Mondhatja, hogy forradalmi élményben volt része, már tizenöt évesen, mesélte mindig fiam, Dániel.

A Városligetben kószált Saroltával, akivel együtt járt, egy júniusi kora délelőtt, élvezték a nyári szünet első napjait, amikor hangszórók hangjára és zenéjére figyeltek fel a Hősök tere felől. Arrafelé igyekeztek, és hatalmas tömeget pillantottak meg, ünneplőruhás tömeget, csaknem mindenki kezében virágcsokor. Méltóságteljes légkört éreztek, meghatottságot, szomorúságot, de valami félénk örömöt is. Mi ez a tömeg, kérdezte Dániel egy fekete ruhás fiatalembertől, mi történik itt? Eltemetjük végre Nagy Imrét, gyerekek, válaszolta a fiatalember. Sarolta megkérdezte, az kicsoda? Ejnye, hát nem tudod, mordult fel a fiatalember, na jó, persze még kislány vagy. Én tudom, mondta Dániel, miniszterelnök volt ötvenhatban, apám mesélte, hogy miután kivégezték, nem temették el rendesen, elásták titokban, névtelenül, néhány ember tudta csak, hová. Ez igen, mondta a fiatalember, biztos jó családból származol. Dániel elmosolyodott, és büszkén nézett Saroltára. Majd elővette a fényképezőgépét, és fényképezni kezdett.

Fényképezte az állandóan gyarapodó, sűrűsödő tömeget, mert egyre gyülekeztek az emberek, csak gyülekeztek, és betöltötték az egész nagy teret. Csendben voltak és gyászoltak, magába fordult mindenki. Bach C-moll Requiemje szólt.

Dániel és Sarolta a Műcsarnok felé nyomakodott, a szertartás látható központja felé, hisz szemükbe ötlött, hogy ott, eme vörös téglás, jól tagolt, meglehetősen terjedelmes, tekintélyes és hagyományos múzeumi épület előtt játszódik le majd az esemény. Az épületnek most csak a körvonalai látszottak, mert fekete és fehér vászonnal volt tökéletesen beborítva. Teljes homlokzatát fehér anyag takarta, amelyet fekete sávok szakítottak meg. A timpanont, vagyis a tető alatti oromzatot meg csupa feketével vonták be, ezt az igen terjedelmes, kiugró, háromszög alakú keretet és a benne foglalt domborműveket. Ugyancsak fekete vászonnal tekerték be a nyitott előtér tetejét tartó dór utánzatú oszlopokat is. A szónoki emelvényt az oszlopos előtér bal oldalára helyezték, elég magasra ahhoz, hogy a tér minden pontjáról jól látható legyen. Ez az emelvény tulajdonképpen rozsdás vasból összehegesztett hajóorrt utánzó, roncsszerű építménynek tetszett, olyan volt, mint Kháron, a halottak lelkét szállító révész ladikja, meséltem Dánielnek később, hogy tisztába jöjjön a dolgokkal, ráadásul még macskaköveken is állt, tettem hozzá, tehát a forradalmi barikádok hagyományosan jellegzetes anyagán. Mellette szintén rozsdásan egy ék alakú, ugyancsak vasból készült alakzat emelkedett, amely emlékeztetett engem akasztófára, mondtam Dánielnek, vagyis a forradalom első emberének kivégzésére. Rajta egy középen lyukas, de fehér zászló volt kifeszítve, ugye a fehér is kifejezheti a gyászt, emlékeztetve arra, hogy a forradalom napjaiban lyukas zászlók lengedeztek, mert kivágták belőlük a kommunista címert. Az oszlopos előtér másik, jobb oldalán egy furcsa, megnevezhetetlen alkotmányt helyeztek el, ugyancsak rozsdás vasból, tulajdonképpen egy tűzteret, amelyből magasan lángolt a tűz, az erről készült fotóját sokat mutogatta Dániel, miután elmagyaráztam neki, hogy az a forradalmárok által felgyújtott, égő orosz tankokat jelképezte.

Öt dísztelen, fekete koporsó feküdt a szószék és az örök tűz közötti térben, egymás mellett, a forradalom halálra ítélt és meggyilkolt vezető személyiségeinek koporsói, amelyek csak jelképek lehettek, hisz, Nagy Imre koporsójához hasonlóan, nem volt bennük holttetem. Középen állt a kiemelt, legfontosabb koporsó, magasított emelvényen, Nagy Imre koporsója, fény világította meg, és le volt terítve éppen azzal a közepén lyukas nemzeti lobogóval, amely a forradalom napjaiban az Országház épületét díszítette. Ezüstözött fémkandeláberek vették körül, a bennük lobogó lánggal, amely az újjászületést jelezte, magyaráztam Dánielnek, hozzátéve, hogy szerintem olyan hatást keltettek, mintha valami romantikus színházi díszletből származnának, egy opera fenségességének hitét keltve.

Az oszlopos előtérhez vezető, igen széles lépcsősor szőnyeg gyanánt szintén fekete anyaggal volt letakarva, minden fokán fekete öltönybe, fehér ingbe, fekete nyakkendőbe öltözött fiatal férfiak álltak mereven díszőrséget. A fekete szőnyeg a járdán és az úttesten is folytatódott, eléggé hosszan, itt helyezhette el a közönség a koszorúit, virágait.

Feltűntek Nagy Imre koporsója körül családjának tagjai fekete öltönyben, illetve fekete kosztümben, fehér ingben és blúzban, fekete nyakkendővel, illetve fekete vállkendővel. Megjelentek a többi koporsó mellett is gyászruhás családtagok és túlélők. Őrséget álltak. És felsorakozott a koporsók mögött egy kórus, hasonlóképpen feketében, gyászdalokat énekelve.

Dániel szorgalmasan fényképezte mindezt. Jómagam is fényképeztem. És miután összehasonlítottuk a képeinket, megállapítottuk, hasonló stílusúak, Boroczkó-stílusúak.

Most felolvassuk a kivégzett forradalmárok névsorát, hallatszott a hangszóróból, annyian vannak, hogy csaknem egy óra hosszáig fog tartani. … kivégezték, élt 21 évet…; kivégezték, élt 33 évet…; élt 57 évet…; kivégezték…; élt 75 évet…; kivégezték… ; kivégezték…; kivégezték… Sokan könnyeztek.

A mikrofonban az a férfi beszélt, maga is egykori, börtönviselt forradalmár, aki nemsokára az új magyar köztársaság, a harmadik köztársaság első elnöke lett. Amikor visszaemlékezett erre az eseményre, Nagy Imre újratemetésére, évek múlva, azt mondta, ott láttam magam előtt több százezer embert, és azok után, hogy a kivégzettek névsora elhangzott, minden név egy kalapácsütésként hangzott az ember szívére és a történelemre. Döbbenetes volt. Az volt az érzésem, hogy valami rettentő nagy dolog történik, mint ahogy valóban ez volt az utolsó katartikus pillanat a magyar politikai fejlődésben, ez az áttörés a maga néma erejével és hallatlan fegyelmével.

Majd megkezdődött a hivatalos koszorúzás, hetvenvalahány hazai és külföldi szervezet koszorúzhatott, mint meséltem Dánielnek, előre megállapított sorrend szerint. Koszorúztak a még hivatalban lévő, az utolsó diktatórikus kormány meg a még létező állampárt vezetői, ezt nem helyeseltem, magyaráztam Dánielnek. Koszorúztak az új, frissen megalakult pártok képviselői, a napokban létrejött civil szervezetek, bizottságok, szövetségek, körök, társaságok, és koszorúztak az egyházak, a hadsereg, a nagykövetségek. És koszorúztak magánemberek ezrei.

Látott engem is koszorúzni Dániel, és mérges lett rám, hogy miért nem vittem magammal. Ott van az apám, látod, mondta Saroltának, egy hatalmas koszorúval, alig bírja, szívesen segítettem volna neki cipelni.

Dániel látta koszorúzni, a francia küldöttséggel, egyik rokonát, Boroczkó Ivettet, András nagybátyám lányát, aki már Párizsban született, miután András oda emigrált. Ivett mint francia állampolgár megalapította egy segítő és segélyező nemzetközi szervezet magyar tagozatát, erre most már lehetőség nyílt. Ott a francia rokonom, mutatott Ivettre Dániel, nem nagyon ismerem, még csak kétszer találkoztunk, látod, Sarolta, az a csaj, mutatott a távolba, aki éppen elhelyez egy csokor virágot. Nem is néz ki franciának, mondta Sarolta.

Dániel észrevette a tömeg sűrűjében dolgozó egyik televíziós stáb riportereként Dezső nagybátyám fogadott fiát, Boroczkó Flóriánt is, akivel csak néhányszor találkozott, és alig ismerte. A közelébe nyomakodott, maga után húzva Saroltát, megemlítve, hogy az a riporter is véletlenül rokon. Micsoda kiterjedt rokonság, mondta Sarolta. Amikor Flórián megpillantotta Dánielt, széles mosollyal a mikrofon és a kamera elé hívta, és megkérdezte tőle, mit éreznek most, ebben a felemelő, ünnepi pillanatban, a tinédzserek? Talán zavarban vannak, mondta őszintén és tétován Dániel, és hozzátette, legalábbis én kissé zavarban vagyok, nincs elég tudásom. Persze nem került adásba.

És felcsendült egy harang, hosszan hallatszott. Sarolta megkérdezte egy közelében álló öreg, gyászruhás asszonytól, tessék mondani, milyen hang ez? Lélekharang, kislányom, válaszolta az asszony. Majd felhangzott a Himnusz, az egész tér, mindenki énekelte, Dániel és Sarolta is. Egyre többen könnyeztek.

Magyarország nem volt, hanem lesz, mondták be a hangszóróban. A tömeg halkan mormolta, Magyarország nem volt, hanem lesz.

Fellépett a szószékre az első kijelölt, hivatalos szónok, Nagy Imre harcostársai nevében beszélt, és mint évekkel később visszaemlékezve Dániel előadta, eléggé visszafogottan, érzelemtől talán túlságosan is mentesen, szárazon nyilvánult meg, nem is lett nagy sikere. Nagy Imre több volt mint politikus, mondta a harcostárs, nagyvonalú és bölcs államférfinak bizonyult, és a magyar név sohasem csillogott oly fényesen, mint Nagy ötvenhatos miniszterelnöksége idején. Gyér tapsot kapott.

A második szónok a forradalmár munkásokat képviselő munkástanácsok nevében felajzottan, elragadtatva magát beszélt, ismételgetvén, Magyarország, édes hazám; és a magyar nép újra feltámadt; énekeljük el együtt a Boldogasszony anyánk című éneket. Dániel és Sarolta nem énekelt, nem ismerték a dalt. Ez a szónok megnyerte a tömeget, vele énekeltek, nagy tapsot kapott.  

A harmadik beszélő a halálra ítéltek nevében lépett a mikrofonhoz, tegeződött a tömeggel, felkorbácsolva az érzelmeket kijelentette, lelkiismeret-vizsgálat ez a nap, az önvizsgálaté, a korszakváltás határköve és a remény napja; fogadjuk meg, hogy népünk szabadságát okosan, összefogva, szívós kitartással kivívjuk, és elvenni többé nem engedjük, fogadjuk meg, mondta, hogy rabok tovább nem leszünk. Fogjátok meg egymás kezét és mondjátok, rabok tovább nem leszünk, szólított fel. És mindenki kézen fogta a mellette állót, Dániel és Sarolta kezét is megfogták, de mielőtt megfogták volna, tapsoltak, közben ismételgették harsogva, rabok tovább nem leszünk.

Aki a kényszerlakhelyekre, táborokba kitelepítettek nevében szónokolt, arra figyelmeztetett, ugyancsak tegeződve, hogy hiába betegítették vagy ölték meg a testet, mert a lelket nem tudták megölni, bár megsebesíteni igen. Mondjátok velem, szólított fel, példátokat, szabadságharcosok, követjük, Isten úgy segéljen. És a tömeg mondta. És tapsolt, tapsolt, tapsolt. Dániel és Sarolta is mondta és tapsolt.

A nemzetőrség vezetőjeként szóló katonás, már nem fiatal férfi tényszerűen, ugyanakkor szenvedélyesen, ahogy Dániel később mindig mesélte, kijelentette, hogy Nagy Imre vállalta a vértanúságot, de most vér és erőszak nélkül kell a szabadság országának lennünk. Nagy taps tört ki, megállíthatatlan taps.

És Dániel mindent fotózott.

Jaj, mondta Sarolta, a barátnőmmel kell találkoznom, rohannom kell, és, Dánielt is maga után húzva, kezdte magát keresztülfúrni a tömegen. Az utolsó szónokot már nem hallották. Dániel közben magyarázta Saroltának, hogy ez a temetés is bizonyítja, miszerint egy új, úgynevezett demokratikus korszak következik. Sarolta megkérdezte, demokratikus, milyen az? Olyan, mint Nyugaton, válaszolta Dániel. Ja igen, voltam Bécsben, mondta Sarolta, vettünk hűtőszekrényt meg divatos ruhákat, ott tele vannak a boltok, azt veszel, amit akarsz. Hülye, mondta Dániel, most nem árucikkekről meg fogyasztásról van szó, hanem forradalomról, vedd tudomásul, forradalom zajlik. Lőni is fognak, kérdezte Sarolta, mert történelem órán azt tanultuk, hogy a forradalomban lőnek. Ilyen csajt, mordult fel Dániel, te még hülyébb vagy, mint gondoltam, hát felvilágosítalak, van békés forradalom is.