Ckó mint fennforgó és átverő

 

A második változásom időszakában éltem, mint rokonszenves fennforgó.

Egyszer, mivel zajt hallott az osztályunkból, tudniillik a tanár még nem érkezett meg az órára, a Feri bácsi nevű tanár, pontosabban Feri bá, egy hústorony, berontott és ordított, hogyan képzeli ezt a viselkedést az ötödik bé, hát bekiabáltam én, mint fennforgó, hogy tévedés, ötödik á. Na erre kikelve magából kicipelt a folyosóra, és faggatni kezdett, miért volt nekem olyan fontos, hogy kijavítsam. Nem akartam válaszolni, makacsul hallgatni szerettem volna, miközben féltem, mert iszonyú rossz híre volt Feri bának, aki nem csinált egyebet, csak hatalmaskodott, fölénk magasodva, szinte éreztem is, éreztem, hogy ez a mázsányinál is súlyosabb tanár agyonnyom, és hálálkodtam magamban, hogy bennünket nem tanít. Szóval csöndben akartam maradni, mivel tudtam, bármit mondok is, a visszájára fordítja, ez volt a híre, és felhasználja ellenem, ezt már akkor, tizenegy évesen átláttam. Gyerünk, ki vele, harsogta, kik a szüleid? Lesunytam a fejemet, a kövezetet néztem. Ha nem válaszolok, kapok egy atompirulát, mondta és mosolygott. Különben hogy hívnak? Ezt elárultam. De mivel a szüleimet firtató kérdésére nem válaszoltam, baljával az államnál fogva felemelte a fejemet, és a jobb kezével a halántékomon növő hajszálakat megmarkolva tépkedni kezdte, tépte kitartó türelemmel és beleérzéssel, nagy-nagy szakértelemmel, miközben előadta, hogy ezt az eljárást nevezi atompirulának. Visszatartottam kitörni készülő jajgatásomat, mert hallottam, hogy aki a fájdalomtól ordítani merészelt, ráadást kapott, tehát csöndben tűrtem, féltem a ráadástól, csakhogy azzal nem számoltam, hogy nem bírom sokáig elviselni az iszonyú fájdalmat, és felordítottam. Felelek, felelek, hadartam kétségbeesetten. Na ugye, bevált az atompirula, mondta nevetve Feri bá. Apám fényképész, második ember egy fotós nagyvállalatnál, kezdtem bele, anyám zongoratanárnő, zeneiskolában tanít. Aha, jegyezte meg Feri bá, szóval művészfélék, ez a legrosszabb, látszik, hogyan nevelik az utódukat. Engem csak a szépre, jóra és az igazra nevelnek, mondtam, és csak azért is ezt mondtam. Nem is tudom, hogyan jutott eszembe éppen ez a három, igen fontos szó. Na ne mondjad, jegyezte meg Feri bá gúnyosan, és tovább faggatózott, miközben állandóan azt ismételgette, miért volt nekem olyan fontos, hogy őt kijavítsam, miért, miért? Micsoda elvetemült kölök is vagyok, mondogatta. Megint eldöntöttem, többé semmilyen kérdésére nem válaszolok, makacsul hallgatok, hülyeség volt válaszolni. De féltem, és egyre jobban féltem, iszonyúan féltem, annak ellenére, hogy elhatároztam, én aztán nem fogok félni.

Mikor a szüleimnek, Menyhértnek és Barbarának beszámoltam minderről, apám, Ötéves terv cigarettákat szíva, egyiket a másik után, csillapított, miközben megjegyezte, milyen büdös ez a cigi. Anyám viszont felháborodott, és hogy levezesse, odaült a Blüthner zongorához játszani, de ehhez szépen felöltözködött, selyemruhába. Apám elmagyarázta, miközben feketét hörpölt, hogy mindig meg kell találni a megfelelő viselkedési formát, ez esetben talán, úgy gondolja, kár volt ingerelni a vadállatot, különben sem tesz ilyesmit az ember, mert minek, de ha már bekövetkezett, inkább tegyünk úgy, hogy elkerüljük a támadást, vagy úgy, hogy a vadállat hívévé szegődünk, vagy ha nem is, de próbálunk alkalmazkodni, vagy úgy teszünk, mintha próbálnánk, illetve, ha egyik sem konveniál nekünk, így mondta, konveniál, akkor átverünk. És egy Boroczkónak ez utóbbi tetszik leginkább, az átverés, hangsúlyozta apám, tudniillik olyan korszakban élünk, amikor át kell verni, hogy egyáltalán élhessünk. Szóval egy Boroczkó, az ilyen undorító korszakban, átver, magyarázta apám, érted, Ckó, átver. Persze tudni kell, hogy mikor és hogyan meg kit, és hogy kit nem, de most olyan körülmények között élünk, amikor általában is kötelező átverni, és ezt az aljas tanárt okvetlenül át kell verni. Tulajdonképpen megálltam a helyemet, dicsért meg. Magához vont, és megölelt. Odabújtam hozzá, nagy testéhez, éreztem azt a jellegzetes szagát, az apaszagot, és tökéletes biztonságban éreztem magam. Anyám elcsukló hangon kifejezte, ne törődjek holmi szemét tanárokkal, visszataszító alakokkal, ha beléjük botlok, gondoljak az otthonomra, gondoljak rájuk, a szüleimre, és megpuszilt, először a bal, aztán a jobb arcomon, és simogatta a fejemet. Én az ő gyerekük vagyok, mondta, ezt sose felejtsem el. Rámosolyogtam felszabadultan.

Szüleim véleménye az volt, hogy vonuljak vissza, mondjak le fennforgó voltomról, mert egy olyan időszakban, amilyenben most élünk, egy rendes ember nem lehet fennforgó. Gyorsan felfogtam, mire is céloz apám és anyám, de mégsem akartam lemondani csak úgy a fennforgó, sőt, ami ehhez társult, rokonszenves voltomról, ez utóbbiról meg még sokkal kevésbé.

Úgy látszott azonban, már a következő évben, a hatodikban, hogy a tanároknak elegük lett fennforgó voltomból. Például, amikor kivezényelték az osztályunkat marharépaszedésre, hogy érezzék a téeszparasztok, az általános iskolások is mellettük állnak, a brigádunkat vezető matematikatanár, akit csak Hokinak neveztünk, mert az egyik kezét mindig a nadrágzsebében tartotta, szerintünk azért, hogy úgymond hokizhasson a hímtagjával meg a tojásaival, látva, hogy a répák nagyrészt a földben maradtak, elveszítette a fejét, magas, szőke fiatalember, kivörösödve üvöltözött, olyan nincs, hogy nem megy, ez szabotázs, le lesznek rontva a matekjegyek. És rögtön engem vont felelősségre, megkérdezve, hány darab marharépát szedtem ki a földből. Huszonhármat, mondtam habozás nélkül, mert tudtam, hogy a legjobb szedők, igen kevesen, alig páran, körülbelül ennyit húztak ki. Majd gyorsan hozzátettem, pedig ugye zuhogott az eső, tanár úr, és hamar átáztam, de hősiesen küzdöttem a lucskos, sáros, vendégmarasztaló szántófölddel, amely dús agyagtartalma révén, mindenáron le akarta rántani a bakancsomat, adtam elő ilyen szabatosan. Eszemben sem volt elárulni, hogy hiába gürcöltem egész nap, egyetlen marharépát sem sikerült kirántanom, a talaj alsóbb rétegei már keményre fagytak, csak a répa levelei maradtak elgémberedett kezemben. Hol a zsákom, kérdezte a tanár, meg akarja számolni, mennyi répát húztam ki. Már beadtam a közösbe, hazudtam. Három osztálytársamat dicséretben részesítette a Hoki, mert nekik sikerült huszonhárom marharépát begyűjteniük, rá is szerkesztették őket másnap a faliújságra, mint élmunkásokat, ámde ők véletlenül túlkorosak voltak, erős fiúk, az egyik nemrégiben verte meg, éppen a matektanár Hoki utasítására, azt a fiút, akit Hoki legjobban utált, külön kasztot alkottak, előjogaikat féltékenyen őrizték, és a marharépaszedéssel megerősítették. A Hoki elővett egy listát, és diadalmasan felüvöltött, egyenesen üvöltött, hazudik ez a Boroczkó kölök, itt van a statisztika, melyik gyerek mennyit teljesített, Boroczkó egyetlen répát sem húzott ki. Hát bevallottam azonnal, hogy hazudtam, tényleg hazudtam, no de miért, hát azért, hogy ne tiltsanak el, büntetésképpen, a ma esti fellépéstől, tudniillik az úttörőházi zenekarban kell játszanom elsőhegedűsként, és engem nem lehet pótolni. Ez is hazugság volt, sőt épületes átverés. A matektanár Hoki azonnal megkereste az énektanárt, aki elmesélte, dehogy, ez a Boroczkó fiú éppen a felmentését kérte az esti fellépés alól, arra hivatkozva, hogy a szülei a házassági évfordulójukat ünneplik, és ez alkalommal szeretne együtt lenni a család. Az énektanár azt is előadta, mit mondott nekem, Boroczkó, mondta, te szemétláda, füldugóval jársz, hogy nem hallottad, és szemellenzővel, hogy nem vetted észre, első a mozgalom, az úttörőszervezet. És durr, felpofozott az osztály színe előtt, annyira felhergelte magát. Muszáj volt bevallanom, hogy tényleg így történt. Ez a Boroczkó gyerek mindenen és mindenkin túltesz, elképzelni sem lehet egy ilyet, kiabálta a matektanár Hoki. Különben gratulált az énektanárnak a pofonhoz. Aztán engem meg a két barátomat, Sikket és Rozsossyt, akik szintén egyetlen marharépát sem tudtak kihúzni, átadott a túlkoros élmunkásoknak, jól megtermett fiúknak, bennünket mint gyanús elemeket, akiknek semmi sem fáj, főleg nem az, ha a répa a földben marad, és a népgazdaság károkat szenved, hát mint pofozógépek pofoztak bennünket. Rezzenéstelenül próbáltam állni a pofonokat, a két barátom is, utánozva engem, hasonlóképpen rezzenéstelenül. De amikor már elegem lett, odamondtam a pofozóknak, hé, fiúk, ne találkozzunk sötétben, mert nem egyedül leszek. No erre kaptam még egypárat.

Mindezt a szüleim tudomására hoztam, és akkor apám, Menyhért felbőszült, szidta az iskolát, a tanárokat, az atyaúristent, és hibáztatta magát, amiért az országban maradtunk, ráadásul néhány olajfestményünket, több porcelánunkat is el kellett adnunk, hogy megéljünk. Miután azonban elújságoltam, és mosolyogva, hogy fényképeket is készítettem a répaszedésről, sikerült, nem vette észre senki, apám egyszeriben megvigasztalódott. Megálltam a helyem, mondta, hiába aláztak meg, hiába pofoztak, úgy látja, maradtam az, aki vagyok. Ugyanakkor nem egészen maradtam az, magyarázta, hanem szépen alkalmazkodtam a viszonyokhoz, átvertem, hazudoztam, megvezettem, csúnya dolog, de kényszerültem rá. Csak vigyázzak, ne tegyem bensővé az átverést, legyen az csak külsődleges nálam, és csak akkor alkalmazzam, ha nem tehetek mást.

De már éreztem, hogy megint változtam, most már harmadszorra, rosszul éreztem magam ebben az újabb változásomban, de tehetetlen voltam, változnom kellett, mert minduntalan át kellett vernem, ha nem akartam, hogy engem verjenek át, és ha az akartam maradni, aki voltam, az, aki nem dől be a hazugságoknak, nem hódol be mindenáron, és ha nem, akkor neki is hazudoznia kell. Ellenséges lettem, ugyanakkor átverő, fondorkodó, hazudozó is lettem.

Amikor kiszállt az osztályunkba egy szakfelügyelő, hetedikben, magyar órára, tehát az osztályfőnökünkhöz szállt ki, akit Piroskás néninek neveztem, mivel feltűnően piroslott az arca, és ennek a rettentően pirosló arcnak a láttán, amelyet álarcnak képzeltem, sokszor elkapott a nevetés, ilyenkor fulladoztam a röhögéstől. Piroskás tanárnő kissé félénken lépett be az osztályba, oldalán a szakfelügyelővel, magas, behemót férfival. Tartottam valamitől, most semmi kedvem nem volt nevetni osztályfőnöknőnk pirosló arcán, inkább megsajnáltam, mert láttam, hogy szorong, roppant halkan nyilvánult meg, úgy tűnt, nem érzi jól magát a felügyelő jelenlétében. Azonnal engem szólított fel, mint a legjobb irodalomértőt, és bekonferált a felügyelőnek, mondván, ez a Boroczkó nevezetű fiú komoly viszonyt ápol az irodalommal, csak jelentős könyveket olvas, most például Tolsztojtól a Háború és béke című regényt. Mi a fene, szólt emelt hangon a felügyelő, Tolsztojt olvas ez a fiú, cári irodalmat, miért nem Katajevet, szovjet szerzőt, és miért engedi ezt meg egy irodalom-tanárnő?! Piroskás néni elsápadt, és dadogni kezdett, hogy ő a szovjet irodalom olvasására buzdít, de hogyan is ellenőrizhetné, ki mit olvas. Állandó vizsgálódással, nyomozással, jegyezte meg a felügyelő, sőt, ha megfelelő ideológiai ráhatással élne, kedves tanárnő, tette hozzá, meglenne az eredménye. Piroskás tanárnő arcán izzadságcseppek jelentek meg, miközben sűrűn bólogatott. Megsajnáltam és bemondtam, hogy több szovjet szerzőt is olvastam, és éppen a tanárnő javaslatára; no persze hazudtam. Engem most kivételesen nem kérdezett, mordult rám a felügyelő, nem osztottak nekem lapot, ráadásul, ha engem Boroczkónak hívnak, akkor rólam több mindent hallott már. Szóval, tanárnő kérem, fordult megint Piroskás nénihez, mint osztályfőnöktől kérdezem, milyen ez a Boroczkó gyerek? Piroskás néni, látván, hogy bűnbakká akarnak tenni, megbélyegezni, hát kénytelen-kelletlen bemártott szegény, szorongva kibökte, hogy kissé másnak tart, mint az osztálya többi tagját, úgy látja, van bennem lenézés a tanárokkal szemben, nem becsülöm őket eléggé, és úgy véli, el vagyok telve valamifajta, a régi világból származó, úrhatnám fölénnyel, amit otthonról hozhattam, hisz süt rólam, hogy nem akarom levetni az úri gyerek mundért, szóval kilógok az osztályközösségből, két barátommal, Sikk-kel és Rozsossyval együtt, sőt mintha ellenségesen is viselkednék. Aha, szóval így állunk ezzel a kölökkel, mondta a szakfelügyelő, úri gyerek, kilóg a mi proletár világunkból, vannak persze ilyen kilógók, még mindig vannak, de már nem sokáig, harsogta. Nem bírtam magammal, és megjegyeztem, az biztos, hogy kilógna a fenekem a nadrágból, ha nem lenne befoltozva, jegyeztem meg jól hallhatóan, szerencsére az anyukám nagyon tud foltozni. Rögtön meg is bántam ezt a megjegyzést. Ezért aztán fondorlatosan kijelentettem, a foltos nadrágok azt is mutatják, hogy nincs különbség, már nincs gazdag és szegény. Micsoda, kisfiam, miket beszélsz, háborodott fel a szakfelügyelő, és felszólított, menjek ki az osztályból. Kimentem, és a folyosón azon gondolkoztam, mi lesz velem, most mi következik, de aztán, furcsa vagy sem, Piroskás tanárnő kimentett a dirinél, én arra céloztam, mondta, hogy végre bekövetkezett az egyenlőség, és ezt értette félre a szakfelügyelő. Így aztán megúsztam, csak az ellenőrzőmbe írtak be valami hülyeséget.

Apám, miközben aláírta az ellenőrzőmben a bejegyzést, alig is olvasva el, megdicsért, amiért próbáltam megvédeni Piroskás nénit, és közben átverni a szakfelügyelőt, és jót nevetett a bemondásomon a nadrágom fenekéről. Nagyvonalúnak és ironikusnak kell lenni, mondta, egy Boroczkó ilyen, a sok kis pitiáner és hülye között, aki mindent szó szerint vesz, mondta apám. Hát éppen ilyen vagyok, mondtam, és közben tudtam, hogy hazudok, hogy átverem apámat is, fondorkodom vele, hiszen éppen, hogy kisstílű lettem és rosszindulatú.

Nyolcadikba jártam már, mikor hívatott az igazgató, aki az íróasztala mögött ülve fogadott, és azonnal rám mordult, micsoda morál alapján állsz te, kölök, sok van a rovásodon, olyan sok, hogy nem is akarom hinni, tipikus ellenség vagy. És, meglepetésemre, elővette fiókjából a rajunk naplóját, amelyet én vezettem, ugye, mint fennforgó, illetve, amikor rám bízták, még fennforgó voltam és nem átverő, nem hazudozó, nem fondorkodó, mint most, és lobogtatta. Hát ezért nem találtam, gondoltam, a kurva életbe, napokig kerestem, ellopták tőlem, feljelentettek, futott át rajtam. Az igazgató nagy hangon olvasni kezdte a bejegyzéseimet. Kezdődik az új év, a múlt évnél már csak boldogabb lehet, olvasta. Tegnap átruccantunk a Napra, egy napra, haha, egy kis tanulmányi kirándulás végett, kicsit égette a lábunkat, az igaz, de azért jó volt. Éljen, holnap megyünk egy hétre síelni az Andokba, azaz csak szánkózni, és csupán egy órára, és nem az Andokba, hanem a szemközti dombra, persze csak mennénk, mert nincs hó. Ajjaj, mint látható, leöntöttem ezt a naplót málnaszörppel, olvasta a diri. Az igazgató hitetlenkedve megkérdezte, ilyeneket írtál? Nem válaszoltam, lecövekelve álltam. Az igazgató megjegyezte, ez még semmi, és folytatta az olvasást. Látogatást tettünk, nagy felhajtással, a budaörsi repülőtéren, kinyitottak számunkra egy AN–2-es repülőt, amely a koreai háborúban oly nagy szerepet játszott, beszállhattunk, és megtudtuk, hogy elképesztő teljesítményre képes, mert szovjet gép, különben a vasajtó, mindannyiunk csodálkozására, kerekeken gördült. Felmerült bennem, olvasta a diri, miért gyilkolták egymást a koreaiak, ez nem fér a fejembe. Hihetetlen, kölök, hördült fel a diri, el kell vitetni téged, bezáratni. Én meg csak ingattam a törzsemet ide-oda, előre-hátra, jobbra-balra. Ez még mindig semmi, mondta aztán az igazgató, és olvasta tovább az általam vezetett rajnaplót. Figyelem szomorúan, olvasta a diri, ahogy koldusok, elesettek kutakodnak a szemétben. Hát vannak nálunk ennyire szegények?! Nem ezt tanultuk. Kik ezek, hogyan kerültek ilyen helyzetbe? Vajon mit keresnek, találnak-e valamit, ennivalót vagy mást? Szánakozom rajtuk, félelemmel tölt el, hogy ezeknek az embereknek nincs mit enniük, hogy guberálniuk kell, amit az utcán gyakran látok. Mikor az egyik osztálytársam kiröhögött egy ilyen guberálót, rászóltam, nagyon szemét vagy, ezek szerencsétlenek. És akkor a két barátom, Sikk András és Rozsossy Péter csatlakozott hozzám, és megerősödött a barátságunk. Megvédtünk együtt hárman egy kis sánta, rongyos gyereket, aki odajött az utcán hozzánk, pár fillért kérni, mikor csoportosan tartottunk hazafelé, és néhányan el akarták kergetni, de mi hárman tényleg megvédtük, olvasta bejegyzésemet a diri. Szép három kölök, dörögte a diri, egyszerűen bűnpártolók vagyunk, kiabálta, mert ezek a guberálók nem szeretnek dolgozni, a népi demokrácia ellenségei, és ti ezeket, akik aztán persze betörők lesznek, pártoljátok, szemtelen kölkök. A földre néztem mereven. Na, nézzük tovább, mondta a diri, még mit firkáltál a rajnaplóba. November 7-én el kellett énekelni a magyar, aztán a szovjet himnuszt, olvasta a diri, Kertesi Ági néni beszédet tartott, az októberi forradalmat dicsőítette, én meg odasúgtam Sikk Laci és Rozsossy Peti barátaimnak, hogy éppen ideje volna már egy forradalomnak, és ők bólogattak, egyetértettek velem. Piroskás osztályfőnök néni meghallotta, és hevesen rám szólt. Közben okleveleket osztogattak vasgyűjtésért, papírgyűjtésért és az akadályverseny, a világtakarékossági nap meg a Sztálin nyomában győzteseinek, és behozták a csapatzászlót. Mi hárman, Sikk, Rozsossy meg jómagam közben vicceket meséltünk, olvasta a diri. Majd meg kellett nézni egy filmet Lenin életéről, nagyon unalmas volt, viszont egy másik filmet, a Patyomkin páncélost roppant érdekesnek tartottam, de senki másnak, Sikken és Rozsossyn kívül, nem tetszett, olvasta a diri. Elképesztő, kiabált a diri, ilyen elvetemült fickóval még nem találkozott az iskolájában, mint én. Továbbra is lecövekelve álltam, ingatva a törzsemet ide-oda, a földre nézve mereven. De ez még semmi, mondta az igazgató, mert a következő is bele van írva ebbe a rajnaplóba, figyelem. A Ságvári raj tagjaiként általában dalolunk, sej, haj, száll az ének, zeng az ének, szép az élet, és menetelünk, bal, jobb, bal, jobb, bal, és zeng bennünk, hogy hurrá, hurrá, hurrá. Mi hárman, Sikk, Rozsossy meg én akkor is hurráztunk, amikor már senki, olvasta a diri. Nem hisz a szemének, kiabálta az igazgató, jelezni kellene az államvédelemnek, vizsgálatot indítani a családunk ellen, mondta, tulajdonképpen ezt kéne csinálni, de még tesz egy próbát velem, kapok egy rovót, magatartásból megbuktatnak, és rajtam lesz a szemük, de nem csak rajtam, hanem a barátaimon, Sikken és Rozsossyn is rajta, persze nem vezethetem tovább a rajnaplót. Aztán felugrott, kijött az íróasztala mögül, odalépett hozzám, és ráncigálni kezdett, a pulóverem egyik ujja elszakadt. Sötétszürke, gyenge minőségű pulóver volt rajtam, amelynek a könyökét, mivel elfoszlott, anyám bestoppolta, és barna, kopott nadrágot viseltem, amelynek fenekén és bal térdén nagy folt éktelenkedett, de megjegyzem, akadtak más ruháim is, teljesen foltmentesek, ünneplők, ám azokat kímélni kellett. Az igazgató kiabált, micsoda elvetemült kölök vagyok én, kiabálta. Válaszoljak, szólított fel, elvetemült vagyok? Makacsul hallgattam. És eszembe jutott apám, hogy mit javasolt, eszembe jutott, hogy az átverést javasolta, ráadásul már néhányszor gyakoroltam is, és eléggé eredményesen. Erőt vettem magamon, és halkan kijelentettem, igen halkan, alig hallhatóan, elnézve az igazgató mellett, hogy nagyon szeretem a szovjet ifjúsági regényeket, sokat tanultam belőlük. Mi a fene, mondta az igazgató, talán a szovjet pozitív regényhősöktől tanultad azt, amit a rajnaplóba firkáltál? Az igazságszeretet tanultam tőlük, mondtam. Szóval szerinted, csattant fel a diri, az az igazság, amit a rajnaplóba írtál? Hááát, mondtam, hááát, azokat mintha nem is én írtam volna. Hanem kicsoda írta, hördült fel az igazgató. Nem tudom, nem tudom, igazgató pajtás, mondtam most már kissé hangosabban, erőteljesebben, talán egy másik alakom, akivel nem mindig értek egyet. Micsoda, és az igazgató már ordított, van neked másik alakod, mi? Van, azt hiszem van, ugyanis olvastam egy regényben, hogy létezik ilyesmi, mondtam. A rohadt életbe, hülyének nézel, fiam, na tűnés, kifelé, ordította az igazgató, és lekevert egy pofont.

Mikor otthon elmeséltem, apám, bár először mély szorongás látszott rajta, jót nevetett, miközben belevetette magát az egyik egyre rozogább és kopottabb fotelunkba, és megdicsért, de hozzátette, vigyázzak, nehogy azonosuljak az átverő szerepével, akkor sem, ha átverni éppen szükséges, mert magamat csalnám meg, sőt károsítanám, persze a dolog bonyolult, ám mindig tudnom kell, átverés közben is tudnom kell, ki vagyok, ámde annak, hogy igazából ki is vagyok, csak akkor kell kiderülnie mások számára mostanság, ha nyugodtan, büntetés, feljelentés nélkül nyilváníthatom meg. Kissé bonyolultan hangzott a számomra, de bólogattam. Az azért jó volt, apa, ugye, hogy azt mondtam a dirinek, nekem van egy másik alakom is? Apám elnevette magát, bólogatott, és kijelentette, a hülyéje, nem is értette meg. Anyám viszont szomorkodott, és azt mondta, jaj, csak el ne torzulj, Ckó, el ne torzuljak, és megölelt. Leült zongorázni, mindig zongorázni kezdett, ha ideges lett, de nemrég el kellett adnunk a Blüthnert, a szép zongoránkat, és venni egy sokkal olcsóbb, márka nélküli pianínót. Megígértem, nem torzulok el, holott már igen el voltam torzulva, és ezt jól tudtam.

Roppantul nyomasztott az iskola, persze alig volt valami, ami ne nyomasztott volna, éppen ezért nem is akartam hinni, hogy jó élményem is lehet, nem akartam hinni, hogy mennyire jól érzem magam, amikor álltam egy körben, gyerekekkel, felnőttekkel, és karikát dobáltunk egymásnak, gumikarikát, kaptam, dobtam, kaptam, dobtam. Nevettünk, viháncoltunk. Dobáltuk a karikát egymásnak, szólt a zene, mindenhonnan énekszó hangzott, és bennem az öröm, az elégedettség csak úgy terjedt a sarkamtól a fejem búbjáig, akkora, de akkora boldogságot éreztem, amekkorát addigi életemben is csak kevésszer. Apám is beállt, ezen csodálkoztam, beállt, hogy dobálja a kis karikát, azt a téglaszínű gumikarikát, és azon is csodálkoztam, hogy fehér kötényt öltött ünnepi öltözéke fölé, és gulyást főzött szabad tűzön a vállalat összes dolgozójának. Nahát, a Boroczkó kartárs, ki gondolta volna, mondogatták egymásnak a dolgozók, kiknek apám volt a főnöke, a második legnagyobb főnök. Úgy tűnt, mindenki boldog aznap, no persze, a munka ünnepén mindig boldogok vagyunk, olvastam az újságban. Anyám mindeközben egy néptánccsoportot kísért zongorán, a közeli szabadtéri színpadon, a zongora hangjai messze elhallatszottak, pedig igen nagy hangzavarral élt a majálisozó tömeg. A legboldogabbnak Lázár elvtárs látszott, apám vállalatának igazgatója, tehát az igazgató elvtárs, aki szintén beállt dobálózni, igen, ő is, az igazgató elvtárs is beállt, dobálta a gumikarikát, pedig nagy pártembernek számított, és vagy nekem, vagy apámnak dobta mindig, miközben fennhangon ismételgette, mindenki hallhatta, hogy ha ez a Boroczkó Menyhért, az istenit, nem lenne, az istenbe is, ki kéne találni. És aztán Lázár elvtárs anyámat is megdicsérte, mondván, ez igen, ez a dal, amelyet anyám zongorázik, a gyerekkorára emlékezteti. Különben Lázár elvtárs nyelve alig-alig forgott már, és hamarosan összeesett, mentővel kellett bevinni a kórházba, aztán ott tartották elvonókúrán. Csak meg ne halljon, mondta apám, mert akkor egy újabb kádert küldenek a nyakára, aki nem biztos, hogy olyan rendes lesz, mint ez a szerencsétlen Lázár. Vigyünk be neki a kórházba egy jó adag lebbencslevest, az a kedvence, ahogy hallottam, hátha az segít rajta, mondta anyám. És kapja meg azt a kis gumikarikát, amit dobáltunk, mondtam.

Többször vendégeskedtek nálunk minisztériumi emberek, akik igen elégedettek voltak apám munkájával. Rühelltem ezeket a szürke öltönyös, testes, tekintélyesen viselkedő, középkorú férfiakat, akik, miközben falták a valódi alpakka evőeszközeinkkel az ételeket, a kivételes, mostanában nemigen használt herendi étkészletből, a ritka alkalmakra tartogatott fehér damasztabrosszal leterített nagy ebédlőasztalunknál, én lapos, utálkozó pillantásokat lövelltem feléjük, pedig a kedvükért még a kristálypoharakat is előszedtük. Ráadásul fel kellett vennem az ünneplőruhámat, egy sötétkék öltönyt, amit kissé már kinőttem, és igen kényelmetlenül feszült rajtam, de nagyobbra, rám valóra nem volt pénzünk. És nem ettünk sűrűn olyan ételeket, sőt egyáltalán nem ettünk, amilyeneket ezeknek a nagy hatalmú vendégeknek tálaltunk fel, marhahúslevest csontvelővel, meg zöldségekkel sült kacsacombot, petrezselymes újburgonyával, majd mákos gubát, badacsonyi fehérbort és szekszárdi vörösbort, az utolsó filléreinket költöttük rájuk. És miközben a két magas vendég mindent felfalt, mindent megivott, igen villámgyorsan, kérdezték, honnan lehet beszerezni ezt a sok finomságot. Hát vidékről, magyarázta apám, közvetlenül attól, aki termeli; és ajánlkozott, hogy a vendégeknek is szerez. A boltokban nincs semmi, jegyezte meg anyám. Még mák sincs, kotyogtam közbe, a mákos gubára gondolva. A két magas vendég anyámra és rám meredt, apám elvörösödött a dühtől, anyám meg elsápadt saját meggondolatlanságától meg az enyémtől. Nem kell ám hangoztatni ilyesmiket, asszonyom és fiacskám, mondta a két magas vendég, de elég közömbösen mondták. Láttam, jobb, ha ezek után egy szót sem szólok, és anyám is szótlan maradt, igyekezett csak a tálalással foglalkozni. A minisztériumiak jó tanácsokkal látták el az apámat, bár sok szüksége nem volt rájuk, hiszen a vállalatot elismerten jól vezette, mert inkább ő vezette, nem az igazgató. Ámde apámnak a fejére olvasták, hogy több felvétel is kikerült a vállalatától, a fényképészvállalattól, amelyek politikai szempontból szemet szúrtak, például olyan fákat is lefényképeztek, hozták fel, amelyeken nem látszott amerikai fehér szövőlepke, mire apám idegesen bólogatott, és megígérte, hogy ezután a bírálatnak megfelelően fog dolgozni, és minden lefotózott fán lesz ilyen lepke. Beköptem, hogy tegnap elpusztítottam öt, azaz öt darab Kolorádóból származó burgonyabogarat, tíz hosszanti csík volt a hátukon. Ez igen, kisfiam, jól csináltad, mondta az egyik szürkeöltönyös, pusztuljanak az imperialista bogarak. Láttam, apám alig bírja visszatartani a röhögését, miközben elismerően intett felém. Anyám odaült a pianínóhoz, bécsi keringőket játszott, apám bosszúsan integetett, hogy ne ilyesmit, viszont, érdekes, a két magas rangú vendég élvezte. Megkérdeztem, csak azért is, miért van nálunk betiltva a legújabb tánc, a bugi-vugi. Mindegy, hogy miért, kisfiam, mondta az egyik szürkeruhás, ha betiltották, akkor annak oka van, különben ő még nem hallott erről a táncról. Na erre elkezdtem járni a bugi-vugit, bemutatni a figuráit, majd amikor abbahagytam, azt mondtam, csak azért mutattam be, hogy lássák az elvtársak, milyen hülyék az amcsik, hogy így, ilyen hülyén ugrálnak. Apám intett a szemével, hogy oké, majd megjegyezte, most már mehetek focizni a térre, hát fellélegezve elrohantam. Mikor hazaértem, apám éppen arról beszélt anyámnak, mennyire szégyelli, hogy neki igen jó embere a két vendégünk, holott undorító karrieristák. Anyám vigasztalta, mondván, van pozitívumuk is, szeretik a bécsi valcereket. És legalább láthatták, milyen is a bugi-vugi, mondtam.

Továbbra is csak mindig hazudoznom kellett, átverni és fondorkodni. Szóval a harmadik változásom korszakában éltem, átverő, hazudozó, fondorkodó voltam, amitől undorodtam, de a szüleimet sem kíméltem, őket is átvertem, hogy csak egyet mondjak, hát lopkodtam pénzt tőlük, és amikor keresték, és tőlem is megkérdezték, hol lehet ennyi és ennyi összeg, akkor rátereltem a gyanút, igen csúnyán, a takarítónőnkre, aki kéthetenként járt hozzánk, fel is mondtunk neki.