, dúdolós fotókat, vagyis amikor ön dúdol, mert hallottam, hogy igen szeret dúdolni, remélem nem informáltak rosszul, és megtudtam a kedvenc számait, megtanultam őket, és elődúdolom önnek: Ülök egy rózsaszínű kádban, a legszebb ünnepi ruhámban; A csikket ne az arcán nyomjátok el, ő érzékeny, vele vigyázni kell; Túl korai neked ez a happy end, nem adok időt, hogy kipihend; Fütyülj a csőbe, forgasd a tárat. Csináljunk egy kis Amerikát; Egy kis piros bombázó gépet akarok én, de nagyon szépet; Mi a fasz ez, ez a nagy büdös kékség, ez a hatvanegyes-expresszbusz; Nagykirály a hangerő, melletted a szőke nő; Fröcsög, mint a turha. A sok bazmeg és a kurva.

Desiderio elsápadt, felhördült, és megkérdezte, te ilyen hülye vagy, Ckó? Hát veled nem lehet szóba állni! Honnan veszed, hogy ilyesmiket dúdolna a miniszterelnök, és hogy egyáltalán szeret dúdolni? Különben is ezek a dalszövegek rég lejártak, idejüket múlták, egy rég elfelejtett évtizedből valók. Te akarsz, Ckó, önálló fotóügynökséget, ne nevettess, de azért majd felhívlak.

De nem hívott fel.

Az utcákat róttam akkoriban, pedig már beköszöntött elég nagy havazással a tél, mindig több kávéházba betértem, miközben kigondoltam, hogy bejelentkezem a főváros egyik alpolgármesterénél, akit még régről ismertem, valamikor kedveltem, mert, mielőtt pozícióba került, a kommunák létesítését és elismertetését akarta, a kőszínházak közül többet szeretett volna átadni alternatív együtteseknek, és arról értekezett, hogy mindenki sorsa ugyanannyit számít, és mindenki véleményét figyelemre érdemesnek kell tartani stb. A titkárnője, középkorú, jelentéktelen nő, fogadott, közömbös és hivatalos mosollyal az eléggé rideg, dísztelen helyiségben, mondván, kicsit várnom kell, az alpolgármester éppen tárgyal. Leültetett egy kényelmetlen fotelba, és megkérdezte, milyen kávéval kínálhat, mondtam kapucsínóval, hamarosan elém tette, és egészen jó volt. Csaknem egy órát kellett várakoznom, és igen dühös lettem, hisz pontos időpontot beszéltünk meg. Az alpolgármester sokat változott, megöregedett, elhízott, állandóan köhögött, különben igen magas, szőke és eredetileg vékony férfi volt, kissé aránytalan alkat. Szobáját hanyagul berendezettnek láttam, igénytelennek. Azt mutatta, mennyire örül nekem, de rögtön észrevettem, csak tetteti, úgy kell neki a velem való találkozás, mint púp a hátára.

Az első kérdése az volt, mi van Budapesten, Ckó?

Na ne viccelj, mondtam, tőlem kérdezed?

Mindennek vége, mondta, kellett volna egy tökéletes forradalom. Teljes defenzívában vagyunk, folytatta, tudod, Ckó, mennyi jut kultúrára?

Azt is rosszul költitek el, mondtam.

Elsötétedett a tekintete.

A kérésed a magán-fotóügynökségről észbontó, Ckó, megmondom őszintén, mondta.

Talán nem jönne jól egy független fotóügynökség?

Nagyon jól jönne, Ckó, hiszen a tájékoztatás csorbítatlan szabadságára volna szükség és a független sajtó burjánzására, de ha támogatnék ilyesmit, azonnal megtámadnának.

Na és, mondtam.

Könnyen beszélsz, mondta.

Le vagy szarva, mondtam.

Hát, ha így beszélsz, Ckó, akkor nyilván elfelejtetted, mondta sértődötten, milyen jól megértettük egymást, amikor még kutató voltam, ugye a demokrácia partnerségi felfogását kutattam, és te készítettél hozzá igen elvont, de találó képeket.

Jól megváltoztál, baszd meg, mondtam, és dérrel-dúrral távoztam.

Kellene nekem egy társ az ügynökséghez, gondoltam, és tervezetemet elküldtem a legtekintélyesebb képes újság főszerkesztőjének, akit régről jól ismertem, felkérve, társuljon velem. Pár nap múlva felhívott, és megbeszéltünk egy találkozót.

Á, a mester, mondta.

Középkorú, elegáns fickó volt, sportos alkat, nem a titkárnője, hanem ő személyesen fogadott és terelt be a legújabb divat szerint berendezett irodájába, gyönyörűen látszott onnan bentről a hóesés.

Foglalj helyet, Ckó, kávét, valami mást?

Hosszú kávé egy kis tejjel jól jönne, mondtam.

Elmesélte gyorsan, hogy még a demokrácia hajnalán javasolt egy magánhírügynökséget, benne önálló fotós részleggel, ő szerette volna megalapítani, és úgy tűnt, sikerrel jár. Szerfölött fontos embernek éreztem magam akkoriban, mondta, több kiállításom nyílt, olyan felvételekkel, amilyeneket azelőtt nem tehettem volna közszemlére. És mintha hőstettet hajtottunk volna végre, miután megírtuk a társaimmal a tervezetet a magánhírügynökségről, és beadtuk a megfelelő helyre, bizakodtunk, de elutasították. Lelombozódtunk és támadásba lendültünk, interjúkat adtunk, és megint fontos tényezőnek képzeltük magunkat, mivel kimondtuk, amit gondoltunk, meg azért is, mert harcoltunk, titkon azt is képzeltük, hogy megtorolják, és akkor hősök lehetünk, de volt eszük, nem torolták meg, és főszerkesztő lettem. Nevetett.

Megkérdeztem, megszellőztetted már a tervezetemet?

Persze, mondta mosolyogva, hát nem azért küldted el?

Na és, mi volt a reakció?

Eddig semmi.

Semmi?

Itt nincs sajtó, Ckó, mondta a főszerkesztő, és nem is lesz egyhamar, talán még az én lapom tartozik az igazi sajtó kategóriájába, szóval ne ábrándozz, az ábrándozás a lélek megrontója.

Felálltam és elköszöntem. Nem tartóztatott, ki se kísért.

Összetalálkoztam az utcán, hetek múlva, már tavasz kezdete volt, a langymeleg szél az utolsó hófoltokat is eltüntette, Kőröspatakival, akivel együtt érettségiztünk, meglepődtem, milyen csúnyán öregszik, hatalmas hasat növesztett, óriási tokát, és a feje mintha megdagadt volna. Tudtam, kormányfőtanácsos lett, egy nővel volt, valószínűleg nem a feleségével, különben azt hallottam, hogy igen meggazdagodott. Azonnal előadtam neki, mit akarok, és segítsen.

Mintha nem is értette volna, mesélni kezdte, milyen példátlan, hogy a bíróságok költségvetését csökkentették, hallatlan, hogy a Desiderió, ugye tudok róla, nagy kitüntetést kapott, és hogy a legtekintélyesebb bank vezére a saját bankja értékpapírjaival manipulál, a bank kárára, a magáncéljai érdekében stb. Be nem állt a szája.

A nő rászólt, hagyd már ezeket, és menjünk.

Figyelj, Ckó, mondta Kőröspataki, sok értelme nincs annak, amit akarsz, lebeszélnélek, bár nyilván az a célod, hogy ne a kormányzat döntse el, mit kell mondani, mit kell meghallani, sőt meglátni, no persze, de bizalmasan megmondom neked, emlékezve arra, hogy érettségi előtt bemutattál nekem egy jó kis nőt, szóval elárulom, összevisszasághoz, dezinformációkhoz, orientálatlansághoz vezetne egy magán-fotóügynökség, és ezt mi nem akarjuk, persze a tájékoztatás szabadsága szent, mondta nevetve, és elköszönt.

Nem volt túl jókedvem akkoriban, pedig gyönyörű tavasz köszöntött be, még azok a fák is virágoztak, amelyeknek azelőtt eszükbe sem jutott.

Társaságban találkoztam egy igen öreg parlamenti képviselővel, aki bicegett, és alig látott, de azt terjesztették róla, hogy befolyásos. Bemutatkoztam, és elmondtam neki, mit szeretnék. Mutassa meg néhány felvételét, mondta, jöjjön el hozzám, az irodámba, javasolta, és megbeszéltük az időpontot. Elmentem, de nem volt leadva a nevem, nem engedtek fel. Kértem a portást, aki testőrnek látszott, telefonáljon fel a képviselőnek. Nem akart kötélnek állni, nem zavarhatja, hát adtam neki borravalót, így aztán telefonált. A képviselő úr nem emlékszik magára, mondta a testőr-portás. Adtam neki még pénzt, hogy hívja fel újra, és adja át nekem a kagylót. Megtette.

Nem emlékszem magára, mondta a vén képviselő.

Lefestettem neki a társaságot, ahol találkoztunk, a helyszínt, a jelenlévőket, magamat, és azt, miről váltottunk szót mi ketten.

Valami rémlik, mondta a vén képviselő, és adott egy két nappal későbbi időpontot.

A nevem ismét nem volt leadva, de a testőrnek kinéző portás egy kis újabb borravaló ellenében telefonált, és a képviselő megadta a szabad jelzést.

A titkára, szemüveges, elegáns fiatalember kijelentette, várnom kell. Nem ültetett le, álldogáltam. Az ablakból szép panoráma nyílt a Dunára és Budára. Rengeteg vadásztrófea volt felaggatva a falra, nagy vadász lehet, illetve lehetett a vénség, gondoltam. Úgy félóra múltán kiszólt az öreg a titkárának, van-e még valami dolga. A titkár megpendítette, hogy várok rá. Hát bemehettem hozzá.

Több fényképalbumot cipeltem magammal, és kezdtem mutogatni neki. Sokdioptriás szemüvege mögött roppantul hunyorgatta a szemét.

Megkérdeztem, tetszik látni?

Már miért ne látnám, kérdezett vissza sértődötten.

Sokáig nézegette a képeket, majd megjegyezte, maga, fiam, nem olyan nagy fotós, mint amilyennek tartja magát, és a stílusa nem magyaros, úgyhogy nem tudom támogatni. Különben sincs szükség egy újabb sajtóügynökségre, mert az csak akadályozná azt a megvalósult törekvésünket, hogy mindenki megkapja az erkölcsi, vallási és politikai meggyőződésének megfelelő, neki kijáró figyelmet és szabadságot, mert az biztosítva van, mi, képviselők, biztosítjuk.

De hát éppen, hogy ez utóbbiak nem érvényesülnek, mondtam.

Felkiáltott, micsoda, mit mond, ne is lássam magát!

Tulajdonképpen kidobott.

Ismét elmentem az alpolgármesterhez, aki tele volt panasszal. Sehol sem fogadják, ahol szeretné, nem tud a kormányzat embereinek közelébe férkőzni; banditák járnak a nyomában, fél, hogy összeverik; csodálja, hogy még mindig pozícióban van; többször lemondott, de nem fogadták el; nem hajtják végre az utasításait; minden szépen, fokozatosan elrohad; elképesztő, ki kivel házasodik, társul, szövetkezik, persze érdekből; óriási pénzek forognak lekenyerezésre; furcsa halálesetek történnek, mintha politikai gyilkosságok volnának.

Örülj, Ckó, mondta, hogy nem hagynak labdába rúgni, legalább nyugodtan élhetsz.

Gyönyörű tavasz van, mondtam kimutatva az ablakon, érzed az orgonaszagot?

Értetlenül nézett rám.

Elbúcsúztam.

Egy kávézóban összetalálkoztam valamikori barátommal, aki a diktatúrában komoly ellenzéki pozíciót töltött be. A feje tetején kopaszodott, szakállt viselt, szemüveget, lötyögős farmert és kinyúlt pulóvert, sovány piszkafa volt, és raccsolva beszélt. Mintha túl melegen lett volna öltözve, izzadt, mert már beköszöntött a nyári meleg.

Emlékszel, Ckó, kérdezte, én már ezelőtt húsz-huszonöt évvel megmondtam, hogy Magyarországot csak egy igazi felkelés mentheti meg, a történelem engem igazolt. És megkérdezte, most mivel foglalkozol, Ckó?

Hogyhogy mivel, kérdeztem meglepetten, hát nem tudod, fotózok, mint mindig.

Ja, tényleg, persze, mondta.

Magán-fotóügynökséget szeretnék, adtam elő neki, rengeteg a kapcsolatod, tudnál-e segíteni?

A fejlődéselméletemen dolgozom, mondta.

Jó, jó, mondtam, de a magán-fotóügynökség…

Közbevágott, kijelentve, hogy, Ckó, a fejlődéselméletemben világosan leszögezem, hogy a világ nem az egyes ember törekvését díjazza. És, Ckó, megmondom neked, mire jöttem rá, folytatta, arra, hogy a kormányzat mindent be akar fagyasztani, ennek következtében még tömeghisztéria is kitörhet, ettől tartok, mert akkor visszacsap a kormány, és minden volt és leendő felelősséget ránk, egykori és mai, és elsősorban szellemi ellenzékiekre hárítana, de, szerencsénkre, most még egyelőre nincs sok ok bennünket megtámadni, mert visszahúzódtunk, szellemi ellenzékként is, a saját lelkünkbe.

Megkérdeztem, ezt nevezed te szerencsének?

Jaj, Ckó, olyan szomorú vagyok, olyan magányos, nem értenek meg, mondta.

Jó isten, gondoltam, micsoda szerencsétlen farok lett ebből az egykor sokat ígérő fickóból, de nem szóltam semmit, csak mosolyogtam, és elköszöntem.

A legjelesebb fotótörténésszel, aki fotósokat sztárolt vagy éppen süllyesztett el, telefonon beszéltem, ő sem támogatott, kifejtette, hogy továbbra is zseniális vagyok, minden tisztelete és legmélyebb rokonszenve az enyém, de be kell látnom, hogy az a vonal, amit képviselek, támogathatatlan. Meglepődtem, és arra a kérdésemre, hogy miért volna támogathatatlan az az úgymond vonal, és az a vonal ugyan milyen, talán elmesélhetné, mire azt válaszolta, ezt majd egyszer kifejti nekem, de nem most, mert a vidéki házába utazik, nem bírja Pesten ezt a hihetetlen meleget.

Véletlenül összefutottam Desiderióval, és, érdekes, meg akart látogatni. Amikor eljött, feltálaltam neki süteményt, gyümölcsöt, kávét, teát, narancsszörpöt, camparit, vörösbort, sokat evett, mármint falt, ivott is rendesen, miközben igen halkan beszélt, kikapcsolta a mobilját, meg kikapcsoltatta az én mobilomat, és bekapcsoltatta a ventillátort, hadd zúgjon, egyúttal ráadásul még egy kis enyhülést is hoz, jegyezte meg, a légkavarás a rekkenő hőségben.

Figyelj ide, Ckó, az egész banda ugyanazoktól az emberektől kapja a pénzét.

Megkérdeztem, miféle banda?

Mindenki, mondta, aki számít. És tudod, mi volt Argentínában nem is olyan régen, hát tűntek el az emberek.

Hogy jön ez ide, Desiderió?

Nem válaszolt, elnézett komoran a levegőbe.

Sokat mozgolódsz, Ckó, mondta Desiderió hosszabb szünet után, kapcsolatokat keresel, feltűnő kapcsolatokat, és szövegelsz, illetve neked szövegelnek, holmi gerillaháborúról, forradalomról, szabadságjogokról, igazi felkelésről, hogy minden rohad, hogy le van fizetve mindenki, aki számít stb., és több helyen úgy vélik, hogy te hozod ki a partnereidből ezeket a szövegeket, sokaknak nem tetszik, vigyázz.

Mire vigyázzak?

Azt üzenték általam neked, Ckó, hogy túlságosan jó fotós vagy, és ami még sokkal többet nyom a latban, egy lehetetlen alak volnál, sajnos. Azt azonban mégis sikerült elintéznem, hogy fogadjon az illetékes államtitkár, mondta Desiderió.

Igazat mondott, érdekes, hogy igazat, nemsokára hivatalos értesítést kaptam, menjek fel az államtitkárhoz. Az előszobájában egy hihetetlenül magas és izmos fickó ült, elég fiatal, bemutatkoztam. Ja, a fotós, mondta, de azért mutassa meg a személyijét, megmutattam, összehasonlított akkurátusan az igazolványképemmel.

Az államtitkár kopasz volt, testes, középkorú. Kelletlenül nézett rám. Nem jött ki a hatalmas, irományokkal zsúfolt íróasztala mögül, nekem pedig helyet mutatott az íróasztal előtt álló, elég kényelmetlen széken. A szobát igen drága stílbútorutánzatokkal rendezték be, a velencei csillár hatását keltő csillár felkapcsolva, holott besütött a nap, a falat több neves festő olajfestménye díszítette, és a padlót hatalmas, bordó hatású perzsaszőnyeg borította.

Boroczkó úr, csak röviden, fáradt vagyok, a hivatalos szöszmötölésbe bele kell halni, és még szabadságra sem mehettem, pedig lassan vége a nyárnak, mondta, és megkérdezte, tulajdonképpen mit akar?

Előadtam, amit már írásban is rögzítettem számára, és hetekkel korábban elküldtem neki.

Hm, mondta az államtitkár, senki sem tudja, mennyi mindent kell kiállnom. Boroczkó úr, hiába fáradt ide, nem fog menni.

Kérdően néztem rá.

Na szóval, utálni fog, Boroczkó úr?

Dehogy, mondtam.

Sokan utálnak, maga miért nem utál?

Nem szóltam, nem tudtam mit válaszolni.

Olykor kissé bizalmatlan vagyok, mondta az államtitkár.

Teljesen érthető, mondtam.

Annyi mindennek és mindenkinek kéne megfelelnem, mondta. Különben tanulmányoztam a fotóit.

Megkérdeztem, és?

Kirívóak, mondta, roppant kirívóak, ez a bajuk, mi a szolidat szeretjük, maga nem fér a bőrébe, sosem fért, nem képzeli, hogy bedőlünk magának, mondta, és keserűen mosolygott. Na, viszontlátásra.

Elkullogtam.